A fenyők feketén ölelték körbe a csendes főutat, a csillagok kristályos fénye ragyogta be a fekete égboltozatot, melyhez a lámpák sárga fényára társult. Fájt az éles, fehér fény, ami párosult a minden levegővétellel egyre csak szúróbb érzéshez a tüdőmben. Ahogy a betonhoz csaptam a bakancsom, félelem ébredt bennem.

A betonúton rohantam, ázott hajamat pedig az arcomba csapta újra és újra a langyos szél, nem volt hideg, de mégis úgy éreztem, halálra fagyok. Remegtem, de ez nem akadályozott meg a mozgásban, így nem lassítottam, el akartam tűnni innen.

Legszívesebben ordítottam volna az arcomat maró könnytől, de csak csendben zokogtam. Azt hiszem, a sokk, a végső felismerés volt az, ami nem hagyott tovább rohanni. Megálltam a kívülről békésnek tűnő házacska előtt, és a földre estem. A szőrmés kabátot erősen szorítottam a vizes ruháimra, és alig bírtam levegőt venni. Éreztem, ahogy az ördög fekete vére kúszik a gondolataimról a szívemre, ez a vér volt minden, amit tettem, éreztem a rosszat mindenütt.

Körbeölelt, én is az voltam. Az ajkaim teljesen elnyíltak, így markoltam a földet. Láttam, ahogy a könny- és vízcseppek az orromról a barna, száraz talajra esnek, a szívem a bordáimat verte, feszegette, így próbált menekülni.

Az ereimben pedig száguldott, pezsgett a vér, mely egy mély sebből szivárgott, mikor elért a hasfalamhoz. Hangosan zihálva bámultam a kezeim, melyeket vörösre festett egy másik dolog. Teljes testem beleremegett ebbe, nem tudtam volna mozdulni, még ha veszett vadkanok is támadtak volna nekem.

- Angel! - ordított valaki az utca másik végéből. Nem néztem fel, tudtam, ki az, és nekem ennyi elég is volt. Hallottam gyorsuló lépteit, majd azt, ahogy megtorpant pár lépésre tőlem.

- Angel, kelj fel! - utasított hangosan, de nem rángatott fel, meg sem próbált a közelembe jönni. Lehet, hogy félt tőlem, ez gyakran megesett a környezetemben élő emberekkel, nem volt meglepetés számomra.

- Ne ordítozz velem! - ziháltam, a szavakat pedig a fogaim közt szűrtem, a kezeim ökölbe szorítottam, így felmarkoltam egy kis földet.

- Én... Nem ez lett volna a vége. - Éreztem a hangjában a félelmet és az ijedtséget, azt is hallottam, hogy hátralép egyet, hiába próbálta megelőzni, hogy ne ugorjak neki.

- Azt mondtam, ne! - Az arcába vágtam a homok állagúra morzsolt földet, és felálltam. Ő köpködött és a szemét dörzsölte, miközben egyre hátrált, menekülni akart, de bennem már nem voltak gátak, és ezt csak magának köszönhette.

Az immáron vöröses szőrmekabátja lecsúszott a válláról, így vizes ruhája fedte csak didergő testét, majd rohanni kezdett. A nyomában voltam, a düh, fájdalom és tanácstalanság ösztönzött erre, melyek mind a mi hibáinkból eredtek. Rohantam utána, még a borzalmas sajgást is amennyire csak tudtam, elnyomtam.

- Angel! Nem vagy gyilkos! Állj le! - Szinte sikítva kiáltotta vissza, mikor már a senki földjére értünk. Miért állítja ezt olyan biztosan?

***

Mindent elnyelt a békés fény, mely sárgán láncolta magához a reggelt. A kölyök szél cirógatta a fehér ház falára szögelt csengettyűket és a gyenge ágakat. Az ég tiszta volt és pompás, mint egy király, mely mindenki és minden néma uralkodója, a kisváros felett eresztette el a reggelt.

A kocsi ablakán is bereppent a langyos, selymes szellő. Kinyitottam a járművem halványkék ajtaját, és kiléptem a fakó járdára, majd ledobtam bakancsom mellé a parázsló csikket és eltapostam. Kifújtam még az utolsó füstfelhőt, majd felnéztem az épületre, és képtelen voltam nem elvigyorodni - egy kissé kárörvendően. Kezemet a farzsebembe mélyesztettem, majd elindultam az ajtó felé, amely ki is nyílt, csak előttem.

- Jó napot! Charlie-t itt találom? - támaszkodtam az ajtófélfának, de nem néztem a középkorú, vörös hajú nőre, csak a benti lépcsőt figyeltem.

- Igen, persze, Angel! - Hangján éreztem a benne bujkáló vidámságot. Miss Montgomeryben mindig ott volt az a vidámság, és mindig a világ pozitív oldala volt, amit látott. Én sosem tudtam volna ilyen lenni, így csodáltam őt.

