- Meg kell keresnünk a kígyót! Meg kell ölnünk!

Rohantam, ahogy csak a lábam bírta. Valahol a távolban hallottam Harry hangját, de abban a percben, csak egy dolgot akartam – látni Perselust, tudni, hogy jól van. Anélkül képtelen voltam tovább harcolni.

Holttestekre taposva menekültem kifelé, miközben nem győztem a lábam alá és a felém repülő fénycsóvákra figyelni. Eddig is éreztem és tudtam, hogy háború van, de most először, ebben a csatában éreztem úgy magam, mint egy igazi katona. Egy katona, aki a frontvonalon van, és a kerülötte lévő társai sorban hullanak el. Nem tudtam az alakokra nézni, akiken átküzdöttem magam, de nem is akartam. A fájdalom belém mart volna, ha éppen egy közeli szerettem mellkasára taposok rá, miközben én önző módon csakis egy személyt keresek.

Ó, drága Fred... képtelenség belegondolni, hogy meghalt. A gondolat, hogy lehet a következő holttest, amit találok, az Perselusé lesz, úgyszintén megrémített.

A Roxfort szellemei ugyanúgy felvették a harcot a betolakodókkal szemben, és a legnagyobb teljesítményt Hóborc érte el, aki minden talált dolgot az irányukba hajított. Elhaladtam Dean és Parvati mellett is, akik Dolohovval küzdöttek. Aztán Neville és Bimba professzor rohant el mellettem, akik csápfüvet dobáltak a halálfalókra, amik egy-kettőre benőtték és megfojtották őket. Én pedig futás közben igyekeztem védekezni, ha pedig tudtam, akkor támadtam is pár halálfalóra, akik éppen nem figyeltek.

Újabb óriáspókok léptek be az iskola területére, én pedig utolsó pillanatban ugrottam félre előlük, és mihelyst a közeledő társaimmal kezdtek el foglalkozni, szó szerint kivetettem magam a tölgyfaajtón. Azonban a szabad ég alatt sem volt jobb a helyzet, mint bent a kastélyban.

Zihálva lefékeztem, és újult erővel söpört végig bennem a rémület. Egy négy lábú szörny – egy vérfarkas szemelt ki magának, aki ott hagyta az alig mozduló Lavender Brownt, és felém vette az irányt.

- Greyback – suttogtam.

Eljött az idő. Ő számomra egy tüske volt a bőröm alatt. Megígértem neki, hogy megölöm, ha még egyszer találkozunk. Már kétszer nem tartottam be neki az ígéretemet, harmadjára már muszáj volt.

- Obstructo! – céloztam rá, amikor már túl közel ért hozzám, ezzel egy kicsit hátráltatni tudtam őt, de mivel vérfarkas alakjában volt, sokkal nehezebb dolgom akadt vele szemben. – Reducto! – ezzel még messzebb sikerült őt löknöm, és Greyback a hátára fordult. Azonban másodpercek alatt felpattant, és ez idő alatt el kellett ugranom egy zöld fénycsóva elől, amit valaki felém küldött.

Vicsorgott rám a vérfarkas, és megnyalta a szája szélét. A szemébe nézve tudtam, hogy alig várja, hogy széttéphessen. Az átok könnyedén, bűnbánat nélkül gördült a nyelvemre.

- Corinebriare – a vörös fénycsóva – sőt, ahogy jobban megnéztem inkább bordó – eltalálta Greybacket, aki megtorpant tőle, és felnyüszített. Az oldalára fordult, miközben rúgkapálni kezdett, de nem úgy nézett ki, mint aki megakar halni. Már készültem a halálos átokra nyitni a szám, de az öléssel megelőzött Trelawney, aki a kastély ablakából egy kristálygömböt lőtt ki pálcája segítségével, és egyenesen Greyback fejét találta el, amitől aztán a farkas többé nem mozdult.

