Jayden

Már bőven magunk mögött hagytuk Atlantát, amikor felébredtem a zötykölődő buszon. Egy darabig olyan volt, mintha csend vett volna körbe, aztán meghallottam a busz jellegzetes duruzsolását, és Tyler, Charlie és Xander halk sutyorgását. Úgy tűnt, még mind a priccsükön pihentek, valószínűleg nem volt kedvük még ahhoz, hogy normálisan is felkeljenek, de próbáltak olyan halkan beszélgetni, hogy ne ébresszenek fel engem.

Eszemben sem volt megzavarni a beszélgetésüket azzal, hogy jó reggelt – vagy délutánt, vagy milyen napszak volt – kívánok nekik, úgyhogy eltapogatóztam a telefonomért, amit valahogy alvás közben sikerült a párnám alól a lábamhoz lökdösnöm, és feloldás után lejjebb vettem a fényerőt, mert az elhúzott függönyös, sötét priccsen eléggé baszta a szemem az a fényerő, ami normál esetben tök jó volt.

Az Instagrammal kezdtem a neten szörfözést, és hát... Azt a rohadt! Durván lesokkolt, amivel szembesültem. A koncert után, elalvás előtt néztem utoljára az appot, úgyhogy nem kellett volna túl sok dolognak fogadnia, mégis tele voltam üzenetekkel, és az értesítéseket jelző szív fölött is piros pötty hirdette, hogy vannak dolgok, amiket látnom kéne. Egy pillanatra összeszorult a torkom, valami nem volt rendben. Egy átlagos koncert után, pláne, ha az éjszaka közepén még meg is nézem az értesítőimet, nem szokott ennyi minden várni. Ilyen mennyiségű cucc mindig csak akkor talált be, ha történt valami. Például az a Jeffrey Hortonos interjú, vagy a múltkori Violettel, esetleg a podcast Noah-val, vagy amikor Xander megcsókolt a színpadon. De most nem csináltunk semmit. Noah óta nem adtam senkinek semmilyen interjút, a Pride is rég lecsengett, Xander sem smárolt le újabban az emberek előtt, és nem is vágtak hozzám semmilyen tárgyat a közönségből. De akkor mi a fene történt?

Úgy döntöttem, nem foglalkozom vele. Féltem attól, amit látnék, nem akartam tudni, mi volt az. Még csak épphogy felkeltem, nyugis napot akartam, nem álltam készen arra, hogy tönkretegyék. De rohadtul nem úsztam meg a dolgot. Nem is értem, hogy gondoltam, hogy ha elkezdem csak úgy görgetni az Instagram hírfolyamot, nem fog szembejönni velem a dolog... Már a második poszt hirdette a rút igazságot: Jayden Jones bántalmazó kapcsolat áldozata volt. Hogy a kurva élet. Éreztem, ahogy a szokottnál jóval erősebben kezdett dübörögni a szívem, a szememet egyből ellepték a könnyek, a telefont tartó kezem megremegett. Ne! Ez nem kerülhetett ki, ennek nem lett volna szabad...

Remegő hüvelykujjal nyitottam le a képhez tartozó leírást, hogy el tudjam olvasni. Egy neve elhallgatását kérő közeli ismerős mesélt arról, hogy hogyan szereztem a hasamon lévő heget, amit néha, ha felgyűrődött a felsőm, látni lehetett. Ne! A kurva életbe is, ne!

"Szakítani akart a sráccal" – olvastam a kiragadott kis idézetet a posztban. – "Engem, meg még pár havert, köztük Charlie-t kért meg, hogy legyünk ott vele, amikor megteszi. Félt, hogy baja esik, és igaza is lett. Nem tudtuk teljesen kivédeni, és megvágta. Ha jól tudom, akkor már három éve szenvedte el ezeket a dolgokat."

– Ne – suttogtam. – Ne, ne, ne, ne, ne.

– JJ? – hallottam Tyler hangját. – Felébredtél?

– Ne – ismételtem. Nem, ez nem történhetett meg. Nem állhatott újságírók elé egyik régi barátom sem, hogy kikotyogja. Nem tehette ezt egyikük sem. Hiszen olyan jóban voltunk! Oké, megszakadt a kapcsolatunk Charlie-n kívül mindenkivel, de nem ártottam nekik. Nem mintha összevesztünk volna, egyszerűen csak úgy alakult. Miért tették volna ezt velem?

– Jayden? – húzta el a függönyömet Xander. Amikor észrevette az arcomon lecsorduló könnyeket, elkomorodott. – Kicsim, mi a baj?

Tönkretették az életem, az a baj. Elárultak, kiteregették a titkaimat, a legnagyobb traumámat, mintha bárkinek joga lenne tudni róla. Mintha mindenkinek joga lenne hozzá.

Csak Xander felé fordítottam a telefonomat. Pár másodperc múlva már úgy káromkodott, mint akkor, amikor megdobtak a színpadon. Dühös volt, igazságot követelt, azzal fenyegetőzött, hogy megveri azt, aki ezt csinálta. Amíg ő ezzel volt elfoglalva, homályosan láttam, hogy Charlie és Tyler is odaléptek a priccsemhez, és aggódó tekintettel bámultak be rám. A faszomat már! Rohadtul nem segített, hogy úgy néztek rám, mint valami törött bögrére, amit össze kell takarítaniuk. Tisztában voltam vele, hogy a földre zuhantam, és száz darabra törtem, nem volt szükségem a szánakozó pillantásaikra.

– Csak... hagyjatok – nyögtem ki. – Légyszi, csak... hagyjatok.

– Jayden... – suttogta Xander. Tyler elfogadta a döntésemet, Charlie meg ismert már annyira, hogy tudja, ilyenkor nem éri meg vitatkozni velem. Csak Xander próbálkozott.

– Hagyj... békén... – nyöszörögtem. Behúztam a priccsem függönyét, és befordultam a fal felé.

– Jay...

– Hagyd – suttogta Charlie. – Majd keres, ha szüksége lesz rád.

Szinte láttam magam előtt Xander erőtlen bólintását, aztán már csak a lépteiket hallottam, ahogy lassacskán távolodtak. El tudtam képzelni, mit gondoltak. Szegény, szerencsétlen Jaydent tönkreteszik az emberek. Szegény Jaydentől faszságokat kérdeznek a riporterek, megdobják a színpadon, a saját gitárhúrja áll bele a kezébe, az anyját szidják üzenetekben, bántalmazó kapcsolatban volt, és most még ráadásul ki is derült a dolog. Olyan lehettem számukra, mint egy többszörösen traumatizált menhelyi kiskutya, akit egyedül kell hagyni, és meg kell várni, amíg a saját tempójában nyit az emberek felé. Vagy mint a toronyba zárt, megmentésre váró hercegnő. Mintha a hercegnőknek kicseszett hercegekre lett volna szükségük a problémáik megoldásához.

Tudtam, hogy nem lett volna szabad továbbra is a neten töltenem az időt, de tudnom kellett, mi várt rám, és mindegy volt, mikor omlok össze miatta, szóval ha már úgyis bőgtem, gondoltam, miért is ne... Először az értesítőimet nyitottam meg, amik részben csak tagelések voltak a különféle posztokhoz, néhány sokkos emoji társaságában, de akadt pár rajongói poszt is, ahol azt hangoztatták, hogy jó lenne engem békén hagyni... Igen, srácok, tényleg jó lett volna, ha békén hagytok. Többek közt a kiakadós posztokkal is.

Szerettem a rajongóinkat, szerettem, hogy mindig kiálltak értem, és becsicskítottak mindenkit, aki rosszindulatból pletykálkodott és hülyeségeket írogatott, de ezúttal nem tettek jót a lelkemnek azok a posztok sem, amikben védtek engem. Tök mindegy volt, mit csináltak, ezt nem tudták meg nem történtté tenni. Kiderült. Valaki, akiben megbíztam, aki segített nekem életem egyik legnehezebb pontján, most, öt év elteltével valamiért úgy gondolta, akkor ezt az egészet szépen a világ elé tárja. Hogy miért, azt nem tudhattam. A két perc hírnévért biztos nem, mert akkor felvállalta volna az arcát. Vagy ajánlottak neki valamit egy szaftos kis sztoriért cserébe, vagy valamiért szándékosan bántani akart. Akárhogy is, elvette tőlem a lehetőséget, hogy megtartsam magamnak a dolgot. Elvette tőlem a választás jogát. Dönthettem volna úgy évek múltán, hogy elmesélem, mi történt velem, és megpróbálok segíteni azoknak, akik hasonló helyzetben vannak, mint én régen, de így már nem volt erre lehetőségem. Nem engedték, hogy én irányítsam az életemet.

Áttértem a privát üzenetekre, ahol sokan a támogatásukról biztosítottak, mások azt kérdezték, tudnak-e segíteni valahogy, és voltak, akik a saját, hasonlóan szörnyű tapasztalatukról írtak, tudván, hogy megértem őket. Nem segített. Nem akartam, hogy ilyennek lássanak. Egy segítségre és támogatásra szoruló lelki roncsnak. Oké, az voltam. De azt nekik nem kellett volna tudniuk, és nem kellett volna még mélyebbre taszítaniuk a kedvességükkel, vagy a saját történeteikkel. Persze, hogy megértettem őket. Megértettem a félelmüket, a fájdalmukat, azt a lassú és kínzó folyamatot, amíg felmerül az emberben, hogy basszus, lehet, hogy nem ő cseszi el állandóan a dolgokat? Lehet, hogy egy normális kapcsolatban nem kevernek le egy pofont azért, mert leejtettél és összetörtél egy tányért? Lehet, hogy egy normális kapcsolatban nem tépik meg a hajadat azért, mert öt perccel tovább tartott elkészülnöd, mint amennyit a társad türelmesen tudott várni? És talán nem állnak neki fojtogatni azért, mert bemesélik maguknak, hogy megcsaltad őket?

Ahogy mindez eszembe jutott, lezártam a telefonomat, és belezokogtam a párnámba. Nem tudtam elhinni... Kiderült. Tudták. Sebezhető voltam. Újabb támadási felületet kaptak azok, akiknek jólesett, hogy baszogathattak. Innentől kezdve nem csak faszszopó buzi és szivárványos ribanc voltam, hanem áldozat is. Valaki, aki biztos megérdemelte, amit tettek vele. Valaki, aki így járt, kellett neki pasival összejönnie. Valaki, akit bárcsak leszúrtak volna ahelyett, hogy csak megvágták. Valaki, aki... Csippant a telefonom, egy Instagram üzenet ugrott fel: a férfiak nem lehetnek áldozatok.

Valaki, aki nem lehet áldozat.

Eldobtam a telefonomat a picsába. Hallottam, ahogy csattant valahol, a hangokból ítélve darabokra is tört, de nem érdekelt. Xander hátrakiabált, hogy minden oké-e, de nem volt semmi erőm visszakiabálni. Úgy éreztem, minden erőmet felemészti a sírás, és az, hogy ne adjam át magam teljesen a fájdalomnak. Üvölteni tudtam volna attól, amit éreztem. Üvölteni, csapkodni, könyörögni Mattnek, hogy álljon meg, húzódjon félre, levegő kell... De tudtam, hogy a levegő ezúttal szart sem érne. Ezúttal nem túlgondoltam valamit, nem bepánikoltam egy kis szarság miatt. Bántottak. El akartam bújni, eltűnni az emberek elől, bevackolni magam valami aprócska zugba, ahol senki nem talál rám, de mivel egy turnébuszon voltam, a legtöbb, amit tehettem, az volt, hogy maradtam a priccsemen. Annál kisebb hellyel a buszunk nem szolgálhatott.

Belevájtam a körmeimet a karomba, próbáltam arra a fájdalomra koncentrálni, amit ezzel okoztam magamnak, hátha eltereli a figyelmemet minden egyébről, de nem segített. Csak azt értem el vele, hogy az ő ujjait képzeltem oda, ahogy szorítottak, amíg a körme nyoma rajtam nem maradt. Szinte láttam azokat a lila foltokat, amik néhány nap elteltével is tökéletesen látszottak a karomon, emlékeztetőjéül annak, hogy hol szorított meg. Egyből elhúztam az ujjaimat, döbbenten néztem a kezemre. Mégis mit képzeltem? Hogy lehetne az a megoldás, hogy bántom magam, ha ez az egész amiatt van, mert bántottak?

Levegő. Mégiscsak levegő kell.

Ahogy elindultam előre, és elhaladtam a srácok mellett, mindhárman utánam szóltak, kérdezgették, mit csinálok, hova megyek, segítsenek-e valamit, de nem válaszoltam. Levegő kellett. Gyűlöltem ezt az érzést. Az egyik pillanatban még el akartam bújni valami aprócska helyre, ahol beszorítva magam lehetek, és nem talál rám senki, a következőben már arra volt szükségem, hogy nyílt téren legyek, és beszívjam a kipufogógázzal telített, mocskos levegőt. Lehetőleg egy benzinkúton, vagy valami hasonló helyen.

Arra gondolni sem akartam, hogy amint leszállok a buszról, mindez megváltozik, és megint a szűk kis zugomat akarom majd, szóval csak trappoltam előre a könnyeimtől elhomályosodott látással, taknyosan, a fel-feltörő zokogásomat épphogy visszatartva.

– Matt... – nyögtem ki, amikor odaértem.

– Már állok is félre, kölyök – válaszolt egyből. Tudta, mi történt. Láttam abból, ahogy a visszapillantóból rám nézett, és láttam Damon aggódó tekintetéből is. Pontosan tudták, és sajnáltak miatta. Ugyanolyan megmentésre váró hercegnőnek láttak, mint mindenki más. Az áldozatot látták bennem, nem a túlélőt, és gyűlöltem ezt. Nem egy megmentésre szoruló kiskölyök voltam. Túléltem, ami történt, túléltem, amit tettek velem. Túléltem az ütéseket, a rúgásokat, a fojtogatást, a hajam megtépését, azt, hogy megvágtak egy késsel. Otthagytam a múltat, szárnyaltam, éltem. Nem volt okuk így nézni rám. Nem voltam áldozat. Túlélő voltam.

Ahogy Matt behúzódott egy benzinkútra, és leparkolt a busszal, már nyitotta is nekem az ajtót. Láttam a tekintetében, hogy aggódott. Nem akart egyedül leengedni, azt akarta, hogy legyen velem valaki, de a srácok nem jöttek utánam a kanapéról, nem kérdezték, szükségem van-e a társaságukra, Matt meg nem merte felajánlani a sajátját. Láttam, ahogy Damonnek jelezgetett, próbálta rávenni, hogy kérdezze meg, velem jöjjön-e, de Damon csak a fejét rázta. Matt erre csúnyán nézett rá. Damon felsóhajtott.

– Szükséged van társaságra? – kérdezte.

– Nincs – vágtam rá. Faszom az egészbe. Bántottak, de túléltem, mégis mi a szar történhetett volna velem egy kicseszett benzinkúton, amit ne tudtam volna kezelni? Leugrottam a buszról, és ahogy elindultam a kút épülete felé, hátrapillantottam a buszra. Matt és Damon az ajtó mellett álltak a parkolóban, engem figyeltek, még messziről is láttam, hogy rossz ötletnek tartották, hogy egyedül voltam. A busz ablakában meg a srácok lógtak, hasonló arckifejezéssel bámulva utánam. Dühített az egész. Mérges voltam rájuk, mérges az egész világra. Hogy tehették ezt velem? Hogy árulhatták el, mi volt a múltamban? Mégis mi jogon beszéltek az én traumámról? Egyáltalán ki volt az? És miért? A pénzért csinálta? Mert ha annyira szüksége lett volna pénzre, szólhatott volna, adtam volna neki. Ha meg nem a pénzért, akkor miért? Mit ártottam én neki? Miért kellett elárulnia? Miért?

Mire észbe kaptam, már a benzinkút épületének oldalát ütöttem. Újra és újra beleöklöztem a téglafalba, de nem éreztem az ezzel járó fájdalmat, és szinte nem is láttam, mit csinálok. A látásom még mindig homályos volt a könnyektől, de mintha a harag is elvakított volna. Gyűlöltem az egészet. Fájt és dühös voltam. Szerettem volna ordítani, zokogni, eltűnni. Nem meghalni, az nem lett volna elég, attól még az életem minden egyes szarja ugyanúgy létezett volna, és azokon csattant volna minden, akik közel álltak hozzám. Nem. Úgy akartam eltűnni, mintha sosem léteztem volna. Vissza az időben kicsit több, mint huszonhárom évet, és elérni, hogy apa ne ejtse teherbe anyát. Vagy ha mégis, akkor ne az én szaros kis spermiumom legyen a leggyorsabb.

– Jayden! – hallottam egy hangot valahonnan a távolból. – Jayden, állj le!

Valaki elkapott hátulról, és elhúzott a faltól. Kapálóztam. Üvöltöttem. Könyörögtem, hogy engedjen el. Próbáltam eltaszítani magamtól. Sírtam. Szitkozódtam. Talán még meg is ütöttem.

– Engedj el! Engedj el! – ismételgettem.

– Nem engedlek – hallottam megint a hangját. Ezúttal felismertem. Charlie volt az. – Bántod magad.

– Engedj el – ismételtem erőtlenül. – Kérlek, engedj...

Nem engedett el. Szorosan tartott, amíg próbáltam szabadulni, suttogott a fülembe, próbált csitítani. Nem jutott el a tudatomig minden, amit mondott, és ami el is jutott odáig, azt két pillanat alatt elfelejtettem. Akármit mondhatott, akár egy jó palacsintareceptet is elmormolhatott, annak sem lett volna sem kevesebb, sem több hatása, mint bármi másnak. A hangja volt az, ami számított. Az a halk, nyugtató hangszín, amit akkor használ az ember, ha egy ijedt állatot próbál befogni, mondjuk egy kóbor kutyát. Kedves és nyugodt, hogy megnyugtassa azt, akihez beszél. Engem csak annyira sikerült megnyugtatnia, hogy ne akarjam még jobban szétverni a kezemet. Zokogva omlottam a földre, és Charlie, akinek eszében sem volt elengedni engem, velem együtt a porban kötött ki. Szorosan ölelt, a fejemet simogatta, hagyta, hogy kisírjam magam a vállán. Nem foglalkozott azzal, hogy egy benzinkúton voltunk, nem érdekelte, voltak-e körülöttünk emberek, csak rám figyelt. Halkan suttogott nekem, azt mondta, megoldjuk, helyrehozunk mindent, de valószínűleg érezte, milyen üresen csengenek a szavai, mert egy idő után már csak dúdolgatott és énekelgetett, amíg abba nem hagytam a sírást. Amikor ez megtörtént, egy kicsit elhúzódtam tőle, hogy rá tudjak nézni.

– Még nem akarok beszélni a többiekkel – suttogtam.

