Tele volt kristály fényű csillagokkal a sötét ég akkor este, a tücskök zaja zümmögött a csend helyett. A Mel's lassan zárt én magam pedig ott álltam valahol, a falatozó és a part közt. Vártam. Vártam Keith Heart-ot egyedül és nem tudtam miért is mentem el. Gyalog jöttem, mert most nem hiányzott a zaj. Egy ideig a csillagokat figyeltem, fehér fényüket és a holdat, olyan mesés volt, mindig is lenyűgözött. Aztán megpillantottam egy alakot, aki lassan közeledett, majd mikor elém ért megtorpant. Már éreztem azt az ibolya illatot, ami akkor forrósággal társult. Kék szemeivel érdeklődve fürkészte arcom, nem szólt semmit. Fekete haja kissé rendezetlenebb volt, ajkai pirosabbak, kirázott a hideg, ahogy az én kék íriszeim az övéivel találkoztak. Valami nem volt rendben, magamban harcoltam magammal. Majd ő elmosolyodott, ekkor a kínos érzés távozott belőlem és én is viszonoztam. Keithnek egész „rosszfiús" mosolya volt, ami elvarázsolta az embereket.

- Menjünk a partra! – mondta csendesen, mire bólintottam, nem némultam meg csak fölöslegesnek éreztem a szavakat.

- Apám Vietnámban szolgál... - kezdett bele, de most nem akartam elbújni ezek elől.

- Az idősebb nővérem Lisa, már nem él velünk. Anyám gyakran iszik apám miatt, már teljesen elvesztette a reményt, nem hisz benne, hogy visszajön. Várja a sárga borítékot. Hills helyébe teljesen véletlenül léptem, először nem akartam, de aztán kezdtem belejönni a dologba. Az emberek szerint egy bunkó lettem, azóta. Nincs sok barátom és nem cigizek. – Szinte az egész életé elmondta pár mondatban, aztán rám nézett, tudtam mire vár.

- Van egy féltestvérem, a bátyám John, akivel nem túl jó a kapcsolatom... sőt az egész családommal nem túl fényes. Az emberek szerint elviselhetetlen, érzelemmentes bunkó vagyok, ami nagyrészt igaz is. Azt hiszem, nem tudok szeretni. Az egyetlen ember, aki közel áll hozzám az Charlie Montgomery. A bandám ugyanolyan vesztesekből áll, mint én. – Én is befejeztem a történetem, s akkor már homok volt a lábunk alatt.

- Hogy érted azt, hogy nem tudsz szeretni? – kérdezte halkan Keith, és közben leült a homokba, én is így tettem.

- Hát... képtelen vagyok kötődni az emberekhez – vontam meg a vállam.

- Talán csak nem találtad meg azt az embert, akihez képes lennél... hogy lett Angel a neved? – kíváncsiskodott tovább Heart.

- Anyám szerint úgy néztem ki, mint egy dagadt angyal baba – nevettem el magam kissé feszülten, erre ő is így reagált, csak kissé felszabadultabban.

- Szerintem szép név – jelentette ki teljes egyszerűséggel.

- Mit jelent a medál? – most én kérdeztem és a piros gitárpengető alakú bilétára pillantottam, ami bordónak tűnt a sötétben.

- Apámtól kaptam, mikor egyszer óvodában azzal vádoltak, hogy senki nem szeret. Lehet, hogy hülyeség, de ez emlékeztet arra, hogy mennyit is ér a szeretet... nem is tudom miért kötöttem ehhez - szorongatta a medált.

- Lehet, babonás vagyok... ha rádöbbenek, hogy szeretek valakit vagy szeret valaki muszáj megszorongatnom, ez gyerekkoromból ered. Nagyon bizalmatlan, szeretet hiányos kölyök voltam... De ez már belém égett. – Keith erősen szorította a piros követ. Pár percig nem szóltunk semmit, csak bámultuk a morajló, sötét tengert.

- Mondhatok valamit Angel? – törte meg végül ő a kínossá vált csendet, én pedig felé fordultam.

- Baj ha... ha, meg akarlak csókolni? – Összeszorított szemmel mondta ki ezeket. Egyértelműen félt attól, hogy mit fogok felelni.

