Mire Harry visszaérkezett, addigra zsúfolásig megtelt a Szükség szobája. Megérkezett Kingsley, Remus, Oliver Wood, Katie Bell, Angelina Johnson, Alicia Spinett – akiket örömittasan fogadtam, hisz a hetedikes évünk óta nem láttam őket, azaz már két éve –, Mr. és Mrs. Weasley.

- Hogy kerültetek ide? – kérdezte Harry Remushoz lépve.

- Bill, Fleur és én üzentünk a Rend többi tagjának – szólt közbe Fred. – Csúnya dolog lett volna kihagyni őket a buliból. *

- Mit fogunk csinálni, Harry? – kérdeztem izgatottan mellé lépve.

- A kiskorúakat kimenekítik a kastélyból. Most mindenki a nagyterembe megy, ott lesz az eligazítás. Harcolni fogunk. *

A hír hallatán zajos tetszésnyilvánítás söpört végig a szobában, majd a többség el is indult a nagyterembe.

Eközben Mrs. Weasley Ginnyvel veszekedett, aki maradni akart, azonban ő még kiskorúnak számított. Nem akartam a veszekedésbe közbe lépni, így elnapoltam a köszöntésüket.

Amikor már indultam volna, hogy megkeressem Perselust, zaj hallatszódott az alagútból, aminek hallatán Mrs. Weasley és Ginny abbahagyta a veszekedést, én pedig megtorpantam. Az alagútból kiesett egy szemüveges, vörös hajú fiú, aki gyorsan felpattant, megigazította magát, és körbe nézett.

- Elkéstem? Elkezdődött már? Csak most tudtam meg, azért... *

Percy nem számított rá, hogy egyből a családjával fog szemben állni. A teremben mindenki elnémult, és egy emberként bámultak Percyre.

- Bátor vagy, Percy, hogy idemerészkedsz – horkantottam fel, miközben összefontam a mellkasom előtt a karom.

A kínos csendben senki sem mert megszólalni, így Fleur volt az, aki úgy döntött ezt megtöri.

- Na és... 'ogy ván á kis Teddy? * – próbálta a feszültséget oldani Fleur, aki Remus felé fordult.

- Öh... ja, hogy... nagyon jól! * – kapott észhez Remus, én pedig alig bírtam ki nevetés nélkül a keresztapám reakcióját látva. – Nagyon jól, Tonks van vele... Tonks anyjánál vannak. *

- Akkor nem jön harcolni, ugye? – vettem fel én is a fonalat, miközben melléjük léptem.

- Remélhetőleg nem – válaszolta Remus, de amikor találkozott a tekintetünk mind a ketten tudtuk, hogy nagy erő kell ahhoz, hogy Tonksot bárki is visszatartsa a harctól.

- Hülye voltam! * – ordított el magát Percy, amitől összerezzenve fordultam az irányába. – Nagyképű majom voltam, féleszű és... és... *

- Minisztérium-imádó, családmegtagadó, hataloméhes bunkó voltál * – segítette ki nagylelkűen Fred. Percy nyelt egyet.

- Igen! *

- Akkor ezt meg is beszéltük * – húzta vigyorra a száját Fred. Mrs. Weasley idáig bírta, és felsírva futott nagy fiához, majd szoros ölelésbe zárta Percyt, aki még csak nem is tiltakozott. Miközben simogatta az anyja hátát, az apjára nézett, aki szembe került vele.

- Bocsáss meg, apa... * – Mr Weasley hevesen pislogott, miközben odalépett fiához, és ő is átölelte őt.

- Mitől tértél észhez, Percy? * – kérdezte George, miután abbahagyták az ölelkezést.

- Már ért a dolog egy ideje * – törölte meg Percy a szemét, aki szintén meghatódott. – Amikor meghalt Scrimgeour már erősen gyanakodtam, de egy kicsit lecsillapodott, amikor láttam, hogy Bell is a mi oldalunkon áll – pillantott rám. – Azonban ahogy sorban jöttek a mugli születésűek elleni törvények, élt bennem a gyanú, hogy csak megjátszod magad – vakarta meg a halántékát. – Ez be is bizonyosodott, amikor hirtelen felszívódtál, és mindenki azt hazudta, hogy az Azkabanban vagy...

- Azt hazudták, hogy bebörtönöztek? – kerekedett el a szemem.

