Épp azt figyeltem, ahogy Charlie szürcsöli a vaníliás shaket, amire természetesen én hívtam meg. Egy idő után felnézett rám, valószínűleg nem értette miért nem szólok semmit arra, hogy szürcsöl, ugyan is én utáltam, ha valaki így iszik.

- Mi van veled Angel? Olyan nyugodt vagy és ez furcsa – vonta össze vörös szemöldökeit. A fejemet a tenyeremmel támasztottam, kijelentése után pedig az utcára vezette a tekintetem. Fáradtan hunytam le a szemeim.

- Tudod, nekem még korán van... - morogtam magam elé, mire ő az asztal másik oldalán közelebb húzódott az ablakhoz. Nem volt senki ilyenkor a Mel's- ben csak az alkalmazottak, ők pedig elvonultak. Túl korán volt még ilyenkor élni, a város sem nyüzsgött. Bár Newgreens mikor nyüzsgött?

- Nézd az utcát, olyan üres és csendes, de a távol még is olyan zajos, nem látod, de még is tudod... Olyan, mint te Angel - mesélte mosolyogva Charlie, mindig ezt csinálta, hasonlítgatott és elemezgetett.

- Zajos vagyok belül? Miből gondolod? – fordultam felé még mindig könyökölve.

- Midig is egy fura kölyök voltál, én már csak tudom. Már ezer éve ismerlek, kívülről csendes vagy és kiegyensúlyozott, de ha jobban megismer az ember rájön, hogy belül viharos tenger vagy. Angel mondd el, mi kavar benned vihart? – barna szemeivel nem engedte a tekintetem és mintha tényleg folyamatosan engem próbált volna fejtegetni. Ez volt Charlie Montgomery másik fele, ami nem mutatkozott gyakorta, de még is ott volt. Néha jól esett, hogy törődik velem. Talán ő volt az egyetlen.

- Elmehettél volna pszichiáternek is, ha már ennyire kiismered az embereket. – Egyszerűen még képtelen voltam beszélni, ez nekem akkor nagy falat lett volna.

- Talán, akkor elmondanád végre ki vagy Angel – kissé dühösnek és csalódottnak tűnt mikor ezeket a szavakat kimondta, tudtam, hogy én jobban ismerem őt, mit ő engem és ez neki rosszul esett, de még egyszerűen nem ment. Még nekem is időre volt szükségem.

- Egyszer annak is eljön az ideje és akkor te lehetsz az első, aki teljesen megismer – sóhajtottam és a puhán rózsaszín égre néztem fel, melyen vattacukor felhők legeltek.

- Ígéred? – a vonásai ellazultak.

- Ígérem! – mondtam határozottan.

- Vésd a szívedbe! – parancsolta már kis molyos kíséretében. Mire mellkasom bal oldalán egy x-et rajzoltam mutatóujjammal. Ujjam után gyűrődött a fehér póló és tudtam, hogy hazug vagyok és ezért utáltam magam. Én tudtam, már előre sejtettem, hogy az első nem ő lesz. Az első akaratomon kívül is Keith Heart lett volna, talán akkor már az is volt. Ez pedig mind az én hibám volt.

Ledobtam a világos farmerkabátom is a homokba és megálltam egy pillanatra, hogy körbenézzek, ugyan az a látvány, mint évek óta, de még is mindig más. Ahogy az ember idősebb lesz, változik, mindig mást jelent neki a zúgó tenger. Akkor a tehetetlenségemet éreztem magam körül, mikor belerohantam a hideg vízbe, leláncolt, ideláncolt, oda, ahol arra ítéltek, hogy itt éljem le az egész nyomorult életem. Charlie vörös haja, amint a kék tengerhez ért azonnal hajszálaira bomlott és el is vesztette az színét. Tehetetlenül, gyengén hagyták a szálak, hogy sodorja őket a ritmusosan hullámzó víztömeg. Már olyan mélyre mentünk, hogy a nyakunkig körbefont a víz. Figyeltük a messzi határát égnek és tengernek. A víz még hideg volt, de elviselhető. Charlie elmosolyodott.

- Miért maradunk még midig? – kérdezte halkan és kissé reménytelenül is.

- Talán másol, már nem lenne ilyen csend, talán máshol idegenek lennénk... Nem tudom. – Én magam sem igazán tudtam erre a megfelelő választ. Az emberek otthon maradnak, az emberek néha félnek.

