Az emberek sosem voltak képesek teljes szívükből szeretni és ragaszkodni, még akkor sem, ha így érezték, mert ők mindig másol jártak, a világ mesés pontjain elmerülve a szabadságban és a fényben. Mindig csak szabadok akartak lenni, akár a ketrecébe zárt oroszlán, s hiába tagadta bárki is ez így volt és így is marad. Newgreens- t is ez a nyomasztó bezártság fojtogatta, minden nap, túl egyszerű volt itt élni, nem volt ismeretlen, és ezt mindenki érezte, tudta. A Nap azon a reggelen is fülledt meleget hozott magával a kisvárosba, a Mel's felől már áramlott a lusta levegővel a meggyes illat, ami rátelepedett a csendes utcákra. A nyárfák az utak szélén meg- meg rezzentek a langyos szellő játékára, csend volt és pótolhatatlan béke. Imádtam figyelni a néma utcát, fejem felett forgó égboltozatot, az évek múlását a környezetünk színeiben. Óvatosan fújtam ki a füstöt, mely fodrozódva kúszott szemeim elé, majd el is tűnt onnan. Átkulcsoltam a lábaim és így figyeltem tovább, a járdaszegélyről kémleltem az élet halk szavait. Ha nagyon összpontosítottam, akkor hallottam a tenger moraját, amint a homokos partot mossa. Ez volt mindenem, ami maradt, de még sem tudtam ragaszkodni hozzá, ha akartam sem. El akartam tűnni Newgreens- ből.

- Még mindig csúnya az arcod - telepedett le mellém Charlie és vállamra hajtotta a fejét.

- Még csak egy hete. Majd begyógyul - ütögettem meg a csikket így a hamu lepergett.

- Miért csináltad? Nem kellett volna megverekedned a döntetlenért - érdeklődött a vállamon szuszogó.

- Én ilyen vagyok Charlie, de ezt tudhatnád már - erre a lány csak óvatosan bólintott.

- Nem gondolkodtál még azon, hogy el kéne innen húznunk a csíkot? - néztem az utca vége felé, ahol eltűnt az út.

- Néha - felelte halkan, majd mindketten némaságba temetkeztünk, hogy kirázzon a hideg a szabadság felemelő gondolatától. Itt születtünk és itt is térünk majd örök békére, ezt gondoltuk legbelül, ami földhöz láncolt minket. Jobban, mint bármi más. Ez a tizennyolc év is értelmetlen volt.

1952. augusztus 20 -án csöppentem ebbe a világba. Anyám szerint sápadt voltam és mindig csak hisztiztem, de véleménye szerint az kárpótolta, hogy szép baba voltam így tudott kérkedni velem a többi anyukának. A családban volt már egy gyerek, viszont ő nem anyám gyereke volt, csak az apánk volt ugyanaz. John Price, a bátyám jó kiállású, magas, elég férfias vonásokkal rendelkező fiatalember, igazából csak a kék szemünk az, amiben hasonlítunk, meg talán pár vonásunk. Én alacsonyabb termetű, szőke, hullámos hajú voltam, a majdnem teljes ellentéte. Igazság szerint kisebb koromban sosem értettem Johnt, olyan volt, mint akinek nincsenek is érzelmei, mint egy robot, akinek a szülei mondják meg, mit tegyen és ő ezt vakon követi. Aztán felnőttem és megijedtem, mert kezdtem olyan érzelemmentessé válni, akár csak ő, s ezt idővel el kellet, hogy fogadjam, azonban az sosem nőttem ki, hogy senki nem mondhatja meg, hogyan éljem az életem. Kettőnk közt viszont, még a kapcsolat sem volt gyümölcsöző és lehet ez abból eredt, hogy nem tekintettem igazi testvéremnek.

- Szóval akkor ez mindenkié? - fordult felém Heart, a motorjának támaszkodva nézett hol rám, hol a zúgó tengerre. Bólintottam majd léptem egyet hátra és én is a járművemnek dőltem.

