- Jól van – sóhajtottam unottan, miután mindenki mellém hoppanált és megérkeztünk a Ben More faházikójához. – Homenum Revilio! – legyintettem meg a pálcám.

- Nos? – lépett mellém Harry. A többi kolléga feszülten várt mögöttünk állva.

- Három ember itt van – halkultam el, majd a többiek felé fordultam. – Mindenki csendben közelítse meg a házat. Ha az illetők támadni fognak, próbáljátok úgy hatástalanítani őket, hogy semmilyen esetleges bizonyítékot nem semmisítetek meg. Gyerünk! – azonnal elkezdték megközelíteni a kunyhót, én pedig addig felmértem a terepet. Sok fa és bokor nőtt a környéken, így könnyű volt a rejtőzködés. Nem láttam meg senkit sem a dombos vidéken, így én is a többiek után eredtem.

Ám lefékeztem, amikor az orromat megcsapta Perselus illata. Ijedten, vészesen gyorsan dobogó szívvel pillantottam körbe, reménykedve abban, hogy valahol meglátom őt, miközben magamba szívtam az illatát. Annyira hiányzott, hogy váratlanul könnyekkel telt meg a szemem. Bizonyára innen származik az egyik gyógynövény, ami a tusfürdőjében és olajában található.

Megráztam a fejem és gyorsan megtöröltem a szemem. Tovább indultam, majd beléptem a kitárt ajtón, és körbe néztem. A kunyhóban nem volt túl sok dolog: egy egyszerű bőr kanapé egy ugyanolyan fotellel, egy étkező asztal és egy kis méretű kályha. Mindenki már a bizonyítékokat kezdte elemezni, amitől a homlokomra szökött a szemöldököm.

- Mi az? Elkaptátok őket? – kérdeztem döbbenten.

- Nincs itt senki – válaszolta egy vörös hajú férfi.

- De hát... – pislogtam értetlenül. – Homenum Revilio! – a pálcám ezúttal is három embert jelzett, akik rajtunk kívül itt voltak. – Ne mozduljatok – mindenki megállt, és értetlenül pillantottak rám. Forogva néztem szét a kunyhóba, és összehúztam a szemem.

- Mi az? – kérdezte halkan Harry. Pontosan mögötte úgy tűnt, mintha valaki – egy láthatatlan személy – megmozdult volna. Csak a körvonalait láttam, de azt is nagyon halványan. Cselekednem kellett, még mielőtt feltűnt volna az illetőnek, hogy észrevettem.

- Stupor! – céloztam az öcsém mögé, Harry pedig ijedten ugrott el. Az illető elveszítette a kiábrándító bűbája hatását és elterült a padlón.

- Na ne! – szólalt fel valaki. Abban a pillanatban, ahogy mindenki megmozdult, egy újabb körvonal tűnt fel, akinek csak a lábdobogását lehetett hallani, ahogy kimenekül az ajtón. Azonnal lendültem, suhogó talárommal az ajtóhoz futottam és megtámaszkodtam az ajtófélfán.

- Avada Kedavra! – a zöld fénycsóva keresztül szántott a réten, majd a szerencsének hála, pont eltaláltam az illetőt, aki utoljára felnyögött és elterült a fűben, miközben láthatóvá vált a kinézete.

- De hát... kábító átkot kellett volna rá lőnöd, hogy megtudjuk vizsgálni a pálcáját, mielőtt megölöd! – hebegte Harry és az arcán lévő pír arról árulkodott, hogy elnyomja a dühét.

- Miss Potternek nem szokása ilyet csinálnia – hallottam magam mögött egy unott hangot, amire nem reagáltam, ahogy Harry kijelentésére sem.

- Találtatok valamit? – kérdeztem, miközben a tájat kémleltem.

- Igen! – kiáltott fel hirtelen az egyik auror. – Itt van egy csapóajtó, a kunyhónak van egy padlása! – szólt, azonban én még mindig nem fordultam hátra.

- Remek, akkor másszon fel valaki – mondtam egyhangúan. Felmordultak, azonban a hangok alapján valaki egy létrát varázsolt elő és felment az emeletre.