– Nem is kell.

– Vissza szeretnék feküdni, bekuckózni, és fel sem kelni egész nap.

– Rendben van – puszilta meg a homlokomat.

– Bekuckózol velem?

– Bármikor.

Addig nem engedtek vissza a priccsemre, amíg le nem kezelték a kezemet, szóval Tyler bekötötte, pont, mint amikor a koncerten megdobtak. Profi módon fertőtlenített és kötözött, biztos voltam benne, hogy sok gyakorlata volt benne. Ahogy abban is, hogy egy szót se szóljon a történtekkel kapcsolatban. Láttam rajta, hogy szeretett volna mondani valamit, talán lebaszni amiatt, amit csináltam, talán megérdeklődni, hogy vagyok, de csendben maradt, amit értékeltem. Matt és Damon sem szóltak egy szót sem, amikor visszamentünk a buszhoz Charlie-val, csak felpattantak utánunk, és Matt szinte egyből elindult. Xander... Xander tartotta a pár lépés távolságot, a busz egyik falának dőlve állt, aggódva figyelt. Ő sem szólt semmit, de az ujjaival végig a combján dobolt, és néha szinte pislogás nélkül nézett, majd hirtelen elfordult, mintha könnyeket szeretett volna kipislogni a szeméből úgy, hogy ne vegyem észre. Mondani akartam nekik valamit, de nem tudtam. Tompának éreztem magam, üresnek. Azután, hogy kiadtam magamból a haragomat és a fájdalmamat, elkezdtem a saját életem külső szemlélőjeként viselkedni. Valakiként, akinek egyáltalán semmi köze mindahhoz, ami történt. Nem az én traumámon csámcsogott az egész világ, nem is voltam bántalmazás áldozata, és egészen biztosan nem én vertem szarrá az öklömet egy benzinkút falán. Nem az én ujjperceimről lett lenyúzva a bőr, nem égetett úgy a fertőtlenítő, mintha tüzes vasat húztak volna végig újra és újra az öklömön, és nem én kuporodtam be a priccsemre. Nem én bújtam hozzá Charlie-hoz, nem az én szememből kezdtek el megint könnyek folyni. Én teljesen rendben voltam, ücsörögtem bezárva a tornyomba, tudomást sem véve az engem fogságban tartó sárkányról. Nem voltam én Rapunzel, aki ki akart törni a fogságból, nekem nem volt sárkány haverom, sem varázsecsetem, de még kaméleonom sem, aki segíthetett volna. De nem is kellett, mert minden rendben volt, nem igaz?

– Szeretnél róla beszélni? – kérdezte Charlie halkan.

– Nem – suttogtam, ahogy lehunyt szemmel belebújtam a mellkasába. Charlie-nak mindig finom illata volt, amit nem tudtam semmihez sem hasonlítani. Nem a dezodorja illatát éreztem, és nem is sima izzadság volt, hanem valami finom, Charlie-s illat, ami mindig megnyugtatott, egészen gyerekkorunk óta. Mélyen beszívtam az illatát, aztán hirtelen megrohantak az emlékek. Ugyanezt éreztem akkor is, amikor tizennégy évesen először szorította meg a karom az akkori pasim, és hazafelé menet beugrottam Charlie-ékhoz. Láthatta rajtam, hogy valami baj van, mert magához ölelt, de azt hitte, csak veszekedtünk, azért borultam ki. Gőze sem volt a valóságról, és ahogy ott álltam az ölelésében, érezve az illatát, nem is gondoltam úgy, hogy el kéne mondanom. Charlie közelsége megnyugtatott, nem éreztem úgy, hogy baj lenne. És nem ez volt az utolsó alkalom... Az ő illata nyugtatott meg akkor is, amikor a szakításkor megvágta a hasam. Emlékeztem a menekülésre, ahogy Charlie elrángatott onnan, miközben a többiek próbálták őt visszatartani, és közben tárcsázták a segélyhívót. Emlékeztem Charlie illatára, ahogy magához ölelt, amikor már biztonságban voltam. Mire megérkezett a mentő, összevéreztem a pólóját, de nem foglalkozott vele, szorított magához, miközben a vállán zokogtam. Remegtünk mindketten, az idegességtől és a félelemtől egyaránt, de ott volt mellettem, és megnyugtatott. Ezúttal miért nem volt képes ugyanerre? Miért nem éreztem jobban magam a közelségétől? Miért voltam kiborulva, amikor már rég el kellett volna határolnom magam a történtektől? Hiszen nem az én életem volt, nem az én kibaszott sárkányom...

Felzokogtam. Ki a faszt akartam hülyíteni? Az én életem volt, az én fájdalmam, az én kezem, az én szájbavert tornyom, a körülötte keringő sárkánnyal. Ezt nem oldhattam meg azzal, hogy úgy tettem, mintha valaki másról lett volna szó, mert ez belülről emésztett, és hirtelen biztossá vált, hogy ha hallgatok róla, ha elnyomom magamban, belülről fog darabokra tépni is.

– Én csak... – kezdtem. Mintha sírás közben olyan kurva egyszerű lett volna beszélni. – Fáj. Hogy tehette ezt velem? Ki volt az, és miért? Miért kellett megtudnia mindenkinek? Miért kell mindenkinek arról dumálnia, hogy engem egyszer régen bántottak? Miért látom ezt mindenhol a kibaszott interneten, miért érzik úgy, hogy joguk van ítélkezni és sajnálkozni? Olyanokat írnak, hogy... – Egy pillanatra elhallgattam, eszembe jutott, hogy széttörtem a telefonomat, és sok csúnya üzenetről maradtam le, de sejtettem, hogy azóta is érkeztek. – ...hogy egy férfi nem lehet áldozat, dögöltem volna meg inkább, nem kellett volna pasival összejönnöm, meg egyébként is kamu az egész. Azt hiszik, csak valami kibaszott reklámfogás, érted? Kellett a hírverés a bandának, szóval kamuzzunk be egy ilyen dolgot, hátha pár napig mi pörgünk majd mindenhol. És miközben a sok nyomorult fotelharcos ilyeneket írogat, és el is hiszi mindezt, addig engem megöl a fájdalom – zokogtam. – Olyan... Olyan, mintha ez sosem múlna el. Nem látom azt a pillanatot, amikor már nem fog fájni. Ezen most nem tudom átverekedni magam, Charlie, ez most... Nem megy – nyöszörögtem. – El akarok tűnni, mintha sosem léteztem volna.

– Beszélek a srácokkal – suttogta olyan halkan, hogy csak én halljam őt. A hátamat simogatta, aztán a hajamba túrva még közelebb húzta magához a fejemet. – Meg fogjuk oldani, ahogy eddig is megoldottuk. Neked pedig... – Apró puszit nyomott a fejemre. – Most az a legfontosabb feladatod, hogy pihenj és gyógyulj, és hogy elkerüld a fenébe az internetet. Azokat a faszokat bízd ránk. Meg azokat is, akik a saját történeteiket osztják meg.

– Összetörtem a mobilomat – suttogtam.

– Csak a képernyő bánta, Damon már összeszerelte neked, mielőtt Pakito elcsórhatta volna az aksiját. Belül nem sérült semmi, mármint... úgy tűnik. Szóval a tárolt kis cuccaid miatt nem kell aggódnod. De ettől függetlenül nincs netezés, most pár nap pihi, okés? Mi pedig szépen elrendezzük a dolgokat.

– Jó – suttogtam. Nem tudtam, hogyan mondjam el neki, mennyire rosszul éreztem magam. Tényleg el akartam tűnni, meg akartam szabadulni minden fájdalomtól, minden súlytól, amit az élet rám pakolt. Mit mondhattam volna? Hogy olyan erős a fájdalom, hogy inkább a halál? Még ha így is volt – és így volt –, azt nem mondhattam ki. Nem ezekkel a szavakkal. Az eltűnés és a halál között rohadt sok különbség volt, és amíg az egyikkel nem borítottam annyira ki a legjobb barátomat, a másikkal darabokra törtem volna. Nem mondhattam ki, úgy semmiképpen nem. De közben valahogy nem láttam más lehetőséget a fájdalom megszüntetésére, szóval ahelyett, hogy bármit mondtam volna, csak még közelebb húzódtam Charlie-hoz, szinte már lelökve őt a priccsemről.

Fájt. Kívül zokogtam, belül üvöltöttem. Teltek a percek, és a könnyek nem akartak elfogyni. A fejemben egymás után jelentek meg azok az üzenetek, amiket felkelés után olvastam. Igazán megölhetett volna. A férfiak nem lehetnek áldozatok. Hazug fasz. Mit képzelsz magadról, hogy egy ilyen dolgot kitalálva kicsinyled le azoknak a fájdalmát, akik tényleg átélték ezt? Ez a baj a mai kölykökkel, nekik semmi sem szent.

– Én ezt nem bírom – suttogtam. – Túl... Túl sok hang van a fejemben. Belepusztulok. Nem bírom.

– Mit visz a kishajó? – kérdezte Charlie édesen, miközben ismét a fejemet kezdte simogatni. A gyerekkorunkra emlékeztetett, próbált úgy megnyugtatni, ahogy régen, de tartottam tőle, hogy ezúttal semmi esélye nem volt.

– Kést – suttogtam. Nem így kellett játszani ezt a játékot, és nem is ilyen ronda dolgot kellett volna vinnie annak az átokverte kishajónak, de nem tudtam elvonatkoztatni tőle. Láttam magam előtt, ahogy felém ugrott a késsel, és éreztem a fájdalmat, a vérem forróságát, azt a hülye fémes szagot, ami betöltötte a levegőt. Charlie megsimogatta a fejem, egyszerre fájt neki és volt elégedett azzal, hogy valami konkrét dolgot kiszedett belőlem.

– Kiskutyát is visz a hajó – felelte a játéknak megfelelően, ugyanolyan hülye gyerekhangon, ahogy akkor beszélt, amikor kicsik voltunk.

– Tartsd távol a késtől – motyogtam. – Káposztát.

– Kecskét – vágta rá. Na azt meg a káposztától kell távol tartani.

– Kesztyűt.

– Kakit.

– Ennyi állat mellett nem csodálom – morogtam. – Mit visz a kishajó J-vel? – kérdeztem. Jaydent. El a picsába innen, minél messzebbre.

– Jegesmedvét.

– Jachtot.

Igen, Charlie, a kishajónk olyan cseszett erős, hogy elbír egy jachtot. A légzéséből, ahogy hirtelen fújta ki a levegőt, biztosra vettem, hogy elmosolyodott azon, hogy a bánatba fér el egy jegesmedve és egy jacht a kishajón egyszerre.

– Jovaskocsit.

– Ez így csalás – pillantottam fel rá. Erre picit kiöltötte rám a nyelvét, majd adott egy puszit a fejemre.

– Akkor vigyen helyette mondjuk... – gondolkozott hangosan. – Jegeskávét, hogy a maci jól érezze magát.

– Egy jobb kezet – suttogtam, ahogy a lelki szemeim előtt megjelent egy felém lendülő jobb kéz. Faszom, hogy nem maradtak abba az emlékek. Ki akartam kapcsolni őket. Charlie ismét megpuszilt.

– Semmi baj, JJ... – suttogta. Úgy éreztem, kezdi feladni, hogy ezzel a kis játékkal elterelje a figyelmemet. Az ölelése sem segített úgy, ahogy régen. De nem adta fel, Charlie sosem adta fel... Sosem adott fel engem. Halkan dúdolni kezdett. Egyből felismertem a dalt. A Memphis May Fire-től volt a That's just life, egy régi, közös kedvencünk. Sírva bújtam újra közelebb Charlie-hoz. Értettem, miért esett erre a dalra a választása, rengeteg nehézségen segített át minket. Tömény fájdalom volt, egy hangyányi reménnyel. Nehéz az élet, történnek szar dolgok, de a holnap szebb lesz. Hinni akartam, hogy tényleg így lesz. Szerettem volna az ég felé fordulva káromkodni, a középső ujjamat mutatni a világnak, és elfogadni, hogy ez az élet, ezzel kell megküzdenem, de nem ment. Hogy még nem, vagy már nem, azt nem tudtam volna megmondani, egyszerűen csak nem. Nem segített semmi. Sem Charlie ölelése, sem a hülye kishajós játék, sem a dal, ami eddig mindig segített. Úgy éreztem magam, mintha engem raktak volna fel arra a kishajóra, ami kést, kiskutyát, kecskét, káposztát, kakit, jegesmedvét, jachtot, jegeskávét, meg Gaga tudja, mit szállított még. Csak mellettem Fájdalom, Emlékek, Csúnya üzenetek, és Halálvágy csücsültek. Nem volt egy vidám társaság.

Egyedül ültem a hotelszobámban, a többiek a szomszédos szobában voltak. Nem szerettek volna egyedül hagyni, különösen azután nem, hogy azt mondtam Charlie-nak, szeretnék eltűnni, mintha sosem léteztem volna, de megértették, hogy szükségem volt egy kis magányra. Ez persze nem azt jelentette, hogy totál magamra hagytak volna, mert bizonyos időközönként mindig bekukkantott hozzám valamelyikük, általában olyan mondvacsinált ürüggyel, hogy Matték elmennek kajáért, kérek-e valamit, de amikor rákérdeztem, honnan hoznak, nem tudtak válaszolni. Hálás voltam a próbálkozásaikért, bár rohadtul dühítettek. Csak egyedül akartam lenni, belesüppedni a gondolataimba, a fájdalomba, ha már nem volt semmi, ami segített volna. Charlie közelsége nem segített, szóval később Xander próbálkozott, de attól sem éreztem jobban magam, hogy ő volt velem. Suttogott nekem, bújt hozzám, puszilgatott, mesélt mindenről, ami éppen eszébe jutott, de semmivel nem tudott kiszakítani abból az állapotból, amiben előző nap óta voltam.

Nem értettem, mit vártak tőlem. Tudhatták, hogy ezúttal nem oldódnak meg a dolgok pár óra alatt, akkor miért próbálkoztak mégis? Már rám küldték Mattet is, hogy dumáljunk, de hiába volt szerencsétlen sofőrünk tíz évvel idősebb nálunk, ezzel kapcsolatban semmi olyat nem tudott mondani, amit ne hallottam volna másoktól. Egyszerűen csak azt akartam, hogy hagyjanak békén, de tudtam, hogy úgysem fognak. Nem, mert féltettek. Tartottak attól, hogy valami faszságot csinálok, és ki tudja, talán csináltam volna, ha nem lettek volna ott. De ahogy állandóan kopogtak a szobám ajtaján, ahogy újra és újra beugrottak, ahogy eszükben sem volt feladni... Úgy éreztem, nekem sem szabad. Magam miatt akartam eltűnni, de miattuk maradásra bírtam magam.

Amikor ismét kopogtak, csak felsóhajtottam. A szokásos félórás ellenőrzés volt. Nem szóltam ki, tudtam, hogy ha azt mondanám, húzzon el, akárki is az, azzal sem úsznám meg a dolgot, úgyhogy csak vártam, hogy nyíljon az ajtó, és kezdődjön a vizit.

– JJ? – hallottam Tyler halk hangját szinte közvetlenül azután, hogy kinyílt az ajtó. – Alszol?

– Nem – morogtam. Faszom, azért, mert a fal felé voltam fordulva, magzatpózban kuporogtam, semmilyen villany nem világított, és még a sötétítőt is behúztam, már ébren sem lehettem?

– Felkapcsolhatom a villanyt?

– Ha nagyon muszáj.

Biztos nagyon muszáj volt, mert szinte be sem fejeztem a mondatot, máris vakító világosságban találtam magam. Tyler becsukta maga mögött az ajtót, és közelebb lépdelt az ágyamhoz. Nem néztem felé, de azért hallottam, milyen bizonytalanok voltak a léptei.

– Leülhetek? – kérdezte. Gyanítottam, hogy az ágyam szélére. Megvontam a vállam, mire besüppedt mögöttem a matrac, de ennél több nem történt. Tyler kussolt, a falon lévő óra másodpercmutatója kattogott, én meg a lélegzetemet visszafojtva vártam, hogy mikor dobja rám a bombát, de csak nem akart megszólalni. Felsóhajtottam.

– Tyler, mi a frászt akarsz? – morogtam.

– Jaj, persze, bocs! Arra gondoltam, kifesthetnéd a körmömet.

Mi van? Ezen annyira meglepődtem, hogy egy kicsit elfordultam a faltól, és végigmértem Tylert.

– Sosem volt még kifestve a körmöd.

– Tudom, de azt szokták mondani, mindig van egy első alkalom, gondoltam, miért ne. Xander szerint ügyesen festesz körmöt, úgyhogy...

Xander. Hát persze, hogy az ő keze volt a dologban.

– Ez azért van, mert egyszer azt mondtam neki, hogy a körömfestés megnyugtat?

– Mi? Nem, dehogy!

– Tyler – sóhajtottam fel. – Depis vagyok, nem hülye. Egyébként sem fog segíteni. Már próbáltam – emeltem fel a kezem, hogy lássa a körmeimet. Még a körömlakkot sem tudtam normálisan lemosni, a pink lakk, amivel legutóbb ki volt festve a körmöm, még ott csillogott a körömágyamnál és a bőrömön, a körömlakklemosó miatt valahogy ráfolyt az öklömet borító fehér kötésre is.

– Hát jó. Esetleg vetkőzős póker érdekelne?

– Nem.

– Sejtettem, de azért megpróbáltam – kelt fel. Elindult kifelé, én meg újra befordultam a falhoz. Aztán valahol az ajtó környékén még megállt. – El sem tudom képzelni, min mész keresztül, de légyszi, ne zárj ki minket. Vagy legalább Charlie-t és Xandert ne, engem nyugodtan. Tudod, hogy nehezen dumálok érzésekről. De ha gyilkolni támad kedved, mint a legjobb haverodnak jelenleg, akkor...

– Mi van Charlie-val? – vágtam közbe. Megint elfordultam a faltól.

– Ó, baszki, tényleg, részben ezért jöttem át! – csapta homlokon magát Tyler. – Charlie a régi haverjaitokat telózza végig, próbálja kideríteni, ki...

Végig sem hallgattam. Pontosan tudtam, mit csinált Charlie, és ott kellett lennem, hogy meg tudjam állítani, ha túl nagy faszságot csinált volna. Dühös volt, és nagyon tudni akarta, ki árult el. Rohadt rossz kombináció volt, nem is értettem, hogy nem jutott korábban eszembe.

Felpattantam az ágyról, és átrohantam a szomszéd szobába. Nem érdekelt, hogy kócos voltam, hogy valami ócska melegítő volt rajtam, és az sem, hogy már beleizzadtam abba a melegítőbe a tegnapi hotelbe érkezésünk óta. Nem hagyhattam, hogy Charlie hülyeséget csináljon.