- Sajnálom... - morogta az orra alatt, mintha nem is gondolta volna komolyan a szavait, mindig így beszélt.

- Micsodát? - fordultam felé én is, majd összefontam karjaim a mellkasom előtt. Kék szemeit figyeltem, tökéletesen olyan árnyalatú volt, mint a tenger.

- Hogy így megvertelek - jelentette ki határozottan, mintha egy kissé még is büszke lett volna magára. Végignéztem az arcán, az övé is sebhelyes volt és néhol be is lilult, a telt alsóajka is felrepedt. Most volt időm jobban áttanulmányozni a vonásait, állkapcsának vonala elég hangsúlyos, kissé hegyesebb orr, de mégis pont illik az arcához, vastag, fekete szemöldök és hosszú szempillák, s ha az ember jobban elmerül, akkor még apró szeplőket is felfedezhet.

- Ugyan, tudom, hogy jó érzés volt elverni a kemény kölyköt - néztem ismét a végtelen víztömeg felé, de vissza is kaptam, amint Keith halványan felnevetett.

- Mi az? - vontam fel a szemöldököm értetlenkedve, meglepett ezzel.

- Csak... tudod, tényleg az volt - vigyorgott rám még mindig, erre én is elmosolyodta.

- Ne aggódj ez kölcsönös Heart - hajtottam le a fejem, csak az orrom alatt húztam mosolyra számat. Felé fordultam ismét és a kezemet nyújtottam, míg a másikat zsebre raktam.

- Örültem Heart - húztam ki magam, ő lenézett a kezemre, majd fel rám és megrázta.

- Én is Price... én is. - Megráztuk egymás kezét, mögöttünk pedig morajlott a tenger, alkunk nyugtájaként mosta a partot és érintette az eget, akár csak akkor mi és a társaink.

Becsaptam magam után az ajtót, én így közöltem családtagjaimmal fölösleges kijelentések helyett, hogy haza értem. A konyha felé vettem az irányt, majd mikor odaértem megálltam az asztal előtt és levettem a tálcáról egy szendvicset. Sötét félhomály volt már a házban és csak a rádió szólt halkan, a pultról. Ráharaptam a puha kenyérre és elindultam a lépcső fele, a fa lépcső melletti fal tele volt aggatva különböző gyerekkori képekkel rólam, Johnról és a kis, nem túl tökéletes családunkról, így a sötétben, pedig egész máshogy festettek, mint mikor a házat otthonos fény töltötte be. Nem voltam biztos a családommal kapcsolatos érzelmeimmel, nem tudtam igazán kötődni az emberekhez, már mióta óvodás lettem, de még ha nem is voltunk a minta család, akkor sem tudtam gyűlölni őket, hisz még is próbáltak a kedvemben járni. Leharaptam egy darabot a szendvicsből, aztán a szobám kilincsére tettem az ujjaim, mikor meghallottam a padlónyikordulást.

- Hol vagy ilyenkor? - dőlt ajtaja félfájának John, hideg, kék szemei szinte világítottak, rövid világos barna haja, rendezetlenül állt a fején, kezeit zsebre vágta, így méregetett.

- Tudod, van egy családod is öcsi. Van egy anyád, aki aggódik érted, egy apánk, aki lehet, hogy már nem is bízik benned. - Hangja komolyan csengett és úgy éreztem, mintha ezekkel a szavakkal csak kételyeket akarna bennem kelteni, a szavaival akart rajtam uralkodni, mindig megpróbálta befolyásolni az embereket és volt, hogy sikerült is. De többet nem eshettem ebbe a hibába.

- Inkább a saját életeddel foglalkozz John - hagytam rá, már nem volt kedvem a kötözködéshez, így John sem szólt semmit, lenyomtam a kilincset, de mikor a testvérem sóhajtott megtorpantam.

- Mi történt? - nem néztem rá mikor ezt kérdeztem, John összefonta karjait mellkasa előtt és a szemem sarkából láttam, hogy lehajtja a fejét.

