Jayden

Miután Charlie és Tyler visszajöttek, kiválasztottuk, milyen tetkót kapjon Tyler, de nem igazán tudtam odafigyelni. Nagyrészt Charlie és Xander ötleteltek, az én elmém képtelen volt Tyleren és a tetoválásán agyalni, túlságosan lefoglalta mindaz, amit Xander korábban csinált. Az a homlokpuszi, a gyengéd simogatás, a tekintet, amivel nézett, majd az, ahogy próbálta lazára venni az egészet... Elcsesztük. Érzett irántam valami komolyat. Nem csak olyan halvány érzései voltak, mint nekem, ő úgy viselkedett, mintha teljesen belém zúgott volna, és ezzel az infóval nem tudtam mit kezdeni. Ideges lettem tőle, egyre az járt a fejemben, hogy ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Nem kellett volna megcsókolnom őt azon a részeg éjszakán, sem akkor, amikor magam alatt voltam, sem Los Angelesben abban a hülye klubban. Mi a Lady Gagát képzeltem? Tudtam, hogy érez, tudtam, hogy neki ez fontos, mert ez az első próbálkozása egy sráccal, meg úgy egyáltalán, az első igazi próbálkozása valakivel, és mégis belementem. Folytattam azután is, hogy megtudtam, neki ez sokkal komolyabb. Egy idióta vagyok.

Próbáltam némán, szinte láthatatlanul szenvedni, de sem Charlie-t, sem Xandert nem tudtam átverni. Az énekes néha aggódva pillantott felém, szerintem sejtette, hogy amiatt kattogok, amit csinált. Charlie-nak jó eséllyel fogalma sem volt róla, ő valószínűleg azt hitte, még mindig a tetkó miatt rugózok a múltamon, de az aggódó pillantásokat tőle is megkaptam. Fasza. Már láthatatlanul szenvedni sem tudtam.

Igyekeztem odafigyelni arra, amiről beszéltek. Hasznossá akartam tenni magam, hogy eltűnjön az aggodalom mindkettőjük szeméből, szóval néha-néha benyögtem valami hülyeséget, de láttam rajtuk, hogy továbbra sem nyugodtak meg. Szerettem volna elnézést kérve kirohanni a tetkószalonból és meg sem állni a turnébuszig, de az aztán már tényleg aggodalomra adott volna okot, szóval a seggemen maradtam, és úgy tettem, mint aki figyel. Sejtelmem sem volt, végül miben egyeztek meg, de amikor kérdő tekintettel felém fordultak, bólintottam, mintha nekem is bejönne az ötlet, és közben rohadtul bíztam benne, hogy Tyler nem egy olyan tetkóval fog gazdagodni, amit utálni fog.

Ahogy Xander elment beszélni a tetkóművésszel, Charlie felé fordultam, pont abban a pillanatban, amikor ő is felém. Szólásra nyitotta a száját, de amikor észrevette, hogy én is mondanék valamit, becsukta, majd intett, hogy mondjam. Ezen legszívesebben elmosolyodtam volna, mert tipikus Charlie volt. Szeretett volna nekem esni amiatt, hogy milyen idiótán viselkedem, és azonnal mondjam el, mi bajom van, de érzékelte, hogy pont erre készülök, szóval nem akart kiakadni. Imádtam, amikor így viselkedett. Olyan agresszív tudott lenni, ha a lelkemről volt szó, mintha legalábbis a védőangyalom lett volna.

– Elmegyünk sétálni egyet? – kérdeztem halkan. – Szeretnék beszélni veled valamiről négyszemközt.

Charlie nem is válaszolt, csak felkelt, és bement szólni a többieknek, hogy egy kicsit lelépünk, nemsoká jövünk, aztán visszajött hozzám, és a csuklómra markolva húzott ki a szalonból. Na tessék, mondtam én. Agresszív védőangyal.

Charlie mentségére legyen mondva, ahogy kiértünk a szalonból, elengedte a kezem. Némán sétált mellettem, még csak felém sem pillantott, a környéket pásztázta. Összepréselte az ajkát, próbált csendben maradni. Meg akarta várni, hogy én kezdjek el beszélni, nem akart rám ripakodni. Tényleg azt hihette, hogy a heg és a múlt cseszte el a kedvem, mert csak ezzel a dologgal kapcsolatban volt ilyen, minden más esetben gond nélkül rám szólt, hogy nyögjem már ki, mi van. Igazából szerettem ezt benne és a kapcsolatunkban. Bármikor, ha arra volt szükségem, gyengéd és kedves volt, hozzábújhattam akár órákra is, de egyébként nem finomkodott. Őszinte és nyers volt, a lelkemmel csak azután foglalkozott, hogy megtudta, mi nyomja. Ezúttal nem akartam megváratni.

– Idiótának fogsz bélyegezni, és igazad is lesz, de azért hagyd, hogy végigmondjam, amit szeretnék, jó? – néztem rá séta közben, amire csak egy szemforgatást kaptam válaszul. Naná, hogy közbe fog szólni, ha akar. – Kavarok valakivel. Nem mondhatom el, ki az, még a nemét sem árulhatom el, mert nem akarom, hogy kilogikázd. Nemrég kezdődött, és nem indult semmi komolynak. Nem mondom, hogy nem érzek iránta semmit, mert az kamu lenne, de megegyeztünk, hogy lazára vesszük. Szórakozgatunk kicsit, tudod, mindenféle komolyabb elköteleződés nélkül. Teljesen hülye azért nem vagyok, szóval nem csináltam semmi olyat, ami már túl sok lenne, csak smárolgatni szoktunk, de nemrég történt valami. Elég sebezhető állapotban mutatkoztam előtte, csókolóztunk egy kicsit, ami tök király volt, aztán valahogy ellágyult. Mármint nem a csók, hanem ő. Olyan cseszettül szerelmes pillantással nézett rám, amitől kikészültem. Simogatta az arcomat, kaptam homlokpuszit, és... Tartok tőle, hogy neki komolyabbak az érzései, mint gondoltam. Nem tudom, mit csináljak. Amikor elkezdtük, úgy volt, hogy ez tök laza lesz, de most úgy érzem, akármit csinálok, azzal csak megbántom. Ha folytatjuk, amit most csinálunk, akkor szép lassan darabokra fogja törni, hogy csak kavarunk, és nem vagyunk normálisan együtt. Ha azt mondom, bocs, ennyi volt, akkor talán örökre elcseszem azt, ahogy a férfiakhoz viszonyul. Merthogy én vagyok neki az első komolyabb próbálkozása. Olyan lehetőség viszont nincs, hogy komolyra forduljon a kapcsolatunk, mert azt hazugságnak érezném. Én nem tartok ott, ahol ő. Talán egyszer fogok, de most még biztos nem. Legyek vele őszinte? Mondjam meg neki, hogy jó eséllyel ugyanazt a nyolc perces szerelmes rockballadát hallgatjuk, csak ő már a hetedik percnél tart, én meg még csak a másodiknál? Mondjam meg, hogy lassan, de biztosan eljutok arra a szintre, ahol ő van, csak várjon türelemmel? De mi van, ha sosem jutok el a dal végéig? Ha a felénél kikapcsolom, mert megunom, vagy mert rájövök, hogy mégsem jön be? Könyörgöm, mondd meg, mit csináljak, mert bekattanok! – néztem esdeklőn Charlie-ra.

