- Fogjátok el! Fogjátok el! – kiáltottam torkom szakadtából. A két halálfaló, miután elveszítették a varázspálcájukat kétségbeesetten futásnak eredtek. A csapatom – ami rajtam kívül négy személyből állt – utána eredtek és mindenféle rontást és átkot szórtak rájuk, de a két halálfaló ügyesen elugrált előlük. Felmordulva utánuk eredtem és sprintelni kezdtem. Minden erőmet bevetettem, és amikor láttam, hogy egy erdő felé futnak, lefékeztem.

Szétnéztem, majd láttam, hogy nem csak egy ösvény, de egy másik is vezet be a látszólag békés rengetegbe. Elindultam hát a másik irányba, amíg a többiek a két személyt követték. Pár percen belül hallottam a bal oldalamról, hogy két lihegő személy egy faágra lép, és az hangosan reccsen.

- Szerintem leráztuk őket – zihálta az egyik, én pedig meghúzódtam egy fa mögött, hogy ne lássanak. Hátha érdekes információval szolgálnak.

- Mocskos aurorok, mégis mit hittek? Hogy elkaphatnak minket? – nevetett a másik. Ennyi elég is volt, realizáltam, hogy tőlük semmit sem fogok megtudni, így hát előléptem a fa mögül, majd a pálcámat először a röhögőre szegeztem.

- Avada kedavra! – mondtam ki habozás nélkül. Mind a ketten elkerekedett szemekkel fordultak felém, a zöld fénycsóva pedig mellkason találta az egyiket. A másik halálfaló rájött, hogy nem menekülhet, így könyörögve nézett rám.

- Ne öljön meg! Kérem! – csúszott a térdein. Ezúttal rajtam volt a nevetés sora.

Eközben megérkezett a másik négy auror is, és kapkodták a fejüket köztünk. Felmérték, hogy az egyiket már eltettem a láb alól, a másik pedig előttem áll, jobban mondva térdepel.

- Nem kéne először megvizsgálni a pálcájukat, hogy megtudjuk hány embert öltek meg? – kérdezte az egyik félénken. A szememet forgatva végül csak megkötöztem a könyörgő halálfalót.

- Egyiknek már úgy is mindegy, de rendben – legyintettem.

- Priori incantatem! – célzott az elkobzott pálcára az előbbi felszólaló auror. Pár másodpercig homlok ráncolva vizsgálta a múltban elvégzett varázslatokat, majd megszólalt. – Csak négy. Négy embert ölt meg – mondta végül.

- CSAK négy? – néztem rá dühösen. – Akkor is CSAK négynek mondanád, ha a te családodból ölt volna meg ennyi embert? – emeltem fel a hangom, mire az auror összehúzta magát.

- Ne... nem – mondta szinte már cincogva.

- Saját kezüleg is megölhetett egy embert – pillantottam vissza a halálfalóra, aki a fejét rázta.

- Nem! Esküszöm, én nem! – pánikolt. Mélyen a szemébe nézve elővettem a legilimenciai tudásom, amiben most sem csalódtam.

- Hazudik – mondtam sötéten.

- Honnan tudja? – szólalt fel egy másik auror bátorságot szerezve.

- Onnan, hogy legilimentor vagyok – válaszoltam anélkül, hogy ránéztem volna. – Avada kedavra! – emeltem fel a pálcám, a halálfaló pedig utoljára felkiáltott, majd élettelenül dőlt el a sárban, még mindig megkötözve. – Vigyék innen őket – fordultam meg, hogy elhagyjam az erdőt, a csapatom pedig elhűlten nézett utánam.

***

- Átvennéd őt? – állt meg Andromeda.

- Persze – válaszoltam megszeppenve, majd tehetetlenül, de átvettem az apró Teddyt. Még olyan kicsi és törékeny...

Teddy egy nagyot ásított, majd a vállamnak dőlve tovább aludt. A szívem megdobbant, ahogy magamhoz öleltem őt, és egy másodpercig el is érzékenyültem.

