Kirúgtam a motor támasztékát a jármű alól és a fejemre húztam a piros bukósisakot, majd a mellettem állóra pillantottam és bár ő nem látta, én elmosolyodtam.

- Nem gondolkodtál még azon, hogy más nevezzen? – kérdezte az Keith, aki kezeit maga előtt összefonva figyelt.

- Ennyit megtehetek a csapatomért... - ráztam a fejem.

- Nem erre gondoltam. Mi van, ha más is akar érvényesülni rajtad kívül, csak a te biztatásodra vár – Keith hangja komoly volt viszont kék szemei most is mintha csak mosolyogtak volna. Mindig ilyen volt az a szempár, égett az élettől, szikrázott a világ felé és lángolt az enyémekért.

- Most az akarod, hogy mindenkivel beszélgessek el a magánéleti problémáiról? Nekem veled tökéletesen elég - a végét már elnevettem, tudtam, hogy ezt Keith nem vette sértésnek, ő tudta, mi az, ami bennem van. Ő már egész szépen kiismert.

- Na jó, inkább menj gyakorolni, még elég lassú vagy – mosolyodott el végül, mire felbőgött alattam a motor és már neki is indultam. Hisz az volt, a lényeg, hogy az ember minél gyorsabb legyen, a világ mindig erre vágyott, kapzsi volt, de kevés idővel, így minden, lassan, de észlelhetően kezdett felgyorsulni körülöttünk.

- Na, milyen volt? – lihegtem a földre dobva a nehéz és fülledt sisakot, mikor az utolsó köröm is megtettem. Izzadt voltam és a kesztyű is kellemetlenre törte a tenyerem.

- Hát... Ez még nem elég egy győzelemre Angel – láttam rajta, hogy lódít, nem tudta leplezni. Fáradtan nevettem fel. Korán reggel volt csak én voltam ő és az idő egy ég alatt.

- Hihetetlen vagy! – indultam el felé.

- Igen? – vigyorgott és ellökte magát a saját kétkerekűjétől. Már csak egy lépés volt köztünk.

- Az! – löktem egyet a vállán, hogy lépjen egyet hátra, majd megint közelebb léptem. Megmarkoltam a pólóját és először körbenéztem, részben mert bárki lehetett itt rajtunk kívül részben pedig azért, mert meg akartam őrizni magamnak ezt a kis pillanatot minden tényezőjével és emlékké tettem azzal, hogy megcsókoltam ezt a bolondot. Ezután elengedtem és ő még mindig mosolygott.

- Te mindig mosolyogsz? – vontam kérdőre. Megvonta a vállát, majd ismét összefonta a karjait maga előtt.

- Talán kihasználom az időm. Minden alkalmat meg kell ragadni, nem? Hisz az élet rövid – mondta, majd megfordult és fejére húzta a sisakot. Ilyen volt Keith Heart az volt a mindene, hogy feltétel nélkül szerethessen másokat. Való igaz más volt, mint én, de így tanította nekem a legtöbbet.

xXx

 Charlie feltolta orrára az aranyos keretű szemüveget és tanulmányozni kezdte a kis jegyzettömbjét, majd felnézett ránk összevont szemöldökkel. Kissé mind hunyorogtunk, mivel a Nap mindent elárasztott az éles nyári fényével. Lassan a szünetünk felét lehúztuk, már kevesebb, mint két hónapunk volt hátra. Viszont az is igaz, hogy nem sokunk tervezett továbbtanulni. Mindenki valami olyan akart lenni, ami nem volt lehetséges, de imádtunk élni ebben az „amerikai álomban".

- Billy és Jose úgy döntöttek máshol próbálnak majd szerencsét. Viszont nekünk maradt rengeteg választásunk, amit ki kell próbálnunk – nézett hol rám, hol Danny- re, máskor pedig Mary- re.

- Akkor halljuk! – bólintottam és felé fújtam a cigaretta füstöt, mire megrázta a fejét, de folytatta.

- Az első...

A kocsi mosás volt.

- Angel, nyisd már meg a csapot! – kiáltott Mary a piros jármű mellől, a haja tele volt szappannal és a ruhája teljesen átázott, de én is pont így festettem. Elfordítottam a kis kereket és a víz már meg is indult. Előre rohantam és még Mary előtt felkaptam a slagot és a kocsi helyett a Heart lány kezdtem kergetni.

