- Finite.

Felhördülve, egy hirtelen mozdulattal ültem fel a puha ágyból. Gyorsan szedtem a levegőt, miközben a fejemet kapkodva néztem szét. Pánikoltam, de amikor megláttam, hogy Perselus áll mellettem – jobban mondva felettem –, én pedig látszólag a Fonó sori hálószobájában vagyok, valamilyen úton módon megnyugodtam. Nem, ő biztos nem bántana engem...

- Nyugalom, biztonságban vagy – szólalt meg mély hangján.

- Az ikrek – szóltam rekedten. – Ki kell szabadítanom az ikreket...

- Hívd ide Siport – értetlenül néztem fel a felettem álló Perselusra, aki megforgatta a szemeit. – Hívd ide Siport! Ő betud jutni a Malfoy kúriába és kitudja őket vinni. A hoppanálás gátlók nem hatnak a házimanókra – nyeltem egyet, majd megköszörültem a torkom.

- Sipor – szóltam a semmibe, azonban a házimanó két másodpercen belül egy pukkanás kíséretével megjelent.

- Gazdám – hajolt meg.

- Kérlek hoppanálj a Malfoy kúriába – kezdtem el lassan beszélni hozzá. – A tömlöcbe megtalálod az ikreket, Fred és George Weasley-t. Kérlek vidd el őket minden feltűnés nélkül az otthonukba, az Odúba. Megtennéd ezt nekem? – kérdeztem, szinte már könyörgően nézve rá.

- Természetesen, gazdám – hajolt meg ismét.

- Rendben. Ha sikerült, kérlek gyere vissza jelenteni nekem. Köszönöm, Sipor – még egy utolsó hajlással kísérve, eltűnt a házimanó, én pedig kissé feszengve dőltem vissza az ágyra. Öt perc sem telt bele, mikor Sipor ismét megjelent. – Na? – pattantam fel azonnal, miközben egy fintort vágtam a fájdalmaim miatt.

- A két véráruló már a házukban van – hajolt meg gúnyosan elhúzva szavait.

- Kérlek szépen ne hívd így őket – sóhajtottam megkönnyebbülten. – Hálás vagyok, Sipor. Jól vannak?

- Nincs komolyabb bajuk.

- Köszönöm, elmehetsz!

- Nincs mit, gazdám, nincs mit – búcsúzott el, majd eltűnt egy pukkanás kíséretében, én pedig nyögve egyet visszahanyatlottam az ágyra.

- Honnan tudtad, hogy a Malfoy kúriában vagyok? – kérdeztem fájdalmasan kinyújtva a karomat, amitől csak rosszabb lett.

- Draco értesített. – döbbenten fordultam Perselus felé, miközben vártam, hogy folytassa, azonban előtte még a szekrényéhez sétált, ahol tudtam, hogy a bájitalait tárolta. – Egyszer látott minket együtt, és kikövetkeztette, hogy bizonyára a megmentésedre sietnék, ha szólna nekem – sétált hozzám vissza, miközben három bájitalt nyújtott felém. – Ezeket idd meg!

- Miért akart Malfoy megmenteni? – vontam fel a szemöldököm, ahogy elvettem a három bájitalt és megvizsgáltam őket. Színéből és átlagából kikövetkeztettem, hogy az egyik izomlazító, a másik fájdalomcsillapító, a harmadik pedig erősítő főzet. Kidugaszoltam a két főzetet, majd két korttyal megittam mind a kettőt, és pár percen belül már is éreztem a javulást.

- Draco nem olyan borzasztó, mint ahogy te és az öcséd gondoljátok – szólt gúnyosan.

- Attól, hogy megmentett, még ugyanúgy egy mugli gyűlölő, arrogáns személy marad – néztem Perselusra unottan.

- Így nevelték őt, mást sem ismert egész életében – mondta, én pedig felkeltem az ágyról, majd témát váltottam, miközben fáradt tekintettel Perselusra néztem.

- Mit kérsz cserébe, amiért megmentettél? – kérdeztem, Perselus tekintetében pedig egy másodperc erejéig bánat csillant.