- Érdekes... gyávák vagyunk Angel. Talán nem is nekünk való a világ. Pedig ha itt hagynám anyám, itt hagynám a Mel's- t, ha itt hagynám a tengert, ha itt hagynám a pályát, ha itt hagynám a fiúkat, ha itt hagynálak téged, ha itt hagynám Newreens- t, a múltam. Ebből a sok- sok dologból, tudnám... csak te hiányolnál – fújta ki a levegőt még mindig mosolyogva. Azt hiszem ez volt a beletörődés.

- Talán így van rendben. Az ég tudja, mi lenne, ha hátrahagynánk mindent... - Egy percre elnémultunk így a körülöttünk tátongó teret a végtelen tenger zúgása töltötte be, tökéletes volt, de még is fájt, hogy marasztal.

- Nem maradna utánunk semmi csak emlék az emberekben, képek az albumban, helyek a nyomainkkal, itt maradnánk, de még sem lennénk itt és az nem érne semmit. Mint a szellemek Angel, olyanok lennénk – a szavaira hideg futott rajtam végig, ő pedig megfordult és lassan a part felé indult.

- Mintha meghalnánk! – kiáltott vissza, miközben olyan volt, mintha piros fürdőruhája egybeolvadt volna a színeit újra felvevő házakkal. Mintha már akkor szellemek lettünk volna az élők közt, de ez mindig is így volt. Mi mind kitöltjük valaki szívét az életben, általában hasznos dologként, mint harag, szeretet, utálat, szánalom, szerelem. De mikor távozunk, mikor már eltűnünk, az emberek hiányolnak, emlékekké válunk és szellemekké, idő foszlányokká. S azután, mikor már tompul a hiány, akkor már mássá leszünk, haszontalanná, csak egy kitöltetlen űrré valaki másban. Mint a sötét szellemek, kísértünk és míg, akiben űrt hagyunk, szintén nem válik azzá, amit benne hagytunk és akkor végleg elveszünk, hogy átadjuk a helyünk. Mert ez így működik, egy örökös körforgás és mi mind erre születtünk, hogy végül úgy is elfelejtsenek, hogy elmosson az emlékek fakó, kék tengere.

xXx

- És, mit nézünk meg? – tette fel a kérdést a mellettem sétáló lány. Megvontam a vállam, majd inkább megpróbáltam felidézni.

- Valami horror féle dolog... - raktam zsebre mondandóm közben a kezem, Charlie egy pillanatra lehunyta a szemeit, azt hiszem végig gondolta, mennyire is kedveli a horrort.

- Az király, szeretem a riogatós filmeket. Végre nem valami szerelmes hülyeség. – elégedetten elmosolyodott, örültem, hogy nem nyomta rá a bélyegét a napjára, a kora reggeli beszélgetésünk a parton.

- Ennek én is örülök – helyeseltem, mivel én sem voltam oda az ilyenekért.

- Pedig azt hittem te szerelmes vagy Angel? – vonta fel kérdően a szemöldökeit és rám szegezte gyanakvó, barna szemeit. Megráztam a fejem.

- Még ha az is lennék, akkor sem lenne kedvem fizetni azért, hogy tökéletes, nyáladzó párokat lássak, és hogy hallgassam magam körül a lányok sírását, mikor a csávó a frontra megy... - indokoltam meg miért is nem kedvelem a romantikus témát.

- Ha a te párod menne katonának, akkor is ezt mondanád? – csendesen tette fel a kérdést, de én így is meghallottam.

- Mi? – meglepetten tettem fel a kérdést. Ez meg miről beszélt? Csak a férfiak mennek katonának, honnan vette, hogy nekem egy férfi lenne a párom? Mármint sosem volt ilyen jó a megfigyelő képessége. Vagy csak én hallottam félre?

- Semmi – rázta meg a fejét. Ezután folyamatosan őt figyeltem, nem hittem el, hogy ilyen egyszerűen kérdezget tőlem ilyesmiket és nem hittem el, hogy nem tettem semmit, pedig zavart. De még mennyire.

- Ne bámulj már ilyen bambán! – lökött arrébb, egy hosszas hallgatás után. Mire visszanyertem az egyensúlyom ismét mellé álltam.

- Te meg ne lökdöss! - kissé gyerekesre sikeredett ez a kijelentésem, de nem érdekelt. Még mindig a kérdésén rágódtam.