- Nem – vágtam rá azonnal és közelebb hajoltam, hogy mohón kezdhessem csókolni. Ekkor nem éreztem iránta semmit, talán bizalmat, de valami elindult bennem. Megnyert a szavaival a tetteivel, a mozdulataival, a lényével. Talán féltem is akkor, hogy ha még közelebb engedem, én nem tudom majd szeretni, de abban a pillanatban csak csókolni akartam érezni a friss tenger és az ő ibolya illatát, a forróságot és az emlékeim a tegnap estéről, melyek lassan kezdtek tisztulni. Még sosem csókoltam meg embert, csak a szavai miatt, és sosem csak csókolni akartam valakit. Azt akartam, hogy soha ne legyen vége, de egyszer mindent el kell, hogy érjen a vég. Elválltam tőle és izzó kék szemeibe néztem, majd lassan felálltam és kezet nyújtottam neki, amit el is fogadott. Még fel sem fogtuk mi történt és szerintem egyikünk sem gondolt semmire. A Mel's elé értünk, ami immár zárva volt, senki nem tartózkodott az utcán csak mi ketten, s nekünk el kellett válnunk. Keith az út másik oldalára sétált és egyszerre indultunk el, de mielőtt ő lekanyarodott volna én megtorpantam.

- Keith! – csendesen szóltam utána, majd körbenézve átrohantam az úton. Az egyik nyárfa fekete sötét árnyékot vetett ránk én pedig csak gondolkodás nélkül, csókoltam meg ismét, aztán el is engedtem és visszarohantam az út túloldalára.

- Bunkó! – nevetett fel, majd el is tűnt az éjszakába én pedig csak egy öntelt mosollyal néztem utána.

XxX

 Belekanalaztam a zabpehelybe, de már nem emeltem a számhoz, mert éreztem, hogy mindenki feltűnően engem bámul. Visszaengedtem a kanalat, ami koppant a porcelán tányér szélén és kérdően néztem fel rájuk. Türelmetlenül vártam a szidást, nem tudtam épp mi aktuális. Az, hogy éjszaka nem voltam itt, az, hogy egy bunkó vagyok? Elvis halk aláfestést adott a sárga konyhában ülő feszültségnek, tökéletesen harmonizált anyám szőke hajával, apám haragos, kék szemeivel és John narancssárga pólójával. Igazából én ilyenkor mindig jól szórakoztam, kevésszer adódott ilyen alkalom, mikor mindenki együtt ehet, tökéletes volt. Anyám sötétkék szemei megvetően néztek hol rám, hol apámra, azzal a „te mondj már valamit, David" tekintettel.

- Fiam, megtudhatnánk, mit szoktál csinálni, amíg nem vagy itt, vagy is úgy egésznap? – szegezte nekem azonnal, amint rájött mire vár a felesége. Azt hiszem anyám ragaszkodott a nevemhez, ő vette rá apámat.

- Mint, amit eddig is – mosolyodtam el így akartam növelni a feszültséget. Apám reménytelenül rázta meg a fejét.

- Értem, szóval midig Charlie-val vagy? – folytatta anyám a faggatózást, miközben néha a szürcsölő bátyám felé pillantott, láttam, hogy legszívesebben tarkón vágta volna az illetlenségeiért, de hisz most én voltam porondon, mindig a rosszalkodó, kicsi Angel, akit anya mégsem tud megdorgálni igazán, hogy megtanulja a leckét. Magadra vess anya, a gyengekezűséged miatt lettem ilyen.

- Részben. - Most már a számhoz is emeltem a kanalat és megrágtam a csokis pelyhet.

- És a másik részben? – kissé lepettnek tűnt, ahogy feltette a következő kérdését. Ó, ha tudnád, a te kis angyalkád merre jár, és miket csinál, már rég leestél volna a székről.

- Talán nem vagyok olyan hű a gyöngy nevemhez, anya – vontam meg a vállam semlegesen, mire mindenki rám kapta a tekintetét, apám meg is köszörülte a torkát, John csak próbálta elfojtani a vigyorát, anyám pedig kikerekedett szemekkel figyelt, talán láttam benne egy kis csalódottságot is. Akkor megbántam, hogy ezt mondtam, tudtam, hogy mi fog következni, az elbeszélgetés. Ezek után mindenki némán fejezte be a reggelit, s így is vonult mindenki a dolgára. Leültem az ágyamra és vártam, hogy jöjjön a fejmosás, és nem is kellett sokat unatkoznom. Kopogtak a szobám ajtaján.

- Angel, kicsim bejöhetek? –kérdezte gyengéd hangján, de már be is nyitott és egy szó nélkül ült le mellém.

- Mit akarsz még anya? – nem néztem rá, csak talpra húztam a lábam.

