Jayden

Sosem mertem reménykedni abban, hogy valaha is híres leszek. Nem fogok hazudni, ahogy minden gyerek, úgy én is eljátszottam a gondolattal, hogy egy szép napon megismeri a nevemet a világ, de soha nem gondoltam volna, hogy valóban így lesz. Elvégre annyi tehetséges ember van a bolygón, és annyian szeretnének közülük híresek lenni, miért pont én lennék az, akinek sikerül is? Persze, gyerekkorom óta tanultam gitározni, tiniként már egész jól ment, és ha énekeltem, a haverok sosem szóltak amiatt, hogy a hangom baszná a fülüket... De hogy híres legyek? Nem. Ez olyan vágyálomnak tűnt, amire csak a szobám sötétjében mertem gondolni elalvás előtt. Mégis itt voltam, egy színpad mellett álltam a takarásban a zenekarommal, és hallgattam, ahogy a közönség azt kiabálta: Art! From! Pain! Art! From! Pain! A szívem a tapsuk ritmusára kalapált, kapkodtam a levegőt. Másfél órás koncerten voltunk túl, izzadtam, alig álltam a lábamon, mégsem éreztem a fáradtságot. Ott, azokban a pillanatokban nem létezett más, csak a zenekar és a közönségünk. Összekapcsolódtunk.

– Ideje lenne visszamennünk – fordultam a társaim felé. Még hátra volt az utolsó dal, a visszatapsolás utáni. Egyszer valaki azt mondta nekem, az, amikor a zenekarok levonulnak a színpadról, és várják, hogy visszatapsolják őket, olyan, mint a kukucs játék felnőtteknek. Hol a zenekar? Kukucs, itt a zenekar! Szórakoztató gondolat volt.

– Egy pillanat türelmet, és máááris mehetünk – felelte az énekesünk, Alexander, és minden maradék nyálát a tenyerébe köpte, majd Tylerhez lépett, és mire szegény dobos felocsúdott, ő már nyálas kezével átfésülte a srác csatakos haját.

– Haver, mi a fasz? – morgott Tyler, mire Alexander egy cuppanós puszit nyomott az arcára. Legjobb barátok voltak kölyökkoruk óta, persze, hogy szívatták egymást, és ehhez hasonló idiótaságokat csináltak, akár még úgy is, hogy rajtunk kívül mások is szemtanúi voltak. Soha senkit nem zavart, ők egyszerűen ilyenek voltak. Meg aztán elég gáz lett volna, ha ez pont engem, netán zenekarunk negyedik tagját, Charlie-t zavarja, tekintve, hogy a mi barátságunk nagyon sokszor abban mutatkozott meg, hogy összebújtunk a kanapén, mint valami szerelmespár.

– Bleh, fúj – öltötte ki a nyelvét Alexander alig egy pillanattal később, és mozdulataival Sidet, a Jégkorszakos lajhárt utánozva próbálta lekaparni a nyelvéről Tyler sós izzadságát.

– Egyem a zuzátok, hogy erre van még energiátok – kuncogott Charlie, és nagy kortyokban itta ki a takarásban bekészített vizesüveg tartalmát.

– Na, szedjétek össze magatokat! – szóltam rájuk, miközben igyekeztem visszafojtani a mosolyomat. Bosszantó egy bagázs! – Hát senkit nem érdekel, hogy a közönség lassan bereked az ordibálástól?

– Nem különösebben – mosolyodott el Tyler, és rólam Charlie-ra, majd Alexanderre emelte a tekintetét. – Vagy titeket talán igen?

– Ó, én mocskosul élvezem – nevetett fel ördögien Alexander, majd a kinti kántálására halkan kiabálni, majd ugrálni kezdett, egyik kezével egy képzeletbeli kordonba kapaszkodva, a másikkal pedig a levegőben ütemre mutogatva. – Art! From! Pain! Art! From! Pain!

Fekete hajáról víz csepegett a földre, néhány tincs a homlokára tapadt, a többi a levegőben lengedezett. Magasba emelt csuklóján csilingelve verődtek össze a fém és a gyöngy karkötők. Pár pillanattal később megunta, és egy látványos sóhaj közepette felhúzta a pólóját, hogy megtörölje vele az arcát. Unottan követtem végig minden mozdulatát.