- Nyavalygás helyett inkább gyorsítsunk, mert nem lesz hely a Rob- ban, a bácsikád nagy, dög autójának! – ilyenkor mindig olyan hangsúlyt használt, mint anyám, mikor leszidott, hogy szedjem össze magam. Ő volt anyám helyett anyám, ő volt mindenem helyett, mindenem.

xXx

Már sötét volt mikor beálltunk a többi kocsi közé a város szívében található autós moziba, melyet a helyiek csak Rob- nak ismertek. Ez a név valószínűleg onnan származott, hogy a mozi alapítója Robin Norman volt, nem is olyan rég és a város az ő tiszteletére egyszerűen, semmi hivatalos jelleggel, csak így kezdte hívni, miután Robint az egyik átivott éjszakája után a saját hányásába fulladva találtak a vetítő mellett. Sok oka volt végül is tengernyi oka volt Newgreens- nek Rob- nak hívni ezt a helyet. Bár már nem volt olyan fényes állapotában, mint mikor még Robin élt, a fiatalság mégis imádta. Köztük mi is, ha tehettük, jó filmet vetítettek és persze volt rá pénzünk akkor a hétvégi estéken itt múlattuk az időnk, amiből annyi volt, főleg nyáron, mint amennyi oka a lakosságnak Rob- nak hívni ezt a mozit.

- Hozok kukoricát! – kiáltott nekem, miközben kipattant a kocsiból a vörös, erre csak bólintottam. Aztán leállítottam a motort és a piros kocsi palatójára másztam és leterítettem rá egy kockás pokrócot, miután egy ismeretlen eredetű tablettát találtam rajta, úgy éreztem jobb biztosra menni. A helye tele volt a kocsijukban épp nyáladzó tinikkel és beszélgető szerelmesekkel. Csak a társaság volt, amit sosem kedveltem itt. Nem kellett sokáig egyedül várakoznom Charlie egy csíkos dobozzal a kezében tért vissza, amiben a vajas kukorica már messziről illatozott.

- Ne haragudj meg kérlek... - nézett fel rám a kocsi mellől bűnbánóan és már tudtam, hogy valami kellemetlen fog következni, de még mennyire.

- Mit csináltál? – vontam kérdőre.

- Csak szembejöttek és gondoltam... - már nem tudta befejezni a mentegetőzését, mert megláttam mögötte két alakot kirajzolódni egy fiú és egy lány. A lány arca ismerős volt, pedig soha életemben nem láttam. Sötétebb, kék szemek és majdnem fekete, göndör haj. Azonban, amint kirajzolódott a kísérője arca, már mindennel tisztában voltam és olyan szégyen és a vele járó kínos forróság töltött el, hogy szívem szerint egybeolvadtam volna a színekkel és hangokkal, de nem ment, pedig nem is kellett volna ezt éreznem, de elárasztották az agyam a kis dolgai Keith Heartnak, amik őrjítettek. Nem tudtam irányítani, sosem voltam jó érzelmek terén, azt sem tudtam hogyan is fejezzem ki őket.

- Isten szerelmére... - hunytam le a szemeim, nem akartam rájuk nézni, de az illem ezt követelte. Charlie néha elrontotta a dolgokat és ezúttal, nem is tudom lehetett- e direkt.

- Ugye nem olyan nagy gond? – kérdezett rá kissé tartva válaszomtól, az én egyetlen jó barátom, Charlie.

- Ugyan... üdv a magányos szívek klubjában barátaink – sóhajtottam lemondóan és közben körbe néztem a sok páron körülöttünk, akik fülig szerelmesek voltak. Aztán ismét Keithre pillantottam, akin láttam, hogy nem igazán viseli meg, hogy együtt kell töltenünk. Persze tisztában voltam vele, hogy ő képes kifejezni magát és, hogy keresi a társaságom, de engem ez nem egészen tett boldoggá. Nem akartam, hogy itt legyen, a saját érdekében, az én érdekemben. Tudtam, hogy idővel rájön, hogyan kell majd hozzám állni, de ez még nem jött el.

