- Minden rendben vele?- kérdezgette halkan pár felém tornyosuló lány osztálytársam Gin-t, aki tudatlanul hárította a kérdéseiket.

- Mintha így nem hallanám! Egyébként nem, de élek!- mondtam, fejem pedig továbbra is a pad felé fordítottam, így beszéltem szőkés hajzuhatagom alól.

- Ginger, mi lelte a „Miss Mindigvidáma-t"?- emelte fel, egyébként is fülsértően magas hangját Kelly.

- Miért őt kérdezed, nem az anyám!- emeltem fel a fejem és néztem sötétbarna, szinte fekete látószerveibe- mintha a szemein keresztül a fejébe látnál, végtelenül sötét hely lehet.

- Bocs!- ráncolta szemöldökét, majd platinaszőke sörényét átdobva a válla felett a helyére sétált, az ő példáját követték a többiek is, így már csak Gin állt a padom felett.

- Nem erőltetem, de...ha akarsz róla beszélni én mindig itt leszek!- küldött felém egy halvány mosolyt, majd magamra hagyott. Az alsóajkamba kellett harapnom, hogy ne bőgjem el magam mindenki szeme láttára.

~

A nap végéig csak azon agyaltam, hogyan tálalhatnám normálisan, nem olyan sokkolóan, mint amilyen a valóságban, hogy egy démonba vagyok szerelmes, aki mellesleg egy seggfej... Esélytelen ez az egész, gyorsan ki kellett találnom egy fedő sztorit, hazudni csúnya dolog, de azért van, amikor muszáj. Abban a percben, amint eszembe jutott a tökéletes variáció, megláttam Gin vörösesbarna buksiját az iskolából kifelé igyekvő tinik tömegében. Széles mosollyal az arcomon kezdtem tolakodni az emberek között.

- Hé! Ginger!- kiáltottam, mikor úgy láttam, hogy semmiképpen sem tudom utolérni.

- Lilith?- perdült meg és döbbenten nézett rám.

- Ráérsz ma?- kérdeztem bevezetés nélkül, mikor beértem a lányt.

- Persze, de...veled meg mi történt?- nézett farkasszemet velem.

- Mindent elmondok, ígérem!

- Jó. Akkor menjünk a városközpontba!- adta ki a parancsot, majd mindketten felszálltunk a megfelelő buszra.

~

Kellemes szellő fújdogált az utcán, ami néha túlságosan is meglibbentette szürke térdig érő szoknyánkat, ezért úgy döntöttünk, hogy beülünk egy cukrászdába.

- Még mindig utálom ezt az egyenruhát!- morogta Ginger, miközben lehuppant a fagyi alakú székre.

- Ja, én is!- értettem egyet, majd mindketten rendeltünk 1-1 limonádét a napsütéses időre való tekintettel.

- Miért van ilyen meleg Április közepén?- legyezgette magát az étlappal.

- Az fontosabb kérdés, hogy miért nem megy a légkondicionáló?- morogtam, majd elnevettem magam.

- Na, igen!- kacagott fel ő is, aztán hirtelen mindketten elhallgattunk- Akkor...nos...mit akartál mondani nekem a suliban?

- Ez egy nagyon hosszú sztori lesz, és legyél oly szíves nem félbeszakítani! Megígéred?- köszörültem meg a torkom.

- Ígérem!- nyújtotta a kisujját, mire én is így cselekedtem, az eskü megkötése után pedig elkezdtem beszélni.

- Tehát ezt már ideje tartogatom magamban és nagyon régóta el akarom már mondani neked, de valami mindig közbejött. - nagy levegőt vettem, Ginger pedig még nagyobbra nyitotta őzikeszemeit- Szóval, amikor fura voltam, vagy hülyén viselkedtem az annak a srácnak volt köszönhető, akibe sajnos beleestem és egy gyökér, sőt a seggfejek királya, azaz Solan.

- Hű!- pislogott döbbenten- De ki ő, mikor találkoztatok, és a legfontosabb, miért nem mondtad hamarabb?!

- Nos, Januárban véletlenül találkoztunk, és aztán úgymond „haverok" lettünk...- végül is nem hazudtam neki, amit mondtam az nagyjából így volt.

- Lilith, még mindig nem értem, miért nem mondtad el, hogy szerelmes vagy egy srácba, még csak be se mutattál minket egymásnak!- arcáról csak úgy sütött a csalódottság.

- Sajnálom!- hajtottam le a fejem- Igazából én sem akartam elfogadni, hogy beleestem.