– Baszki, ez fárasztó – mondta.

– Persze, hogy az, mégis mit gondoltál? – forgattam a szemem. – Na, ne legyetek már faszok, a közönségünk vár minket!

Végignéztem a társaimon. A színpadhoz legközelebb Tyler állt, szóval odaléptem hozzá, és határozottan, de azért nem túl erősen megtaszítottam hátulról. Szerencsétlen már alig állhatott a lábán, mert alighogy hozzáértem, szinte felbukott egy nem létező buckában, úgy bukdácsolt ki a színpadra. A közönség tombolt, Tyler pedig egy gyilkos pillantást lövellt felém, de nem tudott meghatni vele. Vigyorogva integettem neki, majd Charlie-ra néztem.

– Te jössz, öreg!

Mindig úgy gondoltam, Charlie a legeszesebb srác köztünk, amit elég jól alátámasztott az, hogy nem várta meg, amíg őt is kilökdösöm a színpadra. Alighogy szóltam neki, elindult, és amikor kiért a takarásból, vigyorogva nézett végig a közönségen, miközben hevesen integetett, és azt a néhány maradék pengetőjét dobálta szanaszét. Sok közülük a színpad és a kordon közötti semmibe esett, a rajongók a nyakukat nyújtogatva, kalimpálva próbálták felhívni rájuk a biztonsági őrök figyelmét, akik szórakozottan mentek oda egy-egy pengetőhöz, majd bedobálták őket a közönségbe. Voltak köztük, akik kedvesebbek voltak, ők megkeresték azt az embert, aki a leginkább könyörgött a pengetőért, és egyszerűen a kezébe adták. Eközben Charlie eldobta az utolsó pengetőjét is. Furák ezek a pengetővel játszó basszusgitárosok... Ha anélkül is tudnak játszani, miért kell egész koncert alatt pengetővel szórakozniuk?

Visszafordultam Alexander felé.

– Odakint találkozunk, szépfiú – búcsúztam, majd visszarohantam a színpadra.

A tömeg összefüggéstelenül ordított, egyetlen szót sem tudtam kivenni abból, amit kiabáltak, de nem is számított. Minden érzésük benne volt abban az artikulálatlan üvöltésben, ami pedig mégsem, az az arcukra volt írva. Piszkosul boldogok voltak, a saját érzéseimet láttam visszatükröződni az arcukon. Amikor még nem voltam híres, olyan voltam, mint ők. Miután híres lettem, ugyanilyen maradtam. Olyan rajongással néztem őket, ahogy ők minket. Kibaszott szerencsésnek éreztem magunkat, amiért ilyen klassz közönségünk volt.

Még azelőtt kezdtünk el zenélni, hogy Alexander kilépett volna a takarásból. Amikor elérkeztünk addig a részig, ahonnan énekelnie kellett, valósággal berobbant a színpadra, mintha az egész klub, sőt, nem is: az egész világ az övé lenne. Mindig irigyeltem őt azért, hogy ennyire könnyedén tudta uralni a teret. Úgy tűnt, számára mindez természetesen jön, kicsit sem érződött műnek, és emiatt egyszerűen muszáj volt őt figyelnie mindenkinek. Beleértve engem, Tylert és Charlie-t. Bassza meg, Alexander értette a dolgát.

Aztán egyszer csak vége lett. Nem emlékeztem, hogyan keveredtünk le a színpadról, és mennyi időbe telt közös fotókat csinálni a rajongókkal, miután végeztünk. Az események összemosódtak, az idő szinte száguldott, és magával rángatott minket is. Olyan érzés volt, mint egy álomban, az egyik pillanatban még rám irányított telefonok kamerája felé mosolyogtam, a következőben papírlapokra firkáltam rá a nevem, a harmadikban a srácokkal söröztünk, a negyedikben pedig már csak Alexander és én ültünk egy-egy üveg piát szorongatva a parkoló hideg betonján, a turnébuszunknak dőlve. Mint azokban a klisés amerikai filmekben, amikben papírzacskóba rejtett üvegekből, parkolóban vedelnek a tinik. Csak mi túl fáradtak voltunk ahhoz, hogy ordítozzunk. Meg ahhoz is, hogy papírzacskóval baszakodjunk. Amúgy sem értettem soha, mi értelme. Úgyis mindenki tudta, mi van a zacskóban.