– Először is... – fújt egyet Charlie. Eléggé mérgesnek tűnt, amit bizonyított is azzal, hogy tarkón legyintett. Finoman, de ahhoz elég erősen, hogy komolyan vegyem. Ez járt azért, mert hagytam, hogy totál más miatt aggódjon. – Másodszor pedig... Mégis hogy gondoltad te ezt egy turné közepette? Ha az illetőd nincs is tisztában ezzel, neked legalább tudnod kellett volna, hogy milyen leterhelő tud ez lenni, és hogy ez kihatással van arra is, ami köztetek van. Biztos, hogy neked is felüdülésként indult, de basszus, Jayden, nem tudtál volna ezzel várni addig, amíg időd és energiád megengedi, hogy csak ezzel foglalkozz?

– Nem, nem tudtam volna várni – mormoltam mérgesen. Nagyon nem tetszett, hogy kioktatott. Ha tudta volna, hogyan indult, megértette volna. De azt nem mondhattam el neki. – Ha azt mondom, jó okom volt belekezdeni, de nem árulhatom el, mi volt az, akkor lecsillapodsz, és eljutunk oda, hogy segíts is, ne csak lebassz?

– Tudod, hogy ezt nem szeretem, de legyen – forgatta a szemét. – Szóval... azt mondod, hogy többet érez irántad. Biztos ez? Nem lehet, hogy csak azért volt veled gyengédebb, mert szar pillanatodban kapott el? Vagy azért, mert mondjuk kikotyogtad neki, hogy ez a szeretetnyelved? Csak próbálok rájönni, hátha csak félreértettétek egymást.

– Nem láttad, hogyan nézett rám – csóváltam meg a fejem. – Mintha én lennék a legnagyobb csoda az egész galaxisban. Nem nézel így valakire csak azért, mert szomorú. Ez komolyabb volt, Charlie.

– Miért is lenne egyszerű az élet? – tette fel a költői kérdést egy drámai sóhaj közepette. – Mit is mondtál az elcseszős részen? Te vagy az első pasija, vagy hogy is volt ez?

– Én vagyok az első ember, akivel komolyabban próbálkozik. Nemtől függetlenül – sóhajtottam fel. Egy kicsit mérges voltam Xanderre, amiért ilyen későn avatott be ebbe. Ha az elején tudtam volna... Ugyan. Kit akarok hülyíteni? Az elején tök részegek voltunk, nem tudtam gondolkodni. Simán belementem volna akkor is, ha tudom, hogy az első csókja is én vagyok. Különben sem várhattam el, hogy olyan dolgot mondjon el, amire nem állt készen, úgyhogy nem volt semmi jogom mérgesnek lenni rá emiatt.

– Ó, basszus, az a hülye jó szíved, te... – csapta bele a tenyerét az arcába. – Szamár – tette hozzá kicsit mérgesebben. – Akkor mindenképp beszéld ezt meg vele még egyszer, mert ha úgy indult, hogy mind a ketten csak kalandozni akartatok, de ő átlépte a határt, akkor emlékeztetni kéne, hogy nem ezt beszéltétek meg. De az is lehet, hogy közben rájött, nem? Mármint... Biztos neki is eszébe jutott, hogy nem erről volt szó.

– Tegyük fel, hogy nem akarom megmondani, hogy nem erről volt szó – morogtam, mert magamra is dühös voltam azért, hogy ez egyáltalán felmerült bennem. – Tegyük fel, hogy jólesett a gyengéd közeledés. Tegyük fel, hogy el tudnám képzelni, hogy mi ketten igazán együtt legyünk... Akkor mi a francot mondjak neki? Tudod, hogy nem volt komoly kapcsolatom azóta, hogy... – kezdtem, de elharaptam a mondatot. Pontosan tudta, mióta nem volt, nem kellett kimondanom. – Amikor elmondtam neki, hogy mi történt velem a múltban, azt mondtam, már nincs hatása az életemre. De honnan tudhatnám ezt biztosra? Mi van, ha...

– Hogy mit csináltál? – kelt ki magából, és egyazon pillanatban majdnem el is esett a saját lábában. – JJ, ez azért több, mint egyszerű kalandnak induló kapcsolat. Ilyen dolgokat nem szokott az ember csak úgy megosztani, hacsak nem bízik meg a másikban. Mármint remélem, van olyan bizalom köztetek, hogy egy ilyet a nyakába zúdíts az illetőnek. Te jó isten! Hát nem könnyíted meg a dolgokat, haver.

– Borzalmasan tudsz reagálni a dolgokra – fintorogtam. – Túl régen beszélhettünk már komoly dolgokról, el...

– Jó, bocsánat – vágott közbe, és megtorpant a járda kellős közepén. Ezúttal olyan komolyan fordult felém, hogy tudtam, megbánta az előbbi kirohanását. – Figyelj, sajnálom az előbbit. De mi van, ha ezzel adtál neki indokot arra, hogy úgy nézzen rád, és hogy gyengédebb legyen veled, mint előtte? És ha tetszett, akkor meg... Tudom, hogy bonyolult, és hogy ez az első komolyabb neked is, meg ennek az illetőnek is, akivel kavarnál. Mármint olyan szinten, hogy előtted nem volt olyan partnere – tette hozzá kicsit grimaszolva, mert belegabalyodott, hogyan is nevezze meg azt, akit nem tud sehogy maga előtt látni. – De ha közben meg mind a ketten nyitottak lennétek egy ilyen gyengédebb, de komoly kapcsolatra... Akkor meg miért nem beszélitek át újra a dolgot?

– Xander az – válaszoltam olyan halkan, hogy ha valaki figyelt volna ránk, az sem hallotta volna. Ezt a kijelentést csak Charlie fülének szántam. Az ő szeme meg olyan nagyra nyílt, mintha egy gekkó lett volna, vagy valami elcseszett gülüszemű állat. Mondjuk egy szarul tenyésztett csivava. – Ezért nem. Mert ha... Nem tudom! – csattantam fel, majd lehuppantam az egyik közeli padra. Charlie továbbra is a járda közepén állt, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Ekkor ébredtem rá, hogy mit tettem. Nem lett volna szabad elmondanom. Ezzel lényegében előbújtam Xander helyett. Bassza meg! – Baszki. Charlie... Bassza meg, kérlek, könyörgöm, felejtsd el, amit mondtam! Nem volt jogom elmondani, nem lett volna szabad, és... Meg fog ölni, ha megtudja, hogy elárultam.

– Xander? – horkantott fel, majd lehuppant mellém a padra. – Előbb hiszem el, hogy egy csivava nyír ki, mint ő. Egyébként is... – tette hozzá már sokkal kedvesebben, szinte már halkan kuncogva azon, amire gondolt. – Mi vagyunk a gyökerek, hogy eddig nem vettük észre. De így visszagondolva... Igen, így már pár dolgot tisztábban látok. És tudod mit? – húzódott kicsit közelebb hozzám még mindig félmosollyal az arcán. – Tetszett, amit láttam tőletek.

