Az csillagos, csíkos zászlót a szél, csendben lobogtatta. Már egész magasan járt a Nap, így strandszezon idején a part szépen megtelt látszólag vidám és gondtalan emberekkel. A nyári slágerek recsegve vették körbe a vakációzókat. A tenger pedig kergette a parton ragadtakat, megpróbálta elérni őket, úgy tűnt nem zavarja a vendégsereg, ilyenkor hagyta, hogy ellepjék a színes, mintás fürdőruhák, máskor viszont olyan dühös volt, hogy ölni is képes lett volna. Kifújtam a cigaretta füstjét, amely megszületése után ki is táncolt az árnyékból, melyet egy fekete- fehér nyárfa vetett rám. A lépcsőn ülve figyeltem, ahogy az autók végig zúgnak az utcán, mindenki a partra tartott, köztük voltak idegenek is, turisták. Már lassan egy hete volt, hogy nem voltam otthon, sokat gondolkodtam azon, hogy mit csinálhatnak, hogy anyám aggódik- e, hogy apám dühös- e, hogy John ismét élve ezzel a helyzettel próbálja- e elérni, hogy a szüleink kedvence lehessen. Igazából én sosem akartam a kedvenc lenni, egyszerűen csak anyám egyetlen gyermekeként engem szeretett jobban így apám is beállt a sorba bár ő igazság szerint sosem mutatta ennek jelét, de még is elnézőbb volt velem, mint bátyámmal. Nem utáltam soha John- t, sőt megértette és tudtam mennyire igyekszik, hogy mindenki őt kedvelje jobban, ha lehetett volna, átengedem a helyem, de ez nem rajtam múlt. Bár ha elmondtam volna nekik, ki is vagyok valójában, akkor talán minden más lett volna. Viszont azon kívül, hogy a szüleim szemében volt szeretet, mikor a fiaikra néztek, még is olyan érzésem volt, mintha ők ezt az egészet nem gondolták volna komolyan és ez azon is érződött, hogy ilyen embereket neveltek belőlünk: érzéketlen, bunkó kölyköket, akiknek még a pofájuk is nagy. Bár bennük is volt hiba, volt mit örökölnünk. Apám mindig is imádott dicsekedni, minden apró dologgal, amivel lehetséges volt és nagynak tűnni mások szemében, bátornak. Még is gyáva volt, ő kihúzta magát a szolgálat alól, míg a testvére, a másik bácsikámnak, Hal Price- nak mindene volt, hogy megtegye, amit tud a nemzetéért. Aztán ott volt anyám, ő is mindig nagyra volt velünk és mindig igyekezett megfelelni a társadalmi normáknak, mind egyén, mind a családja, így viszont nem látott tovább a saját életénél, mindig elfoglalt volt, ügyködött, hogy az emberek olyannak lássanak, amilyennek ő akarta. Ezért nem volt hajlandó meghallgatni, ha valamit máshogyan éreztünk, a gondjaink, a mi elképzelésünk, ő nem akarta tudni, ő úgy akart élni, ahogy eltervezte mikor még kislány volt. Ő úgy akart engem, ahogy születésemkor elképzelt, még akkor is, ha sejtette, hogy nem vagyok olyan.

- Már haza kéne menned – szólalt fel a mellettem ülő halkan. Vörös haját gyengén fújta a szél akár az amerikai zászlót a feje felett.

- Már gondolkodtam rajta... Nem is tudom – válaszoltam és átnyújtottam felé a csikket, amit végül eltolt magától.

- Na, mi van te is leszoksz? – ráztam meg a fejem, majd az előttem lévő fokon ülőt is megkínáltam, ő viszont már elfogadta. Akkorra már egész jelentős tagja lett kis csapatunknak Mary Heart is. Kieresztette a füstöt, majd felnézett ránk.

- Nem megyünk le a partra? – nyújtotta vissza a csikket, majd előrehajtotta a fejét, hogy összefogja sötét, hullámos haját.

- Túl sokan vannak... - kezdte Charlie.

- És nekem gyakorolnom kell a Burn- re – én fejeztem be. Mary csak bólintott, majd elcsendesedtünk, és az utcát figyeltük, a Montgomery ház árnyékából. Pedig lehet, hogy ezek csak kegyes hazugságok voltak. Kifogások, hogy ne kelljen embereket látnunk.

Kinyitottam a kis, fehér ajtaját a hűtőnek és bambultam a hideg üres dobozba, nem volt benne semmi egy karton sörön és egy összefagyott alsónadrágon kívül, amit nem értek a mai napig, hogyan keveredhetett oda. De ez van, ha csak férfiak élnek egy háztartásban. Lassan délután négy óra volt, a srácokkal a találkozót a pályán hétre beszéltük, nekem viszont úgy korgott a gyomrom, hogy szerintem Gilbert azt hitte földrengés van, mivel az ágyam alatt keresett magának menedéket. Miután még pár percig bámultam az üres hűtőszekrényt elhatároztam, hogy elindulok a bevásárolni. Persze a bácsikám pénzén, mivel én nem dolgoztam, nem volt semmim. Nagy lendülettel felkaptam a slusszkulcsot és már ki is tártam az ajtót, de majdnem azzal a lendülettel be is csaptam magam előtt, hogy elriasszam a hívatlan vendéget, azonban e helyett egyet hátraléptem.