Nem foglalkoztam többet vele, ismét futásnak indultam. Menet közben egy védőbűbájt húztam Ginny köré, amikor egyszerre két vörös fénycsóva indult el az irányába, legközelebb pedig Kingsley ellenfelét hatástalanítottam.

Azt sem tudtam hová tartok, de a fejemet kapkodva kerestem a jól ismert fekete talárt. Az éjszaka sem könnyítette meg a dolgom a keresésében, bármerre fordultam, sehol sem láttam őt.

A már lassan megszokott sikolyoknál is hangosabb bömbölés hangzott fel, miközben több ember is futásnak eredt. Értetlenül fordultam abba az irányba, amerről menekülnek, majd éreztem, hogy a földbe gyökerezik a lábam. Óriások. Voldemortnak nem voltak elég az akromantula horda, az óriásokat is beváltotta ellenünk.

- Gyere, Bell! – ragadta meg hirtelen a kezem Aberforth, és minden magyarázat nélkül baloldalra kezdett el rángatni, nem a kastély felé, ahová a többség menekült. Az óriások nem voltak túl eszesek, így arra figyeltek, hogy hol van több ember, ahová támadhatnak, így mi megúsztuk. Azonban ahogy végig néztem, hogy furkósbotjaikkal embereket ütnek a levegőbe, akik visítva, egy hangos csattanással érkeznek meg a földre, majdnem elhánytam magam.

- Avada Kedavra! – céloztam az egyik óriásra. – Avada Kedavra! – csak a második halálos átkom után esett össze, de úgy tűnt, hogy akkor sem halt meg, csupán elveszítette eszméletét. – Avada... – a levegő belém szorult, és azonnal feltűnt, hogy látom a számból kifújt levegőt. – Ne... – fordultam rémülten Aberforth felé, aki már abba az irányba meredt, ahonnan érkeztek.

- Dementorok – szólt komoran. A hörgő fekete csuklyás alakok mindenfelé siklottak, áldozatok után kutatva. Legalább százan voltak, ha nem annál is többen.

Nem csupán attól rémültem meg, hogy ezek a szörnyek közelítenek felénk, hanem attól is, hogy csak a nap folyamán legalább tízszer használtam főbenjáró átkot, ami gyengíti a patrónusom.

Vettem egy mély levegőt, miközben felemeltem a pálcámat, Aberforth-szal együtt. Mielőtt azonban kimondtam volna a varázsigét, megbénulva fordítottam a fejem jobbra. Harry, Ron és Hermione kétségbeesetten álltak a dementor raj előtt, miközben Hermione vidrája és Ron jack russell terrierje, csak pár másodpercig tűnt fel a levegőben, Harryé pedig sehol sem volt.

A hátuk mögött azonban felmentőseregként érkezett meg Luna, Ernie és Seamus, akiknek erős patrónusaik megvédték az Aranytriót.

Félretettem minden fájdalmamat, minden félelmemet. Abban a percben megkellett feledkeznem a szeretteim iránti félelemről és Fred haláláról. Nem volt más, csak én és a boldog emlékeim.

- Expecto Patronum! – minden mentális erőmre szükség volt, de sikerült megidéznem a patrónusomat, még épp időben. Aberforth is beszállt a kecske patrónusával, és körülöttünk sikeresen elűztük a bestiákat. Még sosem volt ilyen nehéz patrónust idéznem.

Rohanva közelítettem meg az öcsémet, miközben torkom szakadtából kiabáltam a nevét, reménykedve, hogy meghall. Futásnak eredtek, de még egy kétségbeesett kiáltás után meghallott Harry, és lefékezve bevártak engem.

Védőpajzsot húztam magam köré, amikor elszállt mellettem egy vörös fénycsóva, majd botladozva megérkeztem Harry elé.

- Hol van, Perselus? – fújtam ki a levegőt.

- Voldemort Luciusszal keresteti őt! – mondta emelt hangon Harry a kiabálások miatt. – Megakarja őt ölni... – úgy éreztem, mintha kilöktek volna a valóságból, és egy rémálomba csöppentem volna.