– Nem vagy mérges? – suttogtam. – Ha valami balul sül el köztünk, akkor annyi a zenekarnak. Meggondolatlan voltam, amikor megcsókoltam, és erre nem mentség, hogy részeg voltam. Gondolnom kellett volna rátok, a bandára, és... Igazából gondoltam is – mormoltam. – Csak nem érdekelt. Xander akkor bújt elő életében először, és nagyon törékenynek tűnt. Azt gondoltam, az egész bandát feláldoznám azért, hogy jó legyen az első csókja egy másik sráccal, de ez ostobaság volt tőlem. Nem áldozhatok fel valamit, ami nem csak az enyém. Sajnálom.

– Figyelj, mi lenne, ha nem szaladnál elébe így a dolgoknak? – Finoman átkarolt, hogy a vállamat tudja simogatni. – Hm? Hanem akkor kanyarodnál, amikor jön a kanyar. Nem előtte be a szakadékba. Tudom, hogy szarul érint, és egy picit talán engem is. De basszus, egy csapat vagyunk, meg fogjuk ezt oldani, eddig is minden szart megoldottunk, nem? Azért pedig szerintem Tyler is kibaszott büszke lenne, hogy így reagáltál Xander vallomására, és hogy a legjobbat akartad neki. Azzal meg remélem, tisztában vagy, hogy én milyen büszke vagyok rád – tette hozzá, és játékosan picit magához ölelt és megdörzsölte a felkarom.

– Büszke? – visszhangoztam. – Nem látom, miért kéne büszkének lenni rám. De mindegy – mosolyodtam el, és visszaöleltem, mielőtt elkezdett volna magyarázkodni. Nem akartam, hogy kifejtse, mert úgysem lett volna igaza. – Most, hogy tudod, ki az... Mit csináljak? Mert ez így nem olyan egyszerű. Egy turné kellős közepén vagyunk, nem cseszhetem el a dolgokat. De nem szeretnék hazudni hónapokig azért, mert nem akarom, hogy egy összezörrenés miatt le kelljen mondani a többi koncertet. Nem tudom, mit csináljak. Mit mondjak neki? Még azt sem tudom, magamnak mit mondjak – mormoltam. – Kedvelem őt, de nem tudom, mennyire, és amíg ezt nem találom ki, addig vele sem tudok beszélni.

– Figyelj... – sóhajtott fel komolyan. Lopva körbepillantott, de aztán visszafordult hozzám, amikor úgy ítélte meg, még van időnk. Nem volt senki a közelben, aki felismerhetett volna minket. Két egyszerű fiatal voltunk egy padon ülve. – A legfontosabb, hogy ha van rá esély, ezt Xanderrel minél hamarabb rendezzétek. Nem kell most eldönteni, hogy mennyire komolyan akarjátok, de beszéljétek át, mert ez a hülye is múltkor mit csinált... Mármint az interjún, tudod. Beszélj vele, aztán nekünk is tudnunk kéne. Tudom, hogy ez marha nagy kérés, de ha tisztában vagyunk a helyzettel, akkor tudunk reagálni, ha ne adj isten még egy olyan faszt kifogtok, mint az a riporter. Oké?

– Tudod, hogy részemről nem nagy kérés – mondtam. – Nekem azzal sem lenne bajom, ha az egész világ tudná, akármi is ez köztünk. De Xander... Ő nincs hozzászokva ahhoz, hogy a szexualitásán csámcsogjanak az emberek. Akkor sem, ha ezek az emberek ti vagytok. Ha láttad volna, milyen volt, amikor nekem próbálta elmondani... Úgy viselkedett, mintha valami rosszat tett volna. Mintha valahol mélyen gyűlölné magát ezért. Nem tudom, készen áll-e.

– Arra, ami a nagyvilágban van, biztosan nem áll készen. De az sem jó, ha folyamatos veszélytől tartva bujkál. Ki fogja ez készíteni, és ezért szeretném csak, ha megértetnéd vele, hogy köztünk biztonságban lehet, és ha kell, akkor falazunk nektek. Tylerből még ki is nézem, hogy olyan lenne, mint Sokka az Avatarból, és nekimenne a fél világnak is akár, ha belétek kötne valaki.

– Ha visszamegyünk, beszélek vele. Csak akkor rángasd el valahova Tylert, hogy ne legyen láb alatt! Egyébként... Meg sem kérdezed, milyen vele? – vigyorodtam el. – Ennyire nem érdekel, hogy a legjobb barátod néha boldog is tud lenni?

– Mit faggassalak, ha látom rajtad, hogy úgy kivirultál, mint egy kicseszett virágmező? – kuncogott fel vidáman. A tekintete örömkönnyektől csillogott, és finoman ismét megszorongatta a felkaromat egy ölelés keretein belül. – De ha szeretnél róla beszélni, menjünk, keressünk valami csendesebb zugot, és együnk közben valamit. Meghívlak. Mit szólsz?

– Ti az előbb nem fagyizni voltatok Tylerrel? Arra még kajálni akarsz? – forgattam a szemem. – Ennyit enni, basszus...

– Figyelj, senki nem látja a basszusgitártól, ha egy kicsit felszedek magamra – nevetett fel, majd feltápászkodott mellőlem, és nagyot nyújtózkodott. – Egyébként meg nem árt, főleg ilyen hülye időben.

– Jó, akkor kajáljunk valamit.

Azon a néhány perces úton, ami alatt megtaláltuk a legközelebbi kajáldát, egy árva szót sem szóltunk. Magamban azon kattogtam, talán nem kellett volna ennyi mindent elmondanom Charlie-nak, de tudtam, hogy már késő. Nem kérhettem meg, hogy felejtsen el mindent, és sajnos az emlékeit nem tudtam kitörölni. Persze érhette volna valami erős ütés a fejét, aminek következtében sérül a memóriája, de tartottam tőle, hogy belehalna egy ilyen sérülésbe, úgyhogy inkább nem próbáltam ártani neki. Meg aztán... Valahogy boldognak tűnt. Mintha az én boldogságom rá is hatással lett volna. Néha, amikor felé pillantottam, gyorsan letörölt egy vigyort az arcáról, és próbált komoly lenni mindaddig, amíg néztem, de biztosra vettem, hogy amikor elfordultam, újra elvigyorodott. Hálás voltam, hogy ilyen legjobb barátot sikerült összeszednem magamnak. Mérges is lehetett volna, amiért leszartam a zenekar sorsát, mégis örült nekem. Nekünk.

Valami helyi étterembe tértünk be, ami egész kihalt volt, két-három asztalnál ültek csak emberek, pedig volt hely bőven, mintha nagyobb tömegre számítottak volna. A hely egy kicsit hasonlított valami sulis menzára, és előre tudtam, hogy a kaja is pont olyan lesz, mint régmúlt sulis napjaink összes ebédje, de nem különösebben foglalkoztatott. Nem is igazán voltam éhes, csak jöttem, mert Charlie jönni akart. Szóval amíg ő rendelt magának egy rakás különféle ételt az étlapról, én kértem egy vizet és egy kis krokettet. Nem egy nagy kaja, de úgy éreztem, elég lesz.