- Mary Heart vagyok, örülök, hogy találkoztunk Angel. – nyújtott kezet a lány, neki is voltak szeplői, akár az öccsének, csak épp hangsúlyosabbak. Mary két évvel volt idősebb nálunk és szerintem egy szép lány volt már akkor is. Azon az estén ismertem meg először, kék és fehér, margarétás ruha volt rajta, egy, már igencsak megviselt, sárga cipővel. Kedves mosollyal figyelt, egész könnyed volt az egész lénye és jó érzést keltett az emberekben. Keith fiatalabb nővére. Az öcs persze mellettem foglalt helyet, de egy szót sem szól, csak némán nézett hol az égre, hol a vászonra és én pedig csak rá figyeltem. Charlie és Mary pedig a beszédet csak akkor hagyta abba, mikor csak a film és a csillagok fogtak körbe bennünket. Kiázott a hideg, ahogy egy pillanatra felnéztem a kis fénylő pontokra, szinte vérzett körülöttük a levegő olyan tiszták voltak. A film, hangos zajai, minden itten szót elnyomtak és keveredtek az édes popcorn illatával, ami egész mámorító volt. Őszinte leszek, kissé kényelmetlenül éreztem magam azzal az oldalamon, aki szeret engem. Érdekes érzés. Nem szóltunk egymáshoz, a film hangja kitöltötte köztünk a levegőt, szavak nélkül, a másik jelenlétéből táplálkoztunk. Úgy tettünk, mintha sosem ismertük volna egymást, nem hazudok, ez zavart, nagyon is. Zavart, hogy mi nem nézhetünk egymásra úgy, nem csókolhatjuk egymást, csak ha magunk vagyunk. Utáltam, hogy ez az egész titok, de valahogy még sem akartam, hogy más is tudja.

- Elmehetnénk hozzánk... - vetette fel az ötletet Keith, mikor már az emberek kezdtek eltűnni a Robból. A szél mintha csak erre a mondatra várt volna, suttogva támad fel és szerény társaságunk haja közt kezdett kutatni. Már koromsötét volt, mikor elhatároztuk, hogy a Heart házat célozzuk meg. Keith és Mary felmásztak a kocsi platójára, már nem maradt helyük, de úgy tűnt annyira nem is bánják. Charlie mellettem foglalt helyet és a lehúzott ablakon dugta ki a fejét, lehunyt szemekkel hagyta, hogy a szél érintése keltsen benne gyönyörű képzeteket. Én magam, csak szorítottam a kormányt és néha a visszapillantóban kerestem Keith tekintetét. Nem sikerült megtalálnom.

Leparkoltam a kék családi ház előtt. Egész kedves házacska volt, melyet rózsabokrok öveztek, a sötétben pedig puha rózsaszín virágai is kéknek tűntek.

- Nincs itthon senki. Magunk vagyunk – nyitott előttünk ajtót Mary, mi pedig egyenesen a konyhába indultunk. Odabenn mindennek olyan édes, ibolya szaga volt, mint Keith-nek, csak nekem még is személytelenebbnek hatott. Emeletes ház volt, fehér falakkal és szűk, kis konyhával. Mary elővette a hűtőből, a különböző alkohol tartalmú italokat és elkezdődött a végtelen éjszaka.

- Angel... - suttogta Keith pár pohár után. Felnéztem rá, a szemei már lázasan csillogtak a piától.

- Kijössz? – kérdezte egy kis idő után. Erre bólintottam és megindultunk a fehér, kis ajtó fele. Úgy, hogy a lányok, akik épp újságok nézegetésével és Presley hangjának elemezgetésével voltak elfoglalva, ne vegyenek észre semmit. Keith lazán dőlt a falnak kint, és belekortyolt a sörébe. A tornácon, az apró lámpa békés fényt terjesztett körénk. Newgreens akkor is halk volt, csak néhány kutya ugatta a holdat. Én Keith mellett támaszkodtam a falnak, nálam viszont már nem volt alkohol, elég volt az, ami bennem volt.

- Mit akarsz? –fordítottam felé a fejem a fal mentén. Egyik kezével övébe kapaszkodott és ivott még egy korttyal, majd letette az üveget.

- Tudom, hogy vannak kérdéseid Angel – vonta fel a szemöldökeit és ő is felém fordult, de volt köztünk elég nagy távolság. Sápadt arcára a sárga, pislogó fény vetett árnyékokat, de nem tűnt ijesztőnek.

- Honnan veszed? – kérdeztem vissza, pedig nem tévedett.

- Ha te hazudsz is a szemeid, mindig igazak – válaszolta.

- Szóval, honnan tudtad? – kérdésem közben folyamatosan élénk kék szemeit figyeltem, nem akartam ereszteni.

- Mármint, mit? Ennyire azért nem tudok gondolatot olvasni – mosolyodott el halványan, miközben nagy levegőt vett.

- Hogy meg csókolhatsz? – Egyszerűen így könnyebb volt, valamiért képtelen voltam kimondani azt, hogy meleg vagyok. De ő tudta, ő tisztában volt vele mi az, ami nyomja a szívem. – Mármint... persze tudom, hogy én kezdtem, de nem lehettél biztos benne, hogy komolyan gondolom – folytattam.

- Nem is tudom... talán amiket akkor éreztem, amiket éreztettél velem... Mások voltak – teljesen komolyan beszélt hozzám.