– Kérsz a vodkámból? – nyújtottam Alexander felé a félig kiürült üveget. Mégis hova párolgott el a másik fele? Tuti, hogy én nem ittam meg ennyit. Talán már kínáltam vele korábban is? Vagy még Tyler és Charlie segítettek pusztítani? Gőzöm sem volt.

Alexander halkan böfögött egyet, a fejét rázta, majd fintorgott és nagyokat pislogott, mintha egy pillanatra megszédült volna.

– Asszem, kihagyom – felelte torz, rekedtes hangon. – A sör és az a... Hány pohár is volt? – kérdezte grimaszolva, majd a füléig lelógó tincseibe túrt, és a fejét fogva a térdére könyökölt, aztán bugyután felkuncogott.

– Négy – mormoltam. – Négy kicseszett pohár tequila. Sosem értettem, hogy tudod így keverni a piákat, én már háromszor meghaltam volna, ha úgy vedelnék, ahogy te. Amúgy meg min röhögsz?

– Hello, Pussycat – felelte elváltoztatott mexikói egérhangon, és ismét nevetett.

– Hülye – nyöszörögtem. – Rémes részeg vagy.

Az volt a baj Alexanderrel, hogy józanon is éppen olyan borzalmas volt, mint részegen. Szerette a régi filmeket, szerette a hülye filmeket, és szerette a régi, hülye filmeket. Néha egész szórakoztató volt, ahogy idézett belőlük, máskor az agyamra ment vele... Ez alkalommal meg elkezdett dúdolni, pampogni, miközben ujjaival egy láthatatlan gitáron játszott. Come and get your love, ezt dúdolta, énekelte a maga hülye módján. Mintha Űrlord lett volna, mínusz a bőrkabát és a walkman. Miután fél üveg vodkát megittam (tuti, hogy segítséggel!), ez inkább az agyamra ment, mint szórakoztatott. Én ugyanis világéletemben lelkizős részeg voltam, nem díjaztam azokat a hülyeségeket, amiken mások jókat röhögtek. Emiatt mindig próbáltam mértékkel inni, de egy több hónapos amerikai turné első állomásának a sikere baromi jó ok volt az ünneplésre. Meg aztán kivel ittam volna, ha nem a zenésztársaimmal?

– Volt egy helyes srác a közönségben – mormoltam. Alexander hirtelen abbahagyta az éneklést, és felém fordult. – Az első sorban, középtájt. Szőke, kicsit unott képű. Volt egy pillanat, amikor felragyogott az arca, szívdöglesztő volt. Ez kurvára fura, nem? – pillantottam a haverom felé. – Én állok a színpadon, az embereknek elvileg értem kéne rajongani, mégis én bámulom őket úgy, mintha keresném a világ sokadik csodáját. Pedig tutira nem egy random srácban fogom megtalálni az egyik koncertünkön.

– Nem is tudtam, hogy te meg szoktad őket bámulni – pislogott Alexander meglepetten, majd a szemöldökét ráncolva hátrébb húzta a fejét, hogy végigmérjen. – Mégis milyen dolog ez, Jayden? – kérdezte rosszallóan, majd felkacagott. – Tényleg ott volt egy ilyen szépfiú az orrunk előtt?

– A szépfiú te vagy – dőltem neki a vállának vigyorogva. Az első találkozásunktól kezdve szépfiúnak hívtam. Kicsit a fiatal Hugh Grantre emlékeztetett, mégis hogy máshogy kellett volna hívnom?

– Na azért, mert még a végén féltékeny leszek.

– De azért az a srác sem volt rossz. Egyébként hogy érted, hogy milyen dolog ez? Nem mintha bármit is tennék. Nem használom ki a hírnevemet azért, hogy felszedjek valakit.