– Szóóóval – nyújtottam el a szót, és várakozón pillantottam Charlie-ra. Azt szerettem volna, hogy kérdezzen, mert csak kérdésekre tudtam reagálni. Nem tudtam csak úgy random beszélni Xanderről, az túl furcsa lett volna, meg nem is voltam biztos benne, hogy minden, amit mondanék, érdekelné Charlie-t. Kicsit úgy éreztem magam, mint amikor Grindren rám írt egy srác azzal, hogy meséljek magamról. Mire lehet kíváncsi az, aki csak ennyit mond? Száraz infókra, mint hogy milyen magas vagyok, milyen sorozatokat szeretek, vagy olyan speciális dolgokra, hogy mit gondolok a Pride felvonulásról vagy a viktoriánus Angliáról? Konkrét kérdéseket vártam. A társkeresős srácoktól is, meg Charlie-tól is. Az évek alatt amúgy is beidomítottak a marketinges csajaink arra, hogy csak a kérdésekre válaszoljak, szóval azok nélkül már alig tudtam kommunikálni.

– Szóóóval – ismételte meg, majd egy falat kaján rágódva, grimaszolva gondolkozni kezdett. – Úgy nézett rád, mintha te lennél a legnagyobb csoda az egész galaxisban? – kérdezte egy elfojtott mosoly közepette. A szeme úgy csillogott, mintha túl sok csokit és cukrot tömött volna magába, és képes lenne elpörögni a világ végére is, de még éppen azon a szinten volt, ahol kontroll alatt tudta tartani magát.

– Úgy – bólintottam. – Látnod kellett volna! Nem is tudom, mihez hasonlítsam. Olyan volt, mintha egy mindaddig vak ember életében először látott volna, és nem is akármit, nem egy aprócska, sötét sikátort, hanem a végtelen, kék óceánt, vagy a Grand Canyont. Soha senki nem nézett még rám úgy.

– Kezdek ám kicseszett féltékeny lenni – tömött egy újabb falatot a szájába, próbálva nem vigyorogni azon, amit hallott. – És? Hogy bírtad? Mármint a rajongóktól már megszokhattad ezt egy picit, de az más. Szóval milyen volt?

– Zavarba ejtő. Szeretettnek éreztem magam, és ez egy pillanatra piszkosul jó volt, de aztán eszembe jutott, hogy nem szabadna ezt éreznem, mert nem erről szól a kapcsolatunk. Erre homlokon puszilt, mintha ő is látta volna rajtam, hogy vívódom, és ettől csak nehezebb lett – sóhajtottam fel. – Szerettem volna magamhoz szorítani, hogy soha többet ne kelljen azt a hideget éreznem, ami a távollétével járt, de közben úgy éreztem, éget az érintése. Érezni akartam őt, vágytam arra a bizsergető érzésre, ahogy a hajammal játszadozott, de minden érintést tiltottnak éreztem, és biztos, hogy ez látszott is rajtam, mert egyből próbálta terelni a témát, és próbált viccelődni.

– Ennyire figyelt volna rád? Mármint... lássuk be, nem olyan vagy, akit csak úgy meg lehet fejteni, ha titkolni akarod az érzelmeidet – jegyezte meg, és úgy tűnt, egy kicsit komolyabban rágódott az ebédjén, de a szeme még mindig csillogott, és ezt jó jelnek tartottam. – És hogyan érintett, hogy próbált alkalmazkodni hozzád, hogy ne érezd magad kényelmetlenül?

– Tudod... Amikor azt mondtam, kérdezősködj, nem igazán erre gondoltam – mormoltam. Nem tetszett, hogy Charlie-t a komolyabb, nehezebb dolgok érdekelték. Miért nem tudta azt megkérdezni, milyen érzés volt megcsókolni őt? Vagy hozzábújni? Annyival szívesebben meséltem volna el neki, milyen puha Xander ajka, és milyen gyengéden csókol mindig, vagy azt, hogy milyen jó érzés volt hozzábújni az interjú után, és mennyire könnyen meg tudtam nyugodni mellette. Mármint addig, amíg rá nem ébredtem, hogy ez miért lehet. De komolyan, miért nem erről kérdezett? Miért akart mindenáron nehéz témákról beszélni?

– Csak próbálok segíteni, hogy átlásd a helyzetet. De ha sok vagyok, szólj rám, és nyugodtan áradozz nekem a szépfiúról és a csókjáról – tette hozzá, és hörcsögre emlékeztető, kajával tömött pofával elmosolyodott.

– Gyengéden csókol – mosolyodtam el. – Nem szoktam hagyni neki, csak egy rövid ideig, de aztán átveszem az irányítást. Ami a korábbi kérdést illeti... Tetszik, hogy keresi a legapróbb jeleket, hogy tudja, mihez hogyan viszonyulok. Szerintem rajtad kívül eddig soha senki nem keresgélt ennyire. Kíváncsi rám, tudod? Nem arra a Jaydenre, akit mindenki lát, hanem arra, akit szinte senki nem ismer. Nemrég például szóba került, hogy még sosem látta, hogyan nézek ki reggel, amikor felkelek, szóval másnap reggel felkeltettem, mielőtt elmentem volna mosakodni. Valami olaszos szöveggel köszönt, nem emlékszem már rá, gondolom, az is valami filmből volt, de mintha benne lett volna a hercegnő szó is.

– Hercegnő és olasz? – gondolkozott Charlie hangosan, majd hirtelen a szájához kapta a kezét, mint azok a rajongók, akiknek egy kisebb sokkhatás szokott lenni, hogy találkozni tudtak azzal a személlyel, akiért rajongtak. Jó értelemben persze. – Csak nem azt mondta neked, hogy Bongiorno Principessa? – kérdezte suttogva, szinte már remegve, vigyorogva. Totál ki volt készülve, és nem értettem, miért.

– De, azt hiszem – ráncoltam a szemöldököm. – Miért olyan nagy dolog ez?

Charlie csak kuncogott, a fejét csóválta, miközben próbált felszúrni pár salátát a villájára, de igazából csak agyondöfte az összes levelet.

– Hjaj, totál bolond akkor. Guido szólította így a szerelmét Az élet szép filmben. És mindig olyan kicsattanóan, mintha semmi gonosz és szörnyű dolog nem létezne a világon. Baszki, tényleg féltékeny leszek, ezek után meg sem lepne, ha szerenádot írna neked. Sosem gondoltam volna Xanderről, hogy ilyen lesz, ha valaha is szerelembe esik – kuncogott, majd hirtelen megkomolyodott egy pillanatra, és abbahagyta a salátája gyilkolását. – Ugye, nem mondtam rosszat? Nekem úgy tűnik, szerelmes, de javíts ki, ha...

– Sz... Szerelmes? – dadogtam. Xander szerelmes? Belém? Kellett néhány pillanat, hogy eljussanak a szavak a tudatomig, és felfogjam, hogy mit jelentenek. Xander szerelmes belém. Ez sok mindent megmagyarázott, mégis lehetetlennek tűnt. Ez azt jelentette, hogy sokkal régebben kezdett el érezni irántam valamit, mint gondoltam. Nem tudtam, mit kezdjek ezzel az információval, de egy dologban biztos voltam: minél hamarabb vissza kellett mennem a szalonba. – Elnézést, fizetnénk! – emeltem fel a kezem, és még azzal sem foglalkoztam, hogy Charlie javában tömte a fejét. Kaptam tőle egy gyilkos pillantást, de nem foglalkoztam vele, csak fizettem, majd felpattantam, és őt is magammal rángattam. Ha hátranéztem volna rá, talán azt láttam volna, hogy a szájából kilógó salátalevelet próbálja megenni, de így csak a hátamat égető tekintetet éreztem. Nem érdekelt. Sietnem kellett, szükségem volt egy kis időre Xanderrel, Charlie-ra meg azért, hogy eltüntesse a közelből Tylert. Vagy lefoglalja, amíg elrabolom Xandert.

