Víztől tocsogó cipőben álltam a Bosszúállók előtt. A hajamból és a ruhámból folyt a víz. Clint sietett felém és szoros ölelésbe zárt.
-Abbs.-sóhajtotta megkönnyebbülten.- Hogy..?
-...éltem túl?Nem tudom.
A hangom érces volt, meg kellett erőltetnem magam, hogy értsék, amit mondok, szinte még mindig sokkos állapotban voltam.
-A Central Parkban ébredtem csurom vizesen. Valaki elmondaná, hogy mi történt a repülőn?
-Még mi sem tudjuk Bowman.
Maga volt ott mi váltotta ki Hulkot?- faggatózott Fury.
-Fogalmam sincs.
Leültem egy székre, mert a lábam felmondta a szolgálatot.- Csak nyugodtan utaztunk, amikor ő rosszul lett, utánna minden olyan gyorsan történt.
Megráztam a fejem, hogy eltünjön a szemeim elől a kép. Az a rettegés, amikor egy több mint három méteres szörny feletted áll és arra vár vicsorogva, hogy kileheld a lelked....az felfoghatatlan. Meleg érintést éreztem a vállamnál. Wanda ölelt magához.Ekkor erős fájdalmat éreztem. Borda törésre és a vállam kificamodására tippeltem.
-A lényeg, hogy túlélted. Azt hittük, hogy meghalltál.
-Pihenje ki magát Bowman, megyek vissza hívom Starkot.-vágott közbe a csevejbe Fury, majd elviharzott, vele ment Vízió is. Így csak én, Wanda és Clint maradtunk.
-Hol van Tony?
-Az óceánt ment átvizsgálni utánad, vele tartott Nat is. Mindenki nagyon aggódott érted, még Fury is.
A meghatódottság elemi erővel tört rám. Tony képes értem a legnagyobb köveket is megmozgatni . Most először éreztem azt, hogy otthonra leltem. Borda törés ide, borda törés oda, mindkettőjüket szoros ölelésbe zártam.
-Köszönöm.-suttogtam könnyeimet nyelve.
-Megfojtasz!-nyögte Wanda. Felnevettem és elengedtem őket. Majd az ajtó felé néztem, egy ököl nyomát véltem felfedezni.Jobban körbenéztem. Az asztal kettétört, egy szék szó szerint apró darabokra volt tépve. A monitor, ami a konferenciákhoz volt felszerelve, csak úgy lógott a falról, egy zsinór tartotta csak a levegőben. Üvegdarabok hevertek a padlón. Felálltam a székből, irrtózatos fájdalom hasított belém, de nem foglalkoztam vele, mert megláttam a falba fúródva a Kapitány pajzsát.
-Megtámadtak minket?-kérdeztem Clint-től.
-Mi? Ó hogy ez....nos Rogers kicsit bepöccent.
-Miért tette ezt?
-Mert Tony felhívott minket, hogy harmadjára fésüli át a területet de nem talált rád. Azt hittük, hogy megfulladtál.
-Steve... Ő egyszerűen csak csöndben ült, nyugodtan, aztán BUMM.-csettintett egyet ujjával Wanda- elkezdett tombolni. Sose láttam még ilyennek. Tonyval is ordított, rá parancsolt, hogy addig keressen míg meg nem talál. Fury pedig megelégelte, leküldte az edző terembe, hogy ott engedje ki a gőzt.
Lesokkolódva hallgattam. Értem.Miattam. Csak ez a két szó járt a fejemben. Odasétáltam a falhoz. Kihúztam a pajzsot.
-Hova mész?-kérdezte Wanda.
-Értesítem a hamis halálhíremről. Wanda?-fordultam felé.
-Igen?
-Na és Bruce?
A kérdésemre megrázta a fejét.
-Őt se találjuk.
A szemembe könnyek gyűltek. Aggódtam érte, nagyon jó barátom, s bár meg akart ölni, nem tehetett róla.
-Na gyere! Elkísérlek, aztán haza viszlek. Hosszú volt a nap.
-Kössz Clint.
Mire az edzteremhez értünk, a szívem olyan ritmust vert, amire swingelni lehetne. A lelkemet ismeretlen érzés járta át, s bár eddig tagadtam, mert féltem, hogy csak baj származna utánna és fájdalom, most hogy túl vagyok egy majdnem halálközeli élményen, már elfogadom. Érzek valamit Steve iránt, nem azt amit Clint vagy Tony iránt, ez egészen más. Ettől az érzéstől megrémülök, mert irányíthatatlan. Izzad a tenyerem, kiugrik a szívem. Egyszerre akarom látni őt, és visszafordulni, aztán meg se állni hazáig.
-Itt megvárlak.-szólalt meg a liftnél Clint.
-Rendben.
Mély levegőt vettem és benyitottam, amikor odaértem. A levegő, amit az előbb szívtam, az most teljesen bennem rekedt. Sose értettem, amikor azt mondták "darabokra törtem" , de ma megértettem, hogy mit is takar ez a szóhasználat. Nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy az érzés, ami feléledt bennem, nevezzük szerelemnek, kiégett egyből, amint megláttam a csókban egybeforró párost. Carter ügynököt és Steve Rogers Kapitányt. Könnyeimet nyeldekelve öltöttem fel az álarcomat. A földön ültek, melléjük dobtam a pajzsot. Fülsüketítő hanggal ért földet a tárgy. A gerlepár ijjedten rezzent szét. Sharon rám se nézett, még mindig a csók hatása alatt volt. Steve viszont megdöbbentem nézett a leharcolt énemre. Felpattant ültéből.
-Abigail.
-Csak jöttem szólni, hogy még élek. Kössz az aggódást. Folytassátok csak.- szóltam oda durván.Majd kifordultam a teremből. Clinthez érve csak annyit mondtam vigyen haza.