- Nem – meredtem magam elé. – Nem!

Tisztában voltam vele, hogy Voldemort az életére akar majd törni, hisz elárulta őt, de az elmúlt napok gyors történéseiben erről megfeledkeztem. Megfeledkeztem arról, hogy ő kém volt, Voldemort pedig úgy gondolta, hogy az ő embere. Óriási veszélyben van, ő pedig képes volt maga mellől elküldeni, hogy a biztonságkedvéért minden szeretteimtől elbúcsúzzak...

Ezzel is csak óvni akart. Azt szerette volna, ha Voldemort rátalál, ne legyek mellette, és ne essen bántódásom...

- Hol van most Voldemort? – kérdeztem érzelemmentes arccal Harryre nézve. Az okklumencia egy kicsit segített lecsillapítani az elmémet és eltüntetni minden horrorisztikus képet a szemem elől, ahogy elképzeltem, hogy milyen módon végezhet vele Voldemort.

- A Szellem Szálláson, éppen odatartunk – mondta Harry. – Ott van vele a kígyó. A kígyó az... – Harry elharapta a mondatot, amitől a homlokamra szökött az egyik szemöldököm. – ...a kígyó az utolsó horcrux – fejezte be egy árnyalatnyival közömbösebb hangon.

- Te megtanultál okklumentálni – néztem a szemébe, mikor realizáltam, hogy szinte semennyi érzelmet nem tudok az arcáról és szeméből kiolvasni, és azt sem, hogy hazudik-e vagy nem.

- Hosszú folyamat volt, de sikerült – mondta, miközben lebukott egy halálos átok elől. Rémülten fordultunk a Tiltott Rengeteg felé, amikor remegni kezdett a föld és egy hatalmas üvöltés hangzott fel az erdő felől. Másodperceken belül pedig előbukkant egy újabb óriás, emberméretű furkósbottal a kezében.

- Nem jöhetsz velünk, túl veszélyes – jelentette ki Harry.

- Futás! * – kiáltotta el magát Ron, azonban én nem hallgattam, és utánuk rohantam.

- Elfelejted, hogy képzett auror vagyok és ráadásként a nővéred! – kiabáltam futás közben, azonban lassítanom kellett, amikor két halálfaló tűnt fel a színen, és a pálcájukat egyenesen rám szegezték.

- Stupor! – céloztam az egyik halálfalóra, és azonnal eltaláltam.

- Crucio! – a másik halálfaló kihasználta az alkalmat, és rám lőtte a kínzó átkot, én pedig rémülten a földre vetettem magam.

Nem, még egy kínzást nem bírok ki...

- Capitulatus! – egy egyszerű pajzsbűbájjal kivédte a varázslatom, és újult erővel támadt. Párbajozni kezdtünk, egyszer én vetődtem oldalra, egyszer ő ugrott el az átkaim elől, amikor pedig tudtunk, pajzsbűbájt alkalmaztunk. Mivel ő nem játszott tisztalapokkal, én is főbenjáró átkokat kezdtem el használni, amit csak a reflexei miatt védett ki.

Eközben Harry, Ron és Hermione eltűnt a fúriafűz alatti alagútban, én pedig kétségbeesetten néztem utánuk.

Újra támadtam a halálfalóra, de ezúttal pedig Hagrid vonta el a figyelmemet, akit az óriáspókok csordája hurcolt el a Tiltott Rengeteg felé.

- Avada Kedavra! – egy centire a fejemtől suhant el hűvös szellőként az átok, és ahogy elszállt mellettem, éreztem az arcbőrömön. Egy dobbanást kihagyott a szívem, muszáj volt koncentrálnom, hogy ne haljak meg. Nem halhattam meg, az öcsémnek, Perselusnak és az életben maradt szeretteimnek szüksége volt rám.

A pálcám segítségével hét kanárimadarakat idéztem meg, majd ismét meglegyintettem a pálcám.