Engem azonban nem hagyott valami nyugodni. Ugyanúgy kint álltam, azonban már nem éreztem Perselus illatát. Mintha eltűnt volna.

Lehetséges volna, hogy McGalagonynak és Dumbledore-nak igaza volt? Perselus pedig itt van?

- Egy hulla van a padláson – jött ki Harry. – Lehet, hogy a bűbáj őt jelezte harmadiknak...

- Nem. Biztos nem – a szememet le sem vettem a tájról, miközben a fejemet kapkodtam. Ha a harmadik illető elakar hoppanálni, nem vehetem le róla a szemem, hogy esélyt adhassak neki. – A varázs nem jelez csak élő embereket...

- Mit nézel annyira? – kérdezte meg végül, kissé haragosabban, amiért nem csinálom a dolgom.

- Van itt valaki. Érzem, hogy itt van kint – válaszoltam halkan. – Nem adok esélyt neki, hogy dehoppanálhasson...

Harry szótlan maradt, és ő is elkezdte felmérni a terepet, azonban neki sosem volt jó szeme a kiábrándító bűbájhoz, így hamar feladta.

- Elébb megéreztem Perselus illatát – szűrtem ki a fogaim között nagy nehezen.

- Bell... – szólt sajnálkozóan Harry.

- Tudom. Csak McGalagony és Dumbledore bogarat ültetett a fülembe.

- Mégis mit mondtak?

- Azt, hogy Perselusnak nem jelent meg az igazgatói portréja – mondtam ki, a szemem sarkából pedig láttam, hogy Harrynek elkerekedik a szeme. – Menj be. Az embereim bizonyára megvizsgálták a bizonyítékokat, kérdezd ki őket és menjetek.

- Rendben – fordult meg, miután még pár másodpercig engem fürkészett.

Eközben én lassú mozdulatokkal a fűben trappolva elindultam egyenesen, és nem túl hangosan megszólaltam.

- Tudom, hogy itt vagy. Mutasd meg magad! Nem bujkálhatsz örökké! – mondtam a pálcámat görcsösen szorongatva. Azonban senki sem szólalt meg. – Mutasd magad! – emeltem fel a hangom. – Mutasd magad, Perselus – csuklott el a hangom.

Pár másodpercig vártam, de semmi. Már készültem megfordulni és keservesen feladni, amikor a tőlem balra lévő bokor megmozdult. Azonnal elindultam a hang felé, majd pár méterre tőle megálltam és vártam. A szívem hevesen vert, majd kiugrott a helyéről.

-Perselus? – suttogtam. – Tudom, hogy te vagy az. Elébb megéreztem az illatod.

Egy alak, akinek csak a körvonalait láttam, előbújt a bokor mögül, én pedig nem emeltem rá a pálcám. – McGalagony és Dumbledore mondta, hogy nem jelent meg a portréd az igazgatói irodában. Nem hittem nekik, de most már erős a gyanúm, hogy hamarább a keresésedre kellett volna indulnom.

Az alak csendben – bizonyára – bámult engem, és nem szólt semmit.

- Mutasd magad! – csuklott el újra a hangom. – Nem bírok így élni...

Az illető halkan elmormolt egy ellenvarázslatot, majd a kiábrándító bűbáj fokozatosan kezdett megszűnni. Egy sötét alak – fekete talárral, fekete vállig érő hajjal és sötét, szinte már fekete szemekkel – fokozatosan megjelent a szemem láttára. Belenéztem Perselus szemébe, a könnyeim pedig kibuggyantak a szememből.

Szóra akartam nyitni a szám, hogy mondjak valamit, de a heves szívverésem, a fájdalom – ami soha meg nem szűnt – újult erővel söpört végig rajtam. A világ elsötétült, és az utolsó dolog, amit éreztem az a kemény talaj volt a fejem alatt.

***

A szememet kinyitva egy fehér szobában találtam magam, gondosan betakargatva. Értetlenül néztem körbe, miközben homlokomat ráncolva kezdtem el gondolkodni, hogy mégis mi történhetett.

De hát bevetésen voltunk, minden jól alakult, aztán pedig...

Aztán...

Perselus!

Levegő után kapva ültem fel az ágyon, és megkönnyebbülten felsírtam. Életben van. A szerelmem életben van!