- Két dolgot is, kezdjük az egyszerűbbel – vette fel azonnal szokásos rideg stílusát, amit védekezésként alkalmazott mindig. – Az öcséd még mindig a Dean erdőben van? – kérdezte, nekem pedig párat pislognom kellett, hogy rájöjjek honnan is tudja ezt, azonban választ nem találtam a fejemben.

- Tudom, hogy elküldted nekik a patrónusod segítségével Griffendél Godrik kardját, de hogy tudtad meg, hogy ott vannak? – kérdeztem vissza.

- Elvitte Granger a táskájában Phineas Nigellus Black portréját, amit egyszer nyitva hagyott, így meghallotta, hogy hol tartózkodnak – válaszolt kimérten Perselus. – Szóval ott vannak még?

- Nem tudom – ráztam meg a fejem. – Igazat mondtam Bellatrixnak, pár napja nem beszéltünk, így nem vagyok biztos benne, hogy ott vannak még azóta...

- Feltudod vele venni a kapcsolatot? A Sötét Nagyúrnak szolgálnom kell egy információval, amiről azt állíthatom, hogy kiszedtem belőled – fonta össze mellkasa előtt a karját.

- Nem – szóltam kétségbeesetten. – A tárgyat, amivel feltudom vele venni a kapcsolatot a lakásomban hagytam, és oda biztos nem mehetek vissza, mert figyelhetik – hajtottam a tenyerembe az arcom, miközben leültem az ágy szélére.

- Semmi gond – próbált megnyugtatni Perselus ellágyítva a hangját, azonban nem mert mellém ülni. – Majd odahoppanálok az erdőbe, és megnézem, hogy ott vannak-e még...

- Sok védőbűbájjal levédték a helyet – pillantottam fel.

- Ha nem is találom meg őket, a védőbűbájokat tudom érzékelni – mondta, mire bólintottam, elfogadva a javaslatát.

- Mi a második dolog, amit szeretnél tőlem? – kérdeztem.

- Hogy nézd meg... ezt – húzott ki a zsebéből egy kis üvegcsét, amiben egy ezüst anyag mozgolódott.

- Az emlékeidet? – néztem rá homlok ráncolva, majd felrémlett előttem a minisztérium karácsonyi bálja. – A szüleim haláláról? – kérdeztem halkan, miközben éreztem, hogy kiszárad a torkom.

- Igen. Kérdezted mit kérek azért cserébe, hogy megmentettelek. Hát ezt – tette le az éjjeli szekrényre az üveget, ami koppant egyet a fafelületen. – Addig nem mehetsz el.

- Hogy micsoda? – rökönyödtem meg.

- A pálcád is nálam van, elkértem Luciustól – folytatta nyugodtan. – Ha megnézted az emlékeimet, eldöntheted, hogy itt húzod meg magad... vagy a Rend védett házában. Mert azóta biztos van új – mondta, én pedig szótlanul néztem az üvegre. – Most már te is körözött személy vagy. – tette hozzá, én pedig magam elé elképzeltem a Reggeli Próféta főcímoldalát, amin bizonyára ismét szerepelni fogok.

Már harmadszor...

- Mellesleg bátorkodtam kifertőtleníteni a sebeidet, amíg elvoltál kábítva...

- Sebeimet? – fordultam lassan Perselus irányába.

- A szád felvolt szakadva, és enyhe horzsolás volt az arcodon, mintha erősen megpofoztak volna, vagy felhorzsolta volna a padló – válaszolta, én pedig bólintottam.

- Köszönöm – motyogtam, miközben az ujjaimat kezdtem tördelni. Perselus magamra hagyott, majd pár perc múlva az ajtón belebegett egy merengő, és az ajtó újra bezárult. Idegesen néztem hol az emléket tároló üvegre, hol a merengőre, miközben a gyomrom bukfenceket hányt.

Sarokba szorított.

***

Lepihentem egy órára, mielőtt döntöttem volna, hogy Perselus fogja maradok még egy ideig, vagy azonnal megnézem az emlékeit és elmegyek. Mert ugyebár más kiút nem volt. Levettem magamról a piszkos talárom, amit amikor ledobtam a földre, koppanó hangot adott ki. Homlok ráncolva hajoltam le hozzá, majd a zsebében megtapintottam a tükröt, amit még Aberforth adott nekem.