- Meg vagy húzatva? – rohanta körbe hol sikítozva, hol nevetve a vörös járművet. Közben Charlie is előkerült és ő is beszállt, egy vödör hideg vízzel öntött nyakon. A Nap szinte égette a bőrünk, így nem is esett rosszul, és ahogy a zene szólt a kis rádióból, mindent egy olyan dolog fogott körbe, ami megmagyarázhatatlan volt, minden olyan filmbe illő volt, de még is a miénk. Tudtuk, hogy egyszer vége lesz, de mi ismét csak meg akartuk élni. Egy szép emlékké vált bennünk.

A víz csöpögött a kék pólómról és egy kis tócsába gyűlt össze kék kis ház előtti márvány lépcsőn. A számhoz emeltem a hideg sörösüveget, de mielőtt még belekortyoltam volna a mellettem ülőkre néztem. Danny, Mary és Charlie is mind végtelenül felhőtlen volt, ez volt a fiatalkorunk fő érzelme. Lényegtelen hülyeségekről beszélgettünk, ez volt az életünk.

- Koccintsunk! – emelte fel a poharát köztünk a legidősebb, Mary. Mire mindenki követte a példáját.

- Na! Komolyan nélkülem akartatok inni? – lépett be a kapun Jose és nyomában Keith. Felnéztem rá, mire csak elmosolyodott és kivett egy zöld üveget a ládából, aztán az alattam lévő lépcsőfokon foglalt helyet.

- Mire iszunk? – nézett körbe Keith. Egy ideig csendben voltunk.

- Igyunk a jelenre és ne gondolkodjunk a jövőn – szólalt fel végül vidáman Danny. Mire mindenki helyeselve nyújtotta a másiknak az üvegét.

- A mostra! – mondtuk majdnem egyszerre. Már sötétedni kezdett, de mi még mindig ott ültünk és csak nevettünk és beszéltük mindenről, ami az eszünkbe jutott. Olyan hihetetlen volt, de még is a miénk. Aztán lassan eljött a búcsúnk ideje és szétváltak útjaink, de senki nem távozott mosoly nélkül. Már kiléptem a kapunk, mikor Keith lépett mellém.

- Várj! – kapta el a karom. Kíváncsian mértem végig.

- Mit akarsz? – kérdeztem, mire elengedte a kezem.

- Elkísérlek – mondta és lassan, egymás mellett kezdtünk el sétálni. A sötétedő éggel a fejünk felett, s mikor a bácsikám háza előtt megálltunk, valami teljesen ismeretlen érzés fogott el, mikor Keith felé fordultam. Ő csak kíváncsian nézett vissza rám. Kirázott a hideg olyan volt, mintha sírnom kellett volna, hirtelen éreztem magam gyengének, sebezhetőnek és úgy, mintha lázam lenne.

- Keith... - szinte suttogva mondtam a nevét, de elég közel voltam, hogy hallja.

- Igen? – ő is halkan kérdezett vissza.

- Én is szeretlek – hatalmas lélegzetvétellel fejeztem be. Keith nem szólt, csendben volt és figyelt, sötét volt, már alig vettem ki az arcát, de azt láttam, hogy valami olyan érzelem virágzik ki rajta, amit emberen még nem láttam, aki rám nézett. Ettől csak még jobban fellángolt az egész lényem.

- Nem bírom ezt elviselni... - gyorsan kezdtem csókolni és egyik kezemmel az arcára simítottam, ami annyira lehetett forró, mint az enyém. Másik kezemmel több forróságot kerestem, át akartam venni, még több lángot akartam, hiába égtem már így is. Keith pedig lassan a ház falának nyomott elég erősen, alig kaptam levegőt, a sok dologtól, ami hirtelen körbe vett.

- Várj! – csak egy kissé toltam el magamtól, hogy ne higgye azt egy pillanatra sem, hogy megbántam.

- Mi az? – Bár még így is megijedt egy kissé.

- Be kéne menni... - mosolyodtam el és az ajtó felé néztem, hirtelen teljesen megkönnyebbült.

- Ne szarj már be! Érzem, hogy nem vagy olyan állapotban, hogy itt hagyjalak. Annyira én sem vagyok bunkó – nevettem, bár még jobban belegyulladtam ebbe a mondatomba és abba, amit éreztem.