A kórterem ajtaja nyikorogva kinyílt, majd Perselus és Harry sétált be rajta. Mind a ketten feszültek voltak, mintha éppen egy veszekedést szakítottak volna félbe, mielőtt bejöttek volna.

Amikor meglátták, hogy ébren vagyok és őket nézem, mind a ketten megtorpantak.

Ahogy ránéztem Perselusra és láttam, hogy egy vérző orrot leszámítva nincs semmi baja, a megkönnyebbülés egy új érzésbe csapott át: csalódottságba.

- Megmagyaráznád, hogy miért éltem idáig abban a hitben, hogy meghaltál? – kérdeztem olyan hűvös hangsúllyal, ami csak tőlem telt. Erre rátett az is, hogy bevoltam rekedve.

Perselus nyelt egyet és nem tudott megszólalni. Letöröltem a könnyeimet, majd Harryre pillantottam, hátha ő megszólal.

- Jobb lesz, ha magatokra hagylak – hintázott a lábán Harry, majd megfordulva elhagyta a termet. Ketten maradtunk.

- Ott fogsz állni némán, vagy végre hajlandó vagy ide jönni és magyarázattal szolgálni? – vontam fel a szemöldököm. Perselus nehezen, de elindult felém, majd megállt tőlem pár méterre és nyelt egyet.

- Nem így terveztem. Ha minden megfelelően alakult volna, akkor engem soha többé nem láttál volna.

Hisztérikusan felnevettem. Hitetlenkedve ráztam a fejem, miközben nem bírtam abbahagyni a nevetést. Már a szememet törölgettem, félig a sírástól, félig a nevetéstől, miközben alig bírtam befejezni.

Ebbe az emberbe vagyok szerelmes?

Hamarább megőrültem, mint gondoltam volna.

- Szóval elakartál hagyni? – szólaltam meg, miután abbahagytam a nevetést, amit Perselus fájdalmas arckifejezéssel nézett végig.

- Tönkre tettem az életed – szólt komoran. – Sosem kellett volna belépnem az életedbe. A hazugságaim, a tetteim és szavaim lerombolták az életed, és túl későn jöttem rá...

- Á, szóval játszod a mártírt, értem – ültem feljebb. – Folytasd, hallgatlak – szóltam könnyed hangon, azonban a robbanás szélén álltam.

- Anabell, meg kell értened...

- Harry is benne volt ebben? – Perselus megrökönyödve nézett rám vissza. – Tudta, hogy csak megjátszod a halálod?

- Nem. És tényleg a halál szélen álltam – mondta. – De számítottam Nagini támadására. Amikor Harry, Granger és Weasley elmentek, utolsó erőmmel megittam az elkészített ellenmérgemet, de az csak akkor fejtette ki teljesen a hatását, amikor megölted a kígyót. Addig csak életben tartott. Ha percekkel később ölöd meg az utolsó horcruxot, lehet nem állnák itt előtted.

- ''Tőlem megtanulhatják, hogyan kell dicsőséget forralni, hírnevet a palackba zárni, sőt halált rejteni a dugó alá.'' *

Perselus nyelt egyet a gúnyos szavaimat hallva, amivel őt idéztem az első bájitaltan órámról.

- És áruld el nekem... mi volt az a bizonyos „terved"?

- Leakartam vadászni az összes halálfalót, hogy biztonságba tudjalak... – felhorkantottam a válaszát hallva, és hitetlenkedve magam elé bámultam.

- McGalagonynak igaza volt. Olyanná váltam, mint te. Halálfalókra vadásztam, akár csak te, de engem a bosszú és a gyász vezérelt – néztem vissza rá. – Azt akartam, hogy minden egyes rohadék megfizessen a szeretteim haláláért... a TE halálodért. Álmomban sem gondoltam volna, hogy képes vagy elhagyni engem.

- Túlságosan szeretlek ahhoz, hogy megkeserítsem hátralevő életed.

Nem bírtam tovább. A könnyeim újra eleredtek, és úgy néztem vissza Perselusra.

- Elveszítettem mindenkit. Dorát, Remust, Fredet és azt hittem téged is. Te pedig képes voltál ilyen módon büntetni?