Andromedával tovább sétáltunk, majd csak egy fehér sírkőnél álltunk meg legközelebb.

Remus John Lupin                              Nymphadora Lupin
1960 – 1998                                            1973 – 1998

Éreztem, hogy egy csomó keletkezik a torkomban, ahogy ránéztem a sírra. Nem is értettem, hogy miért hallgattam Andromedára és kísértem őt a sírhoz. Bőven elég volt a temetésen látni, másodszor pedig ugyanolyan nehéz volt, mint először.

Andromeda elővette a pálcáját és könnyes tekintettel egy fehér rózsás koszorút varázsolt a sok virágcsokor közé, amit más látogatók hoztak. Még szorosabban öleltem magamhoz a fiukat, ahogy újra és újra elolvastam a sírfeliratukat.

- Még mindig nem tudom felfogni – csuklott el a hangom, és csak nagyon nehezen tudtam megállni, hogy ne buggyanjon ki egy könnycsepp a szememből.

- Én sem – suttogta válaszul Andromeda. – A férjem, most pedig a lányom és a vejem...

Andromeda ugyanolyan sokat vesztett, akár csak én, ha nem többet. És még csak eszébe se jutott az öngyilkosság.

- Megfordult egyszer is a fejedben, hogy... véget vetsz... ennek az egésznek? – vettem erőt magamon, hogy feltegyem a kérdést. Andromeda rám pillantott, majd vissza sírra.

- Ted halála után eszembe jutott, azonban ott volt a lányom. Most pedig itt van az unokám. Nincs annyi galleon a világon, hogy itt hagyjam őt és egy árvaházba küldjem... – rázta meg a fejét.

- Erős vagy. Erősebb, mint én – mondtam megsimítva Teddy fejét. – Ha engem nem állított volna meg az öcsém és George, akkor... – elharaptam a mondatot, és inkább csendben tovább néztem a sírt.

...akkor már halott volnák és a lányoddal lennék, a másik legjobb barátommal, a keresztapámmal, a gyámapámmal és legfőbbként a szerelmemmel.

- Mindig lesznek vagy lesz ember, akiért érdemes itt maradni, Anabell – mondta, azonban valahogy mégsem éreztem át a szavait.

Helyette alig vártam a következő bevetésem, ami már három napja nem volt.

***

Kedves Miss Potter!

A napokban, ha valamikor eltud szakadni a munkájától, szívesen látom egy délutáni tea erejéig az irodámban. A jelszó ''Dumbledore'' maradt, ahogy Perselus hagyta.

M. McGalagony Professzor

A pergament sokadszorra letéve az asztalomra idegesen doboltam a lábammal. Nem elég, hogy volt mersze megemlíteni Perselus nevét, de még el is várja, hogy megjelenjek ezek után.

Mégis mit akar ez a nő? Talán a munkámról és tetteimről szeretne velem elbeszélgetni? Azt gondolja hatnak rám majd a szavai?

Felhorkantottam, majd végül felpattantam a székemből. Már két napja húztam ezt a találkát, és mivel aznapra nem volt semmilyen fontos dolgom, a papírmunkákkal pedig már végeztem, úgy döntöttem itt az ideje meglátogatni őt.

A fekete öltözékemre felkaptam Perselus összezsugorított talárját, a hajamat pedig feltűztem. A talárom zsebébe beleraktam a pálcám, az arcomat pedig megmostam hideg vízzel, mivel újabb izzadtságcseppek jelentek meg a homlokomon.

Nyár volt és az idő szokásosan meleg. Azonban én nem változtattam az öltözködésemen, helyette mindig hűsítőbűbájt szórtam magamra. Ezúttal is így tettem. Előre küldtem a patrónusomat McGalagonyhoz, hogy tudjon az érkezésemről, majd hoppanáltam Roxmortsba.

Jól esett a séta, még mielőtt bemásztam volna az oroszlán barlangjába. A falu szokásosan nyugodt volt, az emberek sokkal vidámabbnak tűntek az utcákon, és úgy tűnt minden félelmük elmúlt. Jó volt látni, hogy legalább ők boldogok.

