A nyárfák apró pelyhei nesztelenül vitorláztak a meleg széllel. Az ég még gyenge színeket festett Newgreens köré. Ültem a fehér törzsű fák alatt és figyeltem a szomszédokat, mióta elmentem otthonról néha korán reggelente, mikor tudtam, hogy mindenki alszik odabent, lesétáltam, magam után füst pamacsokat hagyva, ha valaki keresne. Kiültem a szegélyre és figyeltem a körülöttem zajló életet. Néztem, a szomszéd, öreg Mcgregort, ahogy a nyikorgó fűnyírót tologatja, ahogy a madarak köröznek a fejem felett, ahogy a kis fűmagok egyre feljebb törnek. És hogy mit fedeztem fel? Hogy mi volt mindenben a közös? Minden megállás nélkül változott, öregedett. Ez pedig megijesztett. Az egyik ilyen reggelemen azonban valami más történt. Valaki mellettem foglalt helyet, felismertem az illatát, már ebből tudtam ki az, de alig hittem el. Felé fordultam, de ő csak maga elé meredve figyelte az utca túloldalára. A szemszínünk majdnem teljesen egyforma volt, talán Johnéban mintha mostanra kevesebb érzelem lett volna, talán én voltam a puhább testvér, akit nyakon csípett a legkeményebb érzelem. Kirázott a hideg, ahogy rám nézett. Barna haja kócosan állt minden irányba.

- Más vagy... - mondta csendesen, nem értettem mire céloz.

- Miért? - kérdeztem vissza.

- A szemeid, mindent elárulnak annak az embernek, akivel együtt nőttél fel. Angel, ugye tudod, hogy én sosem gyűlöltelek. Nem lehet valakit utálni, ha nem ad rá okot, csak másabb, mint te. - Sosem beszélt azelőtt velem így, pedig apró koromban szükségem lett volna rá, talán akkor most máshol lennék.

- Akkor miért csinálod ezt? Miért próbálsz mindig keresztbe tenni? - vontam össze a szemöldökeim. John csak a borostás állát kezdte vakargatni, majd sóhajtott.

- Én ilyen vagyok öcsi, egy bunkó ember - vonta meg a vállát vigyorogva, mire én is elmosolyodtam.

- Azt hiszem ugyan azt örököltük - nevettem, kissé feszengve.

- Angel, nem tudom, hogy honnan, de tudom, hogy te benned van még valami és látom, hogy valaki kezdi benned felpiszkálni a parazsat - bökött vállon, mire elvörösödtem. Zavarba jöttem, ami a nagy arcommal nem sokszor esett meg. Bár ezúttal kissé idegesebb voltam, nem akartam, hogy a bátyám tudja ki ez a valaki. Talán utoljára óvodás koromban voltam közel John- hoz, de így sem akartam, hogy csalódjon bennem, nem tudtam miért, de úgy éreztem ez történt volna, ha megtudja, hogy a saját nememtől kapok lángra.

- Gyere haza Angel - bólintott, majd kikapta a kezemből a parázsló cigarettát és elsétált, de nem bántam, szerettem ezt a John-t. Kár, hogy olyan ritkán kaptam belőle.

- Apa vette egy új rádiót is! Szerintem már megéri! - kiáltott vissza a kapuból.

Elfordítottam a csapot és a hideg vizet az arcomra fröcsköltem, tudtam, hogy lassan haza kell mennem, de minden olyan egyszerű volt itt felelősség nélkül. Aznap délelőtt Steve is otthon volt. Lelöktem Gilbertet a faszékről, mire nyikkanva vonszolta magát a táljához. Leültem a rövid, műanyag asztal egyik végére, a kék tálba szórtam a színes zabpelyhet és ráöntöttem a hideg tejet. Velem szemben az akkor elég csendes bácsikám, aki az újságot bújta, azokban a napokban általában este érkezett haza, de úgy tűnt néha szabaddá tudta tenni a reggeleit. Belekanalaztam a reggelimbe, úgy gondoltam, ha nincs kedve beszélgetni, ne tegyük azt.

- Angel... - mordult fel rekedtes hangja.

- Igen? - kérdeztem vissza. Egy ideig még nem szól, majd mély levegőt vett.

- Meleg vagy? - teljesen súlytalannak éreztem a szavait. Félrenyeltem a színes pelyheket és köhögni kezdtem, mindezt köszönhetően a meglepettségemnek és az ijedtségemnek köszönhetően.

- Mi? Nem! - Az ember azonnal tagadja, amiről azt gondolja, hogy miatta mások rossz embernek gondolhatják.