- Igen. De nem szóltak rólad újságcikkek, csendben csinálták. Nyílttitok volt a minisztériumban, nem verték nagy dobra – vonta meg a vállát. – Bizonyára ahhoz észérvek is kellettek volna, hogy miért börtönözhetnek be egy aurort, aki annyi mindent tett a minisztériumért... – mondta, majd témát váltott. – Nemrég sikerült felvennem a kapcsolatot Aberforth-szal. Tíz perce kaptam tőle az infót, hogy a Roxfort a sarkára áll. És most itt vagyok. *

Maradtam még már percet a Weasley családdal, majd elindultam kifelé a Szükség szobájából. Harry mellett elhaladtam, aki folyamatosan Ront és Hermionét kereste, de nem volt időm vele foglalkozni. Megszerettem volna találni Perselust, hogy tudjam minden rendben ment-e, és ezt nem tudtam az öcsémtől megkérdezni, ha éppen mással foglalkozott.

***

- Adjátok ki Harry Pottert, és nem esik bántódásotok. Adjátok ki Harry Pottert, és megkímélem az iskolát. Adjátok ki Harry Pottert, és megjutalmazlak benneteket. Éjfélik kaptok időt. *

- Hol van Perselus? – léptem habozás nélkül McGalagony mellé, amikor ő kiküldte a Mardekárosokat és a többi kiskorút a teremből. McGalagony bár tudott rólunk, de még mindig váratlanul érte, hogy a keresztnevén szólítom.

- Gondoskodik arról, hogy megfelelő módon kijuttassa a Mardekárosait – szólt egyhangúan. – De már ott jön – nézett a hátam mögé. Megfordulva a tengelyem körül megkönnyebbülten sóhajtottam fel, miközben elindultam felé. Mihelyst észrevett, úgy tűnt, ő is megkönnyebbül.

- Minden rendben ment? – kérdeztem elé lépve, ő pedig egy rövid csókkal köszöntött, ezúttal már egyáltalán nem törődve a körülöttünk lévő emberekkel.

- A diákok már a Szükség szobáján keresztül haladnak kifelé az épületből – mondta félig nekem, félig McGalagonynak, aki időközben odajött hozzánk.

- Köztetek is... minden rendben ment? – vettem halkabbra, miközben McGalagony arcát fürkésztem, aki újra parancsolgatásba kezdett.

- Nehéz volt feldolgoznia, de hisz nekem. Nekem pedig ennyi elég – válaszolt Perselus.

- Potter! * – sietett Harry elé McGalagony, mi pedig követtük őt. – Nem arról volt szó, hogy maga keres valamit? *

- Tessék? * – pislogott Harry. – Ja... de, de igen! *

- Akkor mire vár, Potter? Induljon! *

- Tedd félre Ront és Hermionét, inkább siess. Éjfélig csak fél óránk maradt! – néztem megrovóan Harryre, aki gyorsan el is sietett páni félelemmel az arcán.

Mihelyst elment, először Perselus felé, majd McGalagony felé fordultam.

- Érdemes lenne kimennünk küzdeni, ahelyett, hogy egyből beengedjük őket ide – javasoltam, McGalagony pedig bólintott.

- A Roxfort lovagi páncéljai és szobrai nem fognak sokáig biztonságot nyújtani, szóval egyetértek – mondta McGalagony.

- A Sötét Nagyúr perceken belül áttörheti a védőbűbájokat – morogta Perselus, miközben elindultunk kifelé.

- Ideje lenne már kimondanod a nevét – fordultam menet közben felé. Perselus enyhén összerezzent, de nem állt meg. – Úgyis az életünkre fog törni...

- Voldemort – mondta ki Perselus nehezkésen, és lelassította a lépteit.

- Minden rendben? – riadtam meg azonnal.

- Igen, csak... – emelte rám a tekintetét. – Még sosem mondtam ki a nevét.

Elmosolyodtam a reakcióján, és már készültem őt átölelni, amikor robaj rázta meg az épületet, és jó páran felsikoltottak.

Elkezdődött.

- Siessünk! – kezdtem el azonnal okklumentálni, hogy minden fölösleges gondolatot az agyam leghátsóbb részébe seperjem. A Roxfort ostroma kezdetét vette, és tiszta fejjel kellett gondolkodnom.

Mellettem Bimba és Neville rohant el mandragórákkal a kezükben, fülvédővel a fejükön. Halványan elmosolyodtam rajtunk, miközben kifelé tartottunk az épületből, ahonnan azonban a ziháló Aberforth sietett be.

