Anyámra emeltem a tekintetem. Velem szemben ült, a kis, fehér asztal másik felén és egy magazint olvasgatott. Máskor mindig beszélt hozzám, de egész más lett, mióta visszajöttem. Mivel nem találtam az ő tekintetét, így a narancssárgában úszó, meleg szobában kezdtem kalandozni. Minden olyan nyári mámorban úszott, ahogy a sárga függönyökön beömlöttek a sugarak. Minden sokkal könnyebbnek tűnt akkor. Anyám egy idő után felnézett az újságoldalai közül és feltolta orrára a kerek szemüvegét. Nem tudtam kiolvasni, mire gondolhat. Azt hittem valamivel megint le fog támadni, de csak elmosolyodott.

- Charlie áthívott hozzájuk kicsim – mondta teljesen egyszerűen. Még úgy tűnt örül is neki. Furcsálltam a dolgot, de nem ellenkeztem. Bólintottam majd egy szó nélkül kisétáltam az ajtón, pedig beszélhettem volna vele. Megkérdezhettem volna, mi baj van.

Charlie szobájának kellemes, mézes, friss illata volt, mint a tulajdonosának. Segített elfelejteni néha azokat, a dolgokat, amik nyomták a lelkem, de persze ez a súlyuktól is merőben függött. A kis helység világoszöld falai pedig csupa derűt árasztottak az ide betérőknek, hazudnék, ha azt mondanám nem szerettem itt lenne, vagy egyáltalán Charlieval lenni. A krémszínű takaróján hasaltam és egy magazinba merültem el, legalább is próbáltam, de valahogy mindig azon kaptam magam, hogy máson gondolkozom.

- Na, mesélj Angel! – ugrott mellém az ágyba és ő is az újságot kezdte tanulmányozni, egyik kezét áttette a másik oldalamra és felülről olvasgatott tovább.

- Még is miről? – kérdeztem.

- Ne legyél bamba! Tudom, hogy valami gondolkozik az a nagy, buta fejed – kocogtatta meg a fejem, mosolyogva.

- Te meg akkor nem játszd a tudatlant Charlie, jól tudod miről van szó – grimaszoltam felé fordulva.

- Igazából, drága Angel, nagyon sok minden van, amit nem tisztáztál velem. – Végre rám nézett Elvis helyett.

- Mi lenne az?

- Például, mióta tudod? Hogy jöttél rá, hogy Keith is az? Miért nem mondtad el hamarabb? – arckifejezése ezekre a kérdésekre teljesen elkomolyodott. Tudtam, hogy rosszul esett neki az, hogy nem adtam hamarabb a tudtára.

- Úgy tizenhárom voltam mikor rájöttem. Ezt a kérdést inkább fordítva kellene feltenned és nem is tudom, hogy miért nem mondtam el neked. Charlie, te csak egyszerűen el tudtad volna mondani valakinek ezt a nagydolgot? – néztem barna szemeibe, nem volt bennem semmi erősebb érzelem. Hosszú idő óta volt valaki, akivel igazán őszintén tudtam beszélni és ettől teljes békesség töltött el, nem kellett menekülnöm. Bele haltam volna, ha tovább kell futnom.

- Igazad van... sajnálom, hogy nem voltam melletted – sütötte le a szemeit. Ez egyáltalán nem a te hibád volt Charlie, az egész világnak kellett volna velem lennie, hogy segítsen, de azt hiába vártam volna. Hiába várta volna bárki is a világ csak egy szép díszlet volt, ami jogtalanul mondott ítéletet, semmi több.

- Ez nem a te hibád és nem is a te feladatod volt, hogy támogass, mikor nem is adtam tudtára senkinek, hogy szükségem lenne rá. – Erre újra rám nézett.

- De akkor is a barátod vagyok. De most már itt leszek, ígérem – mosolyodott el meghatódottan és szorosan magához ölelt, és Charlie be is tartotta az ígértét.

xXx

 Az ég dühös volt ránk aznap, talán azért, amit a szeremmel tettem, amit nekem adott. Szürke felhőivel fenyegetően figyelt minket, bármelyik pillanatban elfogyhatott a türelme és a tengert is maga mellé állította, de mi ennek ellenére a pályán voltunk, én magam pedig, az immár sáros földutakat kapartattam a motor hátsó kerekével. A kis domb aljában Charlie, Keith és Jose figyeltek, várták, hogy beérjek és reménykedtek, hogy mindez rekordidőn belül történik, már csak egy hét volt a Burn- ig.