– Nyugi, nyugi – lapogatta meg tenyérrel a fejemet, néha véletlenül arcon csapva. Teljesen el volt ázva. – Arra mondom, hogy nem igazság, hogy te a közönséggel szemezel.

– Haver, gitáros vagyok – vontam meg a vállam. – Naná, hogy a közönséggel szemezek, mert ők is engem bámulnak. Tudod, mindenki a gitárosokat nézi, hogy aztán a koncert végén feléjük dobáljuk a pengetőinket.

– Bezzeg, ha én bámullak egész koncert alatt, akkor nem baszod hozzám a pengetődet.

– Majd legközelebb te is... Várj, mi van? – kaptam felé a fejem.

Alexander szeme hirtelen tágra nyílt, mintha ő is akkor fogta volna fel, mit mondott. Alkoholtól kipirult arca még vörösebb lett, miközben próbálta bevágni a rá jellemző laza, nemtörődöm arckifejezéseket. Mintha át tudott volna baszni az ilyen dolgaival. Úgy olvastam benne, mint egy nyitott könyvben.

– Fél szemmel mindig figyelek rád, de csak azért, hogy ne ütközzünk össze – hazudta egy durcás kisgyerek módjára.

– Ja, persze. Most komolyan... Ha már részegen sem tudsz őszinte lenni, az elég szar – mondtam, majd hirtelen teljes testemmel felé fordultam és hadarni kezdtem. – Figyelj, vágom, hogy nem szoktunk komolyan dumálni, meg hogy sokszor vagyok fasz veled és a többiekkel, de nekem a piszkálódás a szeretetnyelvem, oké? Ez nem jelenti azt, hogy elcseszem a komoly témákat a hülyeségeimmel, szóval ki vele! Miért bámulsz engem?

– Csak – vágta be a teljes durcit. Még el is fordult tőlem.

– Naa! – nyújtottam el a szót, és próbáltam olyan könyörgőn szólni hozzá, ahogy csak tudtam, bízva abban, hogy megsajnál, és őszinte lesz. – Szépfiú...

Alexander összepréselt ajkakkal csücsörített, próbált még mindig morcosnak tűnni, de a szája csücske már felfelé görbült, ahogy a szeme sarkából felém pillantgatott.

– Ez nem szép dolog tőled – szúrta oda. Csatát vesztett, de még nem akarta elismerni. A koszos aszfaltot nézte, és az egyik parkolóhelynél árválkodó, összenyomott energiaitalos dobozt. – Miért ne bámulhatnálak? Mármint... van mit... khm. Ja.

– Elpirulok – mondtam kislányos hangon, kezemmel az arcomat legyezgetve.

– Pirul a nénikéd – duzzogott. – Mindig olyan lazán veszed ezeket a dolgokat.

– Milyen dolgokat? – vontam fel a szemöldököm. Nagyjából úgy nézhettem rá, mint egy kutya, akinek gőze sincs, mi történik körülötte. Félrebillentett fej és kíváncsi, értetlen tekintet. Vicces látvány lehettem, mégsem nevetett.

– Hogy felvállalod magad – motyogta az orra alatt, és az üveg cetlijét piszkálgatta a körmével. – Hogy mersz önmagad lenni, és nem bánod, ha valaki megbámul téged, mert közben te is odakacsintasz néha egy-egy srácra.

Hirtelen minden egyértelmű lett abból, ahogy viselkedett. Ő nem ilyen srác volt. Sosem bizonytalanodott el, nem piszkálgatott semmit csak azért, hogy ne kelljen másokra néznie, és pláne nem motyogott. Abban a pillanatban egy rakás régi barátomat láttam benne. Azokat a hülye kölyköket a suliból, akik azt hitték, tartoznak másoknak az előbújással. Olyan volt, mint a régi barátaim, akik nem voltak a kezdetektől nyíltak a szexualitásukkal kapcsolatban, és később már féltek őszinték lenni önmagukkal kapcsolatban. Annyiszor láttam már másokat így viselkedni... Fájt, hogy őt is így kell látnom, fájt, hogy úgy érezte, ki kell mondania. Mintha nem tudnám már amúgy is. Nem akartam, hogy úgy érezze, el kell mondania. Le akartam venni a válláról a terhet.