- Anyád aggódik miattad, Angel - mondta csendesen, nem tudom, hogy mennyit jelentettek neki ezek a szavak, de én tudtam mit érzek ezzel kapcsolatban.

- Miért, mert nem vagyok olyan, mint te John? Emiatt ne is fájjon a feje, mert soha nem is leszek - kissé felemeltem a hangom, majd magamra csaptam a szobaajtót.

- Hisztis kölyök vagy még, Angel Price! - kiáltott utánam a féltestvérem, én leültem az ágyamra és magam elé bámultam, nem tudtam, mit kezdeni azzal, hogy más vagyok, mint John, más vagyok, mint anyám gyerek ideálja. Ez voltam én, és nem tudtam más lenni, hiába próbáltam megfelelni. A fekete, igazi sötét rátelepedett a sárga szobára és beborított mindent, én pedig ismét beletörődtem valamibe. Abba, hogy én vagyok Angel Price.

Leparkoltam a pálya mellett, nem volt ott senki, de nem is miattuk voltam ott, csak úgy éreztem kellett egy kis idő magammal. A Nap még nem kelt fel, csak az ég alja volt lilás, mindent olyan tisztának éreztem, könnyű volt a levegővétel és a gondolkodás. Felmásztam a legmagasabb pontra, ahol még zöld is volt a föld, ott ültem le. Onnan olyan volt, mintha az egész világ látszana, pedig csak a szeles tenger tárult elém és a kisváros legbékésebb része. Mély levegőt vettem és hagytam, hogy jászon a hajammal a friss szél. Elővettem a cigarettát és rágyújtottam, majd kifújtam a füstöt. Néztem a körülöttem elterülő világot és hallgattam, ahogy lassan életre kel. Valaki ideért, talán észrevették, hogy nem várom őket a Mel's előtt. Nem is kellett sokáig várnom, hogy mellém telepedjen egy illető, akinek ismerős volt az ibolyás illata. Tudtam ki az, óvatosan fordultam felé.

- Mit keresel itt? - tettem fel a kérdést, nem igazán vágytam most a társaságára. Megvonta a vállát.

- Tudtad, hogy itt leszek? Vagy mi a fene Heart? - vontam össze szemöldököm, ő nem nézett rám csak a végtelen vizet figyelte.

- Így is mondhatjuk - rázta meg óvatosan a fejét.

- Furcsa egy srác vagy te, azt meg kell hagyni. Kezdjük ott, hogy verekedtünk, szerintem nem így kezdődne egy örök barátság - nevettem el magam reménytelenül.

- Akkor mi lehet kissé máshogy állunk a dolgokhoz.

- Az lehet... Nem is tudok rólad semmit - erre már ő is felém fordult.

- Én se sokat rólad, de... 1952. október 12 - én születtem, van három testvérem. Egy öcsém és két nővérem... - kezdett bele az életének történetébe, ami engem viszont nem igazán izgatott.

- Hé- hé, azt nem mondtam, hogy szeretném is tudni. Ettől nem foglak megkedvelni Keith és nem is akarlak, szóval ezt tartogasd a nőknek Heart, nekik biztos bejön - nevettem kissé lenézően, de ő nem illetődött meg.

- Te sem panaszkodhatsz Angel Price, te is egy érdekes ember vagy - jelentette ki, majd felállt mellőlem.

- Az biztos Heart - hunytam le a szemem és kifújtam a füstöt. Hallottam, ahogy Keith elhajt és ismét egyedül maradtam a tenger békés morajával.

XxX

- Nem értelek Price - vigyorodott el a barna hajú srác és barna szemeivel az enyémet kereste szüntelenül.

- El se hinnéd, de ezt ma már másodjára hallom - mondtam semleges hangsúllyal. A kocsimnak dőlve figyeltem az égig nyúló nyárfákat, majd sóhajtottam egyet. A srác, aki velem szemben állt a szomszédunk unokabátyja, Jake Collins. Nem is tudom, mit gondoljak róla, nincsenek vele kapcsolatos érzelmeim. Egy hetet tölt itt Newgreensben.

