- Nem – mondtam sokadszorra aznap már. – Nem mész el a Tiltott Rengetegbe. Nem engedem – jelentettem ki parancsoló hangsúllyal.

- Bell – nyelt egyet fájdalmasan Harry. – Minden egyes halott, aki itt fekszik – mutatott körbe. –, az én saram. Miattam halottak.

- Nem kenheted magadra az egészet – ráztam a fejem hitetlenkedve. – Ha te nem lennél, akkor is háború lenne, és megpróbálnánk Voldemort ellen harcolni. Te csak egy bábu vagy ebben a csatában.

- Nem érted Bell – ült le a földre velem szembe. – Piton még egy dolgot eltitkolt előled. Egy igen is fontos dolgot, amiben megegyeztünk, hogy nem mondjuk el neked az utolsó percig – döbbenten meredtem az öcsémre, és Perselus nevét hallva önkéntelenül is homályos lett a látásom.

- Miről beszélsz, Harry?

- Arról, hogy én is egy horcrux vagyok – mondta ki habozás nélkül.

- Ezt nem mondhatod komolyan – motyogtam, miközben a könnyek ismét végig folytak az arcomon. Nem gondoltam volna, hogy egy ember képes ennyit sírni, de ezek szerint igen.

Tudtam, hogy igazat beszél. Valahol legbelül mindig is tudtam. Beszél a kígyók nyelvén, beletud nézni Voldemort fejébe és nem tudják egymást megérinteni fájdalom nélkül. Emellett pedig érzi, hogy Voldemort mikor mit érez.

- Mióta tudod? Perselus mióta tudta? – kerültem az öcsém pillantását.

- Pitonnak Dumbledore mondta el még a halála előtt – lehunytam a szemem ahogy ezt kimondta, majd a tenyerembe temettem az arcom. Az már legalább egy éve volt. – Piton pedig a Kagylólakban mondta el nekem. Dumbledore megparancsolta neki, hogy csak akkor mondja el, amikor Voldemort már védelmezi a kígyóját, ami ugye szintén egy horcrux. Hogy csak az utolsó pillanatban közölje velem. Nem tartotta be az ígéretét, azonban így jobb volt. Így feltudtam rá készülni.

- Mire tudtál felkészülni? – nem értettem miért tettem fel ezt a kérdést, amikor tudtam a választ.

- A halálra, Bell. Meg kell halnom, ahhoz, hogy Voldemortot letudjátok győzni – fájt, hogy ezt mondta. Hogy a ''letudjuk'' helyett már csak ''letudjátok''-ot mond.

- Akkor csak gyengítsük le őt – kaptam fel a fejem. – Igen... a halálos átkot kell rajta alkalmaznunk, miután a kígyóját megöltük, és akkor legyengül úgy, mint amikor horcruxot csinált belőled – bólogattam a saját szavaimat kimondva. – Igen... aztán bezárjuk az Azkabanba, és ő lesz a legjobban őrzött rab. A halálfalókat pedig levadásszuk, hogy véletlenül se segítsenek neki – pattantam fel. – Nem kell meghalnod. Megoldjuk máshogy.

- Nem, Bell – rázta meg a fejét ő is felállva. – Mindig talál majd megoldást, hogy visszatérjen. Ennek véget kell vetnünk. Ígérd meg – ragadta meg a vállam. – Ígérd meg, hogy megölitek a kígyót...

- Nem, Harry – ráztam le magamról a karjait. – Majd megölöd te magad.

- Mennem kell – szólt egyhangúan, miközben láttam, hogy okklumentálni kezd. – Öljétek meg Naginit és aztán Voldemortot. Éljetek szabadon, élj... élj az emlékemért. Perselusért, Fredért, Remusért, Tonksért és Siriusért. Mert mind azt akarnák, hogy élj. Én is ezt akarom.

- Nem – löktem le a földre őt, amitől levegő után kapott. – Elvette George a pálcám, de ha kell puszta kézzel verlek eszméletlenre, hogy ne menj utána. Nem érdekel, nem fogsz meghalni! – már emeltem az öklöm, hogy behúzzak neki, de lelökött magáról, és pálcával célzott felém.

- Én pedig, ha kell elkábítalak. Stupor – elugrottam a vörösfénycsóva elől, és többen is a teremben felhördültek, amikor meglátták, hogy egymásra támadtunk. – Stupor! – a következő átok elől, azonban már nem tudtam időben elugrani és eltalált. A világ elsötétült, ami ellen pedig már nem tudtam semmit sem tenni, hiába próbáltam küzdeni a hatás ellen.

