Érzelmek. Most, hogy itt vagytok minden hihetetlenül kusza és megoldhatatlan, el sem hiszem, hogy valaha kívántalak titeket. Persze nem állítottam soha, hogy nem vagyok szerelmes belétek, de túl nagy teher vagytok. Főleg, hogy rózsás ujjával, pont a szerelem fertőzött meg, mindközül a legszívtelenebbik testvéretek.

A rádió üvöltve töltötte be az egész házat és az ablakomon szivárgott ki az utcára, a cigaretta füsttel együtt. Csak a földön feküdtem és bámultam a sárga, tapétás falat. Már két napja nem tettem ki a lábam a lakásból, nem találkoztam senkivel, már túl sok volt, ami történt, csak egy kis magány kellett. Ezért senki nem kérhet számon. Apám elment kocsikat rátukmálni egy vagyonért gazdag idiótákra, anyám a barátnőivel ment le a partra, köztük Charlie anyjával, John pedig isten tudja hol volt, az is lehet egy szobával arrébb. Dúdolni kezdtem egy számot, majd hangosan énekelni, az sem érdekelt, ha minden járókelő meghallja, vagy ha a bátyám a szomszédban épp egy újkeltű barátnőjének hízeleg. Erre a gondolatra el is vigyorodtam. Csak mindent el akartam felejteni.

- Fogd be öcsi! - dörömbölt ajtómon egy idő után John. Szóval végig otthon lett volna?

- Kussolj te! - ordítottam vissza. Egy ideig nem kaptam választ, így ismét elkalandoztam és a tökéletlenül, tökéletesen sárga szobám látványában vesztem el ismét. Azt hiszem az a tuskó választotta nekem ezt a színt, aki most kinn áll az ajtóm előtt. Igaz eleinte utáltam, de mostanra egész megkedveltem, mert nem nyomta rá még jobban a hangulatomra a bélyegét. A fehér ágyammal és szekrényemmel pedig pont tökéletesen azt sugallta mindenkinek, hogy egy teljesen kiegyensúlyozott, kedves fiúcska vagyok. Ez vicces így elgondolva, magamat elképzelve így.

- Angel, gyere ki! - csak nem érte be annyival, hogy nem hallattam tovább a nevemhez hű hangom. Elnyomtam a cigim a kis kerámia tálban, aminek a közepére egy kék liba volt festve. Emlékszem még apámtól kaptam, mikor rájött, hogy cigizek, mert szerinte ez férfias, szerintem meg egy életrövidítő szar, de már teljesen mindegy és késő is. De legalább ennyi férfiasat talált rajtam az öreg, ha már az arcszőrzetem is szőkén akart kinőni, vagy ha már anyám vonásiból többet kaptam.

- Mit akarsz már? - ültem fel a fényes, fa fapadlón és a kis rádió felé nyúltam, hogy lehalkítsam.

- Egy szívességet akarok kérni... - ez persze már nehezebben jött ki belőle.

- És ahhoz miért kell ki mennem?

- Csak gyere már ki Angel! - csapott a fehér ajtómra. Sóhajtottam egyet és felálltam. Nem szerettem, ha ő nyer, de furdalta az oldalam a kíváncsiság, hogy mi ennyire fontos. Elfordítottam a kulcsot és kitártam az ajtót unottan néztem rá.

- Mi van? - kérdeztem, kis sértettséggel a hangomban, de hisz megzavarta a semmittevésemet. Nem szólt, de annyira utáltam azt a nézését, ahogy akkor nézett rám, mikor tudta, hogy mit fogok csinálni és ez neki kedvezett, pedig én egyáltalán nem akartam.

- Utállak - indultam le a fehér lépcsőn, őt szídva. Előre tudta, hogy le fogok menni. Ha kijöttem a szobámból, mindig megpróbáltam valami hasznosat is csinálni. Nyikorgott a lépcső mikor leléptem az utolsó fokról nyomomban a testvéremmel. De abban a pillanatban meg is torpantam egy pillanatra megállt a tekintetem az ajtónk mellett ácsorgó szőke, rövid hajú, magas lányon. Feszengve szorította a bőrkabátját, feltupírozott tincsei közül kilógott a hatalmas, kör fülbevaló, vadítóan vörös rúzsa ajkait tétszer akkorára duzzasztotta, ruhája ráfeszült és mosolygott, bár elég műnek tűnt. Elvigyorodtam, csak sajnáltam magam és mindenkit itt.

- Most komolyan John? Azt hittem ennél több évet jártál iskolába. Azt akartad, hogy féltékeny legyek, hogy milyen csajt szedtél fel, mert nekem nem menne? - fordultam vissza a lépcsőn állóra.

- És? Mit érzel? - vonta fel szemöldökeit.