- Ne haragudj!- simította meg a karomat, majd küldött felém egy együtt érző mosolyt- Hiszen nekem kéne tudnom a legjobban, hogy milyen rossz érzés rejtegetni egy ilyen súlyú dolgot a legjobb barátnőnk elől.

- Ó, tényleg! Van valami hír Tim-ről?- kérdeztem, mivelhogy a szőke fiú ma nem töltött valami sok időt velünk, amit a szombati buli után teljes mértékben megértek.

- Semmi. A suliban nem szólt hozzám, került, ahogyan csak tudott, még ebédnél is inkább egyedül ült...- mondta, miközben a nyalóka alakú asztalra helyezett cukrot piszkálgatta.

- Nem értem a hím nemű egyedeket!- dőltem hátra a fagyi-székemen.

- Tudod mi a legrosszabb?- emelte rám hirtelen barna tekintetét, amiből értetlenség és egy csipetnyi harag sugárzott.

- Nem, szóval megosztanád velem mi az?- fürkésztem kíváncsian barátnőm arcát.

- Az, hogy nem koppintott le, nem mondta, hogy csak barátként tekint rám, nem válaszolta azt, hogy mást szeret, semmi ilyesmit!- szemöldöke egyre jobban ráncolódott- Egy kicseszett „Tudom!-al" toldotta meg az így is romokban lévő önbizalmamat! Ebben az a legrosszabb, hogy nem utasított vissza, de ugyanakkor nem is mondott igent, tehát a kétségek szakadékának legmélyére lökött! Utálom!- csapott az asztalra, majd csak alsóajkába harapva meredt maga elé.

- Figyelj Gin! Legalább ez azt jelenti, hogy van esélyed nála, ebből még bármi lehet! Itt vagyok én, engem nyíltam és kegyetlenül visszautasítottak!- néztem rá bíztatóan, ugyanakkor fájdalommal teli arccal.

- Úgy sajnálom!- emelte rám arcát, melyen patakokban csordogáltak lefelé a könnycseppek.

- Inkább én sajnálom!- az én látásom is kezdett fátyolossá válni, aztán egyszerre felálltunk és bőgve megöleltük egymást.

- Te lüke!- nevetett szipogva- Nem megyünk máshová?

- Miért?- kérdeztem vissza, de a cukrászdában tartózkodó vendégek reakciójának megszemlélése után a távozás számomra is egyértelművé vált.

Fizettünk, majd gyorsan távoztunk az üzletből, és az orrunkat fújkálva sétáltunk haza ezen a fura és keserédes Hétfő délutánon.

~

A buszon mindketten kifelé bámultunk a piszkos ablakon, és elég volt egymás tükröződő arcáról leolvasni, hogy mindketten túlságosan is el vagyunk merülve a saját gondolatainkban a másikénak meghallgatásához. A lakóparkunkhoz érve leszálltunk a járműről, majd szótlanul indultunk útnak, így is meneteltünk volna egészen addig a kereszteződésig ahol neki balra, nekem pedig jobbra kellett fordulnom, de pár perccel azelőtt, hogy elérhettünk volna addig megszólalt a mobilom. Ijedten ugrottunk egyet mindketten, majd halkan nevetni kezdtünk, én pedig kihalásztam a készüléket táskám legaljáról.

- Haló?- vettem fel anélkül, hogy megnéztem volna ki hívott.

- Szia...- köszöntött szaggatott levegővétellel mélykék szemű barátnőm.

- Jodie? Mi történt?- kérdeztem aggódva, mire Gin is felkapta a fejét.

- Ez...hosszú lenne telefonba, majd holnap elmondom a suliban!

- Hé, mi az, ami miatt ennyire titokzatosnak kell lenned?- kérdeztem vigyorogva, kezemmel intve a vörösesbarna lánynak, hogy aggodalomra semmi ok.

- Tényleg nem fontos!- mentegetőzött.

- Oké, ha te mondod!- söpörtem a fülem mögé egyik barnás szőke hajtincsem.

- Egyébként ott van veled Ginger?- váltott hirtelen témát.

- Aha, adjam?- kérdeztem vissza.

- Nem kell, csak mond meg neki, hogy holnap mindkettőtökkel szeretnék beszélni!

- Ne szórakozz már, Jodie! Most már muszáj elmondanod, hogy mi ez a nagy felhajtás!

- Tényleg semmi! Hé, gyere csak vissza!- hárított, majd szerintem az öccse után futott.