Ezzel mégis feltudtam volna venni Harryékkel a kapcsolatot, még ha szó szerint beszélni nem is tudtunk volna.

Visszatettem a talárom zsebébe, majd reszkető kézzel emeltem fel az éjjeli szekrényről az üvegcsét, és odasétáltam a merengőhöz. Felismertem azonnal a tárgyat – Dumbledore irodájából volt elhozva... vagyis most már az ő irodájából.

Kihúztam a dugót az üvegből, majd néztem ahogy a kékes-fehéres anyag lassan csorogni kezd az edénybe. A felszíne kavarogni kezdett, miközben én előre hajoltam, majd fejjel beleestem Perselus emlékeibe.

Nem is lepődtem meg, hogy Perselus felszeretné vezetni először a történteket. Az emlék azzal indult, hogy a tíz év körüli Perselus az anyámmal beszél és felvilágosítja a boszorkányságról és a Roxfortról. Az emlékeiben szerepelt a féltékeny és dühös Petunia néni is, de az egész nem volt több pár percnél. Még utoljára ránéztem a szegény öltözetben álló kis Perselusra és az aranyos, vörös hajú anyukámra, mielőtt változott volna a helyszín.

A Roxfortba kerültem, ahol a pár évvel fiatalabb McGalagony először anyámra teszi a Teszleg Süveget és a Griffendélbe ossza be, majd Perselusra, akit a Mardekárba, és szomorúan néz Lily irányába, aki két asztallal odébb foglalt helyet.

A következő kép a Mardekár klubhelyiségében játszódott. Az idősebb Lucius Malfoy, Narcissa – akkor még Black –, az elsős Regulus Black – akit eddig csak fotón láttam – és egy számomra idegen halálfaló foglalt helyet. Perselus éppen besétált a klubhelyiségbe, majd ledobta magát Lucius mellé, aki vidor mosollyal az arcán karolta át a mellette ülő szőke hajú lányt, miközben a kíváncsi Regulus elszedte Perselustól a könyvet, az ismeretlen kamaszodó varázsló pedig felhorkantott ennek láttán. Perselus ekkor nem nézett ki többnek tizenkettőnél.

- Mi újság, kölyök? Megint azzal a sárvérűvel lógtál? – kérdezte gúnyosan Lucius, akinek talárján az iskolaelsői kitűző díszelgett. Narcissa a vállán heverő fiú ujjaival játszott és felkuncogott, miközben még jobban belebújt a végzős barátja ölelésébe.

- Ne nevezd így – fújtatott Perselus védelmezően, Lucius azonban csak leintette szabad kezével.

- Pár év múlva úgyis rájössz, hogy mifélével barátkozol – horkantott az idegen.

- Helyesen beszélsz, Avery – bólintott Lucius. Szóval Avery...

- Ő más... nem olyan, mint az apám – motyogta Perselus, miközben idegesen megigazította iskolás talárját. Nem sokat tudtam Perselus apjáról, de a lényeget igen. Gonosz ember volt, aki elítélte a varázslatot, ezzel pedig a feleségét és a saját fiát is. Nem egyszer volt, hogy megütötte őket vagy ital után nyúlt.

Változott a helyszín, majd a parkban találtam magam a kamaszodó Perselussal és anyukámmal, aki már félig meddig kinőtte kislányos vonásait. Hamar érő típus volt, akár csak én.

- Barátok vagyunk, Per, de te olyanokkal is összeállsz, akik nekem egyáltalán nem tetszenek! Ne haragudj, de ki nem állhatom Averyt és Mulcibert! Mulciber! Mit eszel azon az alakon, Per? * – sétált dühös léptekkel anya, Perselus pedig utána ballagott, miközben összeszorította állkapcsát anyám szavait hallgatva.

Szóval Per... így nevezete őt anyám...

- Engem a hideg kiráz tőle! Nem hallottad, mit csinált egyik nap Mary Macdonalddel? * – fékezett le egy oszlopnál, majd nekidőlt, ezáltal Perselus felé fordulva.