Éppen a telefonon lógott, amikor benyitottam a szobába, és nem tudtam eldönteni, mérges volt-e vagy sem. A homlokát ráncolta, az egyik pillanatban még hitetlenkedő kifejezés ült az arcán, a következőben már totál dühös volt, de amikor megszólalt, egész nyugodtnak tűnt a hangja.

– Oké, köszi, haver – sóhajtott fel, majd bontotta a vonalat. Már éppen kezdtem megnyugodni, amikor hirtelen kikapta Xander kezéből a telefonját.

– Mi a fasz? – pislogott Xander sértetten, de Charlie olyan csúnyán nézett rá, hogy inkább elnémult, nehogy magára haragítsa.

Charlie ismét tárcsázott, és ahogy írni szokták, a tekintete villámokat szórt, képes lett volna pusztán egy pillantással megölni valakit. Baszki, szagot fogott. Tudta, ki volt az elkövetőnk.

– Jó napot, Mr. Kay – szólt bele csilingelően kedves hangon a telefonba. Eddie?! Eddie Kay volt azt, aki nyilvánosságra hozott mindent? – A temetés részletei miatt keresem.

Milyen temetés?

– A te temetésed miatt hívlak, te utolsó geci seggfej! – fortyant fel Charlie magából kikelve. – Igen, én vagyok az! Hazug faszkalap! Öt perce még bizonygattad, hogy ártatlan vagy! Oh igen?! Volt is okod félni, mert holtan akarlak látni! A gitárhúrral foglak megfojtani, hacsak nem gondolom meg magam, és forgatom ki előtte a beleidet! Szarom le, Eddie! A neved elhallgatását kérted, miközben JJ dolgait kiteregetted a világ elé, mintha bárkinek bármiféle köze lenne hozzá, mi történt! Ha nem akarod, hogy saját kezűleg nyírjalak ki és küldjelek a pokolba, ahová való lennél, te mocskos disznó, akkor huszonnégy kibaszott órán belül legyen a mocskos pofád a hírportálokon! Megértetted?! Ha kedves az életed, nyilvánosságra fogod hozni, hogy mekkora egy bunkó és becstelen fasz vagy, aki hátba szúrja azokat, akiket a barátainak nevezett! Persze... fordulj csak a rendőrséghez, Eddie! Merd bárkinek is elmondani, hogy megfenyegettelek, és biztos lehetsz benne, hogy egy kicseszett órán belül a hírportálok a te magánéleti szarjaidon és a múltadon fog csámcsogni! Te kezdted, Eddie! Én pedig be fogom fejezni. Rajtad áll, hogy az összes kis mocskos titkod nyilvánosságra lesz-e hozva, vagy sem.

– Charlie – suttogtam, mire Charlie megmerevedett. Ő és Xander döbbenten kapták felém a fejüket, nyilván nem számítottak rám. Gondolom, azt hitték, Tyler ment vissza. – Ne kérd ezt tőle – ráztam meg a fejem. Valami elhomályosította a látásomat, aztán végigfolyt az arcomon. Nem töröltem le, nem volt hozzá erőm. – Ha folytatjuk, csak még többen fognak beszélni erről az egészről. Kérlek, ne kérd tőle, hogy vállalja fel!

Charlie arca elkomorult, grimaszolt, lehunyta a szemét, de úgy tűnt, beletörődött abba, amit mondtam. Kelletlenül szólt bele ismét a telefonba.

– Kibaszott mázlista geci vagy, Eddie, csak hogy tudd – mormogta, majd felém fordult. – Egy bocsánatkérést még kierőszakolhatok belőle azért?

– Semmi értelme, de nem tartalak vissza – sóhajtottam fel. Kellett Charlie-nak a feszültséglevezetés. Én pont leszartam az Eddie-ből kierőszakolt bocsánatkérést, felőlem meg is rohadhatott volna, de láttam Charlie-n, hogy ha nem üvöltözhet és fenyegetőzhet még egy kicsit, össze fog omlani. Úgyhogy végül erőtlenül bólintottam.

– Igen, jól hallottad – fordult el tőlem, hogy folytassa a telefonálást. – Kibaszottul bocsánatot fogsz tőle kérni! Névtelenül, nyilvánosan. Aztán személyesen. De ha nem jelensz meg...

– Charlie? – szóltam közbe halkan. Tudnom kellett valamit. Hirtelen ismét felém fordult, még egy gyors "Kuss legyen, mert az őrangyaloddal beszélek"-et hozzábaszott Eddie-hez, mielőtt aprót bólintott volna, hogy folytassam. – Miért csinálta?

– Kihangosítalak, faszfejkém – szólt bele a telefonba, majd valóban kihangosította a beszélgetést. – És most eldalolod, miért csináltad!

– Nem csak engem kerestek...

– Szarom le! – vágott közbe Charlie élesen. – A többiek már elregélték, hogy szaftos sztorit akartak ezek a szarháziak, amiről írhattak. De te voltál az egyetlen, aki adott is nekik valamit! Tudni akarjuk, mi a faszt kaptál cserébe ezért. Mert gecire hasznot akartál húzni a barátod traumáiból, igaz?!

– Pénzt, Charlie – nyögte ki végre magából Eddie. A földre omlottam, a kezembe temettem az arcom. Pénzt! Pénzt, amit tőlünk is tudott volna kérni, ha szüksége volt rá. – És nem is keveset. Minél jobb a sztori, annál többet fizetnek. Kellett a pénz. Tudod, hogy...

– Kicsim! – ugrott mellém Xander, mindezzel ránk vonva Charlie figyelmét, és megszakítva Eddie vallomását is. Xander szorosan magához ölelt, de ezúttal sem segített. Semmi nem segített.

– Szólhattál volna – csikorgatta a fogait Charlie dühében. – De már mindegy. Legyél boldog a fizetségeddel, de ha miattad Jaydennek egy haja szála is görbül, megkereslek és kinyírlak. És erre mérget vehetsz! Találkozunk Jacksonville-ben – tette hozzá, majd bontotta a hívást, mielőtt Eddie bármit is szólhatott volna. – Pár szaros papírért... – morogta, és úgy tűnt, legszívesebben a falhoz baszta volna a telefont, de mivel az Xanderé volt, inkább óvatosan letette az ágyra, és idegtől remegve felsóhajtott. – Sajnálom, JJ, nem akartam így viselkedni előtted.

Megráztam a fejem, jelezve, hogy semmi baj, de képtelen voltam megszólalni. Eddie volt a legjobb barátom a suliban. Mármint Charlie után. Szinte mindent elmondtam neki, megosztottuk egymással a titkainkat, Charlie és én állandóan kisegítettük, ha valami zűrös dologba keveredett, ő meg... Faszom. Ha bármelyik másik srác lett volna, nem rázott volna meg ennyire, de pont Eddie? Ez majdnem annyira fájt, mintha Charlie tette volna.

– Vissza... Visszamegyek a szobámba – bontakoztam ki lassan Xander öléléséből. Az előző napi megérkezésünk óta egyedül voltam a kétágyas szobában, mert nem tudtam, ki mellett lennék a legszívesebben. Most Charlie-ra néztem. – Átcuccolsz hozzám?

– Persze – bólintott, és mintha várta volna ezt a kérést, egy laza mozdulattal felkapta a bőröndjét a sarokból. Xanderé kinyitva hevert, de az is úgy, hogy bármelyik pillanatban csak be kellett volna cipzározni, mielőtt elindulhatott volna vele. Charlie segített nekem feltápászkodni a földről, és finoman magához ölelt. – Pakitót a nyakadra küldtem volna már, hogy ne legyél egyedül – suttogta, majd kezet nyújtott Xandernek, hogy őt is felhúzza a földről. Xander fanyarul, de mosolygott, finoman megsimogatta a vállam, de ezúttal nem adott puszit, inkább zenekari kollégaként visszahúzódott, minthogy a pasimként azon rágódjon, hogy a legjobb haveromra volt szükségem és nem rá. Összeszorult a szívem.

– Szeretlek, szépfiú – hajoltam oda hozzá, és finoman megpusziltam. – Köszönöm, hogy... tudod.

– Tudom – bólintott aprót, finoman megsimogatta az arcom, aztán egy gyengéd kézcsókkal búcsúzott. – Szóljatok, ha bármire szükségetek lenne.

Erre a mindeddig kussban gubbasztó Pakito is felrikácsolt, mintha egyet akart volna érteni Xanderrel, és jelezni szerette volna, hogy rá is számíthatok. Lelki támasz papagájként.

– Köszi – bólintottam, és halványan elmosolyodtam. Szerettem őket.

A takarásban ültem Matt társaságában. A srácok a színpadon tomboltak, a gitárom Xander nyakába volt akasztva, és az enyémhez hasonló technikával, de jóval kevesebb lelkesedéssel nyúzta. Valahogy egyikük sem volt a topon, és a közönség is sokkal halkabbnak tűnt, mint eddig bármikor. Nem voltak olyan lelkesek, és amikor a fiúk pár perccel korábban berobbantak a színpadra, a szokásos hangos üvöltés elmaradt, előtte az intro sem fokozta úgy a hangulatot, ahogy szokta. Szinte láttam magam előtt a csalódott arcokat, amikor meglátták Xandert a gitárommal. Tudták, hogy nem fogok kimenni, egyértelmű volt.

Amikor az első dal végére értek, sokkal kevesebb tapsot kaptak, mint általában szoktunk, és ahogy oldalról figyeltem őket, láttam rajtuk, hogy a hátuk közepére sem kívánták az egészet. Nem akartak kint lenni a színpadon, be akartak kuckózni a hotelbe, merengeni és megnyugodni, pont úgy, ahogy én is. Egyikünknek sem volt ehhez semmi kedve, én legszívesebben lemondtam volna a turné hátralévő állomásait, és valamiért úgy éreztem, a srácok is ezt fontolgatták. De aztán győzött a rajongók iránti szeretet. Bár őszintén nem voltam biztos abban, hogy a négy ember helyett hárommal letolt koncert, és a kevesebb lelkesedés jót tett-e, elvégre senki nem ezért fizetett, de talán ez volt a legkevésbé szar megoldás. Talán le kellett volna ülnünk átbeszélni ezt az egészet. Vagy a srácok átbeszélték, csak nélkülem? El tudtam képzelni, hogy megtették, csak engem nem akartak zavarni vele.

Ahogy elhalt a szórványos tapsolás, Xander belesóhajtott a mikrofonjába.

– Sziasztok – köszönt a közönségnek. Nem üvöltött, mint minden koncerten, és nem is próbálta felspannolni őket. Őszinte fájdalom érződött a hangjából. – Ahogy láthatjátok, Jayden a mai koncerten nem tart velünk. Nyilván sejtitek, miért nem, úgyhogy nem fogom kimondani. Sajnáljuk, hogy ma este nem azt kapjátok, amit vártatok, és megértjük a csalódottságotokat. Ha úgy érzitek, ez így nem felel meg, a következő dal végéig lehetőségetek van lelépni, a kijáratnál a biztonsági emberünk mindenkinek adni fog egy elérhetőséget, amin a távozók felvehetik a kapcsolatot a menedzserünkkel, és gondoskodunk a jegy árának visszautalásáról – mondta úgy, mintha csak azt jelentette volna be, hogy a bejárat mellett lévő zenekaros cuccokat árusító bódéban tíz százalék kedvezménnyel vásárolhatták meg a hivatalos turnépólót. Mi a fasz, én erről nem is tudtam! Döbbenten fordultam Matt felé, aki csak bocsánatkérőn elmosolyodott, és a térdemre tette a kezét. Tudott róla. A rohadt életbe, mindenki tudta. Miért nem szólt nekem senki? – Oké – folytatta Xander. – Hagyok még nektek pár percet gondolkozni. Addig is szeretném elmondani, hogy azoknak, akik maradnak, megpróbáljuk a lehető legjobb élményt nyújtani, amit csak tudunk. Remélem, megértitek, hogy ez nem fog úgy menni, ahogy általában. Nem fogok hazudni, mind szarul érezzük magunkat, de igyekszünk. És csak hogy tudjátok, attól, hogy nincs a színpadon, Jayden is itt van – pillantott felém. Halványan, szomorkásan elmosolyodott. – Tudja, hogy csalódottak vagytok, és tudja, hogy szeretitek. Szeretnénk, ha a koncert alatt ezt megmutatnátok neki. Nagy szüksége lenne rá.

Elhallgatott. Néhány másodpercig csend volt, próbáltam kitalálni, mi történik a közönségben. Vajon voltak, akik elindultak kifelé? Többen mentek el, mint ahányan maradtak? Vagy meg sem mozdult senki, mindenki maradt a helyén, hogy azért is kitartson a zenekar mellett? Már éppen felkeltem volna a székemről, hogy közelebb osonjak, és ki tudjak pillantani a közönségre, amikor hirtelen valaki felsikított. Az első sikítás után szép lassan többen is bekapcsolódtak, csakhamar az egész közönség üvöltött. Néhányan a zenekar nevét kántálták, voltak, akik olyasmiket üvöltöttek, hogy szeretnek minket, és valamiért sokkal hangosabbnak tűntek, mint korábban. Mintha legalább háromszor annyian lettek volna, mint az intro alatt, pedig ez lehetetlen volt. Tuti, hogy voltak, akik leléptek, és mégis... Azoknak, akik maradtak, visszatért a lelkesedése.

Ahogy elhalt az üvöltés, a fiúk belekezdtek a következő dalba, és tényleg próbáltak beleadni mindent. Charlie összevissza mászkált, Xander viszont a mikrofonjához volt kötve így, hogy gitároznia is kellett, és nem volt szabad keze, amiben foghatta volna a mikrofont, hogy ide-oda járkáljon, de Charlie szerencsére gyakran ment a környékére, hogy kicsit hülyüljön vele, és Tyler dobjával is úgy baszakodott, ahogy általában én szoktam. Próbálták megadni azt az élményt, amiért a rajongók fizettek, de láttam rajtuk, hogy nehezen ment nekik. Nem tudták úgy átadni magukat a zenének, ahogy máskor. Valami hiányzott, és nem csak én voltam az, amire szükségük lett volna. Eltűnt a lelkesedésük, nem akartak színpadon lenni. Mintha megértették volna, mennyi szarral jár a hírnév, és azt kívánták volna, bár visszamehetnének az időben, hogy ne alapítsuk meg a zenekart. Vagy csak a saját érzéseimet vetítettem ki rájuk?

Már nagyjából fél órája mehetett a koncert, amikor elértek a Lost in the storm című dalig. Azt a dalt Xander szinte teljesen egyedül írta, a hangszerelésben segítettünk neki egy kicsit, de a szöveg és az elképzelés teljes egészében az övé volt. Dühös, tombolós dal volt, és amikor elkezdték, Tyler valószínűleg érezte, hogy Xandernek nagy szüksége lenne arra, hogy tényleg kitombolja magát, mert sokkal erőteljesebben verte a dobokat, mint általában, és Charlie is őrültebb volt, mint szokott. Xander szinte üvöltött a mikrofonba, és úgy nyúzta a gitáromat, hogy attól féltem, tönkreteszi. Voltak a dalban olyan részek, amikor nekem hagyott szólót, azzal az indokkal, hogy viszem Charlie-val a vihar szelét. Rövid kis szakaszok voltak, jórészt az énekre válaszoltak a dallamok. Szusszanásnyi szünetek lettek volna Xandernek is, de ezúttal nem szólózott a gitárral, nem hagyta pihenni a hangját. Kicseszett mélyről tört fel belőle az a dallam, amit szavak nélkül ráénekelt azokra a kis szakaszokra. Nem is énekelt, kiáltás volt az egész. Dühvel és fájdalommal telt ugyanabban a pillanatban. Hideg borzongás futott végig a hátamon tőle, könnybe lábadt a szemem. Fájdalmasan gyönyörű volt, ahogy felszakadtak az érzelmek a torkán. Próbálta túlkiáltani a vihart, ami körbevette, segítségért könyörgött a hangja. Elege volt mindenből, de jórészt a fájdalomból, amiről a dalban is énekelt. Tyler és Charlie pedig vele együtt tomboltak végig, és húzták magukkal a közönséget, lehetett hallani, hogy ők is üvöltve énekeltek. Xander imádta, ha a közönség velünk énekelt, de ezúttal nem vette észre, el volt veszve a saját érzelmeiben, és a viharban, mígnem a szám végére értek, és a lába úgy megremegett, hogy még Matt is felpattant mellőlem, hogy kiszaladjon, ha netán összeesik a színpadon. De Xander nem olyan volt, a büszkesége nem engedte összeomlani, csak éppen a mikrofonállványban megkapaszkodni, míg Charlie mellé ért, hogy megbizonyosodjon róla, jól van.

Én nem voltam emberek előtt, nekem nem kellett úgy összeszednem magam, ahogy Xandernek. Nem látott senki, nem látták azt, ahogy a székemről a padlóra csúsztam, és erőtlenül, mint ahogy a Disney hercegnők a mesékben, a fejemet a hideg padlóra ejtve sírni kezdtem. Mindaz, amit Xandertől hallottam, a lelkemig hatolt. Gyűlöltem, hogy ennyire fájt neki minden, ami történt. Azt kívántam, bár ne szeretne engem ennyire, bár csak egyszerű zenésztársak lennénk, akiket a zenekaron kívül sok dolog nem köt össze... Akkor nem marcangolták volna őt ennyire a történtek, nem viselkedett volna így. De az utóbbi időszakban, amióta elkezdődött a turné, minden, amin keresztülmentünk, tüskéket hagyott benne, ahogy Charlie-ban és Tylerben is. Sokkal könnyebb lett volna nekik nélkülem, kevesebb hülyeséggel találkoztak volna.

Beleütöttem a padlóba, ami nem tett jót a lassan gyógyuló öklömnek, de nem érdekelt. Nem szabadott volna ennek kitennem a többieket. Csendben kellett volna lennem, ha kérdeztek, nem lett volna szabad felvállalnom magamat. Miért nem gondoltam rájuk, amikor szépen betáncoltam a középpontba? Miért nem gondoltam végig, hogy mindaz, ami velem történik, rájuk is hatással lesz? A szüleimnek igaza volt, amikor azt mondták, meg kéne tagadnom magam. De nem magamért, nem az én biztonságomért. Miattuk. Hogy ne tegyem tönkre őket.

Matt tenyere a hátamra simult, majd akár tetszett nekem, akár nem, felhúzott, és magához ölelt. Addig nem nyugodott, amíg vissza nem kerültünk olyan takarásba, ahol a srácok nem láttak ránk tisztán, ott pedig visszacsúszott velem a földre. Maximum Tyler láthatott minket, de ő jobban leplezni tudta, amit látott, mint Charlie vagy Xander, úgyhogy tőle nem féltem. Az arcom Matt mellkasának szorult, a pólója alatt viselt valamilyen nyakláncot, ami nyomta az arcomat. Felszipogtam.