- Oppugno! – a madarak egyenesen a halálfaló felé szálltak, és amíg ő csak kettőt tudott hatástalanítani, addig a többi rátámadt, és mindenhol megcsípték, ahol csak érték. Kihasználtam hát az alkalmat.

- Avada Kedavra! – sokadszorra használtam ezt a bűnös átkot, de háború volt, muszáj volt. A halálfaló mellkasát eltalálta a zöld fénycsóva, majd élettelenül hullott a földre.

Zihálva ültem le a földre, miközben felhúztam a lábaimat, és minden erőmmel azonnal voltam, hogy összeszedjem magam. A kanárik eltűntek a levegőből, én pedig erőt próbáltam gyűjteni, hogy Harryék után mehessek. Azonban Voldemort máshogy döntött.

- Vitézül küzdöttetek * – olyan hirtelen szólalt meg a semmiből, hogy összerezzentem a jéghideg hangjától. –, és Voldemort nagyúr szemében a bátorság nagy erény. Ám súlyos veszteségeket szenvedtetek. Ha továbbra is ellenálltok, meghaltok valamennyien. Nem kívánom, hogy így legyen. Kár minden csepp kiontott varázslóvérért. * – fáradtan meredtem magam elé, miközben szótlanul hallgattam szavait. – Voldemort nagyúr kegyelmes. Kiadom a parancsot harcosaimnak az azonnali visszavonulásra. Egy órát kaptok. Adjátok meg a végtisztességet halottaitoknak, lássátok el sebesültjeiteket. * – elterültem a harmatos fűben, miközben azon imádkoztam, hogy egyik szerettemet sem találjam élettelnül a földön, amíg visszafelé megyek majd a kastélyba. – És most hozzád szólok, Harry Potter. * – az öcsém nevét hallva úgy pattantam fel, mintha éppen csak egy kipihent alvásból ébredtem volna, holott távol álltam tőle. – Ahelyett, hogy szembenéztél volna velem, hagytad, hogy barátaid az életüket adják érted. Mostantól egy óra hosszán át várok rád a Tiltott Rengeteben. Ha ez idő alatt nem jelensz meg ott, nem adod fel magad, az ostrom folytatódik. Akkor már én magam is ott leszek, Harry Potter * – nyeltem egyet, miközben a megoldáson kezdtem gondolkodni. – Felkutatlak, és megbüntetek minden férfit, nőt és gyermeket, aki megpróbál elrejteni előlem. Egy órát kapsz. *

Fáradt mozdulattokkal felkeltem a földről és egy nagy sóhajjal néztem a fűben fekvő halálfalóra. Nem ismertem őt, de nem is akartam hozzá közelebb menni. Elindultam visszafelé a kastélyba. Úgy gondoltam, hogy Perselus is bizonyára elindul majd visszafelé, bárhol is legyen, és találkozni tudok vele, megbeszélni vele mindent.

A pálcám végén fényt gyújtva araszoltam, miközben a távolba meredve több embert is láttam, hogy a kastély irányába tart. Többen is mozdulatlan testeket lebegtetettek maguk után, vagy éppen varázslat nélkül, sebesülten igyekeztek befelé a tölgyfaajtón. Tőlem nem messze is egy férfialakot lebegtetett befelé egy személy. Gombóc keletkezett a torkomban ahogy ez láttam, és majdnem felbuktam egy testben, ahogy nem néztem a lábam elé.

- Nem – suttogtam lenézve a holttestre. – Nem! – ezúttal elcsuklott a hangom, és a térdemre borultam, ahogy a túlságosan is ismerős arcra néztem. – Otthon kellett volna maradnod! Otthon Teddyvel és Andromedával! – felsírtam, miközben Tonks arcába kiabáltam, akit aztán az ölembe húztam, és az élettelen testét öleltem magamhoz. – Nem szabadott volna eljönnöd! – sírva öleltem magamhoz, majd egy másodperc erejéig elcsendesedtem, ahogy realizáltam, hogy nem csak ő, de Fred is halott. Mind két legjobb barátom. – Nem tehetitek ezt velem – sírtam fel újra, és hangosan zokogva öleltem át a piszkos arcát, amit ezúttal egy színtelen barna haj keretezett. – Kérlek ébredj fel – suttogtam, miközben elengedtem, és a csukott szemét bámultam, mintha megérezné, hogy nézem és felébredne.