- Az nem volt komoly * – legyintett hanyagul Perselus. – Csak megviccelte... *

- Sötét varázslatot használt, és ha az szerinted vicces... *

- És Potter meg a haverjai, ők mit csinálnak? * – fakadt ki, mire eltátottam a szám. Apám, Sirius és Remus is használt sötét varázslatot? Pettigrew-ból kinéztem volna később elkövetett bűnei miatt, de belőlük nem.

- Mi köze Potternek bármihez? * – vonta fel a szemöldökét anya.

- Éjszakánként kiszöknek. És az a Lupin is gyanús nekem. Hova jár az folyton? *

Egy ez előtt történt emlékbe cseppentem bele. Perselus a pálcáját maga elé tartva világított a szűkös alagútban, amit felismertem ötödikes koromból. A Szellem Szállásra vezetett. A végéről nyűszögés és hördülés hangzott fel, nekem pedig nem kellett sok, hogy rájöjjek mi is az... jobban mondva ki is az.

Vészesen gyorsan dobogó szívvel néztem Perselusra, aki magában motyogott valamit, amit alig hallottam a fülemben dobogó vértől.

- Mégis hová vezettél, Black?

Úgy éreztem, mintha pofon vágtak volna. Sirius képes volt Perselust ide csábítani?

A következő pillanatban Perselus közel ért a bejárathoz, ahol feltűnt a vérfarkassá változott Remus. Az utolsó pillanatban, azonban kiugrott közéjük a szarvassá változott apám, és megmentette Perselus életét.

Örültem, hogy változott a kép, mivel nem bírtam volna ki több időt abban az emlékben, bár a másik sem volt túl kecsegtető. Perselus viselkedéséből és szavaiból gyorsan rájöttem, hogy miután játszódott az egész. Az RBF vizsga után, azután, hogy sárvérűnek nevezte Perselus anyát.

Perselus a Griffendél klubhelyiség bejárata előtt állva könyörgött anyámnak a bocsánatáért, azonban ő nem könyörült meg rajta.

- Nem is próbálod tagadni, hogy halálfalók akartok lenni! Alig várod, hogy beállhass Tudodki seregébe, nem igaz? Elegem van ebből a színjátékból. Te is választottál egy utat, én is választottam egyet. *

Ezzel pedig tudta nélkül aláírta a halálos ítéletét. Perselus barátai már csak a halálfalók és a halálfaló szimpatizánsok maradtak, akik végül meggyőzték Perselust, hogy lépjen be közéjük.

Ezután Perselus pár évvel idősebb önmagát mutatta, ahol már el lehetett legalább húsz éves. Azt az emléket mutatta, ahol kihallgatta a jóslatot, azután pedig nem bukkant fel azonnal a következő helyszín, csupán alakok, színfoltok kavarogtak.

Amikor végre kirajzolódott a kép, Perselus mellett találtam magam, aki zihált és görcsösen markolta a pálcáját, miközben a fejét kapkodta. Ha fiatalabb korában ismertem volna meg, biztos vagyok benne, hogy ugyanúgy vonzódtam volna hozzá. Alig változott valamit, csak pár halvány ráncot szerzett a szeménél és a homlokánál, de ezt leszámítva ugyanúgy nézett ki.

 Hirtelen fehér fénynyaláb röppent a levegőben, Perselus térdre rogyott, a pálcája pedig kirepült a kezéből. Hiába, hogy nem eshetett bántódásom, de ijedtemben felsikkantottam ennek láttán.

- Ne öljön meg! *

- Nem állt szándékomban. * – Albus Dumbledore hűvös hangnemmel köszöntötte Perselust, amit alig hallottam meg az őszi szél süvítésétől. – Hallgatom, Perselus. Mit üzen nekem Voldemort? *

- Nem... nincs üzenet... magamtól jöttem! * – tördelte a kezét Perselus, és ahogy a szél felkapta a haját, úgy nézett ki, mint aki megőrült. Talán még sosem láttam őt olyen állapotban. – Azért jöttem, hogy... hogy figyelmeztessem... nem, hogy megkérjem... kérem... * – Dumbledore lustán intett a pálcájával, mire elnémult körülöttük a viharra készülődő időjárás.

- Mit kérhet tőlem egy halálfaló? * – szólt szinte már lesajnálóan Dumbledore.