- Sajnálom, de semmit... egyáltalán semmit és szerintem ez nem normális, nem hinném, hogy ilyen, vagy bármilyen téren versenytársak lehetnénk. De nehogy sírva fakadj kicsi Johnny - ráztam meg a fejem szomorúságot tettetve. Nem százas a bátyám, beállít ide egy, már kinézetre is buta tyúkkal, azért, hogy irigykedhessek rá, hogy csorgassam a csajára a nyálam. Ez a terve viszont meg sem tudná számolni, hány helyen dőlt meg. John egy percre lefagyott, de mielőtt még a konyhába értem volna megelőzött.

- Ő itt Wandy! - ugrott a magas lány mellé, aki pont egy magas volt vele így engem meghaladt magasságban, de ebbe már beleszoktam.

- Tényleg, egész jóképű vagy kicsi Angel - mosolygott és barna szemeivel követte, ahogy elhaladok előttük. Nem igazán izgatott buta Wandy. Tudtam, hogy a bátyám két hét múlva új lányt hoz a házhoz, csak nem voltam annyira aljas, mint ő, hogy ezt közöljem Wandy- vel. Pedig megtettem volna, a Keith előtti Angel megtette volna.

- Ja, köszi... A kicsit úgy teszek, mintha meg sem hallottam volna - grimaszoltam és kinyitottam a hűtőt, hogy valami étel után nézzek.

- Anyának majd említsd meg, hogy elmentünk - kiáltott még vissza John, az ajtóból.

- Ja persze, de nem akarok még nagybácsi lenni... szóval ne legyetek olyanok, mint anya és apa! - ordítottam vissza, hogy akkor már az egész utca is hallhassa a meghitt történeteink. Apa és anya szerintem nem akart két ilyen hülye gyereket.

- Persze majd én feladom az ajándékot Hal- nak. Menjetek csak... - morogtam magam elé és belittan a narancsleves flakonba.

xXx

A falakon farácsok voltak, amikre papírok voltak tűzdelve. Az egyik ilyen poszternek nevezhető dolgon díszlapok voltak sorolva, ha egy bizonyos súlyt meghaladt a csomagod, akkor ezekből, az ízlésficamos üdvözlőlapokból választhattál és azt ingyen kiküldték a csomaggal együtt. A posta rendkívül egyszerű, három kabin volt, ahol intézhetted az ügyeid, természetesen ebből az egyikben ült is valaki, de hétvége volt, nem hibáztathattam senki. Ketten voltak előttem, így leültem egy szörnyen nyikorgós, fa székre, majd bámultam a másik két feladót vagy átvevőt. Az egyik egy elég fiatal srác volt, de úgy egyidősnek gondoltam magammal. Sötétbőrű, kontyba fogott, rendkívül göndör, fekete haja, láttam már errefelé és az is valószínű, hogy egy iskolába jártunk, de biztos, hogy nem egy osztályba. Farmernadrág, bőrdzseki, rengeteg kitűzővel, motoros bakancs. Indulhat a Burn- ön? Ilyen kérdések merültek fel bennem, miközben megállás nélkül figyeltem, nem gondoltam semmi elfogadhatatlanra, mocskosra, de még is hányingerem lett magamtól. Szégyelltem, hogy ránéztem, pedig egyszerű kérdéseket tettem fel magamnak, hogy lefoglaljam az agyam és már megint ott voltam. Megint egy emberhez vezetett minden tettem, gondolatom és érzésem. Azt hiszem hiányozni kezdett. Hiányozat Keith? Ő lenne a kirakósom, utolsó elveszett, színes darabkája? Vagy ő az összes? Nélküle csak egy üres doboz vagyok? Valószínűleg így van és így volt, ő a virágok a dobozban, ami értelmet ad az egésznek. Értelmet ad nekem. De egyszerűen most kellett a magány. Nem, nem tudom, hogy a régi Angel utána ment- e volna ennek a srácnak, mikor elhagyta az épületet, de az biztos, hogy máshogyan érzett volna.

Az egyik kabinhoz léptem, egy szürke hajú, szemüveges nő ült bent, kedves, fiatal nagymama ábrázata volt. Mosolygott, még ha látta rajtam, hogy nekem semmi kedve sincs hozzá. Köszönt és várta a kérésem.

- Jó napot! Fel lehet még adni csomagot katonai állomásra? - kérdeztem és a kis pultra raktam a csomagot.

- Vietnámba? - húzta maga elé az ajándékot, az üvegfalon lévő, kis lyukon keresztül.