Az eső hirtelen szakadt a nyakamba, mikor az utolsó bukkanó nem is volt olyan messze. A hajamból párpillanat és csöpögött a víz. Hideg volt, lehűtötte a felhevült bőröm, olyan friss lett minden körülöttem, megtisztított az eső. Azonban a kerekek egyre jobban engedetlenkedtek és mikor a motor egyik kereke a bukkanó aljában ragadt, nem ment az első után, tudtam, hogy ez most csúnya véget fog érni. Jobbnak láttam elengedni a kormányt, azonban így rántottam magam után a motort. Halottam a többiek kiáltásait, amíg nem értem majdnem a pálya aljába. Nem tagadom eléggé fájt, kirázott a hideg mikor leértem, nem tudtam semmit mondani, véresen és sárosan és csak a tengert figyeltem, olyan nyugalom övezte, ahogy befogadta a sajátját, az aprócska cseppeket. Kizártam a fájdalmat, a vörös színt.

- A tenger tánca... - Az emlékeim vigasztaltak, ilyenkor, mikor szükségünk van rájuk mindig felerősödnek, segítenek átvészelni, megnyugtatnak.

- Angel! Angel! – kiáltott valaki, elég közelről, Keith volt az, levette a hatalmas súlyt rólam, de túlságosan szédültem, hogy magamtól álljak fel, a sokk elvette az eszem. Mintha egy instabil álom lett volna a valóság.

- Nagyon vérzel... De nem lesz semmi baj, a többiek hívtak mentőt. – Hiába próbált engem megnyugtatni, magát kellett volna először. Keith olyan hanglejtéssel beszélt, hogy tudtam elsírja magát, ha nem csinálok semmit, de túl szaporán lélegeztem, hogy legyen időm beszélni.

- Nem mozdul a karom... - kissé kezdtem kétségbe esni. Ezzel a mondatommal, minden enyhítő dolog megszűnt és éreztem az összes fájó porcikám. Láttam a saját, élénk véremet keveredni a mocskod sárral. Kezdtem megijedni és remegő ajkakkal néztem a mellettem térdelőre.

- Semmi baj! Itt leszek, nem lesz bajod! – szorította meg a kezem erősen.

- Mim vérzik Keith? – már a lábaim is remegtek, majd az egész testem, de nem engedtem el Keith kezét és a kék szemeibe kapaszkodtam, ez volt az egyetlen, ami még félig álomnak tűnt.

- Az... az oldalad, a kezed... az arcod – kapkodta rajtam a tekintetét. A következő intenzív emlékem a mentősök élénkpiros egyenruhája, hogy feltesznek egy hordágyra, de Keith kezét még mindig akaratosan szorongatom, majd lassan elhúzza azt.

- Tudod, hogy nem mehetek... - suttogta. Csak bólintani tudtam. Sírni tudtam volna, de már rég nem a fájdalomtól, az csak fa volt a tűzre. Dühös voltam a világra, de legfőképp magamra. Aznap a kórházban összevarrták az arcomon a vágást és begipszelték a törött karom, a többi csak ellátásra szorult. Igazság szerint akkor már egészen rendbe jött a közérzetem, csak látni akartam Charliet, Keithet, Joset, Danny- t, Billy- t. Azonban, ha tudtam volna, mi fogja mind ezt követni azt kívántam volna bárcsak sosem engedtek volna ki abból az istenverte kórházból. Azonban két nappal később John bátyám kocsijában tartottunk a jó öreg Newgreens felé.

- Ezt jól összehoztad kölyök... - rázta meg fejét a testvérem, mikor már felbukkan a kisváros táblája.

- Tudom – sóhajtottam, de már csak otthon akartam lenni.

Mikor kitártam az ajtót anyám azonnal felém sietett, de nem ölelt meg, azt mondta óvatosnak kell lennem a kezemmel, ne erőltessem. Azonnal felajánlotta, hogy majd ágyba hozza nekem a reggelim és egyéb édesanyai ösztönei törtek felszínre. Persze apámnak még annyira se futotta, hogy leszidjon, csak a biccentés maradt neki, mintha soha semmi nem történt volna semmi ebben a világban, de az idő előrehaladtával kezdtem hozzászokni a gondolathoz, hogy ő nem fog velem focizni a puha pázsitunkon. Felnőttként könnyebben ment. Másnap reggel amilyen halkan csak lehetett kisurrantam a házból. A pályán beszéltünk meg találkozót, még a kórházban beszéltem Charlieval, csak annyit kértem tőle, hogy Keithet ne hívja. Vele egyedül akartam találkozni. Már messziről hallottam az ismerősként üdvözlő dallamát drága tengerünknek. Gyorsabban kezdtem szedni a lábaim és mikor befordultam a kis, sáros útra és megláttam azt a három embert, egyszerűen nem bírtam legyőzni a mosolyom.

- Angel! – Charlie azonnal rohanni kezdett felém széttárt kezeivel, mire nevetve én is oldalra tettem a jobb kezem.