Amikor megérkeztem a Roxfort bejáratához, már láttam, hogy Frics ott vár a kapunál, Mrs. Norris társaságában. Elnyomtam a fintoromat, majd odaléptem a kapu elé.

- Már itt várok egy ideje! – morogta, miközben kinyitotta a kaput, ahogy a védőbűbájok feloldódtak.

- Még a végén megsajnálom – szóltam vissza mogorván, majd elhaladva mellette, gyors lépteimmel perceken belül a tölgyfaajtónál teremtem, míg ő csak épphogy elindult a macskájával a kaputól. Szememet forgatva beléptem a kastély ajtaján, majd végig szántottam a földszint folyosóján. Csendes volt minden. A diákok elmentek nyári szünetre, a renoválás befejeződött. Szeptembertől visszaáll itt is minden a régi kerékvágásba.

Felérve a hetedik emeltre rámeredtem a kőszoborra és vontatottan, mégis határozottan kimondtam a jelszót.

- Dumbledore!

A vízköpő félreugrott az utamból, én pedig kettesével szedve a lépcsőfokokat hamar felértem az irodához. Minél hamarább túl akartam rajta lenni a kínos csevegésen.

Bekopogtam az ajtón, majd megvártam, hogy engedélyt adjon McGalagony, aki most már igazgatónő lett. Amikor beléptem az ajtón egyáltalán nem lepődtem meg, hogy minden úgy maradt az irodában, mint amikor még Dumbledore volt az igazgató. Megköszörültem a torkom, majd szóra nyitottam a szám.

- Jó napot, igazgatónő – köszöntem egyhangúan.

- Jó napot, Miss Potter – biccentett McGalagony, majd megvárta, hogy bezárjam az ajtót. – Kérem, foglaljon helyet – mutatott az előtte lévő székre, én pedig összehúzva magamon a talárom, helyet foglaltam vele szemben. – Teát?

- Kérek, köszönöm – mondtam, majd megvártam, hogy kitöltse a meleg italt.

- Tejet? Cukrot?

- Csak egy kevés tejet – válaszoltam kimérten.

- Kekszet?

- Miért hívatott, igazgatónő? – sóhajtottam fáradtan, miközben a kekszes dobozra néztem, ami egy karnyújtásnyira volt tőle. McGalagony arca feszült lett, de értett a szóból, rátette a kekszes doboz fedelét.

- Tisztában vagyok vele, hogy mennyi borzadalmon ment keresztül az elmúlt időkben... – kezdte felvezetni, én pedig az okklumenciai pajzsom takarásában rezzenéstelen arccal meredtem rá. – ...de amit művel, azzal csak saját magát és a hírnevét teszi tönkre. Mi több, a lelkét.

- Jobb lett volna, ha megölöm magam még itt helyben? – kérdeztem maró gúnnyal, McGalagony pedig gondterhelten meredt rám. – Pontosan mikor is? Perselus halála után, vagy amikor Harry a halálába sétált?

- Nem, természetesen nem erre céloztam...

- Ne féltse a lelkemet, McGalagony professzor, ez csak rám tartozik – mondtam egy fokkal nyugodtabban.

- Miss Potter...

- Még két éve megegyeztünk a Griffendél-Mardekár mérkőzése előtt, hogy hívhat Anabellnek – szóltam közbe azonnal.

- Igaza van. Szóval Anabell, úgy érzi segít az állapotán, hogyha főbenjáró átkokat használhat halálfalók ellen? – vette fel a csészéjét, majd szürcsölt a teájából. Mielőtt válaszoltam volna neki, én is hasonlóan tettem.

- Ha a nép nem szavazott volna arról, hogy mint auror használhatom a gyilkos átkot, akkor megoldottam volna másképp, de ugyanazzal a végkimenetellel – mondtam érzelemmentesen. McGalagony arca megkövült.

- Vagyis mindenképpen ölni akar?

- Mindent a bosszúért – tártam szét a karom, majd hátra dőltem a széken.