- Elmondod? – Pontosan tudtam mit akar tudni, de nem akartam beszélni. Minek? Ha mindent elmondtam volna neki, akkor a végén talán elsírta volna magát, vagy ami rosszabb talán én tettem volna ezt, amire nem volt sok esély, de lehet bekövetkezett volna. Nem tudta senki, ami bennem volt, csak én ismerte magam igazán, de lehet ez csak azért volt, mert senki nem akart igazán megismerni, ezt még Charlie sem próbálta, de nem hibáztathattam. Én magam sem voltam könnyű eset. Ha őszinte akartam lenni magammal ez egy kicsit még is fájt, senki nem akart értem igazán harcolni, még a saját anyám sem, ami valószínűleg az érzelem mentességem hátterében állt.

- Miért? Miért pont most kéne beszámolnom mindenről, ha eddig senkit nem izgatott? – néztem rá kérdőn, csak az igazat akartam hallani. Anyám sóhajtott és megint azt csinálta, szándékosan kerülte a tekintetem, miközben sóhajtozott. A sárga tapétát figyelte, a képeket a falon, a kék eget, ami beköszönt az ablakon, a sugarakat, amik a szőke hajszálaimon játszottak, az ágyam fehér huzatát. Mindenre figyelt csak rám nem, ez volt, ami fájt. Ő miért nem akarta bolygatni a múltat, ha én igen. Az egyetlen fiacskája.

- Gondoltam... miért, csinálod ezt anya? – teljesen reménytelenül tettem fel a kérdést, már nem is vártam választ, felálltam és az ajtó fele indultam. Ő lehajtott fejjel ült az ágyon.

- Pár napig ne keress! – mondtam csendesen az elhatározásom, mire csuklóm után kapott és kérlelve nézett rám.

- Angel, kicsim várj! Én... én csak – kezdett bele, sóhajtottam egyet.

- Mi, te csak? – reménytelenül néztem rá akkor.

- Tudom, hogy rossz anya voltam, de minden más lesz... ígérem! – Sötétkék szemei megteltek könnyekkel és még jobban szorította a kezem.

- Késő... már túl késő anya – rántottam el a karom és amilyen gyorsan csak tudtam úgy rohantam a kijárati ajtó fele.

- Angel! – még hallottam a sírásba fulladó kiáltását, de már nem érdekelt, felkaptam a bőrkabátom, nem vittem semmi mást, nem bírtam tovább itt maradni. Felültem a motorra és elhatottam. Akkor még nem volt tervem, nem akartam senkihez betoppanni csak úgy és először ki kellett, hogy szellőztessem a fejem így a part fele vettem az irányt.

Leültem a homokba és gondolatok nélkül figyeltem a békés tengert. Bárcsak engem is megtisztítana minden mocsoktól. Senkire nem volt akkor szükségem csak a nyílt égboltra. Gondolkodnom kellett hová mehetnék ezután, de már volt egy tervem.

- Rohadjon meg! Mindenki! Fenébe a világgal! – ordítva hajítottam a követ a tengerbe, düh és csalódottság vetekedett bennem és csak egyedül voltam ellenük, nem volt esélyem. Már egy órája lehettem a homokos parton, mikor szürke felhők kezdtek gyűlni, tenger felől jöttek. Azt hihetik sírtam, de én nem tudtam olyan igazán senki miatt, még saját magam miatt sem. Ez számomra pedig a gyengeség volt inkább, mint erősség. Nem voltak könnyeim, senkiért, így csak a düh maradt. Egyszerűen szégyelltem magam.

Mindenem átázott, mire odaértem. Már nem esett így csak a hatalmas lapulevelekről cseppent rám néhány csepp, ahogy átsétáltam alattuk, a motoromat tolva. A méregzöld, úgy egy kutya méretű levelek egy magas kőfalra futottak fel, a kis betonút mellett, gyermekkoromban is imádtam ezt. Imádtam ezt a helyet. Az út végén ott volt a kis faház, ami tökéletes légkört sugárzott, hogy ki lakott itt? Nos, az én drága, egyetlen nagybácsim Steve Marles, aki történetesen egy drogos állat volt és a semmi közepén lakott, az erdőben, a családom nem is igazán tartotta a kapcsolatot vele, én viszont valamiért kis korom óta szimpatizáltam vele. A ház mellé támasztottam a járművet, mindenütt szemét és roncsok voltak, ugyan is Steve szerelőként dolgozott, már ha még rábíztak valamit. Azt mondják egy lány, akibe fülig szerelmes volt megcsalta és akkor nyúl először nem túl legális dolgokhoz, akkor szokott rá. Talán az ő hatása kellett ahhoz, hogy most ilyen legyek, de ki tudja. Szegény ember már reménytelen, de emlékeim szerint nagyon nagy arc.