– Ha azt kérném, engedj el, és hagyd, hogy kisétáljak az életükből, megtennéd? – suttogtam. A fiúk még nem kezdték el a következő dalt, hallani lehetett a hangomat úgy is, hogy nem kiabáltam.

– Nem – súgta vissza, miközben a fejem simogatta. – Nem lenne jobb, nekem elhiheted. Túl sokszor sétáltam... vagy legalábbis próbáltam kisétálni Damon életéből, és nem lett könnyebb. Sőt, talán rosszabb volt. Csak összetörne, úgy éreznéd, hogy egy részed itt ragadt velük, és sosem tudnál szabadulni ettől az érzéstől. És sosem bocsátanád meg magadnak.

– De nekik könnyebb lenne, ha elsétálnék. Akkor kereshetnének egy olyan gitárost, aki velük is törődik, nem csak magával. Akivel nem jár annyi baj, mint velem. Bulizhatnának ahelyett, hogy mindig azon kell aggódniuk, mi lesz a következő szar, ami történik. – Kicsit hátrébb húzódtam Matt-től, próbáltam összeszedni magam, hogy tudja, komolyan gondoltam mindent, amit mondtam. Nem a fájdalom beszélt belőlem. Akkor értettem meg, mennyi keserűséget okoztam azoknak, akiket szerettem.

– Dehogy lenne könnyebb. Soha egy gitáros sem tudná felvenni veled a versenyt. Már régen nem azért vagytok csapat, mert együtt zenéltek. Egy komplett kis család vagytok, Jayden, és a srácok sosem hagynák, hogy elmenj. Most egy kicsit zűrösebb az életetek, ez tény. De ahogy Sid is mondta valamelyik Jégkorszak filmben, minden sötét felhő mögött ott bujkál egy szivárvány. Vagy valami ilyesmi. Csak meg kell várni, amíg lecseng a vihar, azt pedig együtt sokkal jobb átvészelni, mint egyedül.

– Nekünk minimum öt, maximum hat szivárványunk van, nem sok az egy kicsit? – morogtam, ahogy eszembe jutott, Tyler hogyan flörtölt Charlie-val. Mintha tudta volna, hogy nem feleslegesen kopogtat azon az ajtón... Mintha tudta volna, hogy Charlie volt már együtt srácokkal.

– Ez akkor azt jelenti, hogy tele az életetek reménnyel, szerelemmel és boldogsággal. Még akkor is, ha jelen pillanatban még csak az esőt látjuk ebből, de ha kisüt a nap, és...

És akkor fogalmam sincs, miért, de a srácok úgy döntöttek, felborítják a megszokott ritmust, és az én dalomat kezdik játszani. Döbbenten pillantottam feléjük. Nem értettem, miért csinálták, de a szívem hirtelen hevesebben kezdett kalapálni, és szinte pillanatok alatt apadtak el a könnyeim. Vártam, hogy Xander énekelni kezdjen, de nem tette, csak játszott a gitáromon, és a közönség mindenféle útmutatás nélkül kezdte énekelni a dalt. Mi a... Megint eleredtek a könnyeim. Teljesen tisztán, tökéletesen énekeltek, a hangjuk betöltötte az egész helyiséget, mintha... Basszus, ez nekem szólt. Nekem énekeltek.

– Meg is érkezett az első napsugár, ami segít a szivárványnak előbújni – mosolyodott el Matt.

Szinte oda sem figyeltem rá. Úgy keltem fel a földről, mintha megbabonáztak volna, és lassú, de határozott léptekkel indultam el a színpad felé. Útközben letöröltem a könnyeimet, ledobtam magamról azt a hülye pulcsit, ami rajtam volt, pedig nem is volt hideg, és próbáltam lefésülni a hajamat, hogy nézzen ki valahogy. Két napja nem fésülködtem, pocsékul festhettem, a kezemen lévő kötést is le kellett volna már cserélni, de amit tudtam, azt megtettem, hogy szalonképes legyek. Nem volt egy nagy átalakulás, nem varázsolódtak rám hirtelen a kedvenc gönceim, egy melegítőnaciban és egy bő pólóban álltam a takarás szélénél, de úgyis mindenki ismerte már minden sebezhető pontomat, ezek után igazán nem érdekelt, hogy így kellett mutatkoznom a közönségünk előtt.

Kiléptem a takarásból. A fiúk nem vettek észre, csak a közönség. Páran elhallgattak, mások hangosabban kezdtek énekelni, voltak, akik kántálni kezdték a nevemet. Tyler pillantott meg következőnek, és egyből abbahagyta a dobolást, ezúttal nem tudta kordában tartani az érzelmeit és az arckifejezését. Tátott szájjal, döbbenten figyelt, majd halványan elmosolyodott, mindezt két másodperc leforgása alatt. Charlie és Xander hátrafordultak felé, hogy megnézzék, mi baja van, miért nem zenél, és... észrevettek.

– Kicsim!

Xanderben egy pillanattal később tudatosult, hogy sikerült a mikrofonba szólnia, amikor kitört belőle az öröm amiatt, hogy a színpadon lát engem. A közönség ordított, visított, valakik fütyültek, szinte túlharsogva minden mást, miközben Xander a hátára lendítette a gitáromat, és egy szempillantás alatt előttem termett, hogy megöleljen.

– Szia – suttogtam, ahogy visszaöleltem. A következő másodpercben még ketten csapódtak hozzánk, valaki összeborzolta a hajamat, aminek a helyrehozásával annyit szarakodtam, valaki pedig megpuszilta a vállamat. Ha tippelnem kellett volna, a hajammal Tyler baszakodott, a vállpuszit pedig Charlie-tól kaptam. – Fiúk, színpadon vagyunk – motyogtam. – El kéne... tudjátok, engednetek.

– Nem halnak bele még két percbe – felelte Charlie. Eközben Xander próbált volna kicsit elhúzódni, de végül csak annyit ért el, hogy a nézők felé eső keze vált szabaddá. Valamit hadonászott vele, amire a közönség egyszerre kezdett bele az Art from Pain és az én nevem kántálásába. Az egész hely morajlott tőle, Xander pedig mosolyogva nyakon puszilt, ahol senki nem láthatta a kis csoportos ölelésünk közben.

Aztán nagy nehezen elengedtek. Leakasztottam Xanderről a gitáromat, kellett vele egy kicsit bíbelődnöm, de a közönségünk türelmesen várt. Aztán, mivel a saját mikrofonom ezúttal nem volt a színpadon, Xanderre pillantva az ő mikrofonja felé böktem, mintegy engedélyt kérve, hogy szóljak bele, mire bólintott. Odaléptem a mikijéhez.

– Szóval... Úgy hallom, hiányoztam – szóltam bele, mire mindenki üvölteni kezdett. Elmosolyodtam. – Ti is nekem. Tudjátok, elég nehéz napokon vagyok túl, de hogy egy igazi királynőt idézzek: started to cry, then remembered I JUST WON MY FIRST GRAMMY – idéztem Miley Cyrust, mire a közönség még hangosabban üvöltött. Még szélesebb lett a mosolyom, hagytam nekik egy kis időt, hogy kitombolják magukat, majd csendesebben folytattam. – Köszönöm, hogy ennyien itt maradtatok ma. Szeretnétek bulizni egyet?

Artikulálatlan üvöltés volt erre a válasz, amit igennek vettem. Elléptem Xander mikrofonjától, és amikor Tyler háromszor rácsapott a cintányérra, játszani kezdtem. Folytattuk a dalomat, ahol az előbb abbahagyták. Az ujjperceimen lévő, lassan gyógyuló sebek húzódtak attól, ahogy játszottam a gitáromon, egy-két ponton sikerült is felszakadniuk, a vérem kicsit átütött a kötésen, de nem foglalkoztam vele. Jólesett színpadon állni.

Nem volt teljesen olyan az a koncert, mint a többi. Nem tudtam olyan lelkesedéssel játszani, mint a korábbi alkalmakkor, és a srácok is kicsit szétszórtak voltak amiatt, hogy a színpadon voltam. Néha aggódva pillantottak felém, keresték bármiféle jelét annak, hogy megint összeomlok, és ez kicsit kihatott a játékukra is, de mintha a közönség mindebből semmit nem vett volna észre. Üvöltöttek, tomboltak, boldogok voltak.

A koncert végeztével egyből a hotelbe mentünk, ahol Charlie bement a szobánkba, de mielőtt követhettem volna, Tyler elkapta a csuklómat, és kicsit félrehúzott a folyosón, jelezve, hogy beszélne velem valamiről. Xander észrevette ezt, és bement a saját szobájába, hogy kettesben hagyjon minket.

– Mit tehetek érted? – kérdeztem.

– Jobban vagy? – kérdezett vissza Tyler.

– Aránylag. Ha ez számít, már nem akarok meghalni, és nem akarok kisétálni az életetekből.

– Számít – bólintott. – Nem fogsz összeomlani?

– Nem tudom – vontam össze a szemöldököm. – Mi ez az egész?

– Charlie-val nem stimmel valami – sóhajtott fel. – Nem akartunk szólni neked, mert nem voltál jól, de nem igazán eszik, és... Valami nem klappol. Aggódunk érte, de nem tudtuk, mit csináljunk, úgyhogy csak próbáltunk nasit adni neki, hogy legalább azt majszolgassa. Vártuk, hogy jobban legyél és szólhassunk, hátha te tudod, hogy mit...

– Mióta nem eszik? – vágtam közbe.

– Amióta a régi haverotok pofázott.

Bassza meg! Hogy a picsába nem vettem észre?

– Oké – bólintottam. – Intézem. Kösz, Tyler.

Tyler bólintott, aztán besétált a Xanderrel közös szobájába. Én még pár percig kint maradtam egyedül. Charlie nem evett. Basszus. Miért nem vettem észre, hogy megint nem volt jól? Látnom kellett volna a jeleket, hiszen az utóbbi időben szinte csak nasin élt, de... Mégis mit hittem? Hogy a nasi elég? Örültem, hogy legalább valamit eszik? Vagy csak tudomást sem akartam venni róla, hogy valami nem fasza?

Felsóhajtottam, a szobaajtóhoz sétáltam, és halkan benyitottam. Charlie az ágyán ült a falnak dőlve, a telefonját nyomkodta. Lerúgtam a cipőmet, és felmásztam mellé.

– Charlie, drágám – suttogtam. – Mióta nem ettél?

Charlie arcán átsuhant egy kellemetlen, mégis megkönnyebbült mosoly. Basszus. Várta, hogy észrevegyem. Hogy tudjunk beszélni róla, hogy tudjak segíteni. Vajon meddig nem vettem volna észre, ha Tyler nem szól miatta?

– Lebuktam – énekelte, majd felsóhajtott és átmasszírozta az arcát. – Amúgy ettem, tömtek engem nasival, mint az Aladdinban Jágót a kekszekkel. Tyler rémisztő tud lenni, ha rájön a parancsolgatás. Ő köpött be, mi?

– Igen – bólintottam. – Annyira sajnálom. Észre kellett volna vennem, hogy tudjak segíteni.

– Hagyjuk, csak rátett volna még egy lapáttal – rázta meg a fejét, majd rám mosolyogva kicsit közelebb húzódott. – Ez most elég laza volt, és ittam közben rendesen, szóval nyugi, jól vagyok.

– Meg a lófaszt – döntöttem a vállára a fejem. – Nem úszod meg ennyivel. Mesélj!

– Tudod, a szokásos – sóhajtott fel, és félretette az éjjeliszekrényre a telefonját. – A stressz nem engedett enni, kiakadtam, amikor kikerültek a hírek. De mondom, a srácok etettek, meg én is tartottam a látszatot, már amennyire lehetett. Egy kis fogyás nem a világ vége, egy kiadósabb vacsival majd úgyis vissza fog jönni. Amikor elregélted, hogy Xanderrel együtt vagytok, úgyis többet zabáltam, szóval úgy is mondhatjuk, hogy most visszafogytam. Legalább nem kell új garnitúra ruhát vennem útközben.

– Hülye – ütöttem rá a combjára. Pont úgy, ahogy pár hete ő legyintett tarkón. Nem túl erősen, de ahhoz azért eléggé, hogy érezze, nem viccelek. – Nem a hülye súlyod érdekel, meg nem is a ruháid, hanem a lelki egészséged. Megbeszéltük, hogy szólsz, ha baj van. Tudom, hogy azért nem szóltál, mert ki voltam akadva, és hogy észre kellett volna vennem, mi van veled, de... Legközelebb szólj, kérlek. Nem érdekel, mi van velem, ha rólad van szó, mindig össze tudom kapni magam. Ha egy felhőkarcoló tetején állva csak egy lépés fog elválasztani engem a haláltól, és te dobsz egy üzit, hogy napok óta nem ettél, és szeretnél beszélgetni, akkor hátrébb lépek, leliftezek a földszintre, elmegyek hozzád, összeraklak, és majd utána ugrom. Érted? A fontossági sorrend az életemben nem Jayden, Charlie, és mindenki más, hanem Charlie, Xander, Tyler, Jayden, és mindenki más.

– Nekem meg te vagy a listám elején, szóval baszhatod, és ne merészelj ugrani, mert megverlek – mutatott rám az ujjával. Sosem vert meg, ezúttal sem gondolta komolyan, csak a szavait akarta nyomatékosítani. Előbb törte volna el mind a két kezét, minthogy bennem kárt tegyen.

– Ha én vagyok a listád elején, az pont jó lesz – mosolyodtam el. – Csak gondolj arra, hogy amíg a te problémáiddal foglalkozom, addig a sajátjaim háttérbe szorulnak. Szóval ha segíteni akarsz nekem, hogy jobban legyek, elég elmesélned, mi nyomja a te szívedet, és máris védelmező Jaydenbe kapcsolok át – öltöttem ki a nyelvem, majd megpusziltam a vállát. – Ígérd meg, hogy legközelebb szólsz! Nem számít, mi van velem éppen. Ha megint visszazuhanok a tegnapi, vagy akár a koncert előtti állapotomra, akkor is.

– Jó – sóhajtott fel szemforgatva, megfogta a kezem, finoman megszorította, majd felemelte a szájához, és puszit nyomott rá. – Megígérem, de csak akkor, ha te is megígéred, hogy szólsz, mielőtt eltűnni készülsz.

– Ma ki akartam sétálni az életetekből – mormoltam. Utólag szólni is ért, nem? – Matt tartott vissza. Aztán felcsendült a dalom, és minden a helyére került. – Felsóhajtottam, közelebb bújtam Charlie-hoz. – Nem fogok eltűnni. Sem úgy, hogy kisétálok az életetekből, sem másképp. Viszont... Volna egy komoly kérdésem.

– Nem csak tématerelésnek akarod, ugye? – vonta össze a szemöldökét.

– Hát ilyennek ismersz te engem? – kaptam színpadiasan a mellkasomhoz a kezemet. Erre a szemét forgatta, de már mosolygott, majd biccentett, hogy mondjam, mit akarok. Elvigyorodtam. – Mi a tököm van veled és Tylerrel?

– Kibaszott jó úton halad, hogy lesmároljam – felelte morcosan, miközben durcásan összefonta a kezét a mellkasa előtt. – Meg hogy lefeküdjek vele – tette hozzá mellékesen. – Vagy szimplán berántsam valami gyors körre egy raktárba koncert után.

– Nem az lenne az első alkalom, hogy valakivel egy raktárban kötsz ki – mosolyogtam.

– Az első három alkalommal engem rántottak be – horkantott fel. – Csak utána szoktam rá, hogy én is behúzzak másokat valahova.

– Részletkérdés – vontam vállat. – Ha bármi is lesz köztetek, mármint gondolom, szexuális értelemben, mert nem úgy tűnik, mintha érzelmileg is túl nagy hatással lennétek egymásra... Azért vigyázz rá, oké?

– Nem fogom a szívbajt hozni rá, mint az a szöszke rám. Baszki, azt hittem, ki akar nyírni, amikor koncert után betalált. Ő lett az első kaland. Aztán miután pofán vágtam, akkor mondta, hogy nem bántani akar, csak egy kis szórakozást – forgatta a szemét, majd felröhögött. – Szerencsétlen fickó. De hát honnan a fenéből tudhattam volna?

– Ez azért van, mert szar helyeken szeded össze a pasikat – kuncogtam. – Menj melegbárokba, mint minden normális ember!

– Lusta dög vagyok hozzá – prüszkölt egyet. – Aki akar tőlem valamit, megtalál koncert után, vagy...

A telefonja elég hülye, bugyborékos hangot adott ki. Pontosabban nem is a telefon jelzett, hanem az egyik alkalmazás. És nem is akármelyik. Amint felfogtam, hogy ez a Grindr jelzése volt, ördögi mosollyal Charlie felé fordultam. Az arca egy pillanatra vörös lett a zavartól, majd látványosan átnyújtotta a telefont, hogy engem érjen a megtiszteltetés, hogy megtudjam, ki miatt jelzett be neki az app.

– Kire jelzett be a Murder me? – kérdezte kíváncsian, mire elvigyorodtam. Valami meleg humorista hívta így a Grindrt, Charlie tőle vette ezt át, amit meg tudtam érteni, találó volt. Végül is a Grindr nem kérdezte meg tőlünk, bejön-e az ember, szimplán feldobta, hogy a közelünkben van, és minket is feldobott azoknak az appot használóknak, akik a közelben voltak... Ezzel az erővel célkeresztet is ragaszthattak volna a hátunkra. Csodáltam, hogy még egy homofób hülye sem használta csak azért a Grindrt, hogy könnyebben leljen rá melegekre, akiket bánthat.

– Na ne szórakozz már! – nevettem el magam, amikor megláttam, mit jelzett a Grindr. Az a személy, akit feldobott Charlie-nak, rohadt közel volt. Mintha csak egy fal választotta volna el tőlünk.

– Mi az? – pillantott a telefonra, majd a szemöldökét ráncolva hátranézett a válla felett, vetve egy pillantást a falra, ami elválasztott minket Xanderéktől.

– Tényleg komolyan gondolja ezt a kísérletezgetős dolgot – kuncogtam, majd gondoltam, csekkolom Tyler profilját. Azon a képen, amit felrakott, sok minden látszott, csak az arca nem, és nagyon nem Tyler néven volt fent, de friss kép volt, látszott rajta az a tetkó, amit néhány hete varrtak a bordái tájékára, szóval elég könnyű volt felismerni.

– Szerinted neki is jelzett ez a szar? És Xanderrel ugyanolyan hülye pofát vágva nézik a telefont, mint mi?