- Mellesleg te sem vagy jobb helyzetben... - vágott vissza. Megindultam a bejárat felé. Odabent sötét volt, ami azt jelentette, hogy Steve nincs itthon. Tökéletes.

- Mi van Steve- vel? – kérdezte suttogva a sötét helységben.

- Ne aggódj már ennyit, mert én sem vagyok épp nyugodt... nincs itt – bizonyosodtam meg róla végleg. Egy pillanatra megtorpantam a szobám ajtaja előtt és Keith holdfényben fürdő, gyönyörű arcára néztem. A mindig csillogó, erősen kéklő szemeit figyeltem. Ő pedig arcomra vezette a kezét, majd hüvelykujjával végig simított az ajkamon le az államig és lassan, de borzalmasan forrón csókolt meg, mire ismét minden felgyorsult. Ott öleltük egymást, ott kapaszkodtunk egymásba, ahol csak tudtunk, ahogy a mellkasa érintette az enyémet, minden szívverésének válasza az enyémekre, átfutott az egész forró testemen. Annyira intenzív volt, fülledt, érzelmes és gyengéd, hogy nem bírtam egy pillanatra sem nyitva tartani a szemeim. Olyan erősen és gyorsan lélegeztem, ami csak egyre hangosabb lett, akár csak ő. Türelmetlen voltam és izgatott, alig bírtam magammal, mint egy gyerek, de egyben féltem is, viszont már túl sokat engedtem, hogy csak hagyjam elmenni. A rugók nekifeszültek a hátamnak és úgy éreztem a környezetemben minden képes lenne átvenni ezt a hőt, úgy parázslottam. Ez most más volt, mint az előtt, az érzelmek mindent annyira mássá, szebbé tettek és a testem is érzékenyebben reagált mindenre. Mikor a bőre a bőrömhöz ért, már nem volt annál forróbb nyár ezen a Földön. A lélegzetvételeim lassan magasabb hangon vágták a csendet, akár csak a másik szív tulajdonosának. Mikor már én szabályoztam, úgy csókoltam őt, mint még senkit életemben. Az hamvas este lassan éjszakává gyulladt, s közben magába foglalta a mi fiatal szíveink teljes lángolását, a kis ház pedig magába zárta az érintéseink és, ami után hangosan kaptunk levegő után. Majd a bíboros hajnal közeledett, mire minden csendbe menekült. Newgreens felett új nap bontogatta napraforgó szirmait, s szórta be a kisvárost tengerének zümmögő dallamával. Gyengén ásítottam, a szemeim megteltek a reggelek friss könnyeivel, egyik kezemmel próbáltam kidörzsölni szemeimből az álmot. A sárga takarón kívül még olyan hideg volt, de nem mozdultam. Mellkasomon aludt ugyanis az, aki ismeretlen érzelmeket keltett bennem, kezeivel szorosan ölelt, ahol érintett nem volt panaszom a hidegre. Fekete, enyhén hullámos haja visszaverte a rózsaszínes fényt, amely az ablakon keresztül szökött be. Figyeltem, ahogy Keith lélegzik, és ahogy nem eresztett, ragaszkodott. Elmosolyodtam egyszerűen elégedett voltam és szerettem, valakit most igazán szerettem, a szívem már nem engedte volna el, abba megszakadt volna, valakit végre beengedett, akire annyira várt, most már ragaszkodott is hozzá. Én is ragaszkodni kezdtem, talán anyámon kívül még senkinek sem hagytam, hogy ilyenné tegyen. Az egyik kezemmel apró, puha köröket kezdtem írni Keith hátára. Az ember nem hazudhatja magának túl sokáig, hogy mennyire imádja és sóvárog iránta, hogy szeressék, még ha tagadja is, ennyire mindenkinek szüksége van. Ki kellett mondanom, így van, Angel Price szívez is valaki megtalálta az eltörtnek hitt apró, kis kulcsot. Kirázott a hideg erre a gondolatra, és a mosolyom sem akart múlni. Minden olyan halk volt és néma, mint vihar után a vizes csend, kintről pedig hallottam a madarak még gyenge hangját.

Keith mellkasa sűrűbben emelkedett, már ébren volt, de még nem gondolkodott semmin, csak ösztönből cselekedett, ilyenkor a legsebezhetőbb az ember. Élesen szívta be a levegőt és közelebb húzódott.

