- ♡ -

Kezei sorra emelkedtek fel és le, állandóan váltva egymást, hol a jobb oldali vállfát tartva, hol pedig a másikat. Arca komor volt, miként az összpontosításra törekedett, agya mégis képtelen volt meghozni a döntést; melyik legyen?

Jócskán eltelt már tíz perc is, hogy belépett volna a fülkébe, és jól tudta, édesanyja neheztelni fog majd rá, mikor elhagyja a helyiséget, amiért ismét túl sok időt töltött odabent. Nem tehetett róla, sokszor megesett vele, hogy elkalandozott, mikor ruhát próbált, ezért is történt mindig, miképp azok a bizonyos vásárlások állandóan elhúzódtak.

Fontosnak tartotta a színt, a megfelelő tónust, ami kiemelheti önmaga személyiségét, szépségét.

A teazöld visszafogottnak hatott, pontos párja lehetett volna eszének és precizitásának, amiért mindenki őt dicsérte. Az okos, csendes srác, ki néhanapján szemüveget viselt, de csak olyat, mely ment a szettjéhez, és természetesen abból a fajtából, amiben nem volt lencse. Senki sem értette, pontosan miért, azt viszont elismerték; piszok jól állt neki az az átlátszó, négyzetes keret.

Aztán a másik kezében pihenő garbóra esett pillantása.

Az élénk sárga színűre, mely rikító volt, erős jellemnek tűnhetett volna benne. Ő, ki a legtöbbször magányosan meghúzódott egy láttatlan sarokban, s kinek nem volt erőssége a beszéd. Gyakran megesett vele, hogy akaratán kívül is, de dadogott, amiért gyakran gúnyt űztek belőle, csak azért, mert viccesnek tartották kisfiús zavarát.

Talán a düh miatt tette, mely hirtelen felcsapott lelkében, és ami arra ösztönözte őt; itt az ideje, hogy bizonyítson.

Így hát nem várakoztatta tovább a kint ácsorgó Anne-t, ki már szinte mániákusan pillantott minden percben órájára, közben a lábával is dobogott mellé; mégis hol marad már a kótyagos, loknis fia oly sokáig?

Mikor a függöny végre elhúzódott, aztán végül megjelent a várva várt lélek, kinek ajkai a füléig értek, úgy mosolygott, a nő gyorsan karon ragadta őt, nehogy mégegyszer veszni hagyja a ruha mániás zöld szeműt.

- Várj anya, ezt még vissza kell raknom a helyére! -kiáltott a göndör, de hangja elveszett a sorok között, ahol szinte nevetve száguldottak végig; anya és fia.

- Csak akaszd fel valahová -pillantott hátra kedvesen Anne, míg egy kicsit lassított, és megvárta, hogy Harold vissza tegye a vállfát a többi közé.

Nem zavarta őket, hogy egy garbó nem a farmerek közé való, máris rohantak tovább, egészen a pénztárig.  Édesanyja fizette a citrom színű darabot, meghívta rá őt. Egy kicsit furcsállva nézte a pulóvert, először el sem hitte, hogy azt Harold választotta volna. Nem az ő színe volt.

- Köszönjük! -dalolta udvariasan a fiatalabb, míg megragadva a szatyrot szinte kirepült a boltból.

- Várj már! -szólt utána a nő nevetve, alig bírta utolérni a loknist.

Kéz a kézben sétáltak ki a plázából, épp valami zagyvaságról társalogva.

Egyikük sem vette észre a kék íriszeket, azokat a mániákus zafírokat, melyekben érdeklődés gyúlt a göndör iránt.

Egy veszélyes játszma kezdete.

- ♡ -