– Tuti – mondtam, és mielőtt visszaadtam volna neki a mobilját, azért lecsekkoltam az ő profilját is. Ő sem a saját nevén futott, a kép, amit kirakott magáról, baromi jó volt, de nem olyan friss, mint Tyleré. A rajta lévő ing nagyjából annyira ki volt gombolva, mint az enyém szokott, látszottak a kockái. Amikkel már nem igazán rendelkezett. – Jé, itt még kockás volt a hasad – dobtam vissza neki a telefont, miközben megböktem a hasát.

– Ha nagyon befeszítem magam, még mindig az – öltötte ki a nyelvét, és a pólóját felhúzva befeszítette magát. Tényleg felbukkant egy-két izom, de korántsem volt olyan látványos, mint a képen. – Másfelől pedig, minek szenvedjek testépítéssel és diétával, ha a partnereimet jórészt a seggem vagy a farkam érdekli? – röhögött fel szórakozottan.

– Abszolút jogos – bólogattam. – Na szóval... Tyler, bocsánat, Owen a közeledben van... Mit lépsz erre?

– Szépen ráírok, ahogy szoktam – felelte halál lazán, pimaszul vigyorogva. Hangosan kimondva pötyögte be az üzenetet a telefonba. – Hello, cukorpofa.

– Azt a kurva! – hallottuk Tyler hangját a szomszédból. Felröhögtem. Charlie a száját befogva nevetett. Szegény Tyler...

Várnunk kellett egy keveset, hogy visszaírjon, és ha nagyon hallgatóztunk, hallottuk, ahogy Xanderrel próbálták kitalálni, mit reagáljon. Egyikük sem ismerte a Grindrt, gőzük sem volt, hogyan zajlanak a dolgok az appon, valószínűleg azt sem tudták, mit jelentett a megszólítás, amit Charlie használt. Piszkosul kíváncsi voltam, ezután hogy válaszolnak. Aztán egyszer csak megérkezett az üzenet: Kedves Valentine, kísértetiesen hasonlítasz egy ismerősömre...

Elmosolyodtam. Jaj, Tyler! Az kellett volna neked, hogy én legyek melletted, ne Xander.

– Cukikám, te nagyon új vagy még ezen a platformon. Az lett volna a megfelelő válasz, hogy hello, szexi. Akarsz találkozni? Én pedig válaszolok, hogy mikor és hol fussunk össze. Szedd össze magad, picinyem, ha ilyen vad vizekre akarsz evezni, nem ám valami bajod esik – mormolta Charlie, amit bepötyögött.

– Ki fogod csinálni – szóltam rá. – Finomabban!

– Szerintem kurvára élvezik – röhögött, és ezúttal Xander hangját hallottuk, ahogy totálisan kiakadt azon, amilyen üzenetet kapott a haverja.

– Igazad lehet – kuncogtam. Szinte egyből érkezett is a válasz Tylertől: ugorjuk át a hülye kérdéseket, úgyis tudjuk rájuk a választ. Én átküldöm a szobatársam hozzád, te átjössz hozzám, aztán meg...dumáljuk.

– Megy ez neked, picinyem! – szólt át Charlie emelt hangon a szomszédba, majd tenyérrel kettőt a falra csapott.

– Baszd meg! – kiabált vissza Tyler. – A frászt hozod rám!

Charlie csak röhögött, régen hallottam már ezt a szívből jövően vidám és egyazon pillanatban kicseszettül ördögi nevetését.

– Átmész hozzá? – kérdeztem halkan, hogy a szomszédban tuti ne hallják.

– Nagy a kísértés – nyúlt el az ágyon, miközben félretette a telefonját. Kényelmesen bevackolta magát. – Xanderrel te elsőre meddig jutottál? Nem akarom befosatni Tylert.

– Én leszoptam, ő kézimunkázott – vontam vállat. Mélyen hallgattam arról, hogy Xandernek az nemcsak férfivel volt az első, hanem alapból is. Meg arról is, hogy azért kézimunkázott, mert nem igazán bírta, ha valami a szájában volt. Pedig próbálkozott, de ami nem ment, azt kár volt erőltetni.

– Reális – bólintott, majd nyögve feltolta magát, és nagyot nyújtózott. – Nem veszed magadra, ha átzavarom ide a pasidat?

– De, szörnyen bántani fog, hogy időt kell töltenem a szerelmemmel kettesben – forgattam a szemem, majd elkomolyodtam. – Figyelj... Ha tovább akarna menni, mert totál hülye, és úgyis többet akar, akkor se engedd! Max az orálig elmehet, de ha annál többet csináltok elsőre, meg fogjátok bánni. És tényleg vigyázz rá, tudod, hogy törékenyebb, mint amilyennek tűnik.

– Nyugi, nem ma kezdtem én sem – kacsintott felém. – Xander viszont ne bútorozzon be túlzottan, mert nem vagyok híve annak, hogy hosszan bújjak a partneremhez. Pláne elsőre. Ja, és Pakito itt lesz nálatok addig – tette hozzá komolyan.

– Ez egyértelmű – bólogattam. – Azért kopogj, ha jössz vissza. Bár szerintem csak hallgatózni fogunk – vigyorogtam rá.

– Bánja a fene, tartok egy kis énekórát a dobosunknak – kuncogott, miközben az ajtó felé indult, aztán még megtorpant, és visszanézett rám. – Tényleg ne parázz, JJ. Lehet, hogy csak dumálni fogunk.

– Nem parázok – mosolyogtam rá. – Ismerlek, tudom, hogy odafigyelsz azokra, akiket bírsz.

Erre elmosolyodott, majd távozott. A szomszédból tompán hallani lehetett, ahogy Charlie finoman, de kellő erővel kitessékelte Xandert a szobából, majd Pakito rikácsolásából ítélve szerintem utánadobta szegény madarat. Xander két percen belül már nálam volt, éppen csak egy gyors puszit kaptam tőle, mielőtt kíváncsian, de aggódva odalapult volna a falhoz. Ölében Pakitóval, akinek próbálta befogni a csőrét, amit a papagáj kicsit sem díjazott.

– Hé! – szóltam rá. Oké, mondtam Charlie-nak, hogy hallgatózni fogunk, de nem gondoltam komolyan. – Xander, el a faltól!

– Tyler totál kivan idegileg – mormogta, aztán a fülét egészen a falnak nyomta, amikor tompa beszélgetést hallottunk. – Jó, Charlie cuki – suttogta. Elhúzódott a faltól, aztán Pakitót is elengedte.

– Naná, hogy cuki – forgattam a szemem. – Kapott tőlem szentbeszédet, de amúgy sem hülye, odafigyel Tylerre. Ne aggódj miatta!

– A tesóm, persze, hogy aggódom – sóhajtott fel. – Charlie sosem aggódott érted, ha kalandoztál?

– De, de én olyanokkal kalandoztam, akiket vagy egyáltalán nem ismert, vagy nem eléggé. Te ismered Charlie-t, szóval bízz benne!

– Azok az üzenetek azért egy kicsit más Charlie-t festettek elém, mint akit ismerek – mormogta, majd elkezdett kuncogni. – Látnod kellett volna Tyler fejét. Még sosem láttam ilyennek.

– El tudom képzelni – mosolyodtam el. – Nézd, lehet, hogy neked új az a Charlie, aki azokat az üzeneteket küldte, de én ismerem azt az énjét is, és tudom, hogy ha tényleg eljutnak valameddig Tylerrel, annyira oda fog figyelni rá, mint én rád. Oké?

– Oké – mosolygott. Pakitót basztatta, akinek bejött, hogy Xander egy ujjal fel tudta őt borítani, majd alighogy két lábra ugrott, ismét felborította.

– Akkor most, hogy megnyugodtál, és én sem az ágyamon kuporgok a fal felé fordulva, totál depisen... Volnál szíves megcsókolni? – húzódtam egy kicsit közelebb hozzá.

Elmosolyodott, az arca kipirult, de már nem olyan élénk vörösre, mint eddig szokása volt. Jaj, baszki, csak le ne szokjon róla! Szerettem, amikor elpirult.

Olyan édesen nézett rám, mintha a tekintetével akart volna megölelni, megsimogatni, aztán végre rávette magát, hogy ténylegesen végigsimítson az ujjaival az arcomon. Tudtam, hogy ebből az a tipikus érzelgős és nyálas, Xanderes csók lesz, de nem bántam. Sőt, szerettem volna azt a csókot. Finoman félretolta Pakitót, hogy az ágyra tudjon tenyerelni kettőnk közt, miközben a másik kezét az arccsontom vonalán gyengéden végigsimítva a tarkómhoz vezette. Nagyon lassan, finoman húzott közelebb magához, éppen csak egy kicsit, nehogy kibillenjek az egyensúlyomból, mielőtt a szája az enyémnek simulhatott volna.

Belebizseregtem a csókjába. Olyan gyengéden és szeretetteljesen ért hozzám, mintha legalábbis összetörhetett volna bármelyik érintésével. Nem kapkodott, ahogy sosem tette, mégis a fellegekig repített. Úgy éreztem, mintha összeforrt volna a lelkem, minden egyes törés, ami volt benne, szép lassan begyógyult, alig maradt emlékeztetője annak, hogy valaha is ott volt. Tudtam, hogy ez hülyeség, hogy azok a sebek visszatérnek, amint Xander elhúzódik tőlem, de nem érdekelt. A pillanatnyi boldogság és béke éppen elég volt.

Amikor elhúzódott, az enyémnek döntötte a homlokát, és tovább simogatta az arcomat, letörölve azt az egy aprócska könnycseppet, ami valahogy megszökött, miközben csókolóztunk. Elmosolyodtam.

– Nem szeretnék totál nyálas és giccses lenni, de szívesen visszamennék az időben, hogy megcsapkodjam azt a Jaydent, aki azt hitte, semmit nem érez irántad. Piszkosul szerelmes vagyok beléd.

– Ne mondj ilyet – durcizott. Orrhegyen puszilt. – Nem tudtam volna veled mit kezdeni, ha az elejétől kezdve úgy belém vagy zúgva, ahogy én voltam beléd – kuncogott fel.

– Voltál? – húzódtam el vigyorogva. – Mi az, hogy voltál?

– Jaj, ne izélj már – horkantott fel, és jobb ötlet híján Pakitót dobta nekem, aki élesen rikácsolva a fejem tetején kötött ki.

– Kurvára hangulatromboló ám az a papagáj még így is! – hallatszott Charlie igencsak felcseszett hangja a szomszédból.

– Nem hallgatózik, hanem kielégíti a másikat – szóltam vissza.

Szinte hallani véltem, ahogy Charlie elfojtotta magában, hogy pont azt csinálná, ha viselkednénk, de nem felelt semmit. Nem akarta tovább rontani a helyzetet. Xander cserébe viszont fülig elvörösödött.

– Mi ez a vörös arc? – böktem meg az arcát. – Csak nem zavarba jöttél attól, amit a srácok a szomszédban csinálnak?

– Nem. Semmi – vágta rá, ha lehet, még vörösebben. Basszus, de imádtam, hogy ilyen könnyű volt zavarba hozni!

– Akkor esetleg te is valami olyasmit szeretnél csinálni, mint ők? – vontam fel a szemöldököm vigyorogva.

– Most? – nyílt nagyra a szeme. – Ha te benne lennél, én is benne vagyok, de ha csak bújni akarsz, azzal is ki tudok békülni.

Oldalra billentett fejjel figyeltem. Megint úgy nézhettem ki, mint egy kiskutya, akinek gőze sincs semmiről, de ezúttal pontosan tudtam, mi a helyzet. Nem akart semmi olyasmit csinálni, szimplán szeretett volna összebújni velem. Meg tudtam érteni. Persze, poénkodtam azzal, hogy csináljunk valamit, de igazság szerint nem volt hozzá túl sok kedvem. Még nem voltam abban az állapotban, hogy oda tudjak rá figyelni olyan mértékben, amennyire szüksége volt rá, de még rohadtul nem tartottunk ott, hogy átadjam neki az irányítást, mert nem tudta kordában tartani magát. Gyengédségre volt szükségem, és még nem állt készen arra, hogy szex közben legyen gyengéd.

– Csak bújjunk össze – mosolyogtam rá, aztán eldőltem az ágyon, és magammal húztam őt is. Pakito hangos rikácsolással jelezte, hogy rohadtul a fejemen volt, és nem tetszett neki, hogy hirtelen el kellett repülnie, de a szomszéd szobából ezúttal nem hallatszott semmilyen méltatlankodás. Ez jó eséllyel azt jelentette, hogy már egyikük sem volt abban a helyzetben, hogy dumáljon.

Az oldalamra fordulva kúsztam közelebb Xanderhez, belefúrtam az arcom a nyakába úgy, hogy a szám a kulcscsontját érje, és apró puszit hintettem rá. A fejemen éreztem, hogy elmosolyodott, aztán elkezdett helyezkedni, hogy közelebb férkőzzön hozzám, és amikor már elég közel volt, a hátamat kezdte simogatni.

– Szeretnél beszélni arról, ami az elmúlt napokban történt? – kérdeztem halkan. – Amikor a Lost in the stormot énekelted, elég dühösnek, zaklatottnak, meg ilyesminek tűntél.

– Igazából csak akkor jött ki rajtam minden – suttogta, minden kimondott szóval a fejemet simogatva, majd reszketve felsóhajtott. – Kicseszett szar volt nélküled ott állni – suttogta remegő hangon, és mielőtt könnyek közt felszipoghatott volna, szorosan magához ölelt. – Egyikünk sem találta a helyét, amíg meg nem jelentél. És sajnálom, ha túl durva voltam szegény gitároddal, nem akartam bántani.

– Talán túlélte – mormoltam. – Sajnálom, hogy miattam mindig ilyen hülyeségek történnek, és hogy miattam fáj neked is.

– Nem, sh, nem. Ez nem a te hibád volt. Semmi rosszat nem csináltál. Se...

– Biztos? – vágtam közbe. – Mert úgy érzem, én csináltam hülyeségeket. Én döntöttem úgy, hogy önmagam leszek, és válaszolok a hülye interjúkérdésekre. Én döntöttem el, hogy a középpontba kerülök, vállalva minden szart, ami ezzel jár. Én engedtem meg nekik, hogy kutakodjanak az életemben, miattam hiszik azt, hogy joguk van mindent tudni nemcsak rólam, de rólatok is. De sosem kérdeztem meg tőletek, ez nektek is oké-e. Mostanáig nem láttam, milyen hatással van rátok mindez, és... Charlie már megint nem evett, ráadásul miattam nem, te is miattam voltál depis, Tyler is, és... Annyira kibaszottul sajnálom, szívem – bújtam bele még jobban a nyakába. Kibaszott könnyek. – Hülye voltam, hogy nem gondoltam rátok. Bele kellett volna gondolnom, hogy ha én el is fogadok mindent, ami a kiállásommal jár, ti nem biztos. Amikor anyáék azt mondták, rejtsem el önmagam, arra gondoltam, dehogy rejtem, elviselek bármilyen fájdalmat azért, hogy magamat adhassam, de ha figyeltem volna rátok, és láttam volna, ti mit szenvedtek el emiatt, akkor én nem... Akkor soha nem...

Nem bírtam befejezni. A zokogás úgy tört fel belőlem, ahogy az elmúlt napokban számtalanszor. Váratlanul, mindent elsöprően. Nem hagyott szóhoz jutni, levegőt is alig bírtam venni. Mintha egy kicseszett mini pánikrohammal keveredett volna.

Xander nem szólt semmit, csak ölelt és a hátamat simogatta, néha suttogott, de nem akarta belém fojtani az érzelmeket. Hagyta, hogy sírjak, de amikor érezte, hogy már túl sok lenne, akkor csitított, hogy nyugodtabban bőgjek tovább. Addig meg sem szólalt, amíg el nem fogytak a könnyeim, és kimerülve már csak bújtam hozzá.

– Csak jót akartál – suttogta a homlokomra, néha apró puszikat adva egyik vagy másik szó után. – Segíteni akartál, még ha faszkalap kérdéseket is kaptál. Mindig kiálltál azokért, akiknek nem volt hangjuk. És elviselted, ha a világ pofán vágott. Mi meg kurva sokszor hagytuk, amikor kiállhattunk volna melletted. De büszkék voltunk rád, tudod? Csak sosem gondoltunk bele, hogy azok a pofonok rajtunk is nyomot hagynak, és hogy ha ez csendben gyűlik bennünk, akkor egyszer ki fog robbanni. Hát na, most megtörtént, és még nem tudjuk, hogyan tudunk melletted állni, segíteni, de igyekszünk. Te semmi rosszat nem tettél, kicsim, semmi rosszat. Fotelharcosok és egyéb barmok teszik a mocskos dolgokat, nem te...

Aprót bólintva bújtam még közelebb hozzá éppen akkor, amikor kopogtak a szobaajtón. Összevontam a szemöldököm. Máris végeztek volna? Vagy ilyen sokáig sírtam?

– Gyere! – szóltam ki rekedten, mire kinyílt az ajtó. Elhúzódtam Xandertől, hogy lássam, tényleg Charlie tért-e vissza, és amikor észrevettem, legszívesebben rákérdeztem volna, milyen volt, de csendben maradtam. Charlie elkezdett a táskájában kutakodni, majd fogkefét és fogkrémet elővéve a fürdő felé indult. Elvigyorodtam, és egy pillanatra visszafordultam Xander felé. Láttam, hogy próbálta összerakni magában, ez mégis mit jelentett, de szerencsére Charlie kisegítette azzal, hogy megállt a fürdőajtóban, és rákacsintott, mielőtt bement volna. Xander szeme tágra nyílt a döbbenettől, ahogy még mindig a fürdő irányába pislogott.

– Geci, leszopta Tylert? – kérdezte döbbenten.

– Le ám – kuncogtam, és lassan kibontakoztam Xander öleléséből. – Egy pillanat – mondtam, majd a fürdőajtóhoz mentem. Halkan bekopogtam, és amikor Charlie, valószínűleg fogkefével a szájában kiszólt, hogy szabad, benyitottam, és bedugtam a fejem az ajtón. – Fogunk dumálni róla, vagy menjek és faggasam Tylert? – kérdeztem olyan halkan, hogy Xander ne hallja.

Charlie szájában megállt a fogkefe, őszintén elgondolkozott, majd fintorogva a fejét rázta.

– Tylert kifaggathatom? – kérdeztem, hátha egyáltalán nem akarta, hogy tudjak bármiről is.

– Eöe – vont vállat, majd kiköpte a fogkrémes, habos nyálat a mosdókagylóba. – Felőlem csinálsz, amit akarsz. Xanderrel nem biztos, hogy bájcsevegne erről. De biztos jólesne neki, ha kicsit visszarángatná valaki a földre – tette hozzá kuncogva. – Lehet, hogy még mindig a plafont bámulja, és az életén gondolkozik.