- Még most is finom illatod van... olyan... úgy érzem, mint mikor az ember kisgyerekként az anyukája illatát érzi... biztonság, szeretet... - mormogta a mellkasomba és éreztem, hogy elmosolyodik, az álmos fajta mosolyával.

- Akkor most úgy is teszek, mint anyukád. Lassan ideje felkelni Keith – súgtam a fülébe édeskedve, mire csak feljebb húzta magát nyöszörögve és a nyakamban éreztem a lélegzetvételeit.

- Angel... - morogta, mint egy nyűgös kölyök.

- Szedd össze magad, mert rácsapok a hátsó feledre! – Erre azonnal felkapta a fejét

- Ne merészeld! Ennyire azért nem lehetsz szívtelen. – Ezután lassan hason fekvésből az oldalára tolta magát, majd hirtelen felém mászott és egy apró csókot nyomott az ajkaimra, felállt és összeszedte a földről a ruháit.

- Különben is sok a dolgunk... én gyakorolni megyek a pályára Charlie- val, téged meg gondolom várnak otthon – tártam szét a kezeim és én is felálltam és mellette horgonyoztam le. Keith csak sóhajtott egyet.

- Hé... mi a baj? – kérdeztem.

- Semmi, csak igazad van és nekem ma még dolgoznom is kell – rázta a fejét a válaszához kísérőnek. Összekaptuk magunkat és ismét csak nekivágtunk a kinti világnak, mintha semmi különös nem történt volna köztünk, bennünk. 

Leparkoltam a Mongomery- ház előtt és alig vártam pár percet Charlie már rohant is felém és azzal a lendülettel fel is ugrott mögém. Azon a reggelen a kelleténél jobban kapaszkodott a derekamba. Lefékeztem a dombos motorpálya előtt, a vörös hajú pedig leszállt, majd rám nézett.

- Ha végeztél elmegyünk a városhatárra a zöldségeshez? – kérdezte. Akkor valamiért valami más volt rajta, csalódottnak tűnt és elveszettnek, én pedig magamban őrlődtem, hogy a boldogságom vele ellentétben majd kicsordult.

- Miért? – Egyszerűen csak érdekeltek a tervei.

- Anyámnak kell vennem kukoricát... ennyi – vonta meg a vállát, erre egyszerűen csak bólintani tud az ember. Kissé meglöktem magam és a motor kerekei alól mögém repült a föld. Az nap nem vettem fel sisakot, annyira szabad voltam mikor nem viseltem, túl önző voltam, hogy megfosszam magam ettől a kis nyomorúságos örömömtől. Elvigyorodtam, ahogy láttam, hogy a bukkanó, mikor magasra repít, a talpam alól eltűnik a szorosan magához láncoló talaj. A szél úgy simogatta az arcom, mint egy szeszélyes szerető, s ahogy a pálya legmagasabb és egyben legzöldebb részéhez értem, a motor elhallgatott és egy pillanatra megálltam, hogy mint minden nap akkor is láthassam a végtelenül gyönyörű tengert, melynek partján már gyülekeztek a korai strandolók. Mindig más volt, minden nappal öregebb, de annál szebb és vadabb, ő volt az én első számú végtelen szerelmem, akit talán azért szerettem annyira, mert tudtam, hogy sosem hagy el. Az elején siratóm, a végén vigaszom.

- Meggondoltam magam... - mondta csendesen Charlie, mikor már egymás mellett sétáltunk, én magam mellett tolva a vöröses színű kétkerekűt.

- Hát akkor? –Nem kérdeztem vissza, hogy miért gondolta meg magát, tudtam, hogy Charlie valamiről beszélni akar és az a valami komoly.

- Az üvegkertbe inkább – Az üvegkert, az az üvegház, ami tele van gazzal és magukra hagyott virágokkal, ahol már sok- sok éve nem jártunk, de talán mások még régebb óta sem. A Kis településünk utolsó, romos háza mögötti gyönyörű rejtek. Charlie és én mindig ide jöttünk mikor ketten akartunk lenni, vagy csak egyszerűen játszani akartunk, de mióta egyszer rátaláltunk egy birka tetemre az egyik tuja alatt nem mentünk többé oda. Már tudtam, hogy még komolyabb dologról lesz szó.