– Xander... Ha azt próbálod mondani, amit gondolok, akkor azt nem kell kimondanod, oké? Nem tartozol vele sem nekem, sem másnak. Egyébként is tudom – mosolyogtam rá olyan lágyan, ahogy csak bírtam. Még a fránya félig kiürült vodkás üvegemet is letettem magam mellé a betonra, hogy ne legyen útban, aztán újra nekidőltem a turnébusznak, és a parkolót kezdtem figyelni, hogy ne érezze annyira zavarban magát. – Már elég régóta.

Hirtelen felém kapta a tekintetét, és úgy nézett rám, mintha... Nem is tudom. Mintha bűncselekményen kaptam volna őt, vagy ilyesmi. Nagyon nem tetszett, amit láttam.

– Mi az, hogy tudod, és méghozzá régóta?! – kérdezett vissza. – Hogy csináljátok? Mi ez, valami mágikus képesség, vagy hetedik érzék?

– Nem, igazából mi, queer emberek eladjuk a lelkünket a queerek istennőjének, Lady Gagának, aki a lelkünkért cserébe különös képességekkel ruház fel minket. Vannak köztünk, akik hirtelen dögösek lesznek, mások isteniek az ágyban, és vannak, akik az affektálás csodás képességét kapják meg. A magamfajta egyszerű emberek csak egy beépített melegradart kapnak – mormoltam gúnyosan.

– Nem akartalak megsérteni, JJ – szólt hirtelen, hozzá nem illően bocsánatért esedező kiskutya szemekkel.

– Xander... Részeg vagy. Nem sértettél meg. És rohadtul nem egy ilyen piás éjszaka kéne ezekről a dolgokról beszélnünk – döntöttem a turnébusznak a fejem. Ha nagyon füleltem, hallottam odabentről Tyler vagy Charlie, vagy talán mindkettőjük horkolását, de igyekeztem minden figyelmemet Alexanderre fordítani. Úgy éreztem, az volt az első előbújása, nem akartam elcseszni neki. – De ha már úgy alakult, hogy dumálunk róla... A bűnbánó arckifejezést kurva gyorsan töröld le a képedről, mert nyakon váglak, ha szarul mered érezni magad amiatt, hogy nem csak a csajok érdekelnek. Egyébként meg, ha bármi kérdésed van azzal kapcsolatban, hogy... Tudod, hogy hogyan legyél meleg, biszex, pán, bánom is én, akkor nyugodtan kérdezz! Mondjuk nincs ehhez semmi használati útmutató, de segítek, ha tudok.

– Szerintem még soha nem mondtál egyszerre ennyi kedves dolgot nekem – felelte immáron mosolyogva, és finoman vállon taszított.

– Ne szokj hozzá! – mosolyogtam vissza rá. – Nem leszek mindig ilyen.

– Kár – fintorgott látványosan, majd ismét kinyitotta a száját, de aztán csak becsukta, és inkább a vállamra fejelt, mielőtt egy drámai sóhajjal elfordította volna a fejét, hogy ismét az aszfaltot tudja bámulni. – Agyalgattam ezen mostanság, de nem tudom.

– Mit nem tudsz?

– Hogyan lehet ezt... tudod, honnan tudod, hogy mi a helyzet? Mivel teszteled, vagy mit csinálsz? Mármint, ha ovi óta kislányoknak bókolsz, meg lányokkal csókolózol, meg... Túlragoztam – sóhajtott végül.

– Nem biztos, hogy jó embert kérdezel erről – fintorogtam. – Én mindig tudtam. Számomra a nemek sosem számítottak, úgyhogy nem volt egy pontja az életemnek, amikor ráébredtem erre. De egy biztos: a Meleg vagyok? tesztek csak a filmekben és sorozatokban működnek, a valóságban csak összezavarnak.

– Ez milyen szar már – horkantott. – És ha nincs merszed valakivel letesztelni, hogy jól gondolod-e, amit gondolsz, akkor mi a frászt csinálsz, ha még ezek az anonim szarok is bénák?