◼◼◼

Miután hazaértünk elküldtem Bartont. Mondván aludni szeretnék. Viszont a megnyugvást hozó állom csak nem jött. Túl sok minden járt a fejemben, már szinte untam ugyanazokat a magvas gondolatokat, mint például a S.H.I.E.L.D., a HYDRA, a halál, Bruce, Bucky....Steve. Megráztam a fejem. Elég kislány, ennél tökösebb vagy. Szidott egy hang a fejemben. Felmorrantam. Milyen szar lehet már az életem, ha inkább a rémálmaimat választom. Dühösen lerúgtam magamról a takarót.
-Na ebből elég.
Fél óra múlva már egy parkban futottam. Volt mit levezetnem, és nem csak a stresszt. Meggyógyítottam magam, csak sajnos túl sok energia halmozódott fel bennem. A futás során kikapcsoltam, elfelejtettem mindent. Egy hídon futottam át, amikor észrevettem a hídnál egy számomra fontos embert elmerülve gondolataiban. Felnéztem az égre. Mond miért büntetsz? Steve mintha megérezte volna jelenlétemet először összevonta szemöldökét, majd felém fordult. Felismerés csillant a szemeiben, és valami más is, aminek hatására elakartam futni, de nem tettem.
-Nahát kicsi a világ!-sétáltam felé.
-Jól vagy?-lépett felém, két kezébe fogta arcom. Megilletődve néztem rá.Eszembe jutott Sharon. Elléptem tőle és hátát fordítottam neki.
-Hogy..
-Hogy éltem túl? Ismételten elmondom, fogalmam sincs. A Central Parkban ébredtem.
-Bucky?-találgatott.
-Van egy olyan érzésem, hogy nem ő volt.-fordultam felé.
-Hát akkor ki?
-Figyelj Steve!-fogtam meg a halántékom.-Tudom, hogy éget a vágy, hogy választ találhass eme nem mindennapi rejtélyre, de ma pont leszarom, hogy éltem túl.
Steve szólásra nyitotta a száját, de közbe vágtam ingerülten.
-Ha most azt akarod mondani nekem, hogy vigyázzak a számra és ne káromkodjak, Isten engem úgy segéljen segbe rúglak. Mert ma kibaszottul káromkodni fogok. Soroljam az okokat? 1.Megtámadott Hulk.-böktem meg a mellkasát-2. Kizuhantam egy repülőgéből.-Újabb bökés.- 3.Majdnem megfulladtam.-Még egy bökés.- 4. A Central Parkban ébredtem törött bordákkal. 5.Csurom vizesen kellett át gyalogolnom fél New Yorkot. És 6. Ma ...
Basszus. Majdnem kikotyogtam, hogy zavar a csókuk. Steve érdeklődve húzta fel szemöldökét, várva hogy befejezzem a mondatot.
-Szóval elegem van.-zártam le a témát. Készültem ott hagyni a hídon, amikor megfogta a csuklóm.Ráemeltem a tekintetem.
-Eressz.-Nem tette.-Hallod.-Semmi. A tekintete lágy volt, tudtam mit akar. Meg akart vigasztalni, de én nem akartam a sajnálatot. Húzogattam a karom, hogy engedjen el de semmi. A másik kezemmel fel akartam pofozni, de azt is lefogta. Elkezdtem ütni a mellkasát de semmi.
-Eressz! Gyerünk!

Még mindig nem eresztett. Kétségbe estem. Gyengéd erőszakkal ölelésbe vont. Kapálóztam, de nem értem vele semmit, erősebb volt nálam.
-Aggódtam. Aztán, mikor megláttalak csurom vizesen, dühösen,viszont élve, megkönnyebbültem.
Abba hagytam a kapálózást. A szívem újból meglódult, a térdem remegett. A stressz, minden ami történt velem életem során, a bánatom, a fájdalmam, a kétségbeesés amit éreztem, elmúlt egy ölelés miatt, ami keserves zokogást váltott ki belőlem. Steve ha lehet még erősebben ölelt. Úgy kapaszkodtam belé, mintha csak ez az egyetlen dolog lenne, ami ebben a pillanatban helyes. Nem szólt semmit, csak ott volt velem, és ez az amire szükségem volt. Azon a kora esti órákban végérvényesen bevalottam magamnak. Beleszerettem Steve Rogersbe.