Ezkben a napokban a fények úgy táncoltak, mint talán soha. Mindenhová elhozták azt a békét, melyekre a búcsú perceinek szüksége volt. Olyan burkot képeztek körülöttünk, mintha csak mi léteztünk volna. Életem talán legszebb napjai voltak ezek. Ahogy a kis ablakon be- beszökött a szellő, kissé sikerült lehűteni a forró lényemet, de még így sem volt elég. Azt a lángot, melyet Keithtől kaptam sosem aludt ki, és bármit is tettem volna akkor sem szűnt volna meg. A padlón fekve bámultuk a sárga plafont, melyen ismét megjelentek a fehér foltok. Kifújtam a füstöt és figyeltem, hátha el tudja takarni a fényeket, de nem így lett. Csak a füst morajlása lett még szebb a sugarak színpadán.

- Angel, nyomb már el azt a cigit - panaszkodott csendesen a mellettem fekvő. Erre csak elmosolyodtam. Tudtam, hogy nem bírja a szagát, de ez csak még jobban ösztönzött, hogy az ellenkezőjét csináljam, annak amit mond. Így még egyszer beleszívtam és kis is fújtam.

- Angel - ez már inkább parancsnak hangzott, és a szemem sarkából még láttam is, hogy felém fordul.

- Mi van anya, van más ötleted? - gúnyolódtam rajta, de elnyomta a csikket a kis porcelán tálon, ami velünk együtt sziesztázott a hideg padlón.

- Nem is csinálunk semmit.

- Oh és gondolom van jobb ötleted - vigyorodtam el, a plafont figyelve továbbra is. Erre csak mosolyogva megrázta a fejét.

- Aha persze... semmi. - Felnyomtam magam és négykézláb fölé másztam. Akkor láttam csak milyen jól szórakozik magán.

- Nem. Nekem? Soha - nevetett, de a kezével gyorsan el is takarta száját. Megforgattam a szemeim és eljátszva a sértődött kisfiút a hasára ültem, mire a felnyikkant, de nem hagyta volna abba a vigyorgást.

- Szállj le rólam te perverz - kacagott jóízűen és megpróbált lelökni magáról, de nem hagytam. Végül én magam keltem fel és ültem mellé, majd várakozva néztem felé, mire sóhajtva ő is ülő helyzetebe nyomta magát.

- Most jobb? - vonta fel szemöldökeit.

- Sokkal - mondtam csendesen és közelebb húztam magam hozzá az épp kezemmel, majd még közelebb. Mikor már láttam a szemeiben azt a csodálatot, akkor kezdtem körbe csókoli az egész arcát, amibe néha bele- bele nevetett. Ilyenkor éreztem azt, hogy minden apró dolog, amit csinál annyira kedves és pótolhatatlan nekem.

- Ez aranyos volt - hajoltam el egy percre, hogy lássam erre a reakcióját és persze csak megforgatta a szemeit. Nem szerette ezeket a hízelgős szövegeket. De ha egyszer nekem az volt? Csak megráztam a fejem és végre a szájára kapta a csókom. Csak egy aprót, de abban is tengernyi érzelem volt. Ezután, még egyet nyomtam ajkaira.

- Szeretlek Angel - emelte el végül az arcom, hogy a szemeimba nézhessen. Akkor láttam megint visszatérni azt a kis kétségbeesést azokban a gyönyörű, lángoló kék szemekben. Fájt ezt látnom, tudtam, hogy mi jár a fejében.

- Már most hiányzol - mosolyodott el keserűen. Ezt azonban már képtelen voltam tűrni, hirtelen és szorosan öleltem át, bár csak egyik kezemmel tustam. Így a földre dőltünk ismét. A fejem a vállába temettem, miközben ő a hajamat cirógatta és csak hallgattunk, hallgattuk a madarak édes énekét, a tenger hívogató moraját. Minen olyan fájdalmasan tökéletes volt, miközben üvöltenie kelett volna a rá leselkedő magány súlya alatt.

xXx

A lépcsőnkön üldögéltem, mikor John leparkolt a ház előtt, elég sietős lehetett a dolga úgy ugrott ki a járműből, mint akit puskából lőttek. Megállt a kiskapu előtt és hatalmas vigyorral az arcán tárta szét a kezeit. El nem tudtam képzelni mi üthetett belé.

- Na mi van nagyfiú? - nyomtam el magam mellett a cigim és unottan néztem fel rá. Erre sem tűnt el a vigyora.

- Megkértem Lana kezét, és képzeld igent mondott! Angel megházasodom! - ugrott át az alacson, fehérre mázolt kapunkon és egyenesen hozzám rohant, hogy átöleljen. Úgy tűnt tévedtem, még is volt valaki, aki megmaradt mellette.

- Ő az a vörös volt, még a második, nem? - tettem fel a kérdést, mosollyal az arcomon. Hihetetlen nőcsábász volt a bátyám, sosem emlékeztem épp kivel van.

- Igen a második barátnőm, de újra egymásra találtunk. Úgy tűnik a Priceokat vonzák a vörösek - eresztett el és közben rám kacsintott. Tudtam, hogy Charliera gondolt.

- Anya meg fog őrülni - tereltem a szót.

