Eljött a nap, amire ha csak belegondoltam összeszorította a szívem, kifacsarta aztán rá is taposott. Fáradtan és lassan ballagtam felfelé a kis emelkedőn, egy régi dallam járt a fejemben, olyan, amire sírnak az emberek és nem jó kedvükből. A későnyári fények mintha halkan dalolták volna, azt a szánalmas dallamot. Csend lett volna, ha a tenger nem látogatta volna egész életünkben a partot. Olyan szúró, hasogató érzés feszegette gyenge bordáim akkor reggel. Nagybácsikám háza felé tartottam, Steve bácsi túl közel állt hozzám, ahhoz, hogy ne érdemeljen meg egy beszélgetést.

Ráfeküdtem a csengőre és vártam, kissé idegesen dobolva tornacipőmmel figyeltem a fa ajtót magam előtt. Talán ez volt az utolsó alkalom, hogy nem elveszve lát, így ki kellett használnom ezt a csodás napot. A bejárat nyikorogva tárult ki és az alacsony, pocakos, kissé elhagyott Steve először zavarodottan nézett rám, nem volt benne biztos, hogy én vagyok az, de aztán felismert. Teljesen máshogyan viselkedett, egy szó nélkül tessékelt be én pedig be is léptem a kissé tonhal szagú épületbe. Elmosolyodtam, ahogy előcsalta azokat az aranyozott emlékeket belőlem ez a hely.

- Ülj le kölyök! - mutatott a székre, amin egy perce még Gilbert hevert. Helyet foglaltam és ő is ezt tette, türelmesen nézett a szemeimbe.

- Igazad volt, úgy van, ahogy mondtad Setve bácsi - vontam meg a vállaim, és így az a hatalmas kő végre leesett a szívemről. Erre ő azonnal hatalmas mosolyt eresztett felém és felállt az asztal elől, majd megindult a nappali felé. Összevont szemöldökökkel figyeltem utána.

- Én tudtam Angel, de nekem nem tartozol magyarázattal, de azért köszönöm, hogy elmondtad. Azonban meg kéne tenned nekem egy szívességet - kiabált ki az étkezőbe a nappaliból. Az ő reakciója mindig is más volt, mint a többi emberé. Furcsa, Steve bácsi elég furcsa ember volt.

- Persze - válaszoltam, mire visszatért, kezében két apró macskával. Az egyik vörös volt, még a másik fehér.

- Kiderült, hogy ez a vörös dög nem is fiú és ide pulyált nekem. Tudom, hogy nem a legszebb jószágok, de nem akarnál haza vinni legalább egyet? Anyád biztos örülne - nézett az egyik nyávogó kicsire.

- Jó, rendben, de csak egyet - adtam be a derekam. A vörös felé nyújtottam a karom és az ölembe vettem, hogy vakargathassam a füle mögött, azt az anyja is szerette. A buta macska pedig dorombolva dörgölőzött a tenyeremhez, pont olyan jóllakott volt, mint Gilbert. Steve elismerően bólintott felém, nem tagadhatom nagyon bírtam az öreget.

Kismacskával a kezemben léptem be a lakásba, tudtam, hogy apám nincs itthon. Benéztem a fénysugarakkal festett konyhába, de édesanyámat nem láttam.

- Anya! - szólítottam meg, mire sietve lépkedett elém, a spejzból került elő. Megtorpant, ahogy meglátta az apró állatot a kezemben. Elmosolyodva pillantott fel rám.

- Édes istenem Angel, nagyon tündéri cicus - áradozott és fehér arcára boldog vonások rajzolódtak, szerettem így látni.

- Én nem nevezném tündérinek, de azért puha - nevettem óvatosan, mire anyám szorosan ölelt magához egyik kezében a kismacskával, még az arcomra is nyomott pár anyai csókot. El sem hiszem mennyire hálás volt egy kis, dagadt állatért. Csak mosolyogni tudtam rajta.

xXx

Egy éles dudaszó vágott bele a csendes pihenőnkbe, azonnal lerohantam az emeletről, egyenesen ki az utcára, nem is gondolkoztam. Az arany színek körbe ölelték a kék autót, s a jármű előtt ott várt az, aki a szívemhez legközelebb harcolta magát. Őszinte mosollyal arcán várt, de pontosan tudtam, mi az, ami igazából zajlódik benne. A madarak fecsegve töltötték ki a fájdalmas űrt köztünk, egészen addig, amíg szorosan magamhoz nem öleltem Keith- et. Itt volt az, amitől annyira rettegtem, búcsúznom kellett. Miért kell mindig elengedünk azokat, akiket szeretünk? Ujjaimmal terepmintás felsőjébe kapaszkodtam, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetett volna kezeim közül. Még utoljára magamba szívtam nyugtató ibolya illatát. Ő is ölelt, majd miután körbepillantott egy apró csókot nyomott az ajkaimra.

- Ég veled Angel Price! Ha ebben az életben nem találkoznánk, ígérem, hogy a következőben megkereslek bármi áron - suttogta és ellépett tőlem.