- Aberforth! – lepődtem meg. – Csak nem...?

- Egész Roxmorts Voldemort bömbölésétől visszhangzott, tudtam, hogy nem adjátok ki az öcsédet. Szóval jöttem harcolni – húzta ki magát. – Láttad Harryt?

- Nem sajnos – ráztam meg a fejem, így további szó nélkül elsietett.

Már majdnem kint voltunk, amikor megláttuk a repülő fénycsóvák százait az ablakokon keresztül. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű harc, így a pálcámat erősen szorítva már kiakartam lépni a tölgyfaajtón, de Perselus visszahúzott, így csak egyedül McGalagony ment harcolni.

- Mi az? Mire várunk? – fordultam értetlenül Perselus felé.

- Menj a Szükség szobájába.

- Hogy mi? – rökönyödtem meg.

- Menj a Szükség szobájába, és keresd meg a többi szeretted! – szótlanul néztem Perselusra, mert nem értettem miért mondja ezt. – Bell, hát nem érted? – nézett rám szorongva, amitől engem is átjárt a félelem, hiába okklumentáltam. – Lehet most látod őket utoljára. Ez a csata fogja eldönteni, hogy melyik oldal nyer. Menj! Keresd meg Lupint és az öcsédet! Meg az ikreket! Öleld meg őket, aztán gyere le harcolni – lépett hozzám közelebb, és két tenyere közé vette az arcom.

- Perselus, itt maradok veled – csuklott el a hangom.

- Majd visszajössz. Pár percnél tovább nem hagysz magamra – hajolt hozzám közelebb, és egy erőteljes csókot nyomott ajkaimra. – Szeretlek.

- Én is téged – nyeltem egyet. – Kérlek vigyázz magadra... amíg vissza nem jövök – húzódtam el tőle. –, mert utána el nem mozdulok mellőled – erőltettem magamra egy mosolyt, Perselus pedig komoly, elszánt arccal bólintott, és megfordulva kilépett az éjszakába.

Futva indultam el a Szükség szobája felé, minden kondíciómat bevetve. A lépcsők sem lassítottak le, kettesével szedtem a lépcsőfokokat, és nem álltam meg, amíg a szobához nem értem, ahol lihegve fékeztem le.

- Dora? – rökönyödtem meg egy másodperc erejéig, amikor megláttam a szobában Ginny és Neville nagymamája mellett ülni, aki bizonyára szintén nem rég érkezhetett. Utoljára a Szent Mungóban láttam őt, amikor Mr. Weasley-t látogattuk meg.

Tonks azonnal felpattant, és elém sietett. Kitártam a karjaimat, és szorosan átöleltem őt, lehunyva a szememet.

- A francba, nem kéne itt lenned. Mi lesz Teddyvel? – toltam el magamtól.

- Nem bírtam ki, hogy nem tudok semmit... * – mondta aggódva. – Anyám elvan vele... Láttad Remust? *

- Nem, én is őt keresem... meg az ikreket... meg az öcsémet – nyeltem egyet.

- Búcsúzol? – értette meg azonnal.

- Nem lehet tudni mi lesz ennek a vége – mondtam, Tonks pedig habozás nélkül magához szorított ismét.

- Győzni fogunk – suttogta, majd utoljára rám mosolygott, mielőtt még az érkező öcsém elé lépett volna, aki végre megtalálta Ront és Hermionét.

- Láttad Remust?

- Úgy volt, hogy egy osztaggal kimegy a birtokra... *

Tonksnak nem kellett több, további szó nélkül elviharzott.

- Harry, gyere ide – siettem elé, majd magamhoz húztam őt. Értetlenül, de visszaölelt, mielőtt még eltolt volna magától.

- Ezt most...

- Csak úgy – mosolyogtam rá. – Fred és George? – kérdeztem a háta mögött álló Rontól.

- Nem láttam őket – rázta meg a fejét. Így hát, én is kisiettem a Szükség szobájából, de azt a pár percet, amit bent töltöttem, elég idő volt, hogy teljesen felforgassa a kastélyt.

A levegőt sűrű porfelhő töltötte be, míg a falak és a padló folyamatosan remegett. Az ablak felé fordulva vörös és zöld fénycsóvákat láttam odakint, bent pedig Grópot, Hagrid óriás öccsét pillantottam meg a folyosón cammogni.