- Igen tudom, szóval gyere velem, hogy lefogd ha halálra akar puszilgatni és állítsd le, ha arról kezd majd beszélni, hogy hány unokát akar fejenként - nevetett. Engem pedig megint kellemetlen helyzetbe hozott tudtán kívül. Nos, így is lett: anyát nem lehetett visszatartani, annyira boldog lett, hogy még sírni is elkezdett. Ő mindig is egy rendkívül érzékeny nő volt, főleg ha a fiai voltak a téma. Még engem is teleszórt csókkal, pedig nem is szólaltam meg. Viszont ő nem hozott kellemetlen helyzetbe, ami érdekes volt ugyanis ilyenkor mindig azzal jöntt, hogy kéne nekem egy barátnő, vagy ha már itt tartunk, egy feleség. Azonban azon a napon a család csak kellemes emlékeket felidézve örült egyik családtag örömének tiszteletére, talán ezeket a kora estéket szerettem a legjobban. Ilyenkor apánk is előmászott a dolgozó szobából és kevésbé volt bunkó. Azonban a volt ennek a megbeszélésnek számomra egy kényes pontja, ami történetesen én voltam. Én, mint téma. Ami ezúttal sem maradt el. Észrevettem, hogy apám már egy ideje figyel, azokkal a hideg szürkés szemeivel, és tudtam, hogy fel fogja tenni azt a bizonyos kérdést. Nem is kellett sokat várnom.

- És Angel te, hogy állsz a nőkkel? - és kiejtette a száján. Ilyenkor úgy a szemeibe mondtam volna, hogy sehogy apa sehogy, de nem ment, főleg nem apámnak mondani ezt. Nem akartam, hogy csalódjon, főleg, hogy annyi elvárása volt velem szemben. A torkomon akadt a szó és már csak arra eszméltem, hogy anyámat figyelem segítséget várva. Talán túlságosan is úgy kezeltem, mintha tisztában lenne mindennel, bár sosem tudhattam mit is vesz észre egy anya a fián. Azonban anyám nagy meglepetésemre reagált.

- Hagyjad Daniel, ő még ráér ilyenekre - intette csendre az öreget. John és apám is felé kapata a tekintetét, de senki nem szólt egy árva szót sem, így anyám füle mögé igazította egy szőke tincsét, majd, mintha semmit sem mondott volna tovább beszélt John felé. A továbbiakban viszont én már nem mertem apám felé nézni.

Már egészen késő este volt. Tudtam, hogy John kint ül a verandán és cigiszünetet tart. Ilyenkor általában csak gondolkodni vonult el, persze egy csomag füstölnivaló társaságában, amit általában el is tüntetett. Bár még az előtt sosem, de akkor úgy döntöttem csatlakozom hozzá. A hátamra terítettem egy kockás plédet és kiléptem az ajtón. Nem volt olyan hideg még, de az a kis takaró, mintha valamiféle biztonságérzetet adott volna. Letelepedtem mellé, a ház falának dőltem és az eget kezdtem pásztázni. Olyan tiszta volt akkor, minden csillag megmutatta fényét. Nem rejtőzködtek.

- Nem is gratuláltam... - mondtam csendesebben, ugyanis a szüleink már aludtak odabent. John nem válaszolt egy darabig csak a cigaretta narancssárgán parázsló végét figyelte a kezében. Sóhajtott egyet és a fejét is a falnak döntötte. Arca szinte teljesen árnyékban volt, ugyanis bentről sem sok fény szűrődött ki, de láttam, ahogy a Hold fehér fénye tükröződött a szemeiben és kékké színezte a bőrét.

- Tudom, hogy nem ezért jöttél ide ki Angel és azt is tudom, hogy valami mostanában nincs rendben veled. Mondd ki! Tudod, hogy úgy könnyebb lesz - mosolyodott el és végre felém fordult, de most én magam nem tudtam rá nézni. Lehajtottam a fejem.

- John... ez nem egy olyan egyszerű dolog - ráztam meg a fejem. Halkan felnevetett.

- Ebben az életben semmi sem egy olyan egyszerű dolog kölyök. - Nehéz volt visszanyelnem a könnyeim, ahogy ezeket a szavakat kimondta.

- John, nekem sosem lesz feleségem. - Kirázott a hideg. Végre meg tudtam ezt lépni.

- Meleg vagy, igaz? - kérdezte. Talán már ezer éve tudta és én hülye azt hittem, hogy nem tud semmit és ez mindent meg fog változtatni köztünk. Csak bólintottam egyet.

- Jajj Angel... - rázta meg a fejét mosolyogva és felém nyújtott egy csikket, amit végül nem fogadtam el.

- De ha számítottál rá, miért csesztettél a csajozós hülyeségeiddel? - néztem felé értetlenkedve.

- Nem is tudom. Csak szórakozásból, mert tudtam, hogy te meg jobb pasikat fogsz szerezni nálam - nevetett.

- Na persze nem is voltál benne biztos.

- Igazad van, nem voltam az, de ez csak amolyan nagybátyós szivatás volt - lökött oldalba, mire én sem bírtam visszatartani a szám, hogy ne felfelé görbüljön.

- Azt hittem megvetsz majd, vagy nem is fogsz velem többé szóba állni.

- Ez hülyeség öcskös. Attól még, hogy a másik csapatban játszol, ugyanúgy a nyomorék kisöcsém maradsz - fújta felém a füstöt. El sem tudom, mondani mekkora kő esett le akkor a szívemről. Aztán még hosszú percekig bámultuk a végtelen eget, most nem volt szükségünk szavakra. Úgy éreztem végre megtaláltam azt az elveszett Johnt, akit kölyök koromban, annyira hiányoltam. Bár későn találtam meg, de akkor is végre meg volt. Itt velem, talán életem legnehezebb időszakában.