– Letesztelni? – néztem rá. Már megint úgy, mint egy kutya, aki semmit nem ért. Gőzöm sem volt, milyen tesztelésről beszélt.

– Tudod... Ezen meg ne sértődj! Mint a tesztvezetés. Kipróbálod a kis kocsit – imitálta, mintha egy kisautót vezetne. – Aztán ha tetszik, megveszed, ha nem... akkor meg nem költesz rá egy kanyit sem. De itt ezzel nem lehet ezt csinálni, nem? Mármint anélkül, hogy... mondjuk megsértenéd vele a másikat.

– Az attól függ...

– Ne bassz fel! – morgolódott megint.

– Jó, jó, bocs! – emeltem fel a kezem védekezőn. – Ne morogj! Csak azt mondom, hogy nem feltétlenül kell érzelmeket bevonni. Felmehetsz Grindrre, és megmondhatod minden srácnak, akivel összeakadsz, hogy te igazából csak próbálkoznál, semmi érzelem. Ha nem jön be, senki nem fogja magára venni, a legtöbben ott amúgy sem kapcsolatot keresnek, csak kalandot. Vagy ha ismersz olyan srácot, akinek bejönnek a srácok, odaállhatsz elé, és tudod... Megkérheted, hogy vigyen el egy körre. Mármint egy parkolóban, nem a forgalomban.

Alexander a fejét kicsavarva felnézett rám, és bevágott egy ördögi vigyort.

– Tudom, hogy nincs jogsid, de elvinnél egy körre? Azt a cuccot nem akarom letölteni, és nincs más ismerősöm rajtad kívül, akiről tudnám, hogy nem adja el a szerveimet a feketepiacon.

– Először is: sürgősen keresnünk kell neked megbízható queer haverokat. Másodszor: hagyjuk a metaforát, jó? Mit kérsz tőlem pontosan?

– Mondjuk egy puszit? – kérdezte gyermekien. – Az nem olyan gáz, nem?

– Az sem lenne gáz, ha azt kérnéd, hogy dugjalak meg – mondtam fapofával.

– Az nekem lenne gáz, főleg végigülni az utat utána a kövi koncertig – röhögött fel, miközben fellökte magát a vállamról, és ezúttal nagyot kortyolt az üvegéből.

– Vigyáznék rád, nem fájna. Annyira – mosolyogtam rá, majd kicsit közelebb húzódtam, ügyelve arra, hogy a mellettem lévő vodkát még csak véletlenül se borítsam ki. A pillanat így is elég szar volt, egy koszos parkolóban ültünk a turnébusznak támaszkodva, piásan és büdösen. Nem hiányzott még emellé az is, hogy vodka áztassa a ruhánkat. – Komolyra fordítva a szót, a puszi tök oké. Hova kéred?

– A családi ékszerekre – felelte fapofával, majd hirtelen odacsapta a tenyerét az ágyékára. – Meg ne próbáld, csak hülyülök!

– Kár, pedig mindenképpen szerettem volna közelebbi ismeretséget kötni a srácokkal – mondtam gúnyosan, miután a tekintetemmel végigkövettem a keze útvonalát. Eszemben sem volt az ágyékának a közelébe menni!

Ezen szórakozottan felnevetett, majd még mindig kuncogva félretette a piás üvegét.

– Szájra gondoltam – felelte végül tárgyilagosan.

– Oké. Akkor kezdeményezz! Nem adják olcsón azt a csókot – kacsintottam rá. Hogy hülye voltam-e, amiért beleegyeztem abba, hogy megcsókolom az egyik zenésztársamat? Naná. A banda bánta volna, ha valami balul sül el. Ha kiderült volna, hogy hülye érzéseink vannak egymás iránt, amiket nem tudunk megfelelően kezelni, és nem tudunk egymás mellett maradni, nekünk befellegzett volna. Mégsem gondoltam erre egyetlen pillanatig sem, mert Alexander túl elveszettnek tűnt ahhoz, hogy rajta kívül bármi más érdekeljen. Abban a pillanatban az egész zenekart képes lettem volna kidobni az ablakon csak azért, hogy biztos legyek benne, az első próbálkozása egy sráccal nem lesz teljes kudarc. Nem akartam, hogy rossz élmény legyen számára, és nem akartam, hogy ismeretlenekkel kelljen próbálkoznia. Szüksége volt valakire, aki odafigyel rá, valakire, akivel nincs semmi tétje a dolognak. Kicsit még büszkének is éreztem magam, amiért én voltam ez a valaki. Ez azt jelentette, hogy minden szarság ellenére, amin keresztülmentünk az évek alatt, megbízott bennem.