- Mobilicorpus – suttogtam felkelve a földről, miközben homályos tekintettel elkezdtem őt a kastély irányába kormányozni. Minden testrészemet nehéznek éreztem, és legszívesebben feladtam volna. Meghalhattam volna én helyettük, de nem. A sors azt akarta, hogy ők távozzanak az élők sorából. 

Perselusnak még szüksége van rám.

- Igen, szüksége van rám – suttogtam magam elé bámulva, miközben beléptem a nagyterembe.

Mindenhol sérültek, vagy éppenséggel halottak feküdtek. Akik talpon voltak megállás nélkül sürögtek forogtak, segítséget nyújtva Madam Pomfrey-nek az ellátásukban. A nagyterem végében megpillantottam a Weasley családot, akik egymást átkarolva gyászolták az előttük fekvő Fredet, akit éppen Mr. Weasley takart le. Szótlanul odasétáltam hozzájuk, majd leraktam Fred letakart teste mellé Tonksot, és nyeltem egyet.

- Drágám... – zokogta Mrs. Weasley.

- Meghalt Fred és Dora is – csuklott el hangom, miközben magamhoz szorítottam az asszonyt. – Hol van Remus?

- Jaj drágám... – megrándultam az ölelésében, majd elléptem tőle.

- Hol van Remus? – ezúttal keményen kérdeztem meg, Mrs. Weasley, azonban a tenyerébe temette az arcát, ahelyett, hogy válaszolt volna.

- Ott van, Bell – szólalt meg Bill erőtlenül, majd a Fred melletti letakart személyre mutatott, ami csak akkor tűnt fel.

- NEM! – kiáltottam fel, miközben megkerültem Fredet és Tonksot. – Nem, könyörgöm, nem veszíthetem el őt is – kezdtem sírni újult erővel. Reszkető kézzel nyúltam a takaróhoz, majd csukott, könnyes szemekkel lehúztam róla. Lassan kinyitottam a szemem, majd ahogy az élettelen testet megláttam, tehetetlenül a keresztapám mellkasára borultam. – Nem... – úgy éreztem, hogy a mellkasom kiszakad a helyéről. Ő volt az. Piszkos, véres arccal ott feküdt élettelenül a földön, pár méterre tőle pedig a felesége. Teddynek ugyanaz lett a sorsa, mint nekem és Harrynek. Egy háború megölte a szüleit. Az én legjobb barátnőmet és Remust.

- Úgy sajnálom, Anabell – szólt elcsukló hangon Mr. Weasley.

- Gondoskodni fogok Teddyről, megígérem – zokogtam Remus mellkasának döntve a fejem, Mr. Weasley pedig a folyamatosan rázkódó vállamra tette a kezét.

- Itt vannak Harryék – hallottam meg Percy rekedtes hangját. Felkaptam a könnyáztatta arcomat, majd megláttam a felénk siető Ront és Hermionét. A család egyesült, és egymást ölelgetve gyászoltak, miközben én és Harry a távolból meredtünk egymásra.

A szomorúságtól és bűntudattól eltorzult arccal nézett rám vissza, én pedig összetörten, szétsírt szemekkel meredtem rá. Lassú mozdulatokkal közelebb sétált hozzám, én pedig nehezen, de felálltam a három szerettem mellől.

- Hol van Perselus? – kérdeztem szipogva.

- Kik azok ott Bell? – kérdezte keserűen.

- Fred, Dora és Remus – csurgott végig még egy könny az arcomon. Harry fájdalmasan elfordította a fejét.

- Hol van Perselus? Szükségem van rá... már csak te és ő maradtatok nekem – mondtam rekedten. Harry azonban nem nézett rám. – Harry... Hol... van... Perselus? – nyomtam meg minden egyes szavamat.