Igen, azt hiszem ezen a napon tört meg körülöttünk az az álomszerű, édeskés burok. Talán a világnak, annak a csodás díszletnek lehetett belőlünk elege, nem tudom. De valami ott elszakadt, és velem vette kezdetét, de velem is ért véget. Mosolyogtunk akkor, de szerintem már mindenki érezte, hogy a hidegebb széllel már valami más jön Newgreens felé. A mi életünk tökéletes díszlete felé.

Délután volt mikor a kapucsengő belevágott a kisváros sziesztájába. Óvatosan húztam el a konyha ablak csipkés függönyét és elmosolyodtam, ahogy megláttam az odakint türelmetlenül ácsorgót. Ő nem vett észre, csak a nyárfát figyelte a feje felett. Nem siettem lassan indultam meg a bejárat felé. Rajtam kívül senki nem tartózkodott akkor a házban. Minden olyan tökéletesen csendes és zavartalan volt. Ki akartam élvezni ezt a napot. Kitártam az ajtót és az arany színek beömlöttek az ajtón, mintha eddig mindig ott tolongtak volna, úgy repültek a sárgás árnyalatok a fehér fényfoltokkal a hátukon. Mintha a szél muzsikált volna drága múzsájának, a fiatal csendnek, mely dallamtól az édesanyám rózsái is aranyba burkolóztak volna. Minden tompa volt és kiégett, mint egy régi fénykép, már akkor olyan volt, mint egy emlék és ez tette még csodálatosabbá. Csak a kék ég húzott vérző határt a két világ közé, de mégis, mintha teljes része lett volna. Keith felnézett és csak édesen mosolygott, a megkönnyebbülése olyan tisztán áradt felém, mint fehér kabátjának égő színe. Csak belépett az apró kertbe, de most valahogy nem jött vele az a világi valóság, ezúttal, a teljes, nehéz kékség csak az égen pompázott. Átölelt, de most óvatos volt, az aggodalma mintha az ő szemeiben gyenge rózsát teremtett volna a helyembe. A homlokát az enyémnek nyomta és lehunyta a szemét, akárcsak én.

- Nem kell ennyire félteni - morogtam el az ajkai előtt.

- Ez nem olyan dolog Angel, amit kordában lehet tartani. - Meghallottam csengő hangján, hogy mosolyog.

- Tudom... ez csak olyan filmbeillő volt - nevettem halkan.

- Nekem mondod, el sem hiszem, hogy ez létezik, hogy te létezel, hogy mind ezt megéltem és most vége szakad.

- De csak annyi időnk van, amíg a stáblista felkúszik, amíg az utolsó könnyeket is elmorzsolják, amíg nem indul be az első motor, amíg nem marad fényként semmi más, csak a színültig csillagos ég.

- És csak addig szerethetlek Angel, nem tovább, tudom, hogy nincs második részünk. Ne áltassuk magunk. - Éreztem, hogy végig simít az arcomon, de még mindig csak hagytam, hogy az a szívfacsaró, körvonaltalan, narancs fény legyen az egyetlen dolog, amit látok.

- Csak a színültig csillagos ég? - Csak mosolyogtam, de már úgy éreztem nem sok választ el attól, hogy elengedjem az könnyeim.

- Képzel el milyen gyönyörű... határtalan és hihetetlen tiszta, körbevesz és csak elkápráztat. - Már suttogott.

- Keith... nem akarom, hogy elmenj. - Éreztem, hogy egy forró ösvény rajzolódik a hideg bőrömön.

- Így kell lennie... Úgy érzem, ennyivel tartozom apámnak - Hangja elcsuklott és közelebb lépett.

- Visszajössz?

- Én sem tudom. Nem ígérhetek neked csillagokat, de ha elég kitartó vagy, akkor talán egyik éjszaka majd úgy érzed, csak neked ragyognak.

Keith Heart elhatározta, hogy bevonul azon a nyáron. Apaja halálhíre után úgy döntött, beáll a seregbe és Amerika zászlója alatt indul ő is Vietnámnak. Charlie mesélte ezt el nekem azon a napon, de addig, amíg nem láttam Keithet nem is tudatosult bennem mi történik. De akkor már kezdtem érezni, hogy a díszletem lassan szétszakad, a kazettám szalagja darabokra hasad és nem marad más nekem csak a néma, szúrón égő, hideg égbolt, amely tele van apró, távoli csillagokkal, melyek távolról közelinek tűnnek. De közelről végtelen, áthidalhatatlan távolság lüktet fájón köztük.

Keith Heart lassan indulni készült és becsomagolta az összes, sárga foltot a fakó fényképekről, melyek olyanok voltak, mint azok a mesés apró pontok az égboltozaton. Csak ez most valóság volt, és ott, a valóságban az az áthidalhatatlan, dübörgő út a nyárfák árnyéka alatt sírt régi emlékeket az arany álmokról a felettünk fekvő, fodor nyájas, kék fénynek.

Itt szeretett Angel Price és Keith Heart...