***

Kinyújtózva ébredtem egy kissé kemény ágyon. Megdörzsöltem a szemem, miközben a rémálmomon gondolkodtam. Borzasztó volt. Minden szerettem – George-dzsot kivéve – meghalt. Nem tudom, hogy mi okozta ezt a rossz álmot, de legközelebb biztos álomtalan álmot veszek be, hogy ne forduljon többé ilyen elő.

Amikor fülelni kezdtem, rájöttem, hogy sikolyok és kiáltások vesznek körbe. Ijedten ültem fel, gyorsan dobogó szívvel és realizáltam, hogy nem csak egy rossz álom volt. A Roxfort ostroma még mindig tartott, és az öcsém elment meghalni.

Azonnal könnyek gyűltek a szememben, és felpattantam a padról, amin idáig feküdtem az egyik tanteremben. Mellettem ott volt a pálca, amit bizonyára George tett le mellém.

Két lehetőségem maradt. Vagy azonnal megölöm magam és a családom és szeretteim után megyek, vagy segítek a megmaradt embereknek megnyerni ezt a háborút és utána nyírom ki magam. Lehunytam a szemem és nagy levegőt vettem. Döntöttem.

Azonnal megragadtam a pálcám és futni kezdtem a kiáltások felé, ami főleg az udvarról és a nagyterem felől érkeztek.

- Ma már senkit nem fogsz megölni * – olyan döbbenten fékeztem le, hogy majdnem felestem. Harry életben volt. Ott állt Voldemorttal szemben, és mindenki őket nézte. Majdnem összerogytam a megkönnyebbüléstől, hogy az utolsó vérrokonom él. Nem tudtam, hogy mégis mi történhetett, de nem volt idő ezzel foglalkozni. – Egyet se tudsz megölni közülük, soha többé. Még mindig nem fogtad fel? Kész voltam meghalni érte, hogy ne bántsd többé ezeket az embereket... *

- De nem haltál meg! * – kiáltotta Voldemort, aki izzószemét nem vette le Harryről egy másodpercre sem.

- Kész voltam rá, és az éppen elég. Azt tettem, amit az anyám. Nem árthatsz nekik többé. Nem tűnt fel, hogy a bűbájaid nem hatottak rájuk? Nem tudod kínozni őket. Hozzájuk sem érhetsz. Sosem tanulsz a hibáidból, Denem? *

- Hogy merészelsz... *

- Így merészelek. Tudok dolgokat, Tom Denem, amiket te nem. Egy csomó fontos dolgot tudok, amit te nem tudsz. Akarsz hallani párat, mielőtt elköveted az újabb nagy hibádat? * – Harry olyan nyugodt hangsúllyal beszélt vele, mintha nem is a varázsvilág legerősebb varázslójával állna szemben. Voldemort hallgatott, de tovább lépkedett a láthatatlan kör mentén. Harry és Voldemort kerülgették egymást, de egyikük sem támadt.

- Most jön a szeretet? * – fintorgott gúnyosan Voldemort.

Elfordítottam a fejem róluk, majd megkerestem a pillantásommal George-dzsot. Úgy tűnt ő már egy ideje figyelhetett, mert amikor találkozott a tekintetünk magához intett. Feltűnés nélkül odasietettem hozzá, majd átöleltem őt. Olyan fájdalmas volt mind kettőnk számára, hogy szaggatottan sóhajtottunk fel egymás ölelésében. Túl sok mindenkit veszítettünk el. ÉN túl sok mindenkit veszítettem el. De legalább az öcsém életben volt és ő is.

- Ha nem a szeretettől remélsz védelmet, akkor talán azt hiszed, olyan varázzsal bírsz, amivel én nem, vagy olyan fegyverrel, amely erősebb az enyémnél? *

- Úgy hiszem mindkettővel * – Voldemort arcán átsuhant a döbbenet, ahogy ezt Harry kimondta, majd hangosan felnevetett az öcsém kijelentésén.

- Azt hiszed, nagyobb varázserőd van, mint nekem? Mint nekem, Voldemort nagyúrnak, aki olyan varázslatokat vittem véghez, amelyekről Dumbledore álmodni se mert? *

- Tévedsz: álmodott róluk * – felelte az öcsém. Nem tudom mikor vált ilyen bölcsé, de úgy tűnt amíg én a kábító átok hatása alatt voltam, teljesen megváltozott. – Csakhogy többet tudott, mint te, eleget ahhoz, hogy ne tegye meg, amit te megtettél. *

- Más szóval gyenge volt! * – vijjogta Voldemort. Ekkor tűnt fel, hogy a halálfalók megtizedelődtek, és alig állt mögötte húsz-harminc embernél több.

- Nem, okosabb volt nálad * – szögezte le Harry. – Jobb varázsló és jobb ember volt, mint te. *

Jobb ember volt Voldemortnál, de ettől függetlenül nem volt jó ember. Harryvel nem értettem teljesen egyet, de tudtam, hogy nagyon szerette Dumbledore-t, így sok tette felett átsiklott. Akár csak én Perselus tettei felett.