- Amikor lementünk a Szellemszállásra... – kezdte lehunyt szemekkel. – Voldemort nem azért volt ott, mert búvóhelyet keresett, hanem... – mély levegőt vett, mielőtt fájdalmasan a szemembe nézett volna. – ...hanem, mert ő maga kereste meg Perselust, és odavitte őt, hogy végezhessen vele.

- Hol van? – kérdeztem reszkető hanggal. – HOL VAN?! – kiabáltam nem törődve azzal, hogy páran felénk néznek.

- Akkor értünk oda, amikor Nagini már rátámadott... – úgy éreztem megint megfordult velem a világ, és a szívem megsemmisül. Teljes erőmből ragadtam meg Harry vállát, aki felszisszent és rémülten meredt rám.

- Miért nem néztél Voldemort fejébe? MIÉRT?

- Belenéztem, de akkor még csak Luciusszal volt – könnyes szemekkel meredt rám, miközben sugárzott belőle a sajnálat és bűntudat.

- Meghalt? – kérdeztem elengedve őt. – Perselus... meghalt? – minden erőmre szükség volt, hogy ezt kimondhassam.

- Azt üzente, hogy... szeret... – hunyta le a szemét, maga előtt pedig bizonyára a haldokló Perselust látta. – ...teljes szívéből. És, hogy tarts ki a kedvéért.

- Értem – nyeltem egyet. – Hát akkor... – húztam elő a pálcám, Harry pedig értetlenül meredt rám. – Sajnálom, de nekem ez tovább nem megy. Ron, Hermione és Ginny itt lesznek, hogy támogassanak – mondtam, miközben ürességet érezve magam felé irányítottam a pálcám. – Avada...

- NEM, NE! – kiáltott fel Harry, valaki pedig hátulról kilökte a kezemből a pálcát, ezáltal engem is elsodorva.

Azonban az esést meg sem éreztem. Felnéztem George-ra, aki a kezében tartotta a pálcámat, majd feltornáztam magam a földről és rávetettem magam.

- NEM FOGOK PERSELUS NÉLKÜL ÉLNI! NEM FOGOK! – ütlegeltem George-dzsot, aki összehúzta magát, hogy véletlenül se tudjam tőle elvenni a pálcám. – ADD IDE! – markoltam meg a kezét, miközben azon voltam, hogy szétfeszítsem az ujjait.

Két oldalról valakik belém karoltak és lehúztak George-ról. Toporzékolva rúgkapálóztam, miközben teli torokból ordítottam és sírtam.

- ÖLJETEK MEG! ÖLJETEK MEG! – zokogtam olyan fájdalommal a mellkasomban, amihez foghatód még sosem éreztem. A Cruciatus a közelébe sem jöhetett.

Elveszítettem a két legjobb barátomat, a keresztapámat és a szerelmemet. Már csak az öcsém maradt és a másik legjobb barátom, George. Rajtuk kívül senkim és semmim sem maradt.

- Figyelj rám, Bell – szólt elcsukló hanggal Harry, miközben egy pillantással a hátam mögött álló két személyre nézett, akik aztán lassan elengedtek, és leültettek a földre, kettesben hagyva minket. Harry közelebb lépett hozzám és a két tenyere közé vette a könnyáztatta arcom. – Meg kell ígérned... – szívta be a levegőt. – Meg kell ígérned, hogy nem ölöd meg magad. Még ha csak George is maradt neked...

- Itt vagy te is, Harry – néztem fel rá fájdalmasan. – Szeretlek titeket, de... nekem már ti nem vagytok elegek. Megvolt mindenem... mindenem...

- Engem már ne számíts bele – nyelt egyet. – Elmegyek a Tiltott Rengetegbe.

_____________________________

*-gal jelölt területek a Harry Potter és a Halál Ereklyéi c. könyv idézetei. Minden érdem J. K. Rowlingé.