Alig pár perc múlva értünk vissza a tetkószalonba, ahol Tylerre még mindig varrták azt a valamit, amit Xander és Charlie kitaláltak. A szeme be volt kötve, nem tudhatta, milyen tetkót kap, de nem úgy tűnt, mintha ez különösebben zavarta volna. Lazán dumálgatott a tetoválóművésszel és a közelben ücsörgő Xanderrel, észre sem vette, amikor Charlie-val a nyomomban betrappoltam a helyiségbe.

– Tyler, bocs – szólaltam meg, jelezve, hogy nem mondhatja tovább a sztorit, amit épp nagyban ecsetelt. Tudtam, hogy ezért később ki fog nyírni, elvégre nem lehet Tyler és a sztorijai közé állni, de nem érdekelt. – Elrabolnám Xandert egy kicsit. Addig itt marad veled Charlie, dumáljatok, vagy ne, bánom is én. Xander, gyere! – szóltam rá elég erélyesen az énekesre.

– Oké? – kérdezett vissza Xander bizonytalanul, miközben hol rám, hol Charlie-ra pillantgatott tanácstalanul. De Charlie-tól sem kapott választ arra, miért akartam őt ilyen hévvel elrángatni Tyler mellől. Olyan volt, mint egy megszeppent kiskutya. Feltápászkodott a helyéről, és vetve még egy utolsó zavart pillantást Tyler és Charlie irányába, utánam jött.

Abba a helyiségbe vittem, ahol korábban is kettesben lehettünk. Vetettem egy pillantást a kanapéra, amin korábban csókolóztunk, de ezúttal nem ültem le rá, mert tartottam tőle, hogy az megint valami durvább, kapkodósabb dolgot eredményezne. Amikor Xander is beért a helyiségbe, becsuktam mögötte az ajtót, majd felé fordultam. Szegénykém totál össze volt zavarodva, gőze sem volt, mit akarhattam tőle. Idegesnek tűnt, talán egy kicsit félt is. Jobban belegondolva tényleg elég ijesztő lehetett a helyzet, de úgy gondoltam, magyarázkodással semmire nem megyek, szóval lassan közelebb lépdeltem hozzá – szerencsére nem lépett hátrébb, szóval annyira mégsem félhetett –, a kezembe fogtam a kezét, és már épp megcsókoltam volna, amikor lehajtotta a fejét, mintha csak a kezünket akarta volna megnézni. Jaj, Xander, miért kellett megnehezítened a dolgomat?

Vártam pár pillanatot, hátha újra felemeli a fejét, de minél több idő telt el, annál inkább úgy éreztem, hogy nem fog felnézni rám, pláne nem azzal a vörös arccal. Tetszett a gondolat, hogy már ennyitől elpirult. Igaza lehetett Charlie-nak, Xander tényleg szerelmes volt belém. Mi másért hozta volna zavarba egy egyszerű kézfogás?

A még szabad kezemmel az álla alá nyúltam, és egy finom, de határozott mozdulattal elértem, hogy felnézzen rám. A tekintetünk egy pillanatra találkozott, és úgy tűnt, mintha megijedt volna, szinte hallani véltem, ahogy megugrott a szíve. A fejét alig láthatóan megrántotta, mintha menekülni akart volna, mégsem tette. Szerettem volna elmerengeni azon, hogy mennyire gyönyörű a szeme, ahogyan lassan elmúlik az ijedtsége és rájön, mit is akarok, de nem értem rá, fontosabb dolgom volt.

Megcsókoltam. Nem úgy, ahogy korábban. Ezúttal nem sürgettem, nem kényszerítettem arra, hogy felgyorsítson. Alighogy a szánk egymásnak simult, viszonozta a csókot, miközben finoman megszorította a kezemet. Igyekeztem olyan lágyan és lassan csókolni, ahogy csak bírtam, szerettem volna elérni, hogy a tetteim beszéljenek, ne nekem kelljen. Mivel már biztos voltam abban, hogy nem fogja lehajtani a fejét, átcsúsztattam a kezemet a nyakára. Megborzongott az érintésemtől, ami fantasztikus érzés volt. Minél közelebb akartam kerülni hozzá, de nem tudtam, meddig mehetek el, mi az, ami még rendben van neki, így nem mozdultam. Eddig ő figyelt rám, ideje volt, hogy én is figyeljek.

Egy aprócska lépéssel közelebb húzódott hozzám, megéreztem remegő ujjait a nyakamon, ahogy még mindig bizonytalanul a bőrömre simultak. Továbbra is gyengéden csókolt, puhatolózott, a tenyere a nyakamra simult, próbált figyelni rám, mintha azt várta volna, mikor váltok át arra a csókra, amit megismert tőlem. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy egy kicsit hátrébb tudjak húzódni tőle, és éreztem, hogy utánam jött volna, de alighogy megmozdult, azonnal meg is torpant. Lassan, kínkeservesen sikerült elszakadnom tőle. A homlokomat az övének döntöttem, a nyakán pihenő kezemet felcsúsztattam az arcára, és óvatosan, mintha bármelyik pillanatban összetörhetne, megsimogattam. Mennyire felforrósodott a bőre! Mintha lázas lett volna, pedig tudtam, hogy csak szerelmes. És végre megkapta, amit szeretett volna. Megkapta azt a Jaydent, akivel gyengéd és érzelgős lehetett.

– Nincs mitől félned – suttogtam. – Nem tervezek megint olyan vad és gyors lenni. Most biztosan nem.

– Nem? – kérdezte zavartan, suttogva. Alig érezhetően reszketett, majd nagyot nyelt, mintha próbálta volna megnyugtatni magát. – Miért nem?

– Az élet szép – feleltem halkan. – Az az olasz film, amiből idéztél múltkor. Ahol a férfi a szerelmének mondja azt, amit te mondtál nekem.

– Nem tudlak követni – remegett meg a hangja, és az arca szerintem még vörösebb lett a tenyerem alatt. Legalabbis ezt gyanítottam abból, hogy még forróbb lett a bőre.– Mi van vele?

– Komolyabbak az érzéseid irántam, mint hittem. Erre voltak szívesek felhívni a figyelmemet nemrég. És abból ítélve, amit éreztem, amikor megtudtam, az én érzéseim is komolyabbak, mint gondoltam – mormoltam. Nesze neked, vallomás csók! Azért is dumálnom kellett.

– Komolyabbak? – kérdezte. Öröm és megkönnyebbülés furcsa keveréke ült az arcán, amikor mosolyogva visszakérdezett.