- Ég veled Keith Heart! - mondtam csendesen és ledermedve álltam ott, utána bámulva. Figyeltem, ahogy megfordult és kisétált a kapun, mintha abban a pillanatban el is nyelte volna a hófehér napfény, mintha valami mássá vált volna. Mintha emlék lett volna belőle is, egy szellem. Ez volt az utolsó napsütötte emlékképem Keith- ről, ahogy kilép a fehérre mázolt kapun, katonai egyenruhában.

A nyárfák is a kék autó után hajlottak, mintha életem minden színét magával vitte volna, minden nehezebb lett, ahogy távolodott, majd mikor csak a szél maradt utána én ott álltam az úton egyedül, a tengernyi emlékemmel és csak néztem azt az ürességet, amit itt hagyott. Nem tudtam mozdulni. Keith elment. Nem sírtam, csak összeszorítottam a fogaim, nem tudtam, hogy mit kéne érezzek, vagy gondoljak, csak üres voltam és ez az űr fájt, borzalmasan.

- Angel - valaki csendesen szólított meg, édesanyám volt, kedvesen és szelíden mondta ki a nevem. Hallottam, hogy közelebb lép, de nem tudtam ránézni. Beharaptam az alsó ajkam és ökölbe szorítottam a kezem, majd lassan felé fordultam.

- Anya... - mondtam és ekkor már késő volt, a könnyeim megindultak, sírtam és sírtam fékezhetetlenül. Erősen öleltem magamhoz őt, törékeny testét és akkor már zokogtam, hangosan és fájdalmasan, mint gyermekként, ő pedig, most, mikor szükségem volt rá erős maradt és vígasztalt. De vigasztalhatatlan voltam.

- Semmi baj kicsim... - simított bele a hajamba és próbált elcsendesíteni, de csak több könnycsepp gördült végig az arcomon, édesanyám vállába temettem az arcom, hogy csendesítsem a hangos levegő vételeim és a fájdalmam hangjait. A langyos szél körbeölelt minket, sosem éreztem ezt, Newgreens sosem volt ilyen csendes és békés úgy, hogy csak az én könnyeim vitte el a szél útitársul a Keith- nek. Körülöttem minden könnyed volt, de bennem minden iszonyatosan nehéz. Nem tudtam elengedni Keith Heartot, nem voltam képes egyedül élni a szerelmem nélkül, az ólomsúlyú emlékeivel. Itt hagyott egyedül, teljesen egyedül, kiszakítva szívem legnagyobb darabját és hatalmas érzelmeket hagyva maga után, amiket magam kellett megélnem. Itt hagyta Newgreenst. Elment.

xXx

A hangos morajlás elnyomta a bennem síró fájdalmat. Sötét volt, csak a kisváros házaiból kiszűrődő sárgás fényeket verték vissza a hullámok. S, a habokon túl úgy tűnt látom a többi város világításait, még ha tudtam lehetetlen is. A hideg szél pedig tisztábbá tette azt az estét, tudatosítva bennem, hogy ez a valóság és ez volt legkegyetlenebb dolog, amit éreztem. Akkor bámultam magam elé és üresen kongtak a gondolataim, néha egy- két kétség jelent csak meg. Mi van, ha nem jön vissza? Akkor veszti végleg értelmét az egész, én itt maradok céltalanul. Minden olyan hatalmas volt körülöttem, kisebbnek éreztem magam, mint valaha, az apró, fehér csillagok is némán figyeltek. Mintha sírtak volna, s a tenger zokogott helyettük. Lassan kezdtem rájönni, hogy Newgreens így gyászol, némán. Egy kis idő után valaki halkan vállamra tette kezét, majd helyet foglalt mellettem a homokban. Ahogy a lány felnézett a végtelen égre szemeiben ragyogott az felfoghatatlanul rengeteg csillag.

- Itt vagyok Angel - mondta csendesen, hangja olyan nyugtatóan hatott, tökéletesen beleillett ebbe a friss dallamba.

- De én úgy érzem nem. Nem tudom hol vagyok Charlie, elvesztem. - Néha megakadtam a szavak közt, nehéz volt beszélnem. A vörös hajú lány elmosolyodott és vállamra hajtotta a fejét. Hullámos tincsei néha érintették a bőröm.

- A tenger közepén vagy, de ha erősen figyelsz, észreveheted a partjelzőt, ami, bár rettentő messze van, mégis ott van és neked csak úsznod kell felé, hogy egyszer tényleg partra érj. Tudom most nehéz, de én itt vagyok és segítek tempózni. Ígérem, hogy nem megyek sehová. - Halkan beszélt és altató szavait messzire vitte a szél. Fáradt voltam, elveszett és minden pillanat sírásra ösztönzött. Még egy nap sem telt el, de már is irgalmatlanul hiányzott.

- Köszönöm - suttogtam és a kócos, fejére döntöttem az enyém. A lágy világ pedig takaróként libbent rák, ahogy lehunytam a szemem és lassan felidéztem az aranysugaras nyár minden, fakó képét, hogy el tudjam ereszteni. Sosem volt még ilyen nehéz dolgom.

Ég veled fény!

Ég veled drága nyár!