- Itt vagy még?- kutattam valami életjel után a vonal túlsó végéről.

- Mi? Ja, igen persze! Csak Steve ellopta a kémiakönyvem, az a kis mocsok!- hiába volt jó pár km-re tőlem, így is el tudtam képzelni, ahogyan mérgesen ráncolja szemöldökét, miközben szeplői haragos táncot járnak arcán, ezek után alig tudtam visszatartani a nevetőgörcsöm.

- Már ne haragudj, de azért nem kár!

- Jó oké, az is igaz!- kuncogott ő is- De mi holnap írunk belőle veletek ellentétben hülye a-sok!

- Haha!- nevettem fel, mivel a párhuzamos osztályba járunk mi négyen: én és Gin a 10 a-ba, Jodie és Loreen pedig a 10 b-be, ezért van köztünk egy pici „rivalizálás", de csak annyi, ami még nem sért meg semmilyen határt.

- Ne nevess!- fenyített, habár biztos voltam benne, hogy szélesen vigyorog- Hé, te kis tolvaj! Gyere csak ide, ígérem, ha elkaplak nagyon megjárod! Bocsi lányok, de le kell tennem! Sziasztok!

- Szia!- köszöntem el, hiába hallottam már csak pittyegést a mobilomból, barátnőm hangja helyett.

- Na?- kérdezte kíváncsian Ginger.

- Nos, úgy tűnik holnap valami hatalmas titkot oszt meg velünk a mi Jodie-ink! Amilyen titokzatosan tálalta, remélem legalább olyan izgalmas is lesz!

- Én is remélem!- nevetett fel- Na, de most már tényleg menjünk haza, mivel már majdnem fél 7, és anyának azt mondtam 6-ra otthon leszek, így is meg fog ölni amiatt, hogy a bulin megittuk az összes félretett piájukat!- sóhajtotta, és szinte beleláttam a fejében, amint elképzeli a rá váró jövőt.

- Hú, anyud durva mikor kiakad!- értettem egyet- Jobban tesszük, ha sietünk haza!

Sztorizgatva haladtunk ahoz a bizonyos kereszteződéshez, felhozva régebbnél régibb történeteinket, vicces, kínos, örömteli emlékeink felelevenítésével töltve el az időt. Alig pár méterre az elválási pontunktól zajokra és figyelemfelkeltő fényekre lettünk figyelmesek. A tőlünk vagy 5 méterre lévő építési területről jöttek, mindketten lefagyva bámultunk a félkész épületre. Aztán meghallottam a szárnyak suhogását, és tudtam, ha perceken belül nem tűnünk el innen, abból óriása baj lehet.

- Tuti munkások, vagy huligánok, mindegy húzzunk el innen!- toltam meg Ginger-t, aki továbbra is zajok forrását kutatta, mintha megbabonázta volna az ismeretlen.

- Huh?- eszmélt fel hirtelen.

- Gyorsan fussunk!- néztem a szemébe ijedten, a tekintetemből rájöhetett, hogy komolyan gondolom, ezért szaladni kezdett, én pedig a nyomában loholtam, majd mikor elváltunk a kereszteződésnél, és már egyáltalán nem láttam távolodó alakját, hátraarcot vettem és visszafutottam a tett színhelyére.

 Szemeimmel végigpásztáztam az egyre csak sötétebbé váló helyszínt, de nem tudtam kivenni egyetlen démon, vagy angyal alakját sem, ezért úgy gondoltam vége, tehát hazaindulhattam, egy nagy sóhajtás után természetesen.

- Hová sietsz emberlány?- jött egy hang hirtelen a téglafal mellől, ahonnan egy szikrázóan fehér ruhájú személy lökte el magát, majd rövid, füléig érő, hátul felnyírt rézvörös hajába túrt, hatalmas, szintén hófehér szárnyait seperc alatt széttárta, és máris mellettem termett, nyakamhoz szorítva egy aranypengét- Szóval te lennél az?

- Kicsoda?- néztem a nálam valamivel magasabb nő smaragdzöld szempárjába riadtan.

- Az a lány, akit csak úgy emlegetnek „A démonnevű, démonszolgáló emberlány!"- húzta össze aranyozott szemhéjjal díszített szemeit.

- Hidegvér, Gemma!- hallottam meg egy ismerős hangját.

- Te démon kurva!- kapta fejét a hirtelen érkezett hófehér hajúra, aki egy kevésbé súlyos vágást ejtett az angyal nyakamhoz tartott kezén.