- De térjünk a tárgyra - vontam fel a szemöldököm és sokat mondón néztem rá.

- Ugye tudod, hogy holnap elmegyek - döntötte oldalra a fejét Jake. Ledobtam a csikket és eltapostam, majd kinyitottam a kocsim hátsó ajtaját.

- Ugye tudod, hogy nem fogok hozzád kötődni Jake, az egyetlen ember, akihez talán fűz valami az csak Charlie Montgomery - teljesen komolyan ejtettem ki a szavakat.

- Nekem mindegy - vonta meg a vállát jellegtelenül, majd hirtelen csókolt meg, ami ellen nem is volt kivetésem. Mégis csak én kerestem az érzelmeim.

Charlie beült mellém a kocsiba, mosolygott és izgatottnak tűnt. Talán tényleg ő volt az az ember, akit kedveltem. A vigyor azonban eltűnt róla, mikor végignézett rajtam.

- Hogy nézel ki? Rosszul gomboltad be az inged és tiszta kóc a hajad... Angel, most komolyan? - összefonta karjait és még a szemöldökeit is.

- Mi az? Most magyarázatot vársz tőlem? - emeltem fel védekezően a kezeim.

- Nem, dehogy! Nem érdekelnek a részletek, de legalább a neved kötelezhetne - rázta meg a fejét mosolyogva, majd ujjaival fésülte hátra a hajam. Újragomboltam az ingem, majd beindítottam a kocsit.

- Csak mondd, hogy nem Jessica volt az - vont kérdőre később Charlie.

- Nem, dehogy! - Ha tudtad volna Charlie. Elmosolyodtam a tekintetére, Charlie nem gyűlölt sok embert, de Jessica Mary Logant ki nem állhatta, az igazi okát nem igazán tudtam, azt hiszem egyszer összevesztek valamelyik srácon, össze is verekedtek. Charlie Montgomery nem volt olyan ártatlan, mint amit az ember kinézett belőle. Elhajtottunk a házuk elől és célba vettük Mike Harrison házibuliját.

A Harrison család elég különös volt, a város szélén éltek egy faházban, Mike volt a legidősebb, huszonegy éves, Steve a középső, tizennyolc és Peter a legkisebb, tizenhat. Mikor odaértünk a zene már messziről hallható volt. Charlie kipattant a járműből és megragadta a kezemet, maga után húzva indult meg a bejárat fele én pedig sóhaj kíséretében követtem. Mikor beléptünk a tömegtől alig bírtunk mozdulni, még a kezemet se tudtam volna oldalra tenni, de nem panaszkodtam, szerettem a jó házibulikat és ez annak ígérkezett. Bár én általában az italos asztalnál kezdtem. A házban tökéletes volt a hangulat.

- Felkérhetem egy táncra? - léptem Charlie mellé szórakozottan a sokadik pohár puncs és sör után.

- Angel te részeg vagy... de miért ne - nevetett megadóan és el is kaptam a kezét, hogy megpörgessem, ő vigyorogva hagyta még az sem zavarta, hogy néhány embert majdnem fellökött.

- Bocsánat - szólt hátra egy srácnak, aki erre felénk fordult, rendkívül ismerős volt, leálltam egy pillanatra.

- Keith - mondta csendesen Charlie, de szavaiban úgy éreztem nem zavarta a társasága. Keith is elmosolyodott.

- Heart? - vigyorodtam el, már így sem álltam olyan stabilan a lábaimon, mivel tánc közben is a kezem ügyébe került pár pohár, nem tudtam mit várjak magamtól. Majdnem Charliera estem.

- Nem lenne kedved kivinni egy kicsit a levegőre, meg kell keresnem valakit - próbált rásózni arra az emberre a vörös, akivel nemrég szépen elvertük egymást.