– Faszfej – forgattam a szemem. – Akkor én átugrom Tylerhez, Xander meg vagy jön, vagy marad, nem tudom. Ne lepődj meg, ha kilépsz a fürdőből, és még az ágyamon játszik Pakitóval – mondtam, miközben elkezdtem behúzni magam után az ajtót, majd mielőtt teljesen becsuktam volna, egy pillanatra megálltam. – Szeretlek – szóltam be Charlie-nak. Aztán rácsuktam az ajtót, és Xander felé fordultam. – Én megyek Tylert faggatni. Te jössz vagy maradsz?

– Szerintem maradunk – felelte bizonytalanul. – Te vagy a téma szakértője, én meg még nem vagyok kíváncsi arra, hogy Charlie mire képes. Mondjuk azt, hogy vizuális típus vagyok, de ezt nem akarom látni.

– Te tudod – vontam meg a vállam. – Bár ha itt maradsz, lehet, hogy Charlie fog neked tippeket adni a mi szexuális életünkkel kapcsolatban...

– Meg a faszt fog – pattant ki az ágyból, majd visszahajolt Pakitóért, és kirobogott a szobából, a folyosón volt csak hajlandó megállni. Vigyorogva követtem. Annyira könnyű volt zavarba hozni!

Amikor bekopogtunk a szobába, Tyler egy halk, nem túl határozott ahával jelezte, hogy mehetünk. Charlie-nak igaza volt, még mindig az ágyon feküdt kinyúlva, mint valami kicseszett tengericsillag, de legalább ruha volt rajta, szóval Charlie lehetett olyan cuki, hogy miután végeztek, felöltöztette.

– Szia, haver – csuktam be magunk után az ajtót. – Van kedved dumálni?

– Faggatni akarsz – mondta. Nem kérdés volt, pontosan tudta, miért zavartam.

– Igen.

– És te hallani akarod? – pillantott felvont szemöldökkel Xanderre.

– A másik opció az lett volna, hogy Charlie-tól hallgatok tanácsokat, azt meg kösz, inkább kihagyom. De szólj, ha zavarok, és elkotródom.

– Ja, nem, tök oké, hogy itt vagy. Na akkor story time... Az elején átdumáltuk a dolgokat, mert nem akarta, hogy félreértsem. Tudjátok, ez a nincsenek olyan jellegű érzelmei irántam duma. Ami nagyon fasza, mert nekem sincsenek iránta, szóval jó, hogy ezt megdumáltuk. Neki igazából csak kell valaki, akivel néha összejöhet, és mondhatni, kényelmes választás. Mármint közel van, megbízható, ilyenek.

– És neked jó így? – kérdeztem közbe.

– Miért ne lenne?

– Mert Xanderrel mi is így kezdtük.

– Kiskocsi, mi? – röhögött fel a részeg éjszakánk emlékén Xander. Tyler elvigyorodott. Ó, ezek szerint értette a poént?

– Na szóval, Charlie külön kiemelte, hogy ezt ne úgy gondoljam, mint ahogy nálatok volt – kuncogott. – És igen, jó nekem így, nem vágyom szerelemre, az nem nekem való. Aztán megdumáltuk, hogy ez csak szórakozás, nem viszünk bele érzelmeket, nem fogjuk szétcseszni a zenekart, satöbbi. Az ágy szélén ültünk, cseszett kényelmetlen volt, mármint testhelyzetileg, aztán elkezdtünk smárolni, és azt a kurva! Jayden, a haverod cseszettül érti a dolgát. Úgy csókolt, hogy kettéállt tőle a fülem, baszki!

Elvigyorodtam. Vajon Xander hasonlóan jellemezte volna, amikor én csókoltam meg őt első... meg asszem, második alkalommal?

– Aztán elkezdett tapizni, de egy büdös bunkó volt, mert csak ruhán keresztül csinálta, és szerintem amúgy rohadtul élvezte, hogy kikészített. Esküszöm, olyan a srác, mintha BDSM-re szakosodott volna, csak most visszafogta volna magát valamennyire. Végig dominált felettem, és basszátok meg, bejött – vigyorodott el. Madarat lehetett volna fogatni vele. – Faszom sem gondolta volna, de tényleg élveztem. Szerintem amúgy valami fura fétise lehet, mert nagyrészt a mellkasomat basztatta, de... Nem tudom, mintha valami visszatartotta volna attól, hogy normálisan belemerüljön, mert a... khm, érzékenyebb pontokat arrafelé igencsak kerülte.

Jaj, Tyler! Ha tudtad volna, hogy azért volt veled ilyen, mert kifejezetten kértem, hogy viselkedjen...

Xanderre pillantottam abban a pár másodpercben, amíg Tyler csendben volt. Totál vörös volt az arca, láttam rajta, hogy baromi kényelmetlen volt neki a helyzet, és egy kicsit megsajnáltam amiatt, hogy magammal rángattam. Felsóhajtottam.

– Szívem, ha szépen megkérlek, leugranál a büfébe megnézni, van-e kakaó? – kérdeztem. Eszembe sem jutott, hogy az éjszaka közepe volt. Felőlem akár délután kettő is lehetett volna.

– Mi? Hogy? Ja! Persze! – hebegte, aztán már ugrott is, éppen csak a pénztárcájáért fordult vissza hirtelen, meg letette a vállán ragadt Pakitót, mielőtt magunkra hagyott volna.

– Oké, folytathatod – fordultam vissza Tyler felé.

– Minek mondtad neki azt, hogy Charlie tanácsokat adna neki, ha maradna? Tudod, hogy Charlie nem szeret ilyenekről beszélni, legfeljebb veled.

– Olyan sokat voltam távol tőle mostanában, jólesett vele lenni. De kellemetlen volt neki a helyzet, szóval...

– Oké – bólintott. – Szóval ott tartottam, hogy a haverod egy büdös bunkó, aki egyébként rohadtul nem vetkőztetett le – grimaszolt. – Mi a faszért nem?

– Kértem, hogy bánjon veled finoman – dőltem neki a falnak. – Szerintem nem ment volna neki, ha pucér vagy.

– Mi a faszért kértél tőle ilyen faszságot? – csattant fel Tyler, mire döbbenten összevontam a szemöldököm. Mi az, hogy mi a faszért kértem tőle ezt?

– Mert nem akartam, hogy túl vad legyen veled, te idióta! – vágtam rá. – Tudom, milyen, és nem tudtam, készen állsz-e arra. Örülhetnél, hogy figyelt rád.

– Jó, bocs – pillantott újra a plafonra. – Kösz, hogy törődtök velem, meg minden, de legközelebb majd én eldöntöm, mit szeretnék, oké? Ahogy te is mondtad az esküvőn, nagyfiú vagyok, tudok szólni, ha valami olyat csinál, ami nem jön be. De azért a felsőmet végül levette – mosolyodott el. – Jó arc volt, mert elég óvatosan próbálta kitalálni, meddig mehet el, aztán tudod... Kézimunkázott kicsit, majd kiültetett az ágy szélére, hogy a lábamhoz tudjon térdelni, és onnantól szájjal folytatta. Semmi extra – vonta meg a vállát. – Eléggé ért hozzá, és szadista fasz, mert mindig, amikor már közel jártam, abbahagyta, és pihentünk egy kicsit. Mondjuk igaza volt, mert utána eléggé elsöprő volt a dolog – mormolta enyhén vörös arccal. – Aztán tök egyszerűen közölte, hogy legközelebb folytatjuk, és lelépett. Büdös bunkó.

– Na, hát miért mondasz rá ilyen csúnya dolgokat? – vigyorodtam el. Nem mintha nem értettem volna meg. Ha Xanderrel kerültünk volna hasonló helyzetbe, és ő nem engedte volna, hogy bármit is csináljak, az őrületbe kergetett volna.

– Mert én is próbálkozni akartam – morogta. – Az lett volna a lényeg, hogy én kísérletezzek, nem az, hogy engem szopjanak le. Őszintén, JJ, a száj az csak száj, de...

Felröhögtem.

– Most meg mi a fasz van? – kérdezte dühösen.

– Mi az, hogy a száj az csak száj? – kérdeztem még mindig röhögve. – Ezzel a hozzáállással mégis meddig hitted magad heterónak?

– Ne röhögj már rajtam, te fasz – rúgott bele a combomba egy kicsit erősebben, mint kellett volna. – Nem tök mindegy, ki szop le?

– Nekem igen, mert én queer vagyok, de kérdezz meg erről egy heterót, és kurvára mást fog mondani.

– Pech, hogy pont nincs a közelben egy hetero sem.

– Ja, rábasztál – vigyorogtam. – Ne legyél mérges azért, mert nem csinálhattál semmit. Charlie ebből a szempontból nem igazán tudja visszafogni magát, ha elragadja a hév – vontam meg a vállamat, aztán felkeltem az ágyról, és elindultam kifelé. – Ha Xander véletlenül tényleg szerzett kakaót, megihatjátok, nem kérem. És Tyler... Charlie semmi olyat nem csinált, ami nem volt jó? Mármint azon kívül, hogy téged nem engedett kibontakozni.

– Nem, semmit – rázta meg a fejét.

– Oké. Ha bármikor bármi gáz lenne, beszéld meg vele!

– Ez egyértelmű.

Aprót bólintottam, és magára hagytam. Bekopogtam a saját szobánkba, nem akartam rányitni Charlie-ra, hátha éppen a feszültséget vezette le, de amikor kiszólt, hogy mehetek, és beléptem, az ágyán fekve telózott. Lekuporodtam a saját ágyamra, és Charlie irányába fordultam.

– Kérdezhetek valamit?

– Persze – felelte lazán, és lerakta a telefont. Feltolta magát annyira, hogy a hátát az ágytámlának tudja támasztani.

– Amikor elkezdtél srácokkal kavarni, miért csak azután mondtad el nekem, miután rájöttél, hogy láttalak az egyikkel? – kérdeztem halkan. Évek óta próbáltam feltenni neki ezt a kérdést, de sosem volt hozzá bátorságom. Mindig úgy voltam vele, hogy tök mindegy, elkezdett beszélni róla, megbízott bennem annyira, hogy elmondja, és csak ez számított. De közben ott motoszkált bennem, hogy nem a bizalom miatt mondta el, hanem azért, mert tudta, hogy láttam. Utáltam, hogy így gondoltam a dolgot, mert nem várhattam el tőle, hogy elmondja, de közben kíváncsi voltam, vajon miért nem mondta el hamarabb.

Charlie elfordult tőlem, a plafont nézte, agyalt, aztán lehunyt szemmel felsóhajtott.

– Mert hülye voltam – suttogta maga elé. – Mert bejött. Mert rohadtul leszartam, kivel vagyok együtt. És mert rohadtul... rohadtul féltem, hogy emiatt változna köztünk valami – tette hozzá, és a hangjából ítélve nem volt büszke arra a srácra, akiről mesélt.

– Két kérdés. Először is: miért beszélsz úgy, mintha akkora bűn lenne, hogy szórakoztál?

– Mert felelőtlen voltam – felelte halkan. – És visszagondolva lehetett volna több eszem. De rájöttem, hogy szeretek faszt szopni, és pasikkal szórakozni eldugott helyeken... És csodálom, hogy nem történt belőle soha semmi baj.

– Mind csinálunk pár olyan dolgot, amire később nem vagyunk büszkék, de ez nem azt jelenti, hogy így kell beszélnünk róla – mosolyodtam el. – Szórakozgattál, élvezted az életet, és mivel nem történt semmi baj, felesleges rágódnod rajta. Második kérdés: mitől féltél, mi változott volna köztünk, ha megtudom?

– Attól, hogy az lesz, mint most Tylerrel, hogy kéznél vagy, és hogy ki akarlak majd használni. Szóval inkább kussoltam az egészről. Aztán amikor lebuktam, addigra már kicsit komolyabb voltam, nem valami kibaszott Don Juan vagy Dorian Gray, vagy fasz se tudja már... – felelte suttogva.

– Tylert kihasználod? – kérdeztem. Bőven több volt két kérdésnél.

– Nem akarom kihasználni, mármint... próbálkozom – sóhajtott fel. – De te is láthattad, hogy horogra akadtam elég hamar. Mondjuk őt sem kellett sokat noszogatni, hogy belemenjen dolgokba.

– Ha mindkettőtöknek jó, akkor az nem kihasználás – vontam meg a vállam. – Szóval legközelebb hagyd, hogy ő is csináljon valamit, mert most morcos, hogy ő nem próbálkozhatott. Egyébként meg hülye vagy. Azt hiszed, ha nálam próbálkoztál volna, az tönkreteszi a barátságunkat? Mert szerintem nem – ültem fel. – Átülhetek hozzád? – kérdeztem, és amikor bólintott, áthuppantam az ő ágyára, és nekidőltem mellette a falnak.

– De nem is vagyok olyan cuki és bújós, mint Xander. Barátként persze igen, de partnerként nem. Próbáltam, de nem jött be. Te meg szereted az ilyet, nem? Nem akartalak sem összezavarni, sem megbántani.

– Úgy értem, ha próbálkoztál volna, és véletlenül lettem volna olyan állapotban, hogy belemenjek a dologba, szerinted meddig jutottunk volna? – vontam fel a szemöldököm. – Mert szerintem legfeljebb egy csókig, aztán koppantunk volna, hogy nyomorékok vagyunk, mert kölyökkorunk óta ismerjük egymást, szinte testvérek vagyunk, és kibaszott fura lenne, ha bármit is csinálnánk. És tuti, hogy ez benned is felmerült, különben nem féltél volna elmondani, hogy bírod a pasikat is.

Charlie úgy nézett rám, mint egy szomorú, szeretetre éhes menhelyi kiskutya. Valamit mondani akart, aztán végül inkább csak hozzám bújt, és a vállamba fejelt.

– Lehet, hogy igazad van... – suttogta. – De ez nem változtat azon, hogy gondoltam arra, hogy te és én...

– Charlie... Te most gondolatokról beszélsz. Amit gondolatban teszünk, az nem bűn. Ha az lenne, már többszörös életfogytiglannal ücsörögnék egy börtönben, mert gondolatban a fél világot kinyírtam az elmúlt hetekben, és nem is akárhogy, hanem csúnya kínzások után. Amit gondolsz, az mindaddig nem számít, amíg nem teszed meg. És sosem tetted. Nem számít, akartad-e, mert nem csináltál semmit.

– Egyesek, khm... Pár keresztény rokonom szerint ezek a gondolati dolgok is elég bűnös szarok, amiket meg kéne gyónni. Szóval, tessék... nincs más, amiről tudnod kellene – sóhajtott fel. – És sajnálom.

– Oké, akkor most jól figyelj rám – fogtam meg mindkét kezemmel az arcát, hogy magam felé tudjam fordítani. – Feloldozlak képzeletbeli bűneid alól, még egy szaros Miatyánkat sem kell elmormolnod miattuk. Meggyóntál, tudomásul vettem, elfogadtam, nincs mit sajnálnod. Rendben vagyunk?

– Rendben – mosolygott rám, majd a tenyerembe puszilt, mielőtt visszadőlt volna a vállamra. – Nem mondom, hogy jobb, de... egy picivel könnyebb. Ezt azért a pasid előtt légyszi ne kotyogd ki, Xander még képes lenne kinyírni miatta.

– Eszemben sincs, nem kell neki mindent tudnia. Egyébként sem lenne joga kiakadni rajta azok után, hogy...

Elhallgattam. Faszom, nem lett volna szabad belekezdenem abba a mondatba, de Charlie előtt valahogy sosem tudtam titkokat tartani. Hiszen kölyökkorom óta a legjobb barátom volt, mindent megbeszéltünk. Elég volt csak rám néznie, és minden titkomat kifecsegtem volna neki. Ha tudtam volna az atombombánk indítási kódját, azt is elárultam volna neki.

– Erről beszélek, kiscsibém, hogy kotyogsz – sóhajtott fel Charlie, és egy szemforgatás közben feltolta magát, hogy rám tudjon nézni. – Akarsz róla beszélni? Vagy inkább tegyek úgy, mintha nem hallottam volna semmit?

– Ha azt mondanám, tegyél úgy, mintha nem hallottál volna semmit, akkor nyugodt lennél, tudva, hogy van valami? – kérdeztem.

– Nem. Akkor Xander után mennék, amíg nem kapok választ – fintorgott, és a hajába túrva nekidőlt az ágytámlának.

– Sejtettem. Csak annyi, hogy nem igazán tudja kordában tartani magát. És mielőtt kiakadnál, nem arra gondolok, hogy valami rosszat csinál, csak... A múltam miatt kattanok néha, és rossznak érzem, ha kicsit vadabb, vagy ha irányít. Például ha túl gyors, vagy egy kicsit követelőzőnek tűnik, akkor nem érzem jól magam. De még csak egyszer fordult elő, és amikor szóltam, akkor visszafogta magát. Még nem tudja, hogyan csinálja nyugisan, túlságosan új neki az egész, és hamar akar a csúcsra jutni, mert jólesik neki. Nem látja még, milyen jó, amikor lassan történik mindez – mormoltam. Furcsamód jólesett erről beszélni Charlie-val. Nem mintha mindenáron ki akartam volna kotyogni mindent a szexuális életemről, de azért voltak dolgok, amikről jó volt beszélni valakivel, aki tudott is reagálni rá, és nem érezte kellemetlennek. Xanderrel ilyen dolgokról beszélni teljesen más volt, Tylerrel nem dumálhattam a legjobb barátjáról – bár őt kifaggattam az én legjobb barátomról, de az más volt –, Damon és Matt meg azért csak idősebbek voltak nálunk bő tíz évvel... Teljesen máshogy reagáltak volna, mint egy korombeli.

– Majd megnyugszik – mosolyodott el Charlie, mintha ismerősen csengett volna neki a történet. – Vagy csináljátok úgy, hogy előtte már egy kicsit lefárasztod. Fel kell küldeni a pulzusát a fenébe, mert különben az életben nem fullad ki. Élvezzen el, aztán majd összekaparja magát egy második körre és nyugodtabb lesz.

– Nem kaparja – ráztam meg a fejem. Eszembe jutott az első próbálkozásunk, amikor szinte egyből bealudt, miután végeztünk. Második és harmadik alkalommal már jobban bírta, de tudtam, hogy ha egyszer elért a csúcsra, nem lett volna ereje még egy menethez.

– Akkor mondd neki, hogy tartsa magát kondi üzemmódban. Ha leköti magát a hülye pulzusával, még képes és átszeretkezi veled a fél éjszakát – kuncogott Charlie jókedvűen. – Valahogy megtanulta, hogyan kell szabályoznia magát a színpadon, az ágyban is meg fogja tanulni.

– Azért a fél éjszaka már egy kicsit sok lenne – vigyorogtam. – Nem bírok én ki annyit! Kösz a tanácsokat, de igazából arra gondoltam, megvárom, amíg nem lesz totál új neki ez az egész szex dolog, és ha már lenyugodott, meg látott mindent, akkor hagyom irányítani, addig nem.