- Bosszú? Erre megy ki a játék? Bosszút akar állni a szeretteiért? – nézett rám vizslatóan a szemüvege mögül.

- Fogjuk rá – vontam meg a vállam. – Addig nem nyugszok, amíg az országot nem tudom békében...

- Ez mind jól hangzik, azonban vannak erre más módszerek is!

- Mint például? Az Azkaban? – szóltam lesajnálóan. – Hogy újabb tömeges kitörések történjenek? Tudtommal a dementorok nagy része amúgy is felszívódott, mi őrizné azokat?

- Azokat? – préselte össze a száját, amihez nagyon jól értett. – Már emberszámba se veszi őket?

- Azokat vegyem emberszámba, akik ártatlan mugli születésűeket kínoztak, öltek vagy küldtek az Azkabanba? Akik családokat szakítottak szét, muglikat mészároltak és semmi mással nem foglalkoztak csak az aranyvérűséggel? Akik az öcsémet tönkretették és megölték a szeretteimet? Akik megölték ŐT? – csak akkor vettem észre, hogy felpattantam, amikor már réges-rég McGalagony felett álltam és enyhén ziháltam.

- A többség rossz közülük, nem tagadom – nézett rám komoly arccal McGalagony. –, de vannak köztük olyanok is, akik csak kényszerből váltak azzá, amivé.

- Mint Malfoy? – horkantottam fel. – Ha attól fél, hogy megölöm Draco Malfoyt, akkor közlöm magával, hogy nem kell aggódnia. Ő és az anyja együtt működtek velem, amikor másodszor jártam a kúriájukba.

- Másodszor? – lepődött meg.

- Először elfogtak engem, Fredet és George-dzsot, – kezdtem. – másodszor pedig Per... szóval Perselusszal mentem kiszabadítani az öcsémet, Ront és Hermionét. Emellett Ollivander urat, Luna Lovegoodot és Dean Thomast – mondtam. – El sem bírja képzelni, hogy mit tett velem és Hermionéval az az ádáz Lestrange, de szerencsére őt a második látogatásomnál eltettem lábalól. Még csak főbenjáró átkot sem kellett használnom – ültem le vissza, miközben végig McGalagony szemébe néztem.

- Mit szólna ehhez Lupin? – kérdezte halkan.

- Remus meghalt.

- Mit szólna ehhez Tonks?

- Dora meghalt – nyeltem egyet.

- Na és Fred Weasley?

- Fred halott!

- Perselus?

- PERSELUS HALOTT! – kiabáltam a székem karfájára csapva. – Mind azt mondanák, hogy megőrültem, de nem tudják ezt mondani, mert meghaltak! – sok erő kellett hozzá, hogy ne sírjam el magam az igazgatónő előtt.

- Olyanná fog válni, mint Perselus, Lily halála után – felhorkantottam ahogy ezt kimondta.

- Már olyanná váltam. A különbség, hogy én nem tudok kinek törleszteni, hanem helyette csak bosszút esküdni! Perselus halott, és még csak meg sem tudom a sírját látogatni, mert...

- Biztos ebben? – dőlt hátra a székén, közbeszólva. Csend állt be közöttünk, miközben én összeszorított állkapoccsal néztem a nőre.

- Mármint miben? – kérdeztem végre vissza.

- Hogy Perselus halott.

- Nem vagyok vicces kedvemben, igazgatónő – szóltam sötéten.

- Tisztában vagyok vele, és ilyennel sosem viccelnék.

- Miért merült fel magában ez a... ez az elmélet?

- Nincs portréja – felvont szemöldökkel vártam a folytatást. – Egyszerűen nem jelent meg az igazgatói portréja.

- Lehetséges, hogy nem festetett – néztem rá értetlenül. – Mit számít ez?! Nem bírtam volna róla elképzelni, hogy a háború közepén modellt áll... meg amúgy sem.

- Félreérted McGalagony professzor szavait, Anabell – szólalt fel hirtelen Dumbledore portréja, mire a fal felé kaptam a pillantásom. Dumbledore halványan mosolygott felém, miközben a félhold alakú szemüvege mögül mért végig. A tekintete még a portré ellenére is csontig hatoló volt.