- Hát én sem vagyok már tiszta, de lehet róla szó - vonta meg a vállait Keith és megragadta a felkarom így rángatott át a táncoló, hangos tömegen én pedig már alig bírtam tartani a fejem. Mikor a tornácra értünk a korlátnak támaszkodtam és így figyeltem őt.

- Komolyan lerázott? - kérdeztem röhögve és, ahogy tudtam ráztam a fejem.

- Úgy tűnik haver - dőlt a ház falának.

- Nem hiszem, hogy fogok bármire is emlékezni... de valami van, amin gondolkodom, mióta először behúztam neked - kissé lehunytam a szemem, majd ismét felnéztem rá.

- És mi lenne az? - kérdezte felvont szemöldökkel, majd letette az üveget a kezéből.

- Nem ismerlek, de van benned valami érdekes dolog Heart... lehet mégis érdekelsz. Mármint lehet, meg akarom ismerni a nyomorék életed. - Közelebb lépte hozzá, aztán még közelebb.

- Nem bírom a piát, szóval most semmit nem fogok fel fogni abból, amit reagálni fogsz - vontam meg a vállam és bal tenyerem a vállára raktam kissé koordinálatlanul, majd szinte rávetettem magam és csókolni kezdtem elég mohó voltam, azt hiszem. De nem lökött el, sőt rámarkolt elég erősen a csípőmre, amire nem reagáltam, túl részeg voltam, hogy felfogjam a fájdalmat, vagy bármi mást. Csak azt hallottam, hogy élesen szívja be a levegőt, de aztán ellöktem magamat tőle és hátrálni kezdtem.

- Hmm... nem vagy rossz Heart, de azt hiszem, most hánynom kell... de ezt ne vedd magadra - zagyváltam, elég artikulálatlanul, majd megfordultam és a tornác előtti gyepre engedtem a piás gyomrom tartalmát.

- Inkább haza viszlek Angel - lépett mellém, de én elléptem mellőle.

- Nem! - kiáltottam rá és elindultam a járművem fele.

- Angel! - kiabált utánam, de nem álltam meg.

- Fogd be Keith! - vágtam vissza, és sietősen indultam a kék autó fele, be is ültem, de már nem bírtam beindítani a kocsit. Itt ért véget a nap, számomra.

Hangos kopogásra nyitottam ki a szemem, a fejem szét akart robbanni, a szemeim is fájtak, a gyomrom kavargott és valószínűleg elaludtam a nyakam, mivel a kocsimban ébredtem. Reggel volt és valaki az ablakomon kopogott. Mike Harrison volt az és nem tűnt túl vidámnak.

- Haver tűnj már el innen! - mordult rám a srác, ásítottam egyet, a keserű íz még mindig a számban volt. Teljesen és szörnyen másnapos voltam.

- Jól van, megyek már, nem kell kiabálni! - feleltem és már be is indítottam a járművet, de direkt felmentem vele a gyepre.

- Idióta! - kiáltott, mire ráfeküdtem a dudára és így hajtottam el felkeltve mindenkit az utcában, de nem igazán izgatott. Csak el akartam szívni egy cigit és így még haza sem mehettem.

Leparkoltam a Mongomery ház előtt és megint dudáltam egy sort mire Charlie nem épp kedves ábrázattal üdvözölt.

- Hol a fenében voltál Price? - nyitotta ki az ajtót, elég dühösnek tűnt.

- Mi van? - Azt hiszem nem igazán voltak emlékeim.

- Tegnap egyedül kellett haza mennem, mert már bennem is volt alkohol és te meg, eltűntél, a kocsidat meg sehol nem találtam - ült be mellém a vörös.

- Én most is kivagyok baby, szóval te ne kérj engem számon, magadra vess, hogy ha Jose fontosabb volt, vagy éppen kicsoda, mint hogy meglegyen a fuvarod - vágtam vissza a lánynak, mire elkapta rólam a tekintetét.

- Van egy cigid? - kérdeztem már csendesebben, mire szó nélkül nyújtotta felém.