– Nem kell vele sietni – bólintott egyetértően. Már kezdtem megnyugodni, hogy figyelmen kívül hagyta, hogy már megint nyomorult voltam, és elszóltam magam, de akkor felvillantott egy geci önelégült mosolyt. Faszom, ezt tőlem tanulta. – Azért remélem, dagad a melled, hogy te voltál neki az első.

Felsóhajtottam. Hazudtam volna azt, hogy nem? Persze, hogy örültem neki, pláne azok után, amit Xander mondott, még mielőtt megtörtént volna.

– Igen, de nem azért, amiért gondolod – ráztam meg egy kicsit a fejem. – Amikor elmondta, hogy még sosem volt senkivel, Chaplint idézett. Csak azé lehet a meztelen tested, aki beleszeretett a meztelen lelkedbe. Vagy valami ilyesmi. Azért örülök neki, hogy velem volt először, mert tőlem sem a lelkét, sem a testét nem félti – mosolyodtam el, ahogy rádőltem Charlie vállára. – És ha tudnád, milyen csodálatos mindkettő...

– El tudom képzelni, Rómeó – kuncogott fel, miközben megsimogatta a fejem. – Már látom is magam előtt, ahogy dalocskákat ír neked. Für Jayden... Kicseszett bénán hangzik, de kinézem belőle – kuncogott a saját poénján. – Marha nagy mázlista vagy vele.

– Hülye – böktem oldalba. – Tudom, hogy mázlista vagyok. Te meg bunkó – fintorogtam. – Mint a legjobb barátom, neked nem azt kéne mondanod, hogy ő mázlista velem?

– Most mit vagy úgy oda? – nevetett fel. – Jó, be ne durcizz, az évezred főnyereménye vagy, JJ, és Xander a világmindenség legszerencsésebb félnótása lehet, hogy téged nevezhet a pasijának. Most már boldog vagy?

– Tökéletesen, köszönöm – biccentettem. – Kérdezhetek még egy személyesebb jellegű dolgot, mielőtt hagylak szunyálni?

– Nem használok sötétben világító óvszert. Az meg buli lenne, ha már megvárnánk a napkeltét.

– Le sem szarom, milyen óvszert használsz – forgattam a szemem. – Csak azt szerettem volna kérdezni, hogy azért kerülöd-e a romantikus kapcsolatokat, mert eleve nem tudsz romantikus értelemben vonzódni másokhoz, vagy szimplán úgy vagy vele, hogy fiatal vagy, előtted az élet, és szórakozol, amíg tudsz. De nem kell válaszolnod, ha nem akarsz.

– Bonyolult lenne – felelte egy vállrándítással. Kurvára nem zavarta, hogy még rajta pihentettem a fejem. – Mármint oké, sokszor azért otthon vagyunk, de egy ilyen turné alatt mégis mi a franc lenne?

– Rob Halford viszi magával a férjét a turnékra. Nemrég láttam egy videót, ahol valami barom felrohant a színpadra, amikor koncerteztek egy európai fesztiválon, a zenekar épp a takarásban volt, és Rob férje ment fel a színpadra, hogy lekapja onnan a csávót. Ex-tengerészgyalogos a faszi, szóval én eleve nem packáznék a zenekarral – kuncogtam.

– Jó, mi is hurcibáljuk már Damont, hasonló okokból. A tengerészgyalogosok meg külön állatfajba tartoznak – kuncogott fel. – Egyet azért valamikor megcsípek magamnak.

– Tegyél úgy. Rob sokkal összefeküdt, szóval valamit biztos tudnak.

– Az biztos – mondta, majd felsóhajtott. – Őszinte leszek, JJ, úgy érzem, még nem állok készen egy komoly, romantikus kapcsolatra. Nagyon sok meló van benne, és nem akarom komolytalanul venni. Tök bolond a világ, és nem egyszerű olyan partnert találni, akivel tényleg majdnem minden jól működik. Nálatok tök jól megvan egy baráti alap Xanderrel, arra lehet építeni, közös meló, az érdeklődési körötök mondjuk kurva sokszor ég és föld, de akkor is már évek óta ismeritek egymást, tudjátok, hogyan kell együtt élni a másikkal.

– Neked Tylerrel nem működne ugyanez? – kérdeztem. – Ne értsd félre, nem akarlak mindenáron romantikus kapcsolatban látni, csak kérdezem.

– Nem tudom. Meg előtte jó lenne eldönteni, hogy milyen nemű partner mellett érezném jól magam hosszútávon.

– Ugye tudod, hogy ez nem így működik? – vontam fel a szemöldököm. – Nem döntheted el előre, hogy milyen nemű ember mellett akarsz kikötni. Vagy mondjuk, hogy eldöntöd, hogy pasival akarsz élni. Ha ezek után szembejönne veled egy totál szuper csaj, az a fajta, akibe tényleg bele tudnál zúgni, akivel el tudnád képzelni az életedet... Nemet mondanál csak azért, mert nő?

– Jogos, de ezt nem hajnali négykor fogom veled végigsakkozni, mert holnap estig itt fogunk ülni, ha belekezdek egy pro és kontra listába, hogy mit akarnék kezdeni az életemmel, és hogy ahhoz milyen partner illene.

– Azt mondtad, megvárjuk a napkeltét, akkor már igazán megvárhatjuk a naplementét is – vigyorodtam el, majd felsóhajtottam. – Jó, oké, tényleg aludnunk kéne, hosszú lesz így a nap. Maradhatok az ágyadban?

– Aha – bólintott, és ezzel a lendülettel felkelt, és át akart mászni az én üres ágyamba.

– Mi a faszt csinálsz? – kaptam el a kezét.

– Hideg a lábad – morgott, miközben visszazuttyant mellém. – Francokat fogod te a csülkeidet az én lábszáramon melegíteni, vagy sípcsonton rúgni a semmiből. Xander még nem panaszkodott neked?

– Nem – ráztam meg a fejem. – De zokni van rajtam, szóval nem fogom rajtad melegíteni a lábam. A sípcsonton rúgást meg sajnos el kell viselned, mert összebújva fogunk aludni, mint azelőtt, hogy összeszedtem volna magamnak egy pasit egy turné közepette – feküdtem le. – Na, gyere már! Úgysem úszod meg, törődj bele!

– Akaratos kis dög tudsz lenni néha – forgatta a szemét, de a tekintete csillogott, és már nem aggódott értem. Bevackolta magát mellém, kényelmesen átölelt, és már készült lámpát oltani, amikor geci hangosan megkordult a gyomra. – Kussolsz! – mordult fel.

– Oké, akkor most felkelünk, és kerítünk neked valami kaját – bontakoztam ki az öleléséből, és épp ahogy kimásztam volna az ágyból, halkan kopogtak az ajtónkon. – Gyere! Kivéve, ha baltás gyilkos vagy, akkor maradj kint!

– Persze, mert így kurvára meg lehet állítani minden baltás gyilkost! – hallatszott Xander morgolódása, majd halkan bejött a szobába, félig bebaszva maga után az ajtót. Azért szerencsétlenkedett, mert két gőzölgő bögre kakaó volt a kezében. – Tudom, hogy csak elzavartál a gecibe, de...

– Mi a fasz? Azt ne mondd, hogy idáig kakaót vadásztál!

– Sőt, még Mattet is zaklattam, hogy adja oda a busz kulcsát, mert a hotel nem készít senkinek ilyen istentelen órában kakaót. Mint valami sértett mormota, úgy nyitott ajtót és morgott, hogy miért nem alszunk, és miért kell őt kirángatni a pasija karjai közül, hát olyan kényelmesen bevackolták már magukat.

– Baszki, szívem, te nem vagy normális – kuncogtam. Gaga, de szerettem! – De igazából most pont jól jönne az egyik bögre, épp most indultam volna kajáért Charlie-nak. Várj, hogy mondod? – kaptam fel a fejem, amikor eljutott a tudatomig, amit mondott. – Megzavartál egy összebújást?

– Röviden és tömören, igen – bólintott.

– És kicsit bővebben? – kérdeztem, és a kezemet nyújtottam a kakaó felé, hogy aztán Charlie kezébe adjam. Akár kérte, akár nem, meg kellett innia. Szerencsére a pocakja megint elég hangosan kezdett követelőzni, ami miatt Xander majdnem elnevette magát, szóval Charlie kicsit sértetten, de boldogan szürcsölt bele a kakaóba. Közben Tylert is átette hozzánk a fene, mintha megsértődött volna, hogy egyedül hagytuk, szóval Pakitóval a vállán lekuporodott a velünk szemben lévő ágyra, és a falnak dőlve figyelni kezdett.

– Kicsit bővebben, hogy mindenki értse, te elküldtél engem kakaóért, amikor kezdtem kínosnak érezni, hogy túl sokat tudok arról, amit ti ketten – mutatott Charlie-ra, majd Tylerre – műveltetek. Én meg vagyok olyan hülye, mint Szamár, hogy akkor elindulok megkeresni a kék virágot piros tüskével, hiába vagyok színvak. Szóval mivel a hotel nem tudott nekem kakaót adni, bekopogtam Mattékhez, és vártam, mint a jólnevelt kiskutya, majd kopogtam még egyszer. Na erre már nagy morcosan, mint a téli álomból felkeltett Maci Laci, jött, hogy mégis miért akarom betörni az ajtót. Csendben kopogtam, de mindegy, morci volt. Mondtam neki, hogy kakaót akarok csinálni, itt hülyének nézett, hogy hajnali istentelen háromkor? – imitálta rekedt hangon, grimaszolva és hunyorogva az álmos Mattet, ami miatt Charlie majdnem félrenyelte a kakaóját.

– Pedig örülhetne, hogy olyan sztárokkal utazik együtt, akik hajnalok hajnalán csak kakaózni akarnak, nem drogozni – forgattam a szemem, majd biccentettem Xandernek, hogy bocs, befogom, folytathatja.

– Pontosan. Aztán csak legyintett, hogy tök mindegy. Visszacammogott a szobába, én a küszöbnél megálltam, de hát olyan a szobájuk, hogy mindent látni onnan is. Damon aludt, meg látszott, hogy Matt valahogy a karjai közül mászott ki, szóval érthető volt a morci mackó megnyilvánulása. Aztán ahogy ott a félhomályban próbálta előszedni a kulcsokat, belerúgott az ágy lábába, amire meg Damon felriadt – ecsetelte Xander, és belekortyolt a kakaójába. – De azt is úgy, hogy egy pillanat alatt felfogta, hogy Matt nincs mellette, és azonnal őt kezdte keresni, de még magánál sem volt. Matt pedig eléggé fintorgott, meg káromkodott volna a lába miatt, de helyette full cukin becézte és nyugtatta Damont, hogy nyugalom, bébi, itt vagyok, semmi baj és ilyenek. Aztán Matt magára vett egy pulcsit, meg egy farmert, hogy akkor lekísér a buszhoz, nem ám bajom esik, vagy valami. Damon meg jött velünk, mert behisztizett, hogy egyedül lesz hagyva. A liftben majdnem állva elaludt, miközben Mattnek dőlve bújt. Ja, amúgy... – emelte fel hirtelen a mutatóujját. – Ezzel a kettővel óvatosan, mert Matt olyan késsel alszik a párnája alatt, mint Krokodil Dundee, Damon meg egy stukerral. Félkómásan be is tűzte alsógatyájába, hogy amúgy a világáról sem tud, de a fegyvert hozza magával.

– Meg sem lepődöm – jegyeztem meg.

– Engem azért kicsit aggaszt a dolog – fintorgott Tyler, ahogy Pakitót basztatta. – Paranoiásnak tűnnek.

– Figyelj – szólt közbe Charlie. Tyler úgy kapta felé a fejét, hogy az arckifejezése alapján egyértelmű volt, már nem ugyanazt a Charlie-t látta, akit addig. Mintha csak arra tudott volna gondolni, amit Charlie csinált vele nem sokkal korábban. – Az egyik rendőr volt, meg talán katonai szolgálatot is végzett előtte fiatalon, Matt pedig évekig kamionozott, ami szintén nem nyuszikáknak való meló. Biztos volt mind a kettőjüknek valami szar, ami miatt így tudnak nyugodtan aludni. Nálad is valaki rokon már veterán és PTSD-s, nem? – pillantott vissza Xanderre, aki csak bólintott.

– Azta – füttyentett Tyler, mire Pakito is fütyörészni kezdett. Tyler megcirógatta a madarát, majd visszapillantott Charlie-ra. – Már el is felejtettem, hogy a szád alapvetően arra való, hogy ilyen dolgokat mondj vele.

Xander a szemét forgatta, Charlie viszont egy pillanatnyi döbbenet után felkuncogott.

– Multifunkciós – felelte, majd belekortyolt a kakaóba. Ezúttal direkt úgy ivott, hogy a szája széle is olyan legyen, csak azért, hogy látványosan és szexin végignyaljon rajta. Tyler megbabonázva nézte végig mindezt.

– Viselkedjetek már, faszom – horkantott fel Xander. – Mi is viselkedtünk Jaydennel.

– Engem nem zavar, ha nem viselkedtek – vonta meg a vállát Tyler. – De oké, befejeztük. Folytasd a sztorizást!

– Innen már elég uncsinak is nevezhetjük, hogy... – folytatta, majd felkuncogott, mintha eszébe jutott volna valami. – Jó, oké, a félkómás biztiemberünk majdnem nekisétált az egyik parkolótáblának, de abban Matt keze is benne volt piszkosul. Aztán a buszon Matt segített volna nekem kakaót készíteni, Damon meg bújt hozzá, mint a filmekben, és próbálta ölelgetni, meg a vállára tette a fejét, hogy úgy nézze, Matt mit csinál. Meg néha beszólogatott neki olyan aranyosan, hogy bezzeg neki sosem csinált kakaót, és ilyenek...

– Jót tesz nekik, hogy együtt lehetnek – mosolyodtam el. Örültem a boldogságuknak, megérte reményt adni nekik ezzel a hülye munkával.

– Nagyon cukik voltak, de a visszaúton Damon már kezdett felébredni, és ettől morci lett, mert nem akart a félkómás állapotból nagyon felkelni, de valami hülye macska vagy bánat tudja az egyik kukában matatott, amire persze ő meg ösztönből kapcsolt, hogy veszély, veszély, veszély – imitált egy idegesítő vészjelzőt, miközben a kezével mutogatott, mintha villogna is az a szar. – A liftben felfelé már csúnyán nézett Mattre, ha közelebb volt hozzám, mint őhozzá, ami teszem hozzá, totális képtelenség volt, mert én a lift túloldalán álltam, Matt meg éppen a drágalátos hisztis királykisasszonyát próbálta nyugtatni pár puszival. Ő nevezte így Damont, nem én – emelte fel Xander a mutatóujját, mielőtt bárki is félreértette volna őt. Főként én. – Aztán ennyi a nagy sztori, Tyler nem kért kakaót, szóval átjöttem hozzátok, hogy tessék, itt a kicseszett kakaó. Legközelebb pedig inkább hallgatom végig bármelyikőtök szexuális életét, minthogy ennyit szenvedjek két kakaóért. Nem, visszavonom. A tiédet nem, mert te gecire mosolyogsz, Charlie, és ez ijesztő – mutatott rá Charlie-ra.

– Úgysem mesélne róla – mosolyodtam el. – De én a helyedben Tylerét sem hallgatnám végig, ha az a szexuális élet összefonódik Charlie-éval. Az enyémet meg úgyis ismered, szóval... – Megvontam a vállam. Xander úgy ivott bele a kakaójába, mintha valami totál megérdemelt jutalom lett volna mindazok után, hogy éjnek évadján, ilyen nehézségek árán megcsinálta. És igaza volt, tényleg megérdemelte. – Jól van, gyere ide – öleltem magamhoz, vigyázva, nehogy kiboruljon a kakaó. Megpusziltam a halántékát. – Alszol ma velem? Összetoljuk a két ágyat, és akkor aludhatunk mind együtt.

– Olyat még úgysem nagyon csináltunk – mosolyodott el.

– Akkor itt az ideje – pusziltam meg megint. – Segítsetek összetolni őket!

Nem kellett kétszer kérnem. Tyler és Charlie felpattantak az ágyról, és segítettek összetolni őket. Így, hogy nem csak Xander és én szarakodtunk velük, lényegesen könnyebben ment a dolog, mint amikor Salt Lake Cityben csináltunk franciaágyat a két egyszemélyesből. Amikor megvoltunk, keresztben levágtam magam az ágy közepe tájékára, és hagytam, hogy a többiek eldöntsék, mi legyen. Az egyértelmű volt, hogy Xander mellém fekszik, de gőzöm sem volt, Charlie és Tyler mit akartak. Tyler először Charlie-ra pillantott, majd az időközben kényelmesen elhelyezkedett Xanderre, aztán összefonta a karját a mellkasán, mintha arra várt volna, hogy Charlie feküdjön le elsőnek, de Charlie egy makacs hülye volt, nem akarta megkönnyíteni Tyler helyzetét, aki végül a középső ujját nyújtotta felé, majd lefeküdt Xander mellé. Charlie elvigyorodott, és mellettem keresett helyet magának. Tyler ezen valószínűleg morgott valamit Xander túloldalán, mert valami halkan puffant, és az jó eséllyel Xander könyöke volt Tyler oldalában. Aztán Tyler megint morgott valamit, de nem értettem, mit.

– Mit morogsz ennyire? – lökte fel könyökre magát Charlie, hogy vessen egy pillantást a dobosunkra.

– Nem morgok – morogta Tyler. Kicsit sem hangzott hülyén, hogy ezt mondta, miközben éppen morgott. – Csak azt hittem, attól még barátok vagyunk.

– Nézzél már körbe, alig van hely közted és az ágytámla közt. Mi vagyok én, valami gyík, hogy a falon aludjak?

– És nincs szád, hogy tudj szólni miatta?

– Srácok – sóhajtottam fel. – Nem balhézunk.

– Szerintem csináljunk nekik helyet – suttogta Xander a fülembe.

– Oké – bólintottam, és kicsit sem feltűnően elkezdtem arrébb lökdösni Charlie-t mindaddig, amíg már az én oldalamon nem fért el normálisan. Xander lassan kúszott utánam, és biztosra vettem, hogy húzta maga után Tylert, mert amilyen morcos volt a dobosunk, magától eszében sem lett volna megmozdulni. – Most már van hely Tylernél – böktem vállba Charlie-t. – Ha gondolod.

– Olyanok vagytok, mint két rossz kerítő – forgatta a szemét, és a párnájával seggen csapott, miközben átcuccolt Tyler mellé.