Egy rövid, szintén vörös hajú lány rohant le a nyikorgó lépcsőn, még menet közben rángatta magára a bőrkabátját, arca nem közölt semmit velem. Édesanyját arrébb tolta a bejáratból, és mellém állt.

- Majd itt leszek - bólintott faarccal, én pedig csak lenéztem rá. Hozzám képest nem volt olyan alacsony, mivel én magam sem nőttem olyan nagyra, de azért mégis meghaladtam. Charlie az egyetlen ember az életemben, akivel a személyisége miatt töltöttem időt. Alacsony, barna szemű, vörös hajú, akaratos és céltudatos lány volt. Már nem is értem, miért csapódott hozzám, de megnyert, persze nem csak ez az oldala létezett.

- Na, mozgás, nem érünk rá egész nap! - ugrott be a kocsimba, amint én is követtem. Charlie a visszapillantóban kezdte igazgatni a haját, miközben a szájában lévő cseresznyés, pink rágógumit rágta.

- Egy divatmajom vagy - indítottam be a kocsit, mire Charlie csak sértetten felhorkantott.

- Te beszélsz? - Összefont karral nézett végig rajtam, mígnem már mindketten nevettünk a másikon és saját magunkon. Mindig is érdekes páros voltunk, de így voltunk teljesek. Azt hiszem, kiegészítettük egymást.

Időközben a kocsi lecserélődött alattunk motorra, hogy így közelítsük meg a végcélt. Charlie erősen kapaszkodott a derekamba, mint mindig, mintha az élete múlna rajta, pedig legjobb tudomásom szerint nem voltam olyan veszélyes a nyeregben, bár azt meg kell hagyni, hogy a sebességhatár számomra nem jelentett sokat.

Leparkoltam a fekete járművet a Mel's mellett, végignéztem a falatozó fala mellé állított motorokon, majd felpillantottam az épületre. Gondoltam, megvizsgálom, míg Charlie összeszedi magát.

Nagy ablakok övezték a falait, belülről az ember tökéletesen kilátott, és kívülről is belülre, ami nem volt túl előnyös, de mégis így volt tökéletes a hangulata. A Mel's sok társulatnak volt tökéletes törzshelye. Talán a hely hangulata varázsolta el igazán a vendéget. Vagy az étel. Nem lehet tudni, de ez a falatozó a part feletti kis, Kings utca sarkán fontos szerepet játszott a kisvárosunk életében.

- Szóval? Kik lesznek ma? - lépett mellém a vörös, majd szájához emelte a cigarettát, és nekem támaszkodott.

- Billy, Jose és Danny - mondtam, még mindig az épületet bámulva. Charlie kifújta a fehér füstöt, ami előttem vált eggyé a levegővel.

- Akkor a parton... Biztos megcsináljuk! - bokszolt a vállamba Charlie, majd elindult a bejárat fele, de még mielőtt belépett volna, ledobta a csikket, eltaposta, és azzal a lendülettel rám is kacsintott. Kék, virágos szoknyáját meglibbentette, mire megráztam a fejem.

- Bolond - morogtam az orrom alatt, a szám sarkában mosoly bujkált.

A piros bőrszékekkel körbevett asztalhoz sétáltuk. Három srác ült ott egy adag krumpli társaságában, épp beszélgettek. Bent elég hangos volt a zene. Presley szólt a rádióból, ami meghatározta a hangulatot is, és tökéletesen társult a piros, kockás asztalterítőkhöz.

Levetettem magam Danny Anderson mellé. Zöld szem, sötétbarna, felzselézett frizura, férfias kiállás, az elhagyhatatlan fehér bőrkabát a vörös rózsa kitűzővel. Valójában igazságos ember némi rosszfiús beütéssel. Igen, ez volt Danny. Vele szemben foglalt helyet Jose Morgan Miles: barna szempár, sötétszőke, göndör hajzat, fekete farmerkabát, melynek hátán hímzett, fehér sas. Mindehhez hirtelen harag és segítőkészség társult.

Mellette terpeszkedett Billy McButler: világosbarna íriszek, barna szénakazal, egyszerű, fekete bőrdzseki. Elsőre megnyerő, igazából erőszakos. Hát, ezek voltak ők. Sorra kezet fogtam mindenkivel, majd zsebre vágtam, és szétterpesztettem a lábam az asztal alatt. Végignéztem a társaságon.

- Mi lesz, Angel, ha átver minket? - tette fel végre a kikívánkozó kérdését Danny. Mindenki tekintete rám szegeződött. Nyugodtan nyúltam a kosárba egy szál krumpliért.

- Hát... Tudjátok, ami kell neki, hogy észhez térjen. - A számba tettem a krumplit. - Szóval, megbánja. A pálya a miénk lesz - jelentettem ki határozottan, így buzdítva a többieket, ami úgy tűnt, sikeres is volt.