– Igen, szépfiú, komolyabbak – bólogattam határozottan. Nagyon nehéz volt nem elvigyorodnom, de igyekeztem tartani magam. Kettőnk közül valakinek muszáj volt józannak maradnia, és szinte biztos voltam benne, hogy az nem ő lesz. Neki még új infó volt, hogy viszonzom az érzelmeit, nekem volt egy kis időm összeszedni magam, mielőtt letámadtam.

Xander még mindig hitetlenkedve motyogott valamit, amit nem értettem tisztán, olyan halkan beszélt, és még mindig vigyorgott, mintha tényleg megnyerte volna velem azt a kicseszett lottót. Hirtelen elengedte a kezemet, és mindkét tenyerét az állkapcsomra helyezte, amikor magához húzott és mosolyogva megcsókolt, majd még egy aprócska puszit nyomott a számra, mielőtt felkuncogott volna, aztán ismét egy csókocska következett. Nem tudtam viszonozni egyik csókot sem, mert alighogy megtehettem volna, már szorosan ölelt és az arcát a nyakamba fúrta, mintha el akart volna bújni a világ elől. Volt benne valami eszméletlenül aranyos. Évek óta ismertem már, de sosem láttam még őt ennyire boldognak és sebezhetőnek. Egész lényével megbízott bennem, bármelyik pillanatban összetörhettem volna őt, mégsem tűnt rémültnek. Mintha nem érezte volna, mivel jár a kitárulkozása. Persze, ő még nem tapasztalta azt, amit én. Tudtam, ha rajtam múlik, soha nem is fogja. De sajnos csak részben múlt rajtam, és részben a korábbi traumámon. Amiről beszélnünk kellett.

– Te jó isten – suttogta a nyakamba, és felkuncogott. – Úgy érzem magam, mint egy érett paradicsom, szárnyakkal. Baszki, két lábbal tuti nem a földön vagyok jelenleg. Nem bánod, ha egy picit így maradunk? Míg összeszedem magam?

– Persze, szépfiú, maradhatunk így – mormoltam. Nagy levegőt vettem, próbáltam felkészülni arra, amit mondanom kellett. Mindenre, amit mondanom kellett. Mert ha már elrontom a pillanatot, ne egy dologgal rontsam el. – Figyelj, Xander... Tudom, hogy nem ez a legjobb alkalom erre, de ha nem most, akkor soha nem fogok beszélni veled erről, úgyhogy sajnálom, de le kell tépnem a ragtapaszt. Ne, nem kell elhúzódnod! – suttogtam, amikor éreztem, hogy megpróbál elhúzódni. – Maradj csak, amíg kényelmesnek érzed. Oké. Nemrég azt mondtam neked, annak, ami a múltban történt velem, nincs kihatása a jelenemre, de igazából ezt nem tudhatom biztosan. Az a srác volt eddig az egyetlen komoly kapcsolatom, utána csak kalandjaim voltak, úgyhogy nem tudom, hogyan fogok viselkedni egy normális kapcsolatban. Szóval ha bármi olyat teszek vagy mondok, amit normális esetben nem szoktam, akkor az valószínűleg emiatt lesz, és előre is nagyon sajnálom.

– Végül is... – sóhajtott fel. Kezdett ismét az eddigi önmagának hangzani. – Érthető. Majd akkor... majd akkor izé... Észben fogom tartani! – vágta rá végül, amikor más épkézláb választ nem tudott adni. Picit erősebben is ölelt magához, mintha ezzel akart volna megnyugtatni, ami hihetetlenül jólesett. Tényleg odafigyelt rám, basszus. Hogy nem vettem ezt korábban észre?

– Rendben – mosolyodtam el, és finoman megsimogattam a hátát, hogy érezze, örülök, amiért nem húzódott el. – De figyelni fogok, oké? Nem szeretnék gonosz lenni veled, úgyhogy igyekszem odafigyelni magamra. A másik dolog, amiről beszélnünk kell... Charlie tudja.

Xander hirtelen vett levegőt, az ölelése is feszesebbé vált, de nem húzódott el, hiába tűnt úgy, hogy bármelyik pillanatban képes lenne rá.

– Mit? – kérdezte ezúttal valóban félve. – Ezt? – szólt még halkabban, mint előtte. Az ölelésével egyszerre húzott magához és taszított magától. Nem tudtam, mit tegyek. Öleljem tovább, mintha nem venném észre, milyen feszült, vagy engedjem el? – Nem... nem haragudott, vagy... vagy ilyesmi? – kérdezte hebegve. Döntöttem, és inkább tovább öleltem. Úgy tűnt, szüksége van rá.

– Igazából nagyon örült. Alig bírta levakarni a vigyort az arcáról. Ő mondta el azt a dolgot az olasz filmmel kapcsolatban. És egyébként azt kéri, hogy nyílj meg nekik. Neki és Tylernek. Tudja, hogy hatalmas kérés, de szeretne vigyázni rád. Ránk. És csak úgy tud segíteni, ha be van avatva. Te... Te nem haragszol rám? Amiért nem tudtam tartani a számat, és Charlie megtudta.

– Csak egy picit – felelte ezúttal egy morcos kisgyerek módjára, majd egy mélyről felszakadó sóhaj közepette szorosabban, mégis gyengéden hozzám bújt. – Bánja a fene, így legalább legálisan stírölhetlek, meg adhatok puszit. Nem? – kérdezett vissza poénosra véve a dolgot, majd ismét sóhajtott egyet. – Aranyos tőle egyébként. Marha jó haverod van.

– Tudom. És amit kért, azt nem kell teljesítened. Nem tartozol senkinek az előbújással. Tylernek sem. Oké? Csak mert ezt ritkán mondják el az embernek. Mindig a coming out fontosságáról beszélnek, de arról sosem, hogy jogod van megtartani magadnak a dolgot. Szeretném, ha te tudnád, hogy van ilyen opciód.

– Majd átgondolom, de mára ennyi izgalom elég lesz.

– Ennyi izgalom? – kuncogtam. – Jaj, szívem, hiszen még vár rád egy általunk megtervezett tetoválás.

Xander válaszul hangosan, és igazán drámaian, mint egy rajzfilmkarakter, felzokogott, de alighogy belelendült volna a szerepébe, már hangosan röhögött az egészen, és annyira eltolt magától, hogy olyan színpadias Xanderesen egy cuppanós puszit nyomjon az arcomra. Hogy nem vettem észre eddig, mekkora csoda ez a srác?