Bekopogtattam, az ajtón egy darabig kellett várnom míg, nyílt az ajtó. A szakállas, sötétszőke férfi bizonytalanul nézett rám. Édesanyám szerint kinézetre egész hasonlítunk, bár én nem sok hasonlóságot véltem eddig felfedezni. Kopott farmer volt rajta és egy sárga póló, arca kissé beesett volt, ami érdekes, mert nem volt túlzottan sovány. Szeme élénk kék és nálam egy kissé alacsonyabb volt, ami nem hittem, hogy előfordulhat. Megviselt volt az arca.

- Steve bácsi? – tettem fel a kérdést, miután úgy tűnt nem nagyon ismer fel.

- Oh, te! Hogy megnőttél Angel! Örülök, hogy itt vagy csibész – magához szorított, mikor kimondta a szavakat elég erős volt a szorítása.

- Én is... én is – suttogtam, majd kihámoztam magam a szorításából és komolyan néztem rá.

- Mi a baj? Miért vagy itt? – kérdezte aggodalmasan, mint egy szülő. Mély levegőt vettem, hogy elkezdjem a beszámolóm.

- Hát, igazság szerint... Lakhatnék nálad egy ideig? – kérdésem közben a tarkómat vakargattam és kérlelve néztem a firtató kék szemeibe. Egy darabig az arcára fagyott az a kifejezés, talán elbambult, nem tudom. Érdekes ember volt az biztos.

- Kidobtak mi? Én mondtam anyádnak, hogy ne menjen hozzá ahhoz a Pricehoz, még a szeme sem állt jól. De persze szívesen befogadlak, üsse kő kölyök! Csak ne hozd ide a nőidet! – darálta le és már el is indult, hogy körbe vezessen.

- Azzal nem lesz gond – mondtam kissé csendesebben és rosszallóan néztem körbe a házban, ami egy nagy disznóólra hasonlított inkább, mint otthonra és a szaga sem volt túl kellemes. Miért nem léptél túl Steve bácsi?

- Mi mondtál? Ja, egyébként van itt egy dög is, vörös dög kint, de néha bejön, csak mondom, hogy ne hozza rád a frászt – folyton váltogatta a témáit, össze- vissza beszélt, de én kedveltem őt mindennek ellenére.

- Milyen vörös dög? – néztem körbe, nem teljesen értettem mire gondolt ez alatt, közben egy kisebb helységbe értünk, egy nagy ablak alatt volt egy kissé viselt ágy és egy szekrény a sarokban, ennyiből állt.

- Ez itt a te szobád lesz. A vörös dög meg Gilbert, a nagy dög macska, de azért egész szerethető állat – a végére elmosolyodott, majd megveregette a vállam és kisétált a szobából. Körbenéztem a helységben nem volt túl nagy, de nekem ez is tökéletes volt. Mustár színű szőnyeg borította a padlót, a falak pedig fából voltak, az ablak a kis, roncsokkal borított udvarra nézett, de béke volt és nekem most ez volt a legfontosabb. Kellett idő magammal, Steve bácsikám pedig az idő nagy részében úgy aludt a tévé előtti kanapén, miközben a kedvenc vetélkedője ment, úgyhogy tökéletes volt.

Már két napja voltam Steve-nél, mikor egyik reggel ugyan úgy zabpelyhet ettem, a reggelim mellett settenkedő Gilbert macskával, aki tényleg hatalmasra nőtt és nagy sárga szemeivel mindig úgy nézett, mint, aki teljesen agyatlan, bár ez így is volt.

- Ne nézz már így! – szóltam rá, mire csak megnyikkant. Megráztam a fejem és újabb kanállal tettem a számba. Halottam, hogy valaki leparkol a ház előtt, azonnal felpattantam az asztaltól, csak abban reménykedtem, hogy nem apám vagy John. Elhúztam a fehér függönyt és körbenéztem az udvaron, egy motor állt ott, nem is akárkié.