- Ne hazudj nekem! - nézett fel rám, tudtam, hogy az arcom vörösen izzik.

- Miért gondolod ezt? Nincs rá semmi okod - dadogtam, miközben a bácsikám szembesítő tekintete elől menekültem.

- Láttalak a Heart kölyökkel egymás szájában lógni fiam, szerintem ez elég ok - nem tűnt idegesnek, se csalódottnak, közömbös volt, de képtelen voltam tovább elviselni, hogy rájött a legszemélyesebb dolgom titkára. Belemászott az életembe. Csak felálltam és elhagytam a házat, az arcom még mindig lángolt, borzalmasan szégyelltem magam. Azonnal előjöttek a vészjósló gondolataim. Mi van, ha valaki más is megtudja? Ha én leszek a családom szégyene? Ezt nem hagyhattam, túl nagyra voltam egész életemben ahhoz, hogy ezt hagyjam. De nem tudtam mit is kéne csinálnom, kétségbe voltam esve, de nem tudtam megváltoztatni.

Charlie most is a piros fürdőruhájában volt és napszemüveget viselt, a Nap tűzött, beborította a partot. A kék pléden ültünk és figyeltük a strandolókat, a gondterhelt szülőket, a rohangáló gyerekeiket, a gondtalanul csókolózó párokat, a napozó öregeket. Minden olyan egyszerűnek tűnt, csak egy nyári nap a parton, ami majd holnap csak egy emlék lesz. Márpedig ha egymás gondolatai közt tudnánk turkálni, tudnánk, hogy minden milyen bonyolult és átláthatatlan. De az emberek nem beszélnek erről. Pedig az igazság igenis az, hogy mindenkinek van nagyobb gondja annál, hogy a naptej elfogyott, csak akkor, abban a pillanatban azt szeretné, ha mégis ez lenne a legnagyobb katasztrófa.

- Mit gondolsz róla? - fordult egy fiatal Charlie. Én is követni kezdtem a tekintetemmel, rövid barna haj, barna szem, csíkos fürdőnadrág, vékony alkat semmi érdekes.

- Charlie, ez nem így működik. Legalább is nálam nem - ráztam meg a fejem, majd összevont szemöldökkel fordultam felé.

- Annyit csak megmondhatsz, hogy tetszik, vagy sem - tolta orrára a szív keretű szemüveget és felnézett rám.

- Már mondtam, hogy nem nézek meg senkit úgy - tiltakoztam tovább.

- Akkor azt mond meg, ki az, aki miatt nem nézel meg egy srácot sem

- Már azt is mondtam, hogy nem mondhatom meg - fordultam vissza, hogy a tengert nézhessem, ne vörös barátom kíváncsi tekintetét.

- Na Angel! Kérlek, annyira kíváncsi vagyok - rázta meg a vállam, de nem tehettem. Az egy dolog, hogy én úgy döntöttem elmondom neki, de Keith- et nem vonhattam ebbe bele, ha nem mondja azt, hogy tegyem meg.

- Nem Charlie! - kissé már kezdtem ideges lenni, a nap már egyébként sem kezdődött túl fényesen. Charlie erre elhallgatott, bár nem sokáig.

- Lefeküdtetek már? - ezt a kérdést már csendesebben tette fel. Egy pillanatra megállt bennem az ütő.

- Jézusom Charlie! Én sem kérdezgetem, hogy te meg Danny csináltatok- e már valamit - rivalltam rá, ez már túl személyes volt, bár úgy tűnt még sem voltam túl komoly.

- Tudom, milyen vagy szóval, tényleg nem is kellett volna megkérdeznem - vigyorgott az orra alatt.

- Na, jó... Add inkább ide a walkmant! - nyújtottam a kezem, mire bele rakta. A fejemre raktam a fejhallgatót és elindítottam, a kis szerkezetet. Csak gondolkodni akartam, nem tudtam mint mondjak majd, ha találkozom Keith- tel, mit tegyek.

xXx

A második munkalehetőségünk a fűnyírás volt. Nos, mint ahogy az a nevéből is kiderül, Newgreens a dús, zöld pázsitjairól is híres volt, szinte minden háznak volt gyepe, de ezt nem is volt olyan könnyű rendben tartani. Ezért is érte meg nekünk nyári napokon a nyugdíjas nénik kertjében rendben tartani a rakoncátlan gyepet. Charlie, Mary, Keith és én indultunk neki, hogy kuncsaftokat keressünk a környéken. Nem is kellett sokáig kutatni, a Heart család utcájában volt egy idős asszony, úgy hetven év körüli, arrafelé csak Harper néninek emlegették, a férje Vietnámban vesztette életét, ő is, akár csak itt a legtöbben születésétől él itt.