Xander lehunyt szemmel, kissé fintorogva, de hősiesen tűrte, ahogy a tű újra és újra tintát juttatott a bőre alá. Tyler a közelében ült, úgy dumált vele, mintha szegény nem élete első tetkójával szenvedett volna éppen. Eszembe jutott az én első tetoválásom. Nem féltem tőle, totál izgatott voltam miatta, mégis rosszul lettem, ahogy elkezdtük. Próbáltam úgy tenni, mintha semmi bajom nem lenne, de a tetkós srácot nem tudtam átverni, egyből észrevette, hogy nem vagyok túl jól. Megálltunk, adott nekem vizet és kockacukrot, és csak akkor folytatta, amikor már jobban éreztem magam. Ezúttal Xander is hasonlóan nézett ki, mint ahogy akkor én kinézhettem, csak ez a tetkóművész ezt nem vette észre. Tyler szerintem látta, azért próbált dumálni, de úgy tűnt, semmit nem ér el azzal, hogy jártatja a száját. Sajnáltam, hogy Xander ennyire nem tudott kikapcsolni tetoválás alatt. Nem úgy nézett ki, mint akinek fáj, sokkal inkább ijedtnek látszott, valószínűleg amiatt, hogy gőze sem volt, mit varrtak rá – amúgy egy cápajelmezes pingvint, mert imádta a pingvineket, kicsit hasonlított is rájuk személyiségileg, de ha az ember csak felszínesen ismerte, olyan volt, mint egy cápa. Mellette akartam lenni, hogy megnyugtassam és támogassam, és a legkevésbé sem érdekelt, ennek a gesztusnak hány szemtanúja van. Odahúztam egy széket Tyler széke mellé, kényelmesen elhelyezkedtem rajta, és miközben Tyler továbbra is dumált Xandernek, én lassan odacsúsztattam a kezem a combjára, ahol a szabad keze pihent – mivel a tetkót a jobb alkarjára kapta –, és a mutatóujjamat rákulcsoltam az övére. Le sem szartam, ki mit szól ehhez, csak az érdekelt, hogy Xandert megnyugtassam, és abból ítélve, ahogy egy kicsit ellazult, és a szája megrándult, mintha mosolyogni akart volna, amikor megérezte az érintésemet, szerintem sikerrel jártam. Elképzelésem sem volt, honnan tudta, hogy én értem hozzá, de valószínűleg sem Tylerből, sem Charlie-ból nem nézett ki egy ilyen érintést, úgyhogy én maradtam az egyetlen lehetőség. Meg aztán Charlie le is lépett kajálni, ha már korábban nem hagytam, hogy befejezze a saliját.

Láttam, hogyan siklott Tyler tekintete az ujjainkra, láttam a szemében a kérdést, ahogy először Xanderre, majd rám nézett. Amikor a pillantásunk találkozott, szavak nélkül próbálta megkérdezni, hogy mi a francért fogtam meg a haverja kezét, de nem igazán szándékoztam egyértelmű választ adni, úgyhogy csak megráztam a fejem. Értelmezze, ahogy akarja. Például úgy, hogy semmi köze hozzá, vagy úgy, hogy nem alkalmas az időpont arra, hogy megdumáljuk.

– Fáj? Rosszul vagy? – kérdeztem újra Xander felé fordulva, miután Tyler vállrándítva beletörődött, hogy nem válaszoltam neki.

– Fájni annyira nem fáj – mormogta, miközben hosszú percek után képes volt a szemét is kinyitni, vetve felénk egy Xanderes nyugi, jól vagyok pillantást, majd ismét lecsukta a szemét, és próbált úgy tenni, mintha valamiféle wellness hotelben lenne. – Szerintem csak ideges vagyok.

– Nem csodálom, én is ideges lennék, ha Tyler szórakoztatna a sztorijaival – vigyorodtam el, mire Tyler tarkón vágott. Cserébe bokán rúgtam, de Xander mindebből semmit nem vett észre. Szerintem ha elmeséltem volna neki, milyen seggfej tud lenni a srác, aki gyerekkora óta a legjobb barátja, el sem hitte volna.

– Ó, ezek még a jobb sztorik – kuncogott fel, hunyorogva vetve egy pillantást Tylerre.

– Csak jó sztorijaim vannak – vágta rá Tyler sértetten. – Amúgy meg ne nyitogasd olyan gyakran a szemed, mert bekötöm.

– Furcsa fétiseid vannak, haver – fordultam felé. – Egy totál random emberrel még meg is érteném, de hogy a legjobb barátoddal...

– És még a felét sem hallottad – kacsintott rám Tyler. – Ha tudnád, miket csinálunk mi még Xanderrel, el sem hinnéd!

– Na, meséljetek! Xander, mikre kényszerít téged ez a ritmusszekciós idióta?

– Nem akarod te azt tudni. Kitiltanának minket innen, ha elmesélném – röhögött magában, aztán énekelni kezdte a Love me like you do című dalt, ami ugyebár egy bizonyos, BDSM-et megcsúfoló filmnek hála futott be anno. Egy szava sem volt igaz, de adtuk alá a lovat, szóval hülye lett volna nem szórakozni ezzel. Én meg furcsamód féltékenynek éreztem magam, hiába tudtam, hogy semmi olyan jellegű hülyeséget nem csinálnak együtt. Hamarabb gondolta volna az ember rólam és Charlie-ról ezt, mint róla és Tylerről. Még én is hamarabb gondoltam volna magunkról, pedig az rohadt fura lett volna.

– Igazad van, nem is érdekel – feleltem, és hülye módjára nem kussoltam el azonnal. – Csak az számít, amit velem csinálsz.

– Haver, mi a fasz – röhögött fel Tyler. Nem koppant neki, hogy ez most nem poén volt. De így is szarul éreztem magam miatta, mert már megint hamarabb dumáltam, minthogy gondolkoztam volna. Nagyon hamar le fogom buktatni magunkat, ha így haladok.

– Nyugi, JJ – villantott felénk Xander egy mosolyt továbbra is csukott szemmel. – Szerintem nem kérdés, hogy ha választani kéne egy szúrós kaktusz és egy cuki kis rózsa között, akkor melyik mellett döntenék.

– Srácok, mi a... Xander, te most konkrétan azt mondtad, hogy előbb feküdnél le Jaydennel, mint velem? – vonta fel a szemöldökét Tyler. A tekintete megint az ujjainkra siklott, és úgy tűnt, mintha megértette volna a dolgot. Mégis bizonytalan volt, talán arra várt, hogy valamelyikünk kimondja.

– Ki beszélt itt szexről? – horkantott fel Xander. – Nézz már szimplán magadra, meg a csapat queer napsugarára, és hazudd, hogy hozzá képest nem vagy egy kaktusz sokak szemében – tette hozzá mormogva. – De nyugi, nekem olyan kaktusz vagy, akit lehet simogatni meg szeretgetni.

– Ezzel nem nyugtattál meg – morogta Tyler. Xander nem láthatta, mivel csukva volt a szeme, de Tylert ez most telibe kapta, szóval finoman megszorítottam Xander kezét, hátha veszi a lapot, és megpróbálja menteni a menthetőt.

– Faszt kell ezen kiakadni, Tyler – zsörtölődött tovább Xander. – Hány szar évet éltünk már túl együtt? Csak egy icipicit gondolkozz el a kaktusz hasonlaton. Nem baszogatásnak szántam, na.

– Szerintem a kaktusz egy kibaszott szúrós szar, amit mindenki elkerül, mert ha beléd áll a tüskéje, az szépen beragad a bőröd alá, és rohadt nehéz kiszedni, szóval akár órákig vagy napokig is basztathat. Szerinted mi a kaktusz, Xander? – kérdezte komolyan. Nem értettem, mi van vele, sosem láttam még ilyennek. Tyler nem az a típus volt, aki magára vette volna a piszkálódásokat, de ezúttal durván megbántódott. – Mert az tiszta, hogy mi a rózsa. Szép, illatos virág, aminek tüskéi vannak, hogy védje magát, szóval még okos is. De a kaktusz? Nem illatos, nem szép, és a tüskéi csak felidegesítik az embert. A kaktuszlétől meg Sokka is beállt az Avatarban, amikor a sivatagban bolyongtak, szóval még szomjoltásra sem jó. Haszontalan vacak.