- Nem büntetésnek szántam – gyűltek könnyek az ő szemében is. – Hanem felszabadításnak. Azt akartam, hogy lépj tovább, és élj normális életet, nélkülem.

- Mégis miért jó ez bármelyikünknek is? Miért? – kezdtem el kiabálni.

- Idővel neked jobb lett volna! – kiáltott vissza, én pedig rájöttem, hogy mire ment ki az egész.

- Már értem – szipogtam. – Ezzel nem engem akartál büntetni, hanem saját magad. Még mindig nem hagytál fel az önsanyargatással anyám halála miatt, igaz? – néztem rá érzelemmentesen.

- Megöltem a szüleidet, Anabell. Ha te meg is bocsájtottál, én sosem tudtam magamnak – halkította le a hangját.

- Érdekes módon még a keményfejű öcsém is megtudott neked bocsájtani. Szerinte te vagy a legbátrabb ember, akit csak ismer – mondtam. – Ebben óriásit tévedett. Gyáva vagy, Perselus. – tudtam, hogy ezt a szót utálja a legjobban, és a reakció nem is maradt el. Perselus összerezzent és úgy tűnt megsértettem.

- Én gyáva?

- Igen, te. Képes vagy elhagyni, ahelyett, hogy szembenéznél önmagaddal és megbocsájtanál magadnak. EZ az igazi gyávaság.

Perselus nyitotta a száját, hogy vitába szálljon, hogy dühöngjön, kiabáljon. Azonban vissza becsukta.

Rájött, hogy igazam van.

- Mi történt az orroddal? – kérdeztem halkan, miközben az alvadt vért figyeltem, ami az orra alatt rászáradt a bőrére.

- Az öcséd betörte.

Csendben bólintottam, és életemben először örültem, hogy az öcsém forrófejűségének.

- Most mi lesz? – kérdeztem szinte suttogva. – Visszamész a két hónap alatt kialakított életedhez, vagy félre teszed a gyávaságod, és megpróbálod megjavítani a mostanit?

- Még most is képes lennél megbocsájtani nekem? – nézett rám fájdalmasan.

- Azért, mert amíg te gyáva vagy, addig én teljesen megőrültem – húztam gúnyos mosolyra a szám. – Nézz csak rám. Egy lány, aki azért szeretett volna auror lenni, hogy a szülei nyomdokaiba lépjen és védelmezze a varázsvilágot. Ehelyett pedig sarokba szorította a minisztert, követelte a főbenjáró átkok legalizálását és a saját bosszúja vezérli. Most pedig a Szent Mungó kórházi ágyában fekszik, miközben azzal a személlyel veszekszik, aki többszörösen hátba szúrta, de mégis tiszta szívből szereti. Igen, Perselus. Megőrültem.

Perselus csendben emésztette a szavaimat, miközben helyet foglalt a mellettem lévő karosszékben. Álla néha megfeszült, miközben a gondolataival küzdött, és a tekintete rátévedt a fogason lévő talárra.

- Az az én...?

- Összezsugorítottam az én méretemre. A háború után találtam az irodádban, ahol órákon át zokogtam miattad – mondtam ki köntörfalazás nélkül. Perselus szorosan lehunyta a szemét.

- Mit is gondoltam...

- Nem tudom, de azt ajánlom, hogy örökké felejtsd el. Mert ez az utolsó esélyed – Perselus felém kapta a tekintetét. – A leges legutolsó. Ha ezután elbaszod, én magam folytalak meg mindenféle varázslat nélkül – mondtam keményen. Perselus nem tudta hogyan reagáljon. – De mielőtt még annyira megkönnyebbülnél kérnék egy dolgot. – Perselus csendben várta, hogy mit mondok. – Bocsáss meg önmagadnak. – ezt hallva a tenyerébe temette az arcát. – Addig, amíg ez nem történik meg, felém se nézz. Most menj el. Kezdj ezen dolgozni.

______________________

*-gal jelölt terület a Harry Potter és a Bölcsek Köve c. könyv idézete. Minden érdem J. K. Rowlingé.

Ha a nap folyamán lesz még időm, akkor javítom az epilógust és posztolom este tájékán.