- Téves a házszám! Megmondtam, hogy ne gyere ide! – rivalltam rá azonnal, mire ő csak akaratosan beljebb lépett. Bent volt a házban.

- Nincs itt Steve láttam, hogy a kocsma felé igyekszik, én pedig csak beszélni akarok.

- Nem Keith, én elmegyek – néztem bele amilyen komolyan csak tudtam a sötétkék szempárba, ami viszont úgy tűnt nem fog engedni abból, amit akar.

- Mondd! – adtam be a derekam, Keith halványan elmosolyodott fogalmam sem volt mi akar.

- Most tudtam meg, hogy a Burn nevezési díjat vezetett be, csak gondoltam szólok – vonta meg a vállát, kissé csalódottnak tűnt.

- Keith, tudom, hogy nem csak a díj miatt vagy itt, ha csak ennyi lenne azt a pályán is bejelenthetted volna – kissé visszavettem a kezdeti ellenséges hangomból. Mély levegőt vett és teljesen komolyan figyelt.

- Igazából, csak.... meg akartalak hívni egy shake- re – vonta meg ismét a vállát ás a földet kezdte figyelni, elvesztettem a tekintetét, így nem tudtam, hogy most nagyjából mit érezhet.

- Figyelj, ez nem egy romantikus regény, nekünk pedig főleg nem lehet majd a végén nagy házunk kiskutyával és kölykökkel... - kezdtem bele a hangulatrombolásba és egyben abba, hogy lassan Keith- et is elüldözzem magam mellől.

- Angel, miért vagy ilyen? Miért löksz el mindenkit magad mellől? – éreztem a dühöt a hangjában. Nem akartam ezt tenni vele, de úgy éreztem jobb, ha kimászik abból a gödörből, amibe az irántam érzett dolgai rántották, mert a végén csak megfullad mellettem, abba, hogy nem viszonzom.

- Mert nem tudlak majd szeretni, egy érzéketlen bunkó vagyok és jobb, ha elmész innen! – szinte már kiabálva mondtam ezeket, de a vendégem nem hátrált. Kissé csalódottnak tűnt, de még is úgy látszott egy elhatározás született benne.

- Tudom, hogy nem vagy az... csak hagyd, hogy megmutassam – apró mosolyra húzta ajkait és belépett a személyes terembe és én nem tehettem semmit. Ismét csak figyelt, de nem tett semmit.

- Talán. – A második alkalommal csókoltam én meg őt és akkor először éreztem, hogy a szívemben halvány nyár kezdi bontogatni vörös szárnyait. Egy ideig csak folytattuk majd ellöktem magamtól.

- Látod nem is olyan nehéz – röhögött az arcomba.

- Na, takarodj innen Heart! – ráztam meg a fejem és kilöktem az ajtón.

- Elviszlek, ha akarod – nézet a motorja felé, amit az enyém mellé támasztott.

- Megyek az enyémmel, ha nem gond – mondtam, majd én is kiléptem a házból. Azt hiszem akkor először engedtem neki.

Már csak én és Keith maradtunk a pályán és a lassan fejünkre boruló elsötétülő éggel. Ő pár lépésnyire állt tőlem, összefont karokkal figyelt, én pedig a motoromnak dőlve tettem ugyan ezt, percekig volt így, de egyszerűen tökéletes volt, mint egy pasztellszínekkel mázolt festmény. Békés és kissé szeles, hideg, de még is olyan tökéletes, ahogy a végtelen szürkéskék ég körbevesz minket, akik a színes éveinkből tartottunk vele. Aztán ő halványan és kedvesen elmosolyodott egy idő után, majd felnézett az égre. Nem kérdeztem csak vártam, hogy gondolatai szavakká formálódjanak.

- Tudom... tudom, hogy más vagy, hogy mások vagyunk Angel, de ha hagyjuk, hogy ez a hülye világ előírja nekünk, hogy kit vagy mit szeressünk, akkor az fog történni, amitől a legjobban félsz. Mások szabályai szerint fogsz élni és tudom, hogy ez mennyire kínozna... - csendesen mondta minden egyes szavát, de olyan nyári némaság honolt mindenütt, hogy tisztán értettem.

- Honnan ismersz ennyire, hisz alig meséltem a belső dolgaimról – a hangom nyugodt volt, valahogy most nem zavart az, hogy valaki ennyire képes volt kiismerni.