- Igen, persze. Vietnám, hatvannyolcas állomás, Hal Price - diktáltam az adatokat, aminek a fele már rajta szerepelt az apró dobozon, a másikat a nő írta rá. Aláírtam néhány nyomtatványt, majd elhagytam a postát. Zsebre tett kézzel indultam el hazafelé, vagy is ez volt az eredeti terv. A vászoncipőm, olyan halk volt, színes és könnyű, nem fekete, nem ólom léptű és koppanós, mint a motoros bakancs. Nem sírt alatta a fehéres betonút. Mikor a két lábamon jártam valahol, a suttogó Newgreens utcáin, minden olyan más volt. Csendes, lassú és hatalmas, magába foglalt mindent, beleértve a kicsi Angel- t is. Friss levegő vitorlázott át a városkán, a part felől jött, így minden pehely könnyű volt, könnyebb. A hatalmas szürke ég egybefolyt a fejem felett, végtelen és szelíd. A nyárfák óvatosan susogtak a házaknak. Hívtak bennünket, de mi akkor nem figyeltük, mert itt béke volt, mert álltak a fák és nem volt vihar.

- Agel! Angel! - ordított valaki, én pedig engedelmesen megtorpantam, engedtem a hangnak és tulajdonosának. Sóhajtottam és megfordultam.

- Igen? - néztem le a vörös hajúra, nem tudtam, mire gondolhat.

- Hol voltál? Mi történt? Már két napja nem láttunk és gyakorolnod kéne! - felháborodottnak tűnt, pedig őt ez az egész csak Danny miatt izgatta. Mióta összemelegedtek, én csak dísz lettem. Persze nem is vártam el, hogy engem válasszon a szerelme helyett.

- Csak tudod, nekem is vannak magán dolgaim, nem csak ti! - Nem hiszem el, hogy eddig, hogy tudott csak ez a verseny az életem lenni. Még Keith előtt volt így.

- Mi van veled Angel? - Charlie hangja kedvesebben csengett fel ezúttal. Pár percig hallgattam, majd felnéztem a világosszürke égre. Tudtam mi van velem, de magamban kimondani könnyebb volt, mint Charlie- nak.

- A... azt hiszem, szerelmes vagyok, de most mindent elrontottam, de nem akarom, hogy Keith azt érezze, amit nekem kell, ha rájön bárki más. Rendben? Ennyi. - Nem is gondolkodtam. Kusza gondolatok. Charlie összevonta szemöldökeit.

- Keith? - döbbenettel a hangjában kérdezett vissza. Hülye, hülye Angel! Most itt van, megcsináltad, elmondtad, kimondtad. Innen már nincs visszaút. Már mindegy volt.

- Rohadt életbe Charlie - dühöngtem. Magamra voltam dühös, de még mennyire. Charlie közelebb lépett és megölelt.

- Csak szedd össze magad! Nem vagy te hülye gyerek Price - veregette meg a vállam, majd ellépett tőlem. Charlie, mindig tudta hogyan kell viselkednie, mit kell mondania és ezzel segített nekem a legtöbbet.

- Most pedig menj, haza és holnap várlak Billy buliján! - Anyám helyett anyám. Mosolygott, mikor elköszöntünk, ő most már mindenről tudott. Kivéve arról, hogy mit érzek, pedig olyan szívesen átadtam volna valakinek ezt a terhet.

Drága szerelem, nehéz bevallanom, de elkaptál. Egy délutánon, a pályán költöztél a szívembe, még csak egy apró vízcsepp voltál, emlékszem, még nem is nevezhettelek szerelemnek. De minél többször emlékeztem rád, annál több lett belőled, ránőttél a szívemre, mint egy vörös kalapos, picike gomba, majd gyökereket is eresztettél. Kibélelted szívkamrám bársonyos, narancsszín szirmaiddal. Vattacukros ködöt vontál gondolataimra, s a vízcseppből lassan pocsolya, tó, majd tenger lett, amely bennem morajlott, de hihetetlenül tisztán és izzón. Nyughatatlanul. Bevallom féltem tőled először, olyan voltam, mint egy gyermek, járni tanultam veled és rettegtem, hogy elesek. Rettegtem, hogy akivel egy a tengerem, azt nem tanulom meg eléggé szeretni. De most, hogy már lépkedem, tudom, hogy ebben a játékban nem olyan egyszerű veszíteni, egy ekkora lángot nehéz kioltani, bár mindezek ellenére sem állítom, hogy nem félek. Most azonban ez már teljesen más, azt féltem irgalmatlanul, akivel összekötöttél. Mi lesz, ha egy óvatlan percemben kioltom a lángját? Ha magától alszik ki? Igen, így érzek, de már tudom, hogy érdemes kitartanom, akkor is, ha könnyeimet sem tudtam megtanulni elhullatni. Még tanulok szárnyakat növeszteni és viharok nélkül használni azokat.

De drága szerelem, te egész tengerem, azt hiszem... szerelmes vagyok.

Visszavonhatatlanul.

De nem elronthatatlanul.