Tonks és Ginny egy kitört ablaknál álltak, és felülről célozták meg a halálfalókat. Habozás nélkül odasiettem segíteni nekik, és sorban lőttem az átkaimat kifelé, ami éppen eszembe jutott.

- Nem látta Remust? * – kiáltott Tonks Aberforth felé, aki a folyosón felénk közeledett.

- Dolohovval viaskodott! * – bömbölte a választ, Tonks arca pedig hirtelen elsápadt.

- Ne csinálj hülyeséget, Tonks – ráztam meg azonnal a fejem, ahogy elszakítottam a pillantásom a kint viaskodó emberekről.

- Tonks, figyelj, Remus tud vigyázni magára... * – próbálta Ginny is megnyugtatni, de Tonks addigra belevetette magát a kavargó porba, és elfutott Aberforth-szal.

- A picsába! – káromkodtam el magam. – Kimegyek harcolni! – szóltam oda Ginnynek, majd én is futva utánuk iramodtam, meg sem várva a lány válaszát.

Törmelék darabokat átugrálva küzdöttem le magam az emeletről, és egyszer csak a szerencsém mentett meg, amikor egy eltévedt robbantó átok a fejem felett lévő plafont találta el, és egy jókora faltörmelék kezdett felém zuhanni. Egy lebegtető bűbájjal gyorsan félre hajítottam, majd tovább iramodtam.

Egy emelettel lejjebb aztán megpillantottam Fredet és Percyt, amitől enyhén megkönnyebbültem. Éppen leterítettek egy halálfalót, így kihasználva az alkalmat odarohantam, és meg sem álltam addig, amíg át nem karoltam Fredet.

- Hékás, itt éppen harc folyik! – szólt rosszallóan, de ennek ellenére is magához ölelt.

- Nem számít – húzódtam el tőle, még épp időben, mert megjelent három újabb halálfaló, akik sikeresen betörtek az iskolába.

Utoljára egymásra pillantottuk, majd felvettük velük a harcot, további szó nélkül.

Párbaj vette kezdetét, az átkok pedig minden irányba röpködtek. A vállam mellett elrepült egy zöld fénycsóva, aminek láttán fújtatva céloztam meg egy hátráltató ártással a halálfalót, ami elől utolsó pillanatban ugrott el a csuklyás alak. Végül aztán sikeresen eltaláltam őt egy sóbálvány-átokkal, amitől megdermedve terült el a padlón.

Ezzel egy időben meghátrált Percy ellenfele, és a fejéről lecsúszott a csuklya. Döbbenten ismertem fel a minisztert, Pius Thicknesse-t, aki először Percyre nézett, majd rám. Szemében úgy tűnt rémület csillant meg.

- Üdvözletem, miniszter úr! * – kiáltott fel vidáman Percy, miközben egy lefegyverző bűbájt lőtt rá. – Mondtam már, hogy kilépek? * – támadta meg őt Percy ismét, Thicknesse pedig elterült a földön. A teste minden részén tüskék nőttek ki, mintha éppen sündisznóvá alakulna át.

Fred eltalálta egy kábító átokkal az ellenfelét, majd teli torokból felnevettünk a bátyja mondatán. A csata ellenére is felvidultam, és nevetve közelítettem meg Percyt.

- Te viccelsz, Percy! * – kiáltotta Fred széles vigyorral az arcán. – Te tényleg viccelsz, Percy... nem hallottam viccet tőled, mióta... *

Abban a percben belém szorult a levegő, és éreztem, hogy a fülem megtelik a robbanás hangjával, a lábam alól pedig eltűnik a talaj. Olyan volt, mintha lelassult volna még az idő is. Szorosan tartottam a kezemben a pálcát, miközben igyekeztem a fejemet és tarkómat védeni. Körülöttem sikolyok hangzottak fel, és meglepődtem, amikor az egyik közülük a saját számból érkezett.

Neki ütköztem a kemény falnak, majd visszapattantam róla, és a földön végeztem a poros romok között. A levegőben valamikor elengedhettem a fejem, mert éreztem, hogy valami végig folyik a homlokomon, ami vér lehetett. Eszméletemnél voltam, de forgott velem a világ és fájt mindenem. Nem akartam kinyitni a szemem, hogy azonnal visszatérjek a csatába.

A bőrömön megéreztem a hideg levegőt, ami egy dolgot jelenthetett – valaki berobbantotta a kastély falát, ahonnan beáramlik az éjszakai hűvös szellő.