– Szia – hallottam Tyler halk hangját, amikor Charlie lefeküdt mellé, és az a fasz egyből hátat fordított Xandernek, hogy Charlie-t figyelhesse. – Ne gondold túl, nem azért akartam, hogy mellém feküdj, mert olyan jól szopsz, hogy hirtelen beléd estem.

– A helyedben becsuknám azt a csinos kis számat, picinyem, mielőtt én hallgattatlak el – morogta Charlie, és elég látványosan befordult a fal felé.

Tyler egy darabig még őt nézte, aztán visszafordult Xander felé, és a derekánál átölelve hozzábújt. Xander válaszul az egyik kezét elhúzta tőlem, és Tyler kézfejét fogta meg vele. Próbáltam kitalálni, mi játszódhatott le benne, de elképzelésem sem volt. Szomorúnak tűnt, de nem tudtam volna megmondani, miért. Az egyértelmű volt, hogy Charlie-val nem éreztek semmi komolyat egymás iránt, és csak szórakoztak, de Tyler a kelleténél jobban magára vette Charlie faszkodását. Felsóhajtottam, hirtelen úgy éreztem, mégsem volt valami szuper ötlet az együtt alvás, de már mindegy volt.

Charlie volt az első, aki kidőlt. Alighogy befordult a fal felé, halkan horkolni kezdett, nem sokkal utána pedig Xander aludt el. Tyler csak bámult maga elé.

– Jól vagy? – suttogtam.

– Mindig túltolom az ilyen dolgokat – mormolta. – Tényleg nem jön be úgy, de nem tudok mértékkel közeledni mások felé. Ha úgy érzem, hogy valaki bír, akkor hirtelen a szeretete minden morzsáját akarom, tök mindegy, hogy az a szeretet miféle. És ha nem jön össze a dolog, azt nem viselem túl jól.

– Adj neki időt! – suttogtam. – Később könnyebb lesz majd, most még nehéz elválasztania a köztetek lévő kétféle kapcsolatot.

Tyler nem válaszolt. Azt végül nem tudtam meg, ő mikor aludt el, mert hamarabb dőltem ki, mint ő, de valamikor délután majdnem az első voltam, aki felébredt. Óvatosan kibontakoztam Xander öleléséből, a szememet dörzsölgetve ültem fel, próbáltam felébredni, felmérni a helyzetet, amiben voltunk. Tyler felé pillantottam, hogy megnézzem, jól van-e, és... Elmosolyodtam. Charlie már ébren volt, magához ölelte Tylert, és a haját baszogatta, feltekerte az ujjaira a loknijait, majd le, aztán újra fel.

– Jó... reggelt? – mormoltam.

– Délutánt, Csipkerózsika – felelte Charlie elmosolyodva. Az a mosoly nem nekem szólt, hanem Tyler aprócska grimaszának és nyöszörgésének, amivel közelebb bújt Charlie-hoz.

– Akkor azt. Kérdezhetek?

– Ha felkelted, morci leszek – suttogta, amikor a hangom után Tyler ismét elfintorodott álmában. Charlie a csúnya pillantása után küldött felém egy bocsánatkérőt is, majd bólintott.

– Mi ez a hirtelen gyengédség? – kérdeztem szinte hang nélkül.

– Tetszik a haja. Meg szerintem beletiportam a kis lelkébe, szóval kiengesztelés.

– Tényleg beletiportál – bólintottam. – De biztosan megbeszélitek majd a dolgot, úgyhogy nem is mondok semmit.

– He? – hallottam Tyler értetlen nyöszörgését, mire gyorsan visszafeküdtem, és lehunyt szemmel újra Xanderhez bújtam, hadd kapjanak Charlie-ék egy kis időt kettesben. Vagy legalábbis Tyler hadd higgye, hogy csak ketten vannak. Résnyire azért kinyitottam a szemem, ha már Tyler úgyis háttal volt nekem, és sikerült elcsípnem, ahogy Charlie cukin, mint valami kibaszott szőke herceg, rámosolygott, Tyler meg... Tyler szerintem csak azért nem teperte le, mert tudta, hogy mellettük voltunk. Már éppen visszacsuktam volna a szemem, amikor észrevettem, hogy Tyler keze Charlie feneke felé tévedt, és a mozdulataiból, meg persze Charlie grimaszából ítélve belecsípett. Elvigyorodtam.

– Ezt azért, mert hajnalban fasz voltál – morogta Tyler.

– Két percet kapsz, hogy átvidd a csinos alvázad a szomszédba, mielőtt meggondolom magam – morogta Charlie.

– Nem, kösz – felelt Tyler. Hűha! Xander mellkasába fúrtam az arcomat, hogy ha Tyler véletlenül mocorogna, ne vegye észre a vigyoromat. – Megkérhetlek, hogy ne mondj nekem ilyen dolgokat? Grindren még oké volt, de nem igazán tetszik. Nem vagyok a picinyed, sem bármi más, és nem kell állandó jelleggel dicsérned a testem bizonyos pontjait. Bőven elég, ha akkor mutatod meg, mennyire értékeled őket, ha csinálunk valamit kettecskén.

– Megkérhetsz – felelte Charlie jóval jegesebben, mint arra bármelyikünk is számított volna. Aztán felsóhajtott, az már olyan jó öreg, bocsánatkérő sóhaj volt. – Bocsi, tényleg komolyan fogom venni, ha kérsz valami ilyesmit. Csak eddig egyszerű volt így viselkedni bárkivel, akivel összejöttem.

– Kösz, értékelem. Nincs semmi baj azzal, ha faszul csináljuk ezt az egészet, mindkettőnknek totál új a helyzet, majd beletanulunk. Én is idióta voltam hajnalban – sóhajtott fel Tyler. – Sajnálom. Csak tudod, ahogy felnőttem... Kölyökkoromban hozzászoktam, hogy Xander az egyetlen ember, aki egy életen át szeretni fog. Mindenki más, aki megszeretett, csak ideiglenesen bírt, mint amikor veszel a gyerekednek egy kiskutyát karácsonyi ajándék gyanánt, de aztán a kutyus felnő, és hirtelen már nem olyan cuki. Szóval hozzászoktam, hogy ha valaki kicsit kedvel engem, mármint egy átlagos havernál jobban, akkor elkezdjem kicsikarni belőle a szeretetének minden morzsáját, amíg még megtehetem. Ezért akartam melletted feküdni. És azért akadtam ki, amikor végül Jaydenhez bújtál, mert úgy éreztem, hogy ennyi volt, a kiskutyus felnőtt, és már nem is izgi, dobhatjuk ki az utcára, vagy jobb esetben mehet a menhelyre.

– Nem vagy egyszerű eset – felelte Charlie édesen, és nem lettem volna meglepődve, ha ismét Tyler hajával kezdett volna játszadozni közben. – Bocs emiatt, de nem akartam volna bújósra venni a dolgot, aztán átgondoltam, és fasznak éreztem magam, szóval próbálom helyrehozni.

– Nincs mit helyrehozni – mormolta Tyler. – Ha azért nem akartál bújni, mert attól féltél, hogy beléd esek, akkor megnyugodhatsz. Zakkant vagyok érzelmileg, de ennyire azért nem. A szerelem amúgy sem nekem való, nem tudnék úgy romantikázni, mint ők ketten – mondta, és szinte biztosra vettem, hogy itt éppen ránk mutatott. Hát, Tyler, Xander előtt én sem hittem volna, hogy megint tudnék kapcsolatban lenni, szóval azért ne kiabáld el...

– Ettől függetlenül majd tisztázzuk le jobban a dolgokat. – A hangjából ítélve Charlie mosolygott. – Vagy ha nem is tudjuk előre, hogy hol húzzunk határokat, útközben szóljunk a másiknak, hogy ez már éppen sok volt, vagy még mehet tovább. Például a jelenlegi hajbirizga – tette hozzá csendesebben, mintha abban reménykedett volna, hogy ez még elmegy, és nem kell leszoknia róla még azelőtt, hogy rá tudna szokni.

– Ez teljesen oké – felelt Tyler. – Szex utáni bújás? Nem tetszett, ahogy otthagytál, miután leszoptál. Jó lenne még egy kicsit veled lenni utána. Ha a bújás sok, akkor csak egy légtérben tartózkodni, és mondjuk dumálgatni valamiről, aminek semmi köze a szexhez.

– A bújást nem ígérem, de majd kipróbálhatjuk. Az éjszaka miatt bocs, tudom, hogy szarul esett, és hogy te is próbálkoztál volna valamivel, de... mondjuk azt, hogy bekapcsolt a vészvillogóm, hogy el tudnám baszni az egészet és megnyomoríthatnám a lelked. Azt meg nem akartam. Lehet, hogy nem lett volna semmi ilyen, de nem akartam kockáztatni. Jaydennek pedig megígértem, hogy...

– Tudom, mit ígértél neki – vágott közbe Tyler. – Azt felejtsd el, majd én szólok, ha valami nem oké. Te meg szólj, ha csilingelnek a vészjelzőid, és ne lépj le! Oké, lássuk, mi van még... – mormolta. – Muszáj megkérdeznem, szoktál segédeszközöket használni? Mert olyan srácnak tűnsz, aki igen, de nem vagyok biztos benne.

– Partnerfüggő – felelte lazán. – Turnéra nem hoztam éppen semmit, de fel tudom találni magam, ha nagyon muszáj.

– Kíváncsi lennék, szóval szerintem ezt egyszer kipróbáljuk. Részemről egyelőre megegyezhetünk abban, hogy mindent csinálhatsz, amíg rád nem szólok valami miatt. Az úgy oké?

– Okés, viszont akkor kérek egy biztonsági szót. Nem szeretem, ha hadoválás és bizonytalankodás van. Azt az egy szót halálosan komolyan tudom venni, a többit már nem annyira, ha valaminek a közepén vagyunk. Utána a többit is komolyan veszem, csak közben nem, mert kisülne az agyam, annyifelé kéne figyelnem.

Tyler ezután rövid ideig csendben volt, amit őszintén szólva megértettem. Totál új lehetett neki ez az egész, szerintem nem tudta, hogyan kellene reagálnia rá. Charlie tárgyilagosan, kissé talán ridegen fektette le a szabályokat, ez akár meg is ijeszthette őt. Engem legalábbis...

– Szivárvány – mondta Tyler, amivel kizökkentett a gondolataimból. Mi a fasz? Nem is azzal volt baja, amit Charlie mondott, csak a szón gondolkozott? – Az jó lesz?

– Nekem aztán teljesen mindegy – kuncogott fel Charlie. – Az a lényeg, hogy eszedbe jusson, és ne kelljen jelszóemlékeztetőt kérned.

– Eszembe fog jutni. Viszont részemről még van pár dolog. Egyrészt: ami köztünk van, az nem tartozik másokra. Xander és Jayden tudhatják, esetleg még Matt és Damon, mert van egy olyan érzésem, hogy fogjuk nyúzni egymást a buszban, de ennyi. Nem osztjuk meg másokkal, és ha olyan helyen vagyunk, ahol idegenek is láthatnak minket, nem mondunk vagy teszünk semmi olyat, ami leleplezheti a kis barátság extrákkal kapcsolatunkat. Másrészt: ha valamelyikünk ki akar szállni, az szól. Nem próbáljuk marasztalni azt, aki lelépne, és nem lesz belőle sértődés. Addig csináljuk, amíg mindkettőnknek megfelel, de ha valamelyikünk mást akar, azt el kell fogadnunk. És végül: nem érdekel, ha másokkal is szórakozgatsz, amíg velem vagy, de elvárom, hogy mindig használj óvszert velem is, és másokkal is, és azért időnként tesztelni sem árt majd, csak a biztonság kedvéért. Nem akarok elkapni semmi szart. És persze ha én is kavarok közben másokkal, ezek a szabályok rám is érvényesek.

Elvigyorodtam. Tyler aztán tudta, mit akart! Kíváncsi voltam, vajon Xandert sikerült-e már felébreszteniük a beszélgetésükkel, és ha igen, akkor mit gondolt minderről azok után, hogy féltette a haverját Charlie-tól. Csak mert egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha félteni kellett volna őt.

Kinyitottam a szemem, hogy ránézzek Xanderre. Halványan mosolygott, szóval tutira ébren volt már. Aztán Charlie-ék felé pillantottam. Charlie úgyis tudta, hogy ébren voltam, hol érdekelte volna, hogy nézem őket, nem csak hallgatom?

– Szeretem, ha a partnerem tudja, mit akar – mosolygott Charlie. – Jó sokat agyalhattál már ezen.

– Nem nagyon tudtam aludni – vonta meg a vállát Tyler.

– Annyi baj legyen, megérte nem aludni, ha ilyen szépen összeszedted a gondolataid. Ügyes... – tette hozzá, majd elhallgatott, és volt egy olyan sanda gyanúm, hogy mondott vagy csinált volna valamit, csak útban voltunk neki Xanderrel. Aztán végül otthagyta Tyler loknijait, és finoman végigsimított az arcán, és talán valahol az állánál állt meg végül, legalábbis Tyler reakciójából ítélve, mert a légzését fixen megzavarta az, amit Charlie csinált vele. Hát még az, ahogy nézett rá. Valamit nagyon akart tőle, jobban mondva... Tylert akarta.

– Ha részedről nincs már semmi... – kezdte Tyler eléggé rekedt hangon. – Úgy hallottam, a szomszéd szoba üres. Valami idióta zenekar vette ki, aztán inkább egy szobában aludtak négyen, mert egyikük sem normális. Szóval tudod, ha nekik nem kell, mi hasznát vehetnénk.

– Remek ötlet – suttogta, majd ahogy feltolta magát, valamit nagyon keresni kezdett, míg meg nem találta a tollászkodó Pakitót, aki éppen valami kihullott tollat akart volna visszabiggyeszteni magába. – Majd növesztesz másikat – mondta neki Charlie, és elvette a kihullott, puhább tollat a papagájtól, aki sértetten utánafordult, de nem tudta már megcsípni. Charlie rákacsintott Tylerre, majd felém is vetett egy röpke pillantást, mielőtt maga után intette volna a dobosunkat, hogy átmenjenek a szomszédba.

– Estefelé indulunk tovább – szóltam utánuk. Tyler akkorát ugrott, mintha legalábbis seggbe lett volna csípve, Xander meg felröhögött mellettem. Nem bírtam ki, elvigyorodtam. – Bocs, nem akartalak megijeszteni. Csak gondoltam, elcseszem a pillanatotokat. Szóval este indulunk, addigra kapjátok össze magatokat.

– Hülye fasz – morogta Tyler, majd kilökdöste a vigyorgó Charlie-t a szobából, és becsapta maguk mögött az ajtót. Xander felé fordultam.

– Jó reggelt, Csipkejózsika – pusziltam meg az orrát.

– Reggelt – mormogta, és már legálisan nyújtózkodhatott egy kiadósat, mielőtt még csipás szemmel rám mosolygott volna. – Megijesztetted a haverom – kuncogott fel.

– Talán túléli – vontam meg a vállam. – Elég határozott elképzelései voltak, ahogy hallottam. És te még féltetted őt Charlie-tól!

– Nem tudtam, hogy ilyen – forgatta a szemét. – De így már kevésbé aggódom érte.

– Hogyhogy nem beszéltek ilyen dolgokról? – kérdeztem érdeklődve. Számomra ez olyan furcsa volt, mi Charlie-val mindent megbeszéltünk. Szinte mindent. Ő például nem annyira szerette elmesélni a kalandjait, de nem zavarta, ha máshonnan tudtam meg a dolgokat. Ezt leszámítva... Mindent elmondtunk egymásnak. Ilyen barátság után annyira különös volt látnom Xandert és Tylert, akik teljesen máshogy működtek. Olyanok voltak, mintha próbálták volna önmagukat védeni... egymástól. Mintha mindketten felkészültek volna arra, hogy bármikor elveszíthetik a másikat, szóval elkezdtek úgy viszonyulni egymáshoz, hogy könnyen tudjanak alkalmazkodni az esetleges új helyzethez. Leszámítva, hogy Tylernél ez nem működött, legalábbis abból ítélve, ami múltkor a tetkószalonban volt. Xander mosolya lehervadt az arcáról, közelebb bújt, aztán még közelebb, míg az arcát a mellkasomba nem tudta fúrni.

– Mondjuk azt – suttogta halkan, megtörten –, hogy még szokjuk, hogy együtt tudunk lenni. Hogy senki nem akarja elszakítani őt tőlem. Nincs már senki, aki megjelenjen a semmiből, hogy elvigye, aztán pár hónapra rá visszadobja, mert mégsem kell neki.

– Akkor itt az idő, hogy felfogjátok, hogy most már senki nem fog szétválasztani titeket – nyomtam egy puszit a fejére. – Egyébként szerintem Tyler szívesen beszélne arról a kapcsolatról, ami köztük van Charlie-val, úgyhogy ha néha kicsit érdeklődő leszel ezzel kapcsolatban, biztos örülni fog, és sok dologba beavat majd téged. Nem feltétlenül olyanokba, amiket zárt ajtók mögött csinálnak.

Vártam, hogy válaszoljon, de nem mondott semmit, csak közelebb bújt hozzám. Oké, értettem, nem szeretett volna erről beszélni. A barátsága Tylerrel nem az én dolgom volt, majd ők megoldják, amit szerintük meg kell oldani.

Egy darabig én is csendben maradtam, hagytam Xandert pihenni és gondolkozni. A fejét simogattam, játszadoztam a tincseivel, olykor megpusziltam. Jó volt ölelni, kettesben lenni vele. Hiányzott már a közelsége, az illata, az a nyugalom, amit mellette éreztem. Úgy éreztem, neki is szüksége volt erre a bújásra, ami végül is érthető volt. Az utóbbi napokban nem sok lehetősége volt mellettem lenni, és amikor mégis velem volt, nem tudott segíteni. Borzasztó lehetett neki. Látni, hogy megzuhantam, és tudni, hogy nem tud felrángatni a padlóról. Én beleőrültem volna a várakozásba, a tétlenségbe.

– Este indulunk tovább – suttogtam. – Addig mihez lenne kedved? Maradjunk ágyban, és pihizzünk, vagy szeretnél csinálni valamit?

– Kajálhatnánk egyet, ha benne vagy. Meg... képzeld! Emlékszel arra a bolond bandára Salt Lake Cityben, ugye? Derek, Chuck, a csajok. Jackson rám írt a nevükben, halál jófej volt. Koncert után pár órával írt, ahogy valószínűleg megint felpörgött a hülye média. Kaptam még pár üzenetet, de azokat basztam még elolvasni. Ha gondolod, majd olvasd el, mert amúgy jórészt mindannyiunknak szólt, csak Jackson nekem küldte el, miután lepacsiztunk.

– Majd pár nap múlva. Még nem állok készen a közösségi médiára – ráztam meg a fejem. Talán soha nem is fogok.