- Legyen – egyeztem bele és már meg is indultunk gyermekkorunk helye felé, ahol egyszer régen egy szőke kisfiú és egy vörös lány bujkált a kiszámíthatatlan nagyvilág elől, ez volt a mi helyünk. Most, hogy felnőttünk, ideje volt visszatérni. Charlie nyikorogva lökte be a zöldre festett, kopott kaput, ami nyikorogva tolta maga előtt a kúszónövényeket. A nem túl nagy üvegházacska rozsdás, kis szélkakasa is alig látszott ki a vadrózsa tengerből és néhány fenyő árnyékéból.

- Szerinted volt itt valaki, azóta? – kérdeztem csendesen miközben a résnyire nyitva álló kitört üvegű ajtó elé értünk.

- Nem hiszem – rázta meg a fejét, mire kis, fehér pillangók reppentek szét az üvegkalitkában és másik virágot kerestek rejtekhelyüknek. Hiú rózsák, vidám napraforgók, nevető margaréták és százezer színben fürdő apró virágocskák köszöntöttek régi ismerőseikként. A sarkokban pedig fecskék fészkeltek valaha, de most csak az üres fészkek figyeltek minket, minden olyan halvány volt még is, mint az emlék, mait őriztünk erről a helyről. Charlie lesöpörte a kis padról a port és leült, majd én is helyet foglaltam mellette és a színes, fellógatott üvegdarabokat figyeltem, ahogy a fáradt szél próbálta őket csilingelésre bírni, de túl nehezek voltak, hogy énekeljenek.

- Angel... azért vagyunk most itt, mert van valami, ami kislány korom óta itt van bennem. Nem tudom, miért nem mondtam el neked eddig és ne... ne hidd azt egy pillanatig sem, hogy azért mert nem bíztam meg benned, vagy nem kedveltelek. Mert ez nem így van... - Én őt néztem most már, viszont ő még nem tette ezt.

- Hallgatlak – engedtem neki teret.

- Emlékszem mikor először találkoztunk a tengerparton, mikor először tudtunk egymás létezéséről. Pedig csak egy hülye, undorító színű labdát dobtam neked vissza... - nevetett szelíden, erre én is elmosolyodtam. Tisztán élt bennem ez a nap. Charlie most kedves, barna szemeit felém emelte, más volt, mint mindig, de még is volt benne valami, amit sosem hagyott el egy érdekes érzelem, amit nem tudtam megmagyarázni.

- Talán már akkor bennem volt ez, bár még most sem vagyok benne biztos, csak tudnom kell... - arca kissé vörösös színbe borult így a mögötte ékeskedő, kék virágokról magára vonta a figyelmét, de mikor visszatértem a szemeire, már puha ajkai az enyémeket érintették. Hirtelen volt és kiszámíthatatlan, bár lehet csak én nem tudtam, hogy ez fog következni. Különösebben nem éreztem semmit, csak óriási meglepettséget, de nem estem kétségbe.

- Charlie... - toltam el magamtól lassan, és halkan beszéltem hozzá. Ő pedig már lángoló vörös arccal kapta el rólam a tekintetét.

- Mi van? – elég ellenségesen csendült fel a hangja, talán megbántottam, de nem tehettem semmit. Itt volt az ideje, már nem volt visszaút.

- Én, nem szerethetlek így – emeltem fel állánál a fejét, hogy a szemébe nézhessek, ami a csalódottságtól és a düh kis szikrájától csillogott, még sosem láttam tőle ilyet, legalább is felém sosem mutatott ilyet.

- Még is mi a francért nem? Miért hozol ilyen helyzetbe? – egyértelműen dühös volt rám.

- Bárcsak tehetném, de én... - mély levegőt vettem, nehéz volt. Gombóc gyűlt a torkomra ismét, mintha a sírás kerülgetett volna.

- Mi van már? – kérdezett türelmetlenül.

- Én... én nem a lányokat kedvelem – nyeltem egy egész nagyot, egy kő esett le a szívemről, de valamiért még is nehéz lett, kevésbé, mit az előbbi szavaim előtt, de az volt még is.

- Oh... Angel – mondta csendesen és arcán egy könnycsepp gördült végig és magához ölelt. Rendkívül különös volt, de eközben még is nagyon jól esett. Charlie Montgomery a vállamon nevetett és, már tudtam, hogy ő mindig is szeretett, csak én ezt nem tudtam felfedezni. Sajnálom, de ez vagyok én Charlie.