Mary végigtolta a kis fűnyírót az egészen magasra nőt füvön, még mi a fehér házacska árnyékából figyeltük. Mivel csak egy fűnyírója volt Harper néninek így felváltva csináltuk, elég nagy volt a kert, hogy mindenki sorra kerüljön. Keith mellettem ült, Charlie pedig egy kis idő után úgy döntött, hogy amíg Mary tologatja a kis kék kocsit, addig ő elszórakoztatja, viszont, így ketten maradtunk én pedig megint izgulni kezdtem, félni. Eddig sosem volt bennem ez az aggodalom, de rettegtem, hogy valaki meglát, vagy meghall.

- Miért nem szólsz hozzám Angel? - fordult felém, én viszont kerültem a tekintetét, a két lányt követtem inkább szemeimmel.

- Nem volt rá alkalmam - vontam meg a vállam.

- De most se nézel rám

Nem válaszoltam. Tudtam, hogy nem ért semmit és emiatt utáltam magam, bizonytalanságba kergettem azt, akit szeretek, de tényleg szükségem volt gondolkodási időre.

- Angel! Te jössz! - kiáltott Mary és már rohantam is, nem akartam látni Keith arcát, mert már így is összeszorult a szívem. Mikor végeztünk és kézhez kaptuk a pénzt, már csak egy út várt ránk hazafelé. Talán ekkor éreztem magam hosszú idő óta először tanácstalannak. De hisz sosem voltam az előtt szerelmes, ez mentségemre szolgál. Azt hiszem. Aznap összepakoltam a cuccaim és másnap reggel el is hagytam a bácsikám faházát. Megsimogattam a vörös dögöt és elhagytam a lakást. Egyszerűen csak nem tudtam Steve szemébe nézni úgy, hogy tudja, úgy hogy talán e miatt utál.

Megnyomtam a csengőt és türelmetlenül vártam, hogy valaki ajtót nyisson, nem tudtam milyen lesz a fogadtatásom, de reméltem a legjobbakat. A sötét színű ajtó nyílt és egy őszülő, szőke nő nyitott ajtót, vagy is az anyám. Meglepett volt, de láttam rajta, nagyon örül. Kék szemeit elöntötték a könnyek és elmosolyodott. Anyám mindig is egy rendkívül érzelmes ember volt és azt hiszem én voltam a férjén kívül, akit a legjobban imádott, még ha én ebbe nem is egyeztem bele. Természetesen John- t is szerette, de egy anyának a szívében talán még is csak a sajátja van előbbre, még ha egy hangyányit is. Nem volt túl jó anya és ezt ő is tudta, de mi sem voltuk tökéletesek, sőt. De minden dolog ellenére, szerettem őt.

- Angel, kicsim! - ugrott a nyakamba és szorosan ölelt magához. Azt akarta, hogy sose hagyjuk el őt. De ezért nem lehet hibáztatni, csak olyan volt, mint minden ember, szeretetet akart.

- Szia anya... - öleltem én is át és magamba szippantottam azt az édes illatát, amitől olyan biztonságban éreztem magam. Ahogy Keith mondta. Azt kívántam bárcsak elmondhatnám neki azt, amit érzek és ő csak mellettem állna és tanácsot adna. Bárcsak elmesélhettem volna neki, hogy szerelmes lettem, hogy milyen csodálatos ember Keith Heart és azt, hogy mennyire nem érdemlem meg őt, hogy mennyire szívtelen voltam vele, mikor ő nekem adta minden érzelmét és még bennem is tüzet gyújtott. De nem tehettem, nem bírtam megtenni, összetörni a rólam szőtt fantasztikus álmait és már megint féltem, hogy mit fognak gondolni mások, hogy csalódni fognak bennem vagy utálni fognak. Én is csak meg akartam felelni, mint mindenki más az elvárásoknak.

- Üdv itthon kölyök! - biccentett John és már tovább is indult a konyha felé, miközben az édesanyánk a vállamon sírt, hogy végre viszontláthatja a zavarodott, kicsi fiát. Eközben apám, is megjelent, de nem szólt semmit, csak bólintott, akár a másik fia, talán ő már csalódott is bennem, mert nem hasonlítottam rá úgy, mint John. Azonban azt hiszem ez tette Price családdá a Price családot.