Perselus...

- Megölettem Albus Dumbledore-t! *

- Igen, ezt hitted, de tévedtél. * – döbbent csend fogadta Harryt, Voldemort részéről, aki körbe nézett, hogy kik állnak körülötte, mintha csak Dumbledore félhold alakú szemüvegével keretezett arcát keresné.

- Dumbledore meghalt! * – kiáltott fel.

- Igen, Dumbledore meghalt * – szólt higgadtan Harry. –, de ne hidd, hogy te öletted meg. Hónapokkal a halála előtt eltervezte, hogyan fog meghalni, és mindent megbeszélt azzal az emberrel, akit te a saját szolgádnak hittél. *

Fájdalmasan összeszorult a szívem, amikor felrémlett előttem Perselus arca. Még mindig képtelenségnek tartottam, hogy halott. Nem lehetett az.

- Ez meg miféle gyermeteg képzelgés? *

- Perselus Piton nem a te embered volt, hanem Dumbledore-é. * – aki még esetleg nem tudott arról, hogy Perselus a mi oldalunkon állt, most döbbenten kapott levegő után.

- Erre magamtól is rájöttem – mondta gunyorosan Voldemort.

- Az ellenségeddé tetted, amikor elhatároztad, hogy megtámadod az anyámat. Nem jöhettél rá erre, nem is jöhettél rá, mert van az a dolog, amit nem tudsz megérteni. Sose láttad Piton patrónusát, igaz, Denem? * – Voldemorttal tovább rótták a köröket, miközben Voldemort nem felelt a kérdésére. – Pitonnak őzsuta volt a patrónusa * – folytatta Harry. –, ugyanúgy, mint anyámnak és a nővéremnek. Szerette mindkettőjüket. Anyámat évtizedeken át, gyerekkorától fogva. Ezt tudhattad volna. Azt pedig még jobban, ha a nővérembe szerelmes, hogy nem fogja sokáig tudni még csak eljátszani sem, hogy a te oldaladon áll. Tudhattad volna azt is, hogy Piton azért kért meg arra, hogy kíméld meg anyám életét, mert szerette őt.

- Piton megkívánta őt * – sziszegte Voldemort megvetően. –, de miután anyád meghalt, maga mondta, hogy vannak más nők, tisztább vérűek, akik méltóbbak hozzá... a nővéredet sem szerette, csak úgyszintén esetleg megkívánhatta...

- Hát persze, hitesd ezt el magaddal – mondta gúnyosan Harry. –, de Dumbledore kémje volt attól a perctől fogva, hogy üldözni kezdted anyámat, és a mai napig ellened dolgozott! Dumbledore már haldoklott, amikor Piton végzett vele! *

- Mit számít! * – ordította el magát. – Mit számít, hogy mikor állt át Dumbledore oldalára? Mit számít miért és hogyan halt meg! Elárult engem, és megöltem azt az árulót, Dumbledore-ral együtt! Most pedig a birtokomban van a Pálcák Ura! Nem jött be Dumbledore kis terve, hogy Piton legyen a pálca gazdája!

- Igen, ez igaz. De mielőtt megpróbálsz végezni velem, azt ajánlom, hogy gondolkodj el tetteiden... bánd meg bűneidet – Voldemort megtorpant Harry szavaitól, és összeszűkült szemekkel nézett rá. Nem értette, ahogy én sem, hogy miért mondja ezt, hisz Voldemort képtelen az emberi érzelmekre, az empátiára. – Ez az utolsó esélyed. A legutolsó alkalom... Láttam, mi lesz belőled, ha nem élsz vele... légy férfi... próbálkozz... próbáld megbánni a bűneidet... *

- Engem merészelsz? * – sziszegte. – Megöllek, és aztán, ami megmarad belőled megetetem Naginivel! – Onnantól fogva már nem is figyeltem a szavaira. Elléptem George mellől miközben homlok ráncolva néztem Naginire, aki nem messze Voldemorttól siklott, és nézte az öcsémet.

Szóval még nem ölte meg a kígyót senki.

Neville-re pillantottam, aki a kezében tartotta a Teszleg Süveget, a másikban pedig Griffendél Godrik kardját. Azzal meglehetne ölni a kígyót.

- A Pálcák Urának igazi gazdája Draco Malfoy volt. * – csak fél füllel figyeltem Harryre és Voldemortra, mivel óvatosan, feltűnés nélkül elkezdtem Neville felé sétálni.