A többi volt igazgató persze alvást színlelt.

- Mindenki, aki igazgatóvá válik, lesz egy portréja, ami megjelenik az igazgató halála után. Egy halvány emléklenyomat, ami segíti az új igazgatót, tanácsokkal látja el őt. Én is csak egy emléklenyomat vagyok, ami akkor jelent meg, amikor eltűntem az élők sorából. Perselus nem jelent meg – vagyis fennáll az esélye, hogy életben van.

- Nem – pattantam fel a székemből, miközben a szívem majd kiesett a helyéről. – Nem vagyok hajlandó elhallgatni holmi elméleteket, amik több, mint valószínű, hogy nem igazak. Perselus nem hagyott volna el, soha! – emeltem fel a hangom.

- Nem, de megeshet vele, hogy valamilyen oknál fogva kénytelen volt... vagy akár, ahogy te is – ő is bosszút esküdött. Nem tudjuk mi lehet az igazság – magyarázta Dumbledore nyugodt hangon. – Az is lehet, hogy hallott, és valamilyen oknál fogva egyszerűen nem jelent meg a portréja. De az is lehet, hogy él. Ezt én nem deríthetem ki. McGalagony professzornak van elég dolga – de te kiderítheted. Tőled függ.

- Nem – ráztam meg a fejem. – Nem fogok egy esélytelen álmot kergetni. Perselus meghalt. Ezzel pedig egy kicsit sem segítettek az állapotomon – néztem érzelemmentesen vissza McGalagonyra, miközben elhomályosodott a tekintetem. McGalagony pedig sajnálkozva nézett rám, miközben egyértelműen leolvastam az arcáról, hogy megbánta, amiért ide hívott.

***

Egy hétre rá kaptunk egy jelentést, miszerint halálfalókat sejtenek a Ben More hegységénél, Skóciában. Nem is haboztam sokat, Kingsley megrovó tekintetével nem is törődve kiválasztottam a legutóbbi csapatomat, majd útnak is akartunk indulni.

- Nem szeretnéd esetleg az öcsédet is vinni? – szólalt meg mögöttem Kingsley, mire lefékeztem. – Tudtommal még nem volt éles bevetésen, de úgy gondolom jó hasznát vennéd...

- Jó hasznát? – fordultam vissza. – Mégis mire? Ölésre? – szóltam gúnyosan.

- Nem. Azt senki másra nem hagyod, te magad szereted elvégezni – szólt vissza komoran. Olyan érzés volt, mintha mellkason ütöttek volna, holott igaza volt. Mindig én végeztem a halálfalókkal, holott a törvényben úgy állt, hogy csak végső esetben használhatom rajtuk a gyilkos átkot. Az ''általános'' eljárás alapján először a Wizengamot elé kéne állniuk, aztán hóhér elé vinni. Bár úgyis megoldottam volna, hogy én lehessek az a bizonyos hóhér...

- És ez így van rendjén...

- A nyomozásban azonban segíthet – szólt közbe Kingsley. – Vagy legalább megfigyelheti TE hogyan csinálod – mondta.

- Jó nem bánom – egyeztem végül bele. – Szólok Harrynek...

- Mellesleg Ront még nem vinném ki terepre, mert... – nem hallgattam tovább Kingsley fecsegését, szó nélkül ott hagytam és hosszú fekete taláromban elsuhantam. A legközelebbi üres folyosón pedig azonnal elővettem a lapos üvegemet és egy jókora kortyot megittam a lángnyelv whiskymből. Egy napot sem bírtam ki alkohol nélkül. Nem voltam függője, lerakhattam volna akármikor, de nem akartam. Segített elvonni a figyelmemet a mérhetetlen fájdalmamról és ürességérzetemről. Segített megfeledkezni a szeretteimről, legfőbbként Perselusról és az elméletről, hogy lehet életben van. McGalagony és Dumbledore szavai mindig felrémlettek bennem, amitől még rosszabb állapotba kerültem.