- Mert, még ha nem is akartad, nem is tudtad, de hagytál nekem egy ajtót és időt, hogy valamennyire képes legyek megismerni téged. Ha csak a tetteidből, a szavaidból, abból, hogy, mit gondolsz a világról, abból, ahogy az emberekhez viszonyulsz, de én ezt akartam és így... talán így szerethettelek meg. Lehet, hogy számodra elképzelhetetlen, hogy valaki a belsődért kedveljen Angel. De én... én azt hiszem, most már tényleg szeretlek. Még nem egészen, még nem olyan mélyen és úgy, hogy képtelen legyek megválni tőled, de elindultam az úton, hiába is tiltakozol és lehet, hogy ez nem kölcsönös, de így van. – Mire a végére ért ismét rám figyelt és még mindig úgy mosolygott, mint az elején. Egy ideig nem szóltam, kirázott a hideg a szavaitól és tudom, hogy miért. Még soha nem éreztem ezt, a szeretetet, ahogy az érzéseiről beszélt irántam, ami bennem is csak etetni kezdte azt, amit maga Keith indított el, még nem volt olyan határozott, mint benne, de már tudtam, hogy ott van és minél több időt töltök a másik szív társaságában, melytől kaptam, egyre csak hízik és hízni fog. Olyan volt, mintha egy kis gomba nőtt volna a fenyő szívemből, együtt tudtam vele élni, de még is elvett valamit. Ezúttal viszont úgy döntöttem itt az idő, hogy megtanuljak, szeretni és szeretve lenni. Én is elmosolyodtam erre a gondolatra.

xXx

 Meleg napra ébredt Newgreens, még csak reggel hét óra körül jártak a mutatók, mikor a Montgomery házban szemeztem egy csokis muffinnal, valahogy most annyi minden járt a fejemben, hogy a nagy zűrzavarban már hagytam, hogy elveszítsem a fonalat velük kapcsolatban.

- A lényeg az, hogy nem lesz elég némi zsebpénz a díjhoz... - a faasztal másik felén ülő lány épp olvasó szemüvegben számolgatta a maga elé terített pénzt.

- Aha... - próbáltam valami válasznak nevezhető dolgot mondani, miközben már az apró, fekete hangyára is felfigyeltem a tálban. Már csak egy muffin maradt, nem tudom miért, de akkor én nagyon akartam az utolsót is megenni, pedig Charlie alig evett abból a tíz darabból.

- Angel! Vedd már el az a sütit, ne csak bámuld és jó lenne, ha segítenél! – szólt rám végül Charlie, miközben orrára tolta a kerek szemüveget, gondolom a hatás kedvéért.

- Most, mit akarsz, mit mondjak? Kellet ilyen drága díjat bevezetniük... Rohadt Burn – mondtam nem túl hiteles felháborodással és beleharaptam a süteménybe, így pár aranybarna morzsa az ölemben landolt.

- Angel, nincs más megoldás pénzt kell szereznünk és erre csak egy dolog alkalmas, az pedig a munka – vázolta fel az egyetlen lehetőséget. Egy pillanatra felnéztem rá, még mindig a muffint rágcsálva.

- Charlie, nyár van. Nem fogok dolgozni, senki nem fog dolgozni – tiltakoztam. Igaz, hogy egyébként sem voltam valami dolgos gyerek, de nyáron még kevésbé volt kedvem.

- Akkor még is miből, akarod kifizetni a nevezési díjat, te bolond. Vagy megint összetörnéd kis Jose álmait? – tudta, hogy mivel lehet megfogni.

- Charlie! – próbáltam lehordani, amiért így próbálkozik, de ő csak továbbra is kérdőn nézett rám.

- Jó, rendben, de akkor mindenki beszervezünk – adtam be a derekam, hisz a csapatomat csak nem hagyhattam cserben. Bár így, magamra vállaltam mindent, én szálltam nyeregbe, én is kerestem a díjat. De meg kellett tennem. Charlie erre bólintott és írni kezdett egy kis noteszbe, majd összecsukta és komoly tekintettel nézett fel rám.

- Valamit el kell mondanom... mert te állsz hozzám a legközelebb és úgy érzem, jogod van tudni róla. Én... én randizom Danny- vel – a mondandója közben már nem nézett a szemembe. Én pedig a vallomása után pár másodpercig csak összevont szemöldökkel figyeltem őt. Jól esett, hogy ennyire megbízik bennem, de akkor is nekem ez különös volt, nem elleneztem, de úgy éreztem Danny teljesen más világ, mint Charlie.

- Jó... – csak ennyit tudtam válaszként produkálni.

- Csak ennyi? – mintha a vörös felháborodott volna rajta, amit nem értettem. Örülnie kellett volna, hogy nem próbáltam az apját játszani.

- Most, mint mondjak? Azt csinálsz, amit akarsz, nem szólhatok bele az életedbe, csak mert barátok vagyunk. – Nem értettem, miért esett neki rosszul, hogy így reagáltam. Elhúzta egy pillanatra a száját, majd felnézett rám az asztal túloldaláról és bólintott. Sosem fogom megérteni ezt a lányt, Charlie Montgomery egy része mindig is rejtve maradt számomra.