- Értem... - mondtam csendesen, majd nem is igazán tudom miért, de nevetni kezdtem.

- Mi az? – mosolygott rám. Ekkor már tudtam, mi van velem.

- Ez az egész kikészít. Talán azért esik nehezemre szeretni, mert titkolnom kellene egész életemben, csak azért, mert félek, hogy más emberek mit gondolnak rólam. Néha egyszerűbb lenne feladni és nem is keresni a boldogságot – a mondandóm végére csak sóhajtottam egyet és a kis kert kapuját figyeltem inkább. Keith lassan elém sétált és megtorpant így csak rá tudtam figyelni, a vonásait, melyeket, már kívülről tudtam. Közelebb lépett és én csak szótlanul néztem a tengerkék szemeibe.

- Az emberek ilyenek és mi ezen nem tudunk változtatni, csak annyi a dolgunk, hogy figyelmen kívül hagyjuk őket. Nem érdemlik meg az igaz énünk, Angel. – Miután elhallgatott teljesen hirtelen csókolt meg, így alig kaptam levegőt, de sikerült újra felvenni vele a tempót. Egy kissé ellöktem magam a faltól és a bőrkabátjába kapaszkodtam, miközben ő a derekamba. Ekkor először töltött el olyan forróság, mellyel alig tudtam, mit kezdeni. A gyomrom úgy viselkedett, mintha tollakat reggeliztem volna, pont olyan volt, mintha csak izgultam volna, csak édesebb és forróbb. Szerettem Keith- et csókolni, olyan volt, mintha az összes emlékét megmutatta volna nekem.

- Jó elég... - szinte suttogva mondtam, miközben egy kézzel toltam el magamtól, nem néztem a szemébe. De ő alig pár centire távolodott el tőlem.

- Tudom, hogy milyen elbaltázott a helyzetünk, de nem tudunk mit tenni. Nem tudok, mit tenni, sajnálom – közben hátra lépett még egyet.

- Tudom... tudom Keith – bólogattam és felnéztem rá. Erre egy félmosollyal fogadott. Olyan volt, mintha csak egyszerűen beletörődött volna, de én nem voltam ilyen. Nekem nem volt ilyen egyszerű az elfogadása ennek. Ezek után Keith csak megfordult és visszasétált. Én pedig nem sokkal később ugyan ezt tettem.

Ismét került belénk alkohol, mikor már a kis tévé előtt ültünk. Charlie és Mary úgy tűnt egészen közös dolgok iránt érdeklődnek. A konyhában olvasgatták a magazinokat és néha- néha hangosan felröhögtek, aztán ismét elhallgattak. A műsor halkan zümmögött, a sötét szobában, én és Keith pedig némán ültünk a kék kanapén és bambultunk magunk elé. A mi állapotunk a bátorra itt, de már fáradt a beszédhez volt. A fekete árnyékunk pedig úgy vetült a tapétára, mintha két bábu lennénk. Keith felém fordította a fejét és engem kezdett figyelni, de nem szólt semmit. Én sem szóltam semmit éreztem azokat a világító, mélykék szemeket magamon, akaratlanul is elmosolyodtam. A gátak átszakadtak az alkohollal. Elnevettem magam, majd én is rá pillantottam, de már nem volt erőm elnézni róla, a kedves ábrázatáról. Keith minden porcikájában magával hordozta a jelet, melyet az én szívemtől kapott, tudtomon kívül is ezt tettem vele, láttam rajta, hogy mit érez. Fáradtan hunytam le szemeim egy pillanatra, majd ki is nyitottam és teljesen hirtelen jött ötletből, Keith ölébe hajtottam a fejem, megnyugtató volt az illata, az ibolya, mely kiírhatatlanul beleköltözött az érzékszerveimbe. Ő csak halványan és röviden elnevette magát, majd óvatosan játszani kezdett a hajtincseimmel. Újra és újra feltekerte az ujjaira, majd kiengedte, hogy még hullámosabban essenek le gyengén a szőke tengerbe. Keith rendkívül figyelmes ember volt, még talán senkitől nem kaptam annyit, mint tőle. Miatta kezdtem másként tekinteni a mi nagy világunkra. Ő tanított meg szeretni, ő volt az én tengerem, elmosta a mocskot a partomról, eltüntette gödröket a homokból és morajló csenddel töltötte meg a zajos világot számomra.

Welcome to the lonely hearts club! Szeretettel üdvözlök itt minden olvasót, innen nincs kilépő kártya. Várlak titeket a továbbiakban is. Köszönöm, hogy itt vagytok és olvastok. <3