Egy fájdalommal teli üvöltés hangzott fel, pár méterrel tőlem, amitől azonban önkéntelenül is felpattant a szemhélyam. Kótyagosan a vérző fejemhez szorítva a kezem álltam fel a földről, miközben majdnem vissza leestem, amikor alig bírtam magam megtartani. Hevesen pislogva lassan visszanyertem a tiszta látásomat, de bár ne tettem volna – megpillantottam a romok között Percyt, ahogy a földön fekvő Fred vállát rázza.

- Nem! Nem! Nem! * – ordította kínkeservesen, amit meghallva fájdalom hasított a mellkasomba. – Nem! Fred! Nem! *

- Mi? Mi történt? – motyogtam, azonban Percy nem hallhatta a harc ricsajaitól és a saját kiabálásától. Valamilyen módon visszanyertem az erőm egy részét, és a lábamat gyorsan szedve ott teremtem mellettünk. – Fred! Hé, Fred! – emeltem fel a reszelőssé változott hangom. – Várj, Percy – térdepeltem le melléjük, miközben a kezemben maradt pálcámat a mellkasára irányítottam. – Finite! – megköszörültem a torkom, majd egy másik varázslattal próbálkoztam. – Renervate! – azonban semmi.

Percy keservesen felzokogott, én pedig döbbenten meredtem magam elé. Nem. Az lehetetlen, hogy Fred Weasley meghaljon.

Azonban az üveges szeme – amire akkor figyeltem fel – másról árulkodott. Ott már pulzust sem volt szükséges keresnem, hogy rájöjjek mi is történt.

- Fred, térj magadhoz – csuklott el a hangom, de már tudtam, hogy nem fog felébredni. Sokkos állapotomból még mindig nem bírtam magamhoz térni, egy könnycsepp sem gördült végig az arcomon. Az üresség érzet, ami a mellkasomra telepedett, azonban annál jobban fájt. – Percy, feküdj! – sikkantottam fel, és Percyvel együttesen vetettük magunkat Fred testére.

Egy újabb lyuk robbant a kastély falán, ahol aztán különböző fénycsóvák jelentek meg a kinti sötétségben.

- El kell innen tűnnünk – emelkedtem fel, miközben elszorult torokkal pillantottam körbe. – Vigyük őt oda, Percy – mutattam egy fal nyílására. Percyvel némán vonszolni kezdtük Fred testét, azonban akkor egy óriáspók – azaz akromantula mászott be a nyíláson.

Elhűlten néztem a teremtményre, és átjárt a félelem. Nem támadhatja meg Percyt és Fredet. Nincs más választásom, más átok ide gyenge lenne.

- Avada Kedavra! – céloztam undorodva a pókra, ami aztán összerándult, amikor elérte a zöld fénycsóva, majd a hátára fordult. Gyorsan megragadtam Percyvel együtt Fredet, majd beültettük a fal repedésébe. Figyeltük őt, egymásra azonban nem bírtunk nézni. Akkor lehet már én is sírva fakadtam volna. Helyette összeszorított ököllel, pálcával a kezünkben álltunk fölötte, miközben nekem marta a fájdalom a torkomat és a szívemet, Percy pedig szipogva megtörölte a szemét, és megigazította a félrecsúszott szemüvegét.

Mind a ketten egyszerre fordultunk el tőle. Emberek – ellenségek, esetleg ismerősök és barátok – futkároztak össze-vissza. Valaki az életét mentette, valaki ellenfelet keresett magának, hogy tovább folytathassa a harcot.

- Rookwood! * – olyan felbőszülten ordított fel Percy, hogy összerezzentem. Percy eliramodott a halálfaló felé, aki két diákot üldözött, én pedig összeszorított állkapoccsal néztem utána.

Perselus! – villant be, és jeges rémület futott keresztül rajtam. – Meg kell keresnem Perselust!

________________________

*-gal jelölt területek a Harry Potter és a Halál Ereklyéi c. könyv idézetei. Minden érdem J. K. Rowlingé.

Bizonyára csodálkozhattok, hogy miért van egy nap két rész. Nos, az igazság az, hogy holnap kezdem megírni a 89. részt – vagyis az epilógust. Ezért már naponta fogom tudni feltöltögetni a részeket, mert úgy számolom, hogy jövő hétre elkészülök az utolsó résszel. :)