- És hová is megyünk? - tette fel már tapintatosabban a kérdést, míg én beindítottam a járművet.

- Vásárolni aztán a pályára. Le kell rendeznünk a dolgokat Heart csapatával - erre ő csak bólintott egyet.

Felvettem egy piros kosarat és megindultam a polcok fele, nyomomban a szótlan Charlieval. Az áruház csak egy nagyobb ABC volt a Lester utca sarkán, nem sokan jártak ide, mert volt egy nagyobb áruház is a város szélén is, ami olcsóbb is volt, de nekünk ez mindig útba esett, szóval a parthoz közel élők, inkább ezt választották. Az emberek mindig el vannak foglalva.

- Éhes vagy? Mert én farkas éhes vagyok - indultam meg az ételek felé.

- Nem igazán, reggeliztem... - Csendes választ kaptam tőle, lehet kissé a szívére vettem, amit mondtam neki, pedig én nem így ismertem Charliet.

- Mi van veled? - óvatosan tettem fel a kérdést, nehogy még jobban magamra haragítsam.

- Semmi... csak tudod, inkább magamra vagyok dühös, mert te vagy az egyetlen ember, aki még úgy, ahogy megtűr. Én meg ezt is elrontom. - Mikor befejezte felsóhajtott és meg is állt, akár csak én.

- Ne aggódj, nem rontod el, engem sem kedvelnek sokan, szóval én nem hagyom, hogy elzavarj - húztam apró mosolyt a számra és átöleltem a lányt, aki elnevette magát.

- Elviselhetetlenek vagyunk, de legalább együtt - eresztett el a szoros öleléséből.

- Na, vegyünk valami szívroham édességet - indult tovább a soron én pedig követtem. Charlie visszatért, az én vörös, idegesítő, számomra legkedvesebb barátom.

A csizmám elsüllyedt a sárban, tegnap éjjel ezek szerint eső volt. Elindultam Jose és Billy felé, akik hamarabb érkeztek nálunk.

- Szóval... egyesülünk? - tette fel a kérdést Charlie, épp egy csokin csámcsogva.

- Dehogy! Ezt honnan veszed? Soha nem fogunk, annyira nem fogom soha az életben megkedvelni Heartot. - Szó sem lehetett erről, az én jó csapatom nem olvasztottam volna egybe holmi béna külvárosiakkal. Soha.

- Akkor jó - válaszolt megkönnyebbülve a lány. Kezet fogtam a srácokkal és mindent tisztáztunk. Vártuk Heartékeat, akik egy ideig nem is érkeztek. El sem hiszem, hogy ennyi energiát fektettünk ebbe a lelakott motorpályába. Keith mellénk érkezett maga előtt tolva a sarat, majd leszállt és elém sétált. Érdekes tekintettel mért fel, nem értettem, várt egy kicsit, majd megrázta a kezem.

- Örülök, hogy osztozhatunk ezen a dolgon - mosolyodott el feljebb szegezve az állát, mintha tudott volna valamit, amit én nem és ez zavart.

- Akkor hát ez mindkettőnké? Mindenkié? - tette fel ünnepélyes hangsúllyal a kérdést Heart.

- Igen, úgy legyen - ráztam egyet a kezén, majd elengedtem. A csapatunk tagjai felzendültek. Olyanok lettünk, mint egy szövetség. A tagok motorra is szálltak és felavatásképp nekiindultak a pályának.

- Viszont van egy kikötésem Heart - már csak hozzá beszéltem.

- És mi lenne az Price? - döntötte oldalra a fejét, olyan volt, mintha csak játszana.

- A bandák nem egyesülnek - határozottan jelentettem ki.

- Rendben - vonta meg a vállát, én pedig megfordultam és a járművem felé indultam, ahol Charlie is várt.

- Várj Price! - kiáltott utánam, mire megtorpantam -, van még valami. Holnap, este kilenc a Mel's- nél! - Mintha parancs lett volna, de mégis elfogadtam. Különös ember ez a Keith Heart.

<>