– Jó, hogy nem szervezel íjász versenyt azért a csókért! – vigyorgott.

– Azért ne túlozz! Csak annyit kérek, hogy te hajolj ide hozzám, nem olyan nagy dolog ez.

– Az jó, mert nem vagyok egy Robin Hood – mosolygott még mindig a saját poénján, majd egy pillanatra bocsánatkérően nézett rám. Nem mondott semmit, csupán a tekintete lágyult el, és a mosolya lett gyengédebb. A felém eső kezét megpróbálta arrébb tenni, hogy ne legyen útban, és teljes testével felém fordulhasson, de bevágta a könyökét a busz oldalába. Valamit káromkodott az orra alatt, aztán inkább felemelte a kezét, de nem tudta, hol érjen hozzám, netán hozzám érhet-e bárhol. Bizonytalan kézmozdulatokkal kalimpált a levegőben. Az elmúlt pár percet leszámítva sosem láttam még ilyennek. Ő nem az a srác volt, aki ne tudta volna, mit csináljon. Sosem volt bizonytalan, sosem volt gondja azzal, hogy mit kezdjen a végtagjaival. Ezúttal nem olyan volt, mint a színpadon, és nem is olyan, mint bármikor máskor. Túlagyalta a dolgot, pedig egyáltalán nem kellett volna gondolkodnia.

– Ne agyalj! – suttogtam. – Csak csinálj, amit szeretnél!

– Útban van a hajad – morogta, majd félrelökte a nyakamtól azt a pár barna tincset, és sikerült végre feltámasztania a kezét a fülem alá.

– Kellemetlen helyzet – mormoltam. – Kurvára nem fogom miattad levágatni a hajam.

– Ne is, mit szólnának a rajongóid? – kérdezett vissza pimaszul.

Úgy tűnt, egy pillanatra megkomolyodott, talán még a torkát is megköszörülte. Vagy csak a srácok horkolását hallottam odabentről? Ki tudja. De az biztos, hogy Alexander végre elhatározta magát. A tekintetét egy hosszú pillanatra lesütötte, az ajkaimat nézte, majd lehunyt szemmel hozzám hajolt. Hezitálás nélkül csókolt meg. Puhán, édesen, és olyan... nem ideillően. Az első gondolatom az volt, hogy ez ki van zárva. Nem fogok cukin és szerelmesen csókolózni a zenekar énekesével. Meg aztán... A teljes Jayden Jones élmény járt neki, ha már volt olyan hülye, hogy velem akart kísérletezni, úgyhogy eszem ágában sem volt finomkodni vele. Miközben kissé ügyetlenül, remegve csókolt, lecsúsztattam a kezem a hátán, és a feneke alá nyúlva a combjára szorítottam, majd egy hirtelen mozdulattal az ölembe húztam. A szája azonnal elvált az enyémtől, és láttam rajta, hogy hirtelen gőze sem volt, melyik bolygón van, ami valami furcsa elégedettséggel töltött el. Nem mindenki tudott ilyen hatással lenni rá, és tetszett, hogy én tudtam meglepetést okozni neki. Olyannyira, hogy amint felfogta, hova került, kicsúszott a száján egy káromkodás, de nem sokáig volt lehetősége méltatlankodni, mert ezúttal én csókoltam meg, kicsit talán durvábban, mint kellett volna. Szerencsére tudta tartani velem a tempót. Amikor finoman megharaptam az alsó ajkát, halkan felnyögött és a hajamba markolt, mintha azt próbálta volna jelezni, hogy ha én fájdalmat okozok neki, ő is nekem, a következő pillanatban viszont már úgy éreztem, csak kapaszkodót keresett. Olyan volt, mintha a teste képtelen lett volna megtartani, és bármelyik pillanatban elfolyhatott volna. Szorosan magamhoz kellett húznom, hogy meg tudjam tartani, és tudtam, ha mindketten józanok lennénk, már régen elhúzódtunk volna egymástól, és hebegve kérnénk bocsánatot a másiktól. Mert ez több volt, mint egy egyszerű puszi, több volt annál a csókocskánál, amit Alexander kért, és talán nem szabadott volna idáig elmennünk, de már megtettük, és nem fordulhattunk vissza. Elkezdtünk gurulni a lejtőn azzal az átokverte kisautóval, épp csak fékpróbát nem végeztünk indulás előtt, és túl későn derült ki, hogy talán meg sem tudunk állni.

