- ♡ -

Szombat után vasárnap következett, délelőtt helyett már régen este tízet ütött az óra, mikor lábai sétálásra ösztökélték őt. Nem bicajjal ment, helyette magnóját fogadta társául, zenét hallgatott. Kedvencei sorra követték egymást, míg lépései szaporodván egyre csak messzebbre sodorták a kis loknist, a naiv lelket, ami megbújt benne. Nem sietett, komótosan haladt, senki sem látta azokat a bugyuta táncmozdulatokat, melyeket olykor - olykor megejtett kedvében.

Senki, csak az óceán.

Nem érzékelte, de a gyér lámpafény kezdte elnyelni őt, lassan talán fel is emésztette, nem hagyott hátra belőle mást, csak az emlékét, Converse cipőjének halovány nyomait, hogy egyszer bizony arra járt.

Kezei a felhőket kívánták érinteni, ezért hát a magasba emelte mindkettőt, míg szabad utat engedve hangjának énekelte a szöveget, ami kicsit hamiska volt, kicsit értelmetlen, mégis; az övé.

Felugrott a padokra, körbe forogta az oszlopokat, a szemetesek tetejével játszott dobolósdid. Közben katt; egy újabb fénykép készült a kis loknisról.

Louis - ki végig követte a fiút - csodálta, miképp a fiatalabb nem fáradt el. A kócos pontosan tudta, hol jártak akkor, s csak reménykedett benne, hogy a zöld szemű vele ellentétben nem. Ő akart az a kedves arra járó lenni, ki haza kísérte volna az elkóborolt báránykát. Minden vágya ez volt abban a pillanatban.

S a göndör lassan kezdett észhez térni bár, még mindig nem vette arra a fáradságot, hogy figyelmet fordítson a kék szemű felé, ki végig ott loholt utána már a kezdetektől. Az idősebb kissé megbántottnak érezte magát, de már tudta, hogy nincs sok hátra, és az övé lesz.

Az egyik tábla vascsöve viszont vizes volt, képtelennek tűnt, hogy megkapaszkodjon benne, tenyere nem markolta erősen azt; lecsúszott. Halk nyikkanással terült el a párás betonon, smaragdjai meglepődve lestek fel a sötét, felhős égre, és a Holdra, ki a kék szeművel karöltve, nevetve ragyogott.

A cseresznye színű ajkak elnyílva egymástól dúdoltak valami kellemes dallamot, mintha csak semmi lett volna az előbbi pillanat, ami cselesen a földre taszította a párnácskák tulajdonosát. Az égiek Louisnak kedveztek.

A csillagok helyét két, tündöklő zafír vette át, s az a gyönyörű, rózsaszín mosoly, ami a csalafinta szájon pihent. Harry elvörösödött. Az idősebb lehajolt hozzá, majd leemelte a fejhallgatót, ami a bugris tincsek között pihent. A dolog teljesen megszokottnak hatott, pedig a loknis még csak a nevét sem tudta szomszédjának.

- Megütötted magad?

- Nem.

- Helyes -bólintott válaszul, aztán a kezét nyújtotta, hogy felsegíthesse őt.

Harold agyán csak akkor fordult át a gondolat, mikor már ismét két lábon állt a talajon; akkor most a kócos látta, ahogy táncikálgat az utcán?

- Én ... -kezdett bele rögtön, de már nem tudta menteni a helyzetet.

Louis csak elmosolyodott, karjával átölelte a fiatalabbik vállát, úgy húzta közelebb magához az árva lelket. Szája a fülét súrolta;

- Ne aggódj, ez a mi titkunk marad, édes.

A zöld íriszek hálásan pillantottak föl rá, talán a megkönnyebbülés hatása okozta azt, miképp nem vette észre azt a fékezhetetlen vágyat, ami az idősebben lappangott már egy ideje.

Ketten folytatták azt a kanyargós utat, melynek ködös levegője lassan bár, de kezdte véglegesen elnyelni őket.

Az óceán támadni akart.

- ♡ -