- Ó, imádom mikor így hívnak!- nevetett fel, majd a karomnál fogva hátrahúzott- Mi a pálya Lilith, csak nem elkaptak?

- Hurdle?- pislogtam a sárga szempárba megzavarodva- Miért segítesz nekem?

- Bármennyire is gyűlölsz, és én is téged, mi ketten egy oldalon állunk!- beszélt hozzám őszintén a jobbomról.

- Ó, rendben. Már csak egy kérdés: ők miért akarnak kinyírni?- mutattam a Gemma mögött álló, vagy éppen lebegő fehérruhás alakokra.

- Angyalok, azért!- forgatta meg a szemeit- Ha a démonokkal haverkodsz, akkor ők az ellenségeid lesznek, azt hittem ez egyértelmű!

- Persze, hogy az, de miért akarnak meggyilkolni?

- Ha akkor végeznek veled, amikor Solan szövetségese vagy, akkor azzal meggyengítik őt, szóval vigyázz nekem magadra!

- Nem állt szándékomban megöletni magam!- szóltam vissza neki, amikor is az angyalok megunták a piszkálódásunk és egy szőke férfi nekem rontott, de ahelyett, hogy belém állt volna valami hegyes és halálhozó fegyver, csak fémek csattanását hallottam, és egy hatalmas elektromos kisülésre hasonlító fényt láttam a balomon.

- Nyugalom, ne szaladjunk ennyire előre!- vigyorgott kárörvendően a hirtelen megjelent Solan, amikor a rám támadott angyalnak messzire repült a kardja, jobb karjából pedig sugárban kezdett ömleni a vér, mire a férfi ordítva a földre borult, és hiányos kézfejét kezdte szorongatni.

- Végre!- vigyorodott el három angyal, ezek közül az egyik a vörös nő volt a másik egy hullámos szalmaszőke hajú nő, akinek szürke szemei gyémántként csillogtak a sötét estében, a középen álló férfi pedig hidrogén szőke fejjel bámult ránk, haja hátul egy lófarokba volt fogva, világoskék szeméhez hasonló szalaggal megkötve.

- Athos, de jó újra látni!- intett a férfi felé a fekete hajú démon.

- Pfff, milyen jó színész vagy!- fintorodott el a fehér ruhás, akit azonnal felismertem, ő volt ott, amikor először találkoztunk Solan-nal.

- Ugye? A Földön töltött majd' 5000 év megtette a hatását!- mosolygott gúnyosan az angyalra.

- Rendben! Elég az egymás kerülgetéséből, tudod, hogy már nagyon régóta várok erre a percre! Végre engedélyt kaptam a lemészárlásodra!- arca groteszk vigyorba borult.

- Kár, hogy ennyi időt vett igénybe!- vágott sajnálkozó arcot a démon.

- Jessamine!- adott parancsot a szalmaszőke angyalnak, aki egy fénylő lándzsát nyújtott át a férfinek, aki vigyorogva vette kezébe, majd hármasunk felé kapta a fejét- Végre!

- Ne igyál előre a medve bőrére, Athos!- villant át vérvörössé a tekintete- Ki tudja, mit hoz a mai nap!

- Ne hergelj fel még jobban, tudd mikor kel befognod, Solan!- kereste a megfelelő fogást fegyverén.

- Ugyan!- kacagott fel hamiskásan- Gyerünk démonok, mutassuk meg nekik, hogy miért hívnak minket így!

- Örömmel!- vigyorodott el Hurdle, majd ropogtatni kezdte kezeit.

- Te nem!- kapta felé a fejét Solan- Vidd Lilith-et biztonságos helyre!

- Tessék? Miért én?- csattant fel a fehér hajú nő.

- Miért kell elmennem?- kértem ki a magamét.

- Ez parancs!- mennydörögte a démon hangja.

- Értettem!- sóhajtotta, majd fekete szárnyait széttárta, és megmarkolta mindkét kezem.

- Hé!- próbáltam ellenkezni, amikor is meghallottam egy hangot, amitől megfagyott ereimben a vér. Lassan oldalra fordítottam a fejem, hogy megbizonyosodjam arról, rosszul hallottam, de sajnos pont az ellenkezőjéről győződtem meg. A lány teljes életnagyságában állt tőlem alig pár méterre, figyelmeztetni akartam, de egyetlen hang sem jött ki a torkomon.

- Mi a...?- láttam meg Gineger-t értetlen és döbbent arckifejezéssel, miközben köztem és a lények között kapkodta a tekintetét. Ne, bármit csak ezt ne!