– A kaktusznak is van virága, cseszd meg. És nem mindegyik szar, a sivatagban is túlélnek, és szívós dögök, mint amilyen te is vagy. Szerintem pedig igenis szépek! Pláne, ha virágoznak.

– De ha választanod kell kaktusz és rózsa között, a rózsát választod – mosolyodott el szomorúan. Aha, szóval ez volt az. Nem a kaktusz és a rózsa, hanem az, hogy Xander kettőnk közül engem választana.

– Bassza meg... – suttogta Xander. Aggodalmasabbnak látszott, mint amilyennek én éreztem magam, szóval tutira tudott valamit, amit én nem. – Kérhetek egy kis szünetet? – fordult a karján dolgozó művészhez.

– Örülnék neki – mormolta Leo, miközben lassan feltápászkodott, és elindult az egyik közeli ajtó felé. – Szóljatok, ha folytathatjuk.

Xander felült, a combjára könyökölve görnyedten beletámasztotta a tenyerébe a fejét. Nem szólt semmit, de látszott rajta, hogy nagyon szarul van. Tetovált keze úgy pihent, hogy a pólója ne érhessen hozzá, a térdén támasztotta az alkarját, és próbálta úgy fordítani a kezét, hogy takarásban legyen, és senki ne láthassa, mennyire remeg.

– Csak... – suttogta Xander, majd reszketve felsóhajtott. – Sajnálom, Tyler. Nem akartalak megbántani.

– Túlélem – fordította el Tyler a fejét, hogy Xander ne lássa, de azzal nem foglalkozott, hogy előlem is elrejtse az érzelmeit. Én nem érdekeltem, nem zavarta, hogy látom a könnyeit. Picsába. Mióta volt Tylernek ilyen bizonytalan oldala? És ha eddig is volt neki, akkor én erről miért nem tudtam? Lehet, mégsem ártott volna jóval korábban megismernünk egymást. A múltunkkal együtt.

– Ty... – akartam közbeszólni, de nem tudtam, mit mondjak. Mégis mit érne bármi, amit én mondanék? Rohadtul nem az érdekelte, amit tőlem hallhatott. Arra volt szüksége, hogy Xander mondja el neki, hogy csak hülyéskedett, és ezer rózsa közül is az ő kis kaktuszkáját választaná. De ennek ellenére megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, és megnyugtatni őt. – Tyler... Ez csak faszkodás volt. Naná, hogy Xander téged választana, ha kettőnk közt kéne döntenie. Te vagy a legjobb barátja, téged ismer kölyökkora óta. Nincs olyan univerzum, ahol ezeket a dolgokat felülírhatná egy idióta gitáros.

– Tök mindegy, Jayden. Mondtam, túlélem. Nem ő az első, aki mást választana helyettem.

– Kösz, JJ, innen átvenném – sóhajtott fel Xander. Látszott rajta, hogy már teljesen megértette a helyzetet. Pontosan tudta, miért esett darabokra a legjobb barátja. Feltolta magát, villantott rám egy hálás, de igencsak erőtlen mosolyt, majd lazán le akart pattanni a székből, de a térde megrogyott. Egy pillanatra vesztette csak el az egyensúlyát, aztán óvatosan lehuppant a földre Tyler lába mellé, és mint egy bűnbánó kiskutya, a barátja combjára fektette az állát. – Naaa, haver... tudod, hogy csak bunyesz voltam veled.

– Tudod, hogy ez övön aluli volt – suttogta Tyler, és ahogy visszafordult Xander felé, patakokban folytak az arcán a könnyek, majd kirobbant belőle a sírás. Dermedten néztem, ahogy csendesen, de baromira szívszaggatóan zokogott, és egyszerűen képtelen voltam megmozdulni, pedig szerettem volna megölelni őt. Szerencsére Xander gyorsan átlátta a dolgot, és egyből megölelte Tylert, majd suttogni kezdett neki. Próbálta csitítani, a fejét simogatta, úgy ölelte magához, mintha az egész világtól meg akarná védeni. Nem hallottam, mit suttogott a fülébe, miközben párszor halántékon vagy arcon puszilta őt, de azt tudtam, hogy valami nagyon komoly dologról van szó, és úgy éreztem, talán nem szabadott volna tudnom erről. Xander ugyanakkor néha felém pillantott a szeme sarkából, némán kért, hogy ne menjek el, ne hagyjam őket egyedül. Hogy a csapat vagy saját maga érdekében kért erre, azt hirtelen nem tudtam volna eldönteni, de maradtam. Habár nem tudtam nagyon mást tenni, csak ülni és nézni őket. Xander eközben még egyszer végigsimított Tyler fején, majd az arcán, miközben egy picit távolabb húzódott tőle.

– Azt hittem, ezt már magunk mögött tudtuk hagyni – suttogta Xander megtörten, Tyler könnyáztatta arcát simogatva.

– Nem. Csak elnyomni – motyogta Tyler. Kezdett lassacskán lecsillapodni, de még mindig elég kétségbeesett volt. – Soha... Soha ne csináld azt velem, amit ők. Kérlek. Tudod, hogy csak te vagy nekem. Ha te elhagysz, akkor... – Megakadt, mintha nem tudná, mit mondjon. Vagy mintha pontosan tudná, és épp azért nem mondja ki. – Csak... Kérlek, ne.

– Hé, mit mondtam én neked kicseszett tizenöt éve? – kérdezte suttogva, mintha Tylert akarta volna emlékeztetni valamiféle esküre, amit tett neki.

– Azt mondtad, hogy... – szipogott Tyler, megpróbálva letörölni pár könnyet, de a keze beleakadt Xanderébe, aki még mindig az arcát fogta, simogatta.

– Hogy sosem hagylak el – felelte Xander halálosan komoly, mégis gyengéd hangon. – Történjék bármi, zombi apokalipszis, űrlény invázió. A tesóm vagy, haver, és az is fogsz maradni, mondjon bárki bármit. Nálad jobbat sosem találnék, én kicsi sündisznócskám.

Ahogy elnéztem Tylert és Xandert, úgy éreztem, hatalmasat tévedtem, amikor azt hittem, nem kell ismernünk egymás múltját ahhoz, hogy a jelenben jól meglegyünk. Dehogynem kell. Különben honnan tudhatnánk, mikor lépünk át valamiféle határt a másiknál, amivel teljesen összetörjük? Hogyan tudnánk vigyázni egymásra, hogyan tudnánk segíteni a másiknak, ha gőzünk sincs, miben kell segítenünk? Lehet, hogy nem tudtam Tyler gyerekkori állatainak a nevét – már ha voltak –, de tudnom kellett volna azokról a dolgokról, amik igazán meghatározták őt. Tudnom kellett volna arról, miért csak Xanderrel lelkizik, és nem elfogadni, hogy valamiért így van. Próbálkoznom kellett volna, hogy megismerjem. Őt is és Xandert is. Hogyan gondolhattam azt alig néhány napja, hogy a múltunk nem számít? Úgy tűnik, mégiscsak számít, sőt. Az határoz meg minket a legjobban.