- Pszt, Neville – böktem meg őt, mire összerezzenve fordult felém. – Kölcsön adod? – mutattam a kardra. Neville értetlenül, de átadta a fegyvert, én pedig a hátam mögé dugva elindultam a tömeg között a kígyó felé. Voldemort hátánál állt, így ha óvatos maradok, akkor nem bukhatok le.

A halálfalók közül kevesen maradtak – bizonyára dehoppanálhattak vagy megölhették őket –, azon pedig meglepődtem, hogy a Malfoy család sem volt Voldemort közelébe. Bár belőlük kinéztem, hogy az első adandó alkalommal megfutamodtak.

- Ez hát a végső kérdés * – szólt Harry, miközben találkozott a tekintetünk, és rájött, hogy mire készülök. – Tudja-e a kezedben tartott pálca, hogy utolsó gazdáját lefegyverezték? * – Draco fegyverezte le Dumbledore-t, vagyis akkor Draco volt a pálca tulajdonosa, addig, amíg Harry le nem fegyverezte őt a Malfoy kúriában. – Mert ha tudja... akkor már én vagyok a Pálcák Urának igazi gazdája. *

A kardot felemeltem a kezemben, majd a kígyó amikor észrevette, hogy felé közeledek fenyegetően sziszegni kezdett.

A kígyó – Nagini – Perselus gyilkosa. Én magam akartam vele végezni, és legalább ezt megkaphatom.

Voldemort, amikor észrevett engem már késő volt. Kardomat megsuhintottam, és egy csatakiáltással – egy mélyről jövő sikollyal, amibe minden fájdalmamat belesürítettem –, ketté vágtam a kígyót. A hüllő pedig nem mozdult többé, Voldemort pedig felhördült.

- Megölöm az öcsédet, és aztán addig kínozlak téged, amíg bele nem halsz! – unottan meredtem Voldemortra, akit egyszeriben nem találtam veszélyforrásnak. Többé nem.

Mint aki tudta, hogy az öcsém abban a pillanatban nagyobb veszély forrás, visszafordult, és felemelte a pálcáját.

- Avada Kedavra! *

- Capitulatus! *

Ágyúdörrenés szerűen találkozott a zöld és piros fénycsóva, én pedig elhátráltam a karddal és a pálcával a kezemben. Néztem a jelenetet, gyorsan dobogó szívvel, és vártam a végkifejlést. Bár már legbelül tudtam. Tudtam, hogy megnyertük a háborút.

A hajnali fényben a bodzapálca felrepült az égbe, Harry pedig ügyes fogói tehetségével elkapta a Végzet pálcáját. Voldemort széttárt karokkal esett a földre, szeme pedig felakadt. A saját visszapattanó átka ölte meg őt, és bekövetkezett a rémálma: úgy halt meg, mint egy ember.

Pár másodpercig néma csend állt be, majd mindenki egyszerre tört ki az üdvrivalgásba. Sikoltozás, öröm kiáltozások és kurjongatás töltötte be az egész telepet, és egyszerre indultak el az öcsém irányába, aki megnyerte nekik ezt a háborút. Még a háttérben maradt kentaurok is – akik később szálltak be a harcba – elégedettek voltak, ők viszont ünneplés helyett visszaindultak a Tiltott Rengetegbe, amit már nem veszélyeztette semmi.

Hátrálva néztem, ahogy mindenki átakarja a középen álló Harryt ölelni, miközben kiabálnak neki valamit, ő pedig boldogan mosolyog. Megfordultam és bementem a kastélyba. Habozás nélkül tudtam, hogy hová menjek, ahol biztosan nem fognak zavarni.

Lesiettem a csigalépcsőn a kissé dohos szagú pincébe, majd kitártam Perselus régi irodáját, amit még akkor használt, mielőtt igazgató lett volna. Az ajtó azonnal beengedett – talán Perselus tett rá valamiféle bűbájt, ami csak engem enged be, ha nem tartózkodik ő bent –, majd becsaptam magam mögött az ajtót.

Szememből újult erővel kezdtek potyogni a könnyek, miközben végig néztem a szobán. A fogason volt egy talár – amit még pár hónapja hagyhatott ott –, amit amikor megláttam reszkető kézzel emeltem le. Szememet lehunytam, majd az orromhoz érintettem az anyagot. Egy mély levegőt szívtam az illatból, majd fájdalmasan felordítottam. Az ő illata volt. Ezt az illatot pedig már soha többé nem érezhetem.

____________________________

*-gal jelölt területek a Harry Potter és a Halál Ereklyéi c. könyv idézetei. Minden érdem J. K. Rowlingé.

Megírtam az epilógust, szóval már csak négy rész van a lezárásig. Nem tagadom, enyhén megkönnyeztem, amikor az utolsó mondatokat írtam. A jövő héten jön a zárórész, remélem mindenkinek tetszeni fog. :)