- Ezt nem hiszem el! – suttogtam és gyorsan visszarántottam a függönyt, az illető már kopogott. Nem nyithattam ajtót, nem jöhet be. Igazából nem is akartam beengedni, nem hiányzott, jobb ötletem támadt. Kimentem a hátsó ajtón, a ház hátsó része történetesen egy kerítéssel volt elválasztva az előudvartól, nem értettem miért, de ez most hasznomra vált. Rámarkoltam a rácsra és onnan néztem, hogy még mindig kopogtat az ajtón.

- Üdv Heart! – köszöntem, mire ő azonnal elém sietett, mosolygott, ami valamiért idegesített.

- Helló Angel! Vissza kell jönnöd a pályára, mert a haverjaid hiányolnak – a kerítést méregette miközben ezeket a szavakat kimondta.

- Na, várjunk egy kicsit, honnan tudtad, hogy itt vagyok? – vontam össze a szemöldököm, bár már tudtam a választ.

- Charlie mondta, hogy itt lehetsz – vonta meg a vállait és most már rám nézett élénken csillogó kék szemeivel.

- Miért nem jössz ki? – döntötte oldalra a fejét, mintha inkább parancsnak szánta volna szavait, megráztam a fejem, mire közelebb lépett.

- Gyere ki Angel! – most már parancsolta, de szavai még is édesek voltak.

- Na, nem Keith! Tudom, hogy átvernél – löktem el magam a kerítéstől, de az arckifejezésére már elvigyorodtam és lassan hátrálni kezdtem.

- Angel! – szinte rám kiáltott, idegesítette, hogy nem parancsolhat nekem, hogy ilyen makacs vagyok.

- Na, mi van, nem tetszik, hogy nem vagyok a kutyád? – egy kis gúnnyal a hangomban kérdeztem tőle, mire ő ledobta kezéből a motoros sisakot és neki állt megmászni a kerítést. Egyet hátra léptem, de nem menekültem. Tudtam, hogy el tudnám verni megint.

- Ez meglepett Heart. Milyen kitartó vagy – szavaim közben ő átugrott és felnézett rám. Most már az én felemen volt nem állt köztünk semmi, csak az, hogy kissé bosszantott, hogy itt van. Hirtelen megindultam felé és megmarkoltam a pólója nyakát így neki szorítottam a rácsnak mire ő hirtelen levegőért kapott, de nem ellenkezett.

- Na, mi van Price, csak nem megint beversz egyet? – semlegesen tette fel a kérdést, miközben végig vigyorgott, utáltam, hogy ennyire kiszámít engem. Így jobbról kapott egy ütést, amin meg sem lepődött, pedig az orra is vérezni kezdett.

- Annál rosszabb Keith, bejöttél a házamba – fenyegetően jelentettem ki, de nem csináltam semmit, csak jobban toltam a kerítésnek, ami meghajlott egy kissé. Teljesen hirtelen felindulásból megcsókoltam, amit ő kezdett viszonozni és akkor már csak csókolóztunk. Éreztem a fém es, forró ízét a vérének és nem engedtem abból, hogy még jobban szorítsam, egyik kezemmel azonban muszáj voltam a kerítésbe kapaszkodni. Érdekes érzés töltötte el minden porcikám, forró és izgatott. Kicsit megijedtem, nem is tudom igazán miért. A gyomrom is bele remegett, mikor Keith belemosolygott a csókjainkba. Nem engedhetem, hogy megszeressen. Mi van, ha nem tudom viszonozni, sosem voltam szerelmes, nem szerettem senkit igazán. Nem tudom, mit kell csinálni. Keith hagyj békén, ha nem akarsz magadra maradni, keress mást helyettem. Menekülj a szívtelen Price fiú elől.

Eltoltam magamat tőle, belül kétségbe voltam esve, de mosollyal próbáltam leplezni. Nem szerethet belém, de hisz még oka sem lehet rá.

- Na, tűnj innen Heart! Charlie-nak pedig mondd meg, hogy ma hatkor lenn a partnál - elhúzott szájjal léptem egyre hátrébb. Késő lenne, végig néztem a srácon, akinek őszinte mosoly húzódott telt, véres ajkaira. Ne csináld ezt.

- Átadom! Ja és ez nem is a te házad Price, ne hazudozz! – nevetett, lehet csak én éreztem így, de mikor csak nekem nevette el magát. Sokkal másabb volt, nem volt benne annyi tekintély ő ezt hátra tudta hagyni ezt, de én nem. Közben lassan visszamászott az ő felére.