- Végük lesz! - ugrott fel a kanapéra Billy, a nyelvét nyújtogatva.

- Úgy lesz - bólintott Jose, majd felállt, a kezét nyújtva Charlie-nak, így segítve fel, aztán a zene ritmusára pörgetett rajta egyet, mire a lány felnevetett. Elmosolyodtam. Ideje volt, hogy végre mi is arassunk. Hogy visszavegyük a gyeplőt a külvárosiaktól.

A pálya egy sáros, néhol betonfoltos motorpálya volt a város szíve mellett. Kissé elgazosodott, megviselt volt, de a miénk, és a külvárosi banda bejött, hogy elvegye tőlünk. Igazságtalanság volt a javából, de nem adtuk fel.

A banda feje Freddy Norman Hills volt, egy egoista, szívtelen barom, legalábbis tavaly nyárig, ugyanis elköltöztek - szerencsémre, mert Hills ma biztosan úgy elvert volna, hogy soha többé nem kelek fel. Azonban négy hónapja új illető állt a csapat élére, az egyik piti kis srác, aki korábban Hills talpát nyalta. Igaz, nem láttam azelőtt, vagy legalábbis nem emlékeztem rá.

- Keith Heart - sietett mellém Charlie, s a fülembe suttogta az információt. Kitámasztottam a motoromat a sárba, Charlie kezébe nyomtam a kabátom, és egy parázsló cigarettával a számban megindultam feléjük, hátam mögött a csapattal.

- Örvendek, Angel Price! - Mély hangja marta a levegőt, de én még nem néztem fel a leendő ellenfelemre, szívtam még egyet. Lassan emeltem fel a fejem.

Tengerkék szemek, fekete, tökéletesen hátrafésült haj, telt, rózsaszín ajkak, erős vonások, amik mégis kissé nőieseknek tűntek, fekete bőrkabát fehér pólóval és farmerrel. Egy piros, apró medál a nyakában. Lassan fújtam ki a füstöt, és valamiért csak ez a mondat motoszkált bennem: Milyen jó lesz elporolni ezt a nagyképű, jólfésült óvodást!

- Szintúgy, Keith Heart - bólintottam, és felé fújtam a cigarettafüstöt, majd elvigyorodtam, ahogy elképzeltem a kezem alatt vérző arcát. Sosem mondtam, hogy nekem nincs ördögi oldalam.

Heart közelebb lépett, mire ledobtam a csikket és rátapostam. Mélyen a szemembe nézett. Különleges illatát éreztem mindenütt, de nem távolodtam.

- Készen állsz, Heart? - vontam fel a szemöldököm vigyorogva.

- Győzzön a jobbik, Price! - Az ő ajka is merész mosolyra húzódott.

Köptem egyet magam mellé, majd azonnal behúztam neki egyet. Ahogy feleszmélt a kezdeti meglepetésből, viszonozta az ütést. Az orromat találta el, így megindult a vérem. Nem volt időm másra, csak az újabb célzásra, amivel a földre is küldtem Heartot. Utána vetettem magam, és újra meg újra arcon vágtam, hol jobbal, hol ballal, azonban erre választ is kaptam, nem is akármilyet. Már csak arra eszméltem, hogy az én hátam süpped a földbe.

- Megleptél, Heart! - röhögtem kissé fájdalmasan, másrészt szánalomból a vért, miközben a vért is kiköptem a számból. A mögöttünk állók hol biztattak, hol feszülten figyelték, ki áll jobban.

- Te is, Pri... - Nem hagytam, hogy elvigyorodjon. Olyat kapott, hogy a földre került, pont mellém. A bandatagok felszisszentek. Oldalra fordítottam a fejem, és Heart véres, lila és zöld arcával találtam szembe magam. Az enyém sem nézhetett ki jobban. Feladóan nézett rám. Elvigyorodtam, így kivillantva véres fogsorom.

- Egyezzünk ki egy döntetlenben - lihegtem a mellettem heverőnek, aki hangosan szuszogva, bőszen bólogatott. Lassan feltámaszkodtam, megint köptem egyet, majd kezet nyújtottam az ellenségnek, és felsegítettem. Láthatóan többet kapott.

- Örültem, Keith Heart - engedtem el a kezét, majd megfordultam, és kicsit sántítva a többiek felé indultam.

- Mi volt ez, Angel? - vonta össze kérdőn a szemöldökét Billy, és először rám, majd a többiekre nézett.

- Döntetlen - vontam meg a vállam vigyorogva, és a járművem felé indultam.

- Mi? - indult meg utánam felháborodva Jose, őt pedig Charlie is követte, hasonlóan döbbent tekintettel.

- Kell egy cigi! - emeltem fel a kezem, leintve a többieket, majd a másik banda felé pillantottam, és megráztam a fejem. Meggyújtottam a szálat, és a számhoz emeltem, míg a többi három ember nagyokat pislogva állt velem szemben.