Az ujjait hirtelen elhúzta a hajamból, már nem markolt, hanem tenyérrel finoman a vállamra csapott, kétszer is, mintha valamiféle önvédelmi órán lett volna, ahol így tudott jelezni a partnerének, hogy feladta a küzdelmet. Lazítottam az ölelésen, ő pedig a vállamat fogva tolni kezdte magát addig, amíg ajkaink el nem váltak. Kivörösödött arccal nagyokat pislogott, próbálta felfogni, mi is történt, miközben néha aprót rázott a fején, a homloka elé borzolva ezzel a haját, amit aztán kézzel hátrafésült.

– Nem tudom, mi a jó rigófüttyöt hittem – szólt döbbenten, még mindig felhúzott szemöldökkel, nagyokat pislogva. – De az biztos, hogy elfelejtettem, hogy te... Jayden Jones, te bizony te vagy – bökött végül mellkason, majd hitetlenkedve felnevetett. – Ez most kijózanított, haver. Azta.

– Sajnálom – sütöttem le a tekintetem, ami nem volt a legjobb megoldás, tekintve, hogy még mindig az ölemben ült, és ha lenéztem, akkor is őt láttam. Mindenhol ott volt. Az érintései, mint fantomérintések, ott maradtak a nyakamon, a fülemen és a számon, a testének a melegét éreztem mindenhol, a büdös, sós izzadságszag, ami tequila és sör szagával keveredett, betöltötte az orromat, az ízét pedig a számon éreztem. Nem tudtam szabadulni tőle. Akartam egyáltalán?

– Hé! Hé! Hé! – ragadta meg az állam, és felemelte a fejem, hogy ránézzek. – Jó volt. Oké? Nincs gáz.

– Nem volt túl sok? – billentettem oldalra a fejem. Kibaszott kiskutya.

– Megleptél, tény, de... – A mimikája meglágyult, mintha pusztán egy pillantással akart volna magához ölelni. – Jó volt, hidd el. Tudod, hogy nem szeretek hazudni. Jelenleg nem is lenne értelme.

– Ó, nyugi, elhiszem – vigyorodtam el, ahogy elszállt a pillanatnyi bizonytalanságom. A testbeszéde azt sugározta, hogy jól érezte magát, és tekintve, hogy még mindig az ölemben ücsörgött... Igen nagy erőfeszítésembe került, hogy ne kapjam le megint. Nem mintha annyira jó lett volna, de mindig is szerettem megérinteni másokat, és tetszett a gondolat, hogy ott volt nekem Alexander, akit mindenféle következmény nélkül, halál lazán megcsókolhattam. Akartam ezt, akartam a szórakozást, akartam a tetteket, amik nem jártak semmiféle rosszal. – Bár én még nem smároltam magammal, de az tuti, hogy kurva jó vagyok benne.

– Megkapod azt a kicseszett öt csillagot – nevetett fel Alexander, majd zavartan körbenézett. – Én asszem most már leszállnék innen, ha nem bánod – mondta, majd hirtelen ismét rám nézett. – Hogy a frászba rántottál te fel ide?

– Sajnálom, szépfiú, ez egy hétpecsétes titok. Ahhoz, hogy megértsd, sajnos neked is el kell adnod a lelked minden queer istennőjének, a nagyra becsült Lady Gagának – vigyorogtam. Ó, Gaga, ha tudnád, mibe rángattál bele, amikor ilyen képességeket adtál...