- Amúgy meg legközelebb nem fogok ennyit várni arra, hogy kitold a segged! Vigyázz magadra Angel! – kiáltott vissza miközben a motorján átdobta a lábát, majd felbőgette azt és elrobogott a ház elől én pedig enyhébb sokkban indultam be.

- Mi történt a száddal kölyök? – fogadott a kérdéssel a már talpon lévő bácsikám, de nem tűnt túl izgatottnak.

- Mi? – kérdeztem vissza, majd rá szegeztem a tekintetem. Látszott rajta, hogy nem tud semmiről, nem vett észre semmit.

- Tiszta vér... bár lehet nem is akarom tudni – vonta meg a vállát, majd a dagadt vörös macska tájába kaparta a tegnapi leves maradékot, Gilbert pedig örömmel kezdte falni azt, csodálom, hogy nem hányta vissza. Megtöröltem a szám a kezeimen is nyomott a vörös anyag. Miért csinálom ezt?

- Szóval? Mi a baj Angel? –karjaival saját magát ölelte át, fújt a szél és nyárhoz képest elég hideg késő délután volt. Rövid, vörös haját is borzolta a parti szél. Mély lélegzetet vettem, át kellett gondolnom, mit mondhatok és mit nem.

- Elköltöztem Stevehez, egy ideig most ott leszek – kezdtem bele, bár nem ez volt, ami komolyan nyomta a szívem.

- Minek költöztél a drogoshoz? – úgy tette fel ezt a kérdést, mintha valami pokoli bűn lett volna. Charlie, mindent túlreagál.

- Nem ez most a fontos Charlie, jó lenne, ha figyelnél – feljebb emeltem a hangom és még a homokba is ütöttem hozzá, erre a lány elhallgatott.

- Hallgatlak nagyfiú – vonta meg a vállát megadóan.

- Akkor... arról lenne szó, hogy... Beléd volt már szerelmes valaki? – a kérdésem végére nagyot nyelte, kínosnak éreztem a helyzetem, persze valószínűleg ő nem így érzett. Összevonta a szemöldökeit gyanakodva és végigmért.

- Angel! Komolyan? Na, ne! Valaki belezúgott a Price gyerekbe vagy a Price gyerek zúgott bele valakibe? - A két kezét maga elétette, mint egy mérleget és így nézett hol az egyikre, hol a másikra. Mindig csak idétlenkedik. Megráztam a fejem.

- Valaki... inkább valaki, de nem vagyok benne biztos – csendesebben adtam választ, mire a vörös befejezte a bohóckodást és láttam, hogy kezdi felfogni nekem ez milyen komoly dolog.

- Tudom, mire gondolsz Angel, ismerlek. Félsz, hogy megszeret, és te majd nem tudod viszonozni. – Charlie arcára egy apró mosoly húzódott, ő mindig megértette mi van velem. Senki más.

- Szerintem még nem teljesen szeret, távol kell maradnom. Nem hagyom, hogy jobban megismerjen, Charlie. Nem lehet, nem lehetek ilyen önző másokkal, te tudod milyen nehéz engem csak kedvelni is. Nem viszonzok semmit, nincsenek érzelmeim. Mi a baj velem? – nem akartam ennyire kiakadni, de már túl sok minden történt velem. Sírni már rég nem tudtam így maradt a düh. Mindig az.

- Figyelj rám Angel! Azt hiszem, elég régóta ismerlek ahhoz, hogy tudjam, mi van benned és úgy gondolom azért vagy ilyen, mert még nem volt esélyed, hogy valakinek előbújjanak az érzelmeid a kő szívedből. Adj annak a szerencsétlennek egy esélyt! – mosolyodott el teljesen és vállba bokszolt.

- És mi van, ha tényleg nem tudok szeretni? Nem hagyhatom csak ott – néztem barna szemeibe tanácstalanul, mert az is voltam, de még mennyire.

- Olyan nincsen Angel, hogy valaki ne érezzen. Csak hagyd, hogy szeressen, ideje megtapasztalnod pár igazi dolgot is – úgy beszélt, mint anyám, de tulajdonképp anyám helyett volt anyám. Charlie volt az én támaszom, ő tanított meg az élet fontosabb dolgaira. Érezni. A hullámos már a cipőnk orrá érintették, de mi maradtunk. Ő a vállamra hajtotta a fejét és így figyeltük a mi kincs tengerünk. Csak magamba szívtam a sós levegőt. Talán megérne egy próbát, ideje volt rájönnöm, hogy miket vagyok képes érezni, hogy képes vagyok- e.