- A... a jóslat... a jövendölés... Trelawney... * – beszélt összeszedetlenül Perselus, majd amikor nagyjából összeszedte magát elkezdte neki magyarázni, hogy nem hallgatta végig a jóslatot, azonban mindent amit hallott, azt elmondta Voldemortnak. Könyörgött, hogy mentse meg Lily Evanst... csak Lily Evanst...

- Ha Lily Evans ilyen fontos magának, Voldemort nyilván megkíméli őt. A fiúért cserébe nem kérhet kegyelmet az anyának?

- Kértem... kértem rá őt... *

- Undorodom magától * – Dumbledore szavai szinte vágták a levegőt, és hiába rezzent össze Perselus, Dumbledore oldalán álltam. Én nem ezt a Perselust ismertem. Nem azt, aki egy egész családot lemészároltatott volna egyetlen nőért.

- Rejtse hát el mind a négyüket – szólt Perselus rekedten. – Védje... óvja őket... kérem.

- És mit kapok cserébe, Perselus? * – ezúttal Dumbledore-ra néztem döbbenten.

- Cserébe? * – nézett rá Perselus is meghökkenve. – Bármit. *

A következő emlékben Perselus összezuhant és keservesen felzokogott. Nem kellett sokat gondolkoznom, hogy rájöjjek mi is történt. Az anyám meghalt, apámmal együtt és csak Harry maradt életben és én.

- Bárcsak... bár én haltam volna meg... *

- Mi haszna volna abból bárkinek? * – mondta szenvtelenül Dumbledore, én pedig legszívesebben szénné átkoztam volna az igazgatót, hogy ilyet merészelt mondani egy összetört embernek. – Ha igazán szerette őt, tudja mi a dolga. Védelmezze a két gyermekét. Nagyon jól tudja miért halt meg Lily. Anabellt elrejtette egy másik szobába, és altatót itatott vele, hogy ne ébredjen fel, majd Harryhez rohant, azonban őt már a saját életével kellett védelmeznie.

Perselus megtörölte a könnyes arcát, és érzelemmentesen a semmibe révedt.

- Rendben van. Vállalkozom rá. De soha – soha senkinek ne mondja el, Dumbledore! Ennek köztünk kell maradnia! Esküdjön meg rá! Nem tudnám elviselni... és különösen Potter gyerekeit... Adja a szavát!

- Szavamat adjam, hogy titokban tartom élete legszebb cseledetét, Perselus? *

Amíg az iskolába nem érkeztem Perselus minden hétvégéjét, sőt néha a hétköznapjait is ivással töltötte vagy sírással. Vagy mind a kettővel. Olyan rossz állapotban volt, mint még soha, és a bűntudat sugárzott az arcáról.

Elkezdtem felé sajnálatot érezni. Csak szeretett volna tartozni valahová, és egy meggondolatlan szóért elveszítette az anyámat, és olyan barátok körébe csöppent, akik belevitték őt a rosszba, az apja utálatára alapozva Voldemort nézeteit. Amikor pedig próbált megfelelni a halálfalóknak és Voldemortnak, akaratlanul is elárulta az akkori szerelmét, és azóta is ezért törleszt.

Én pedig csak jobban rátettem a bűntudatára, amikor megcsókoltam a karácsonyi bál után, és azóta is csak növeltem ezt neki, mert nem mondhatott el semmit se nekem. Mert akkor elveszített volna. Sarokba szorítottam őt. Végig azt hittem, hogy ő tette velem, azonban én csináltam ezt végig.

Változott a kép, és a beosztásra váró elsősökkel találtam szembe magam. Perselus azonnal kiszúrt engem, és nekem se kellett sok idő. A vörös hajam kitűnt a tömegből, főleg hogy barna hajú lányok közé csapódtam. A bőröm enyhén fakó volt, és nagyon vékonyka voltam, amit a Dursley családnak ''köszönhettem''.

- Potter, Anabell – olvasta fel a nevem McGalagony, én pedig megszeppenve foglaltam helyet a háromlábú széken. Emlékszem, hogy a Teszleg Süveg először a Mardekárba akart tenni, akár csak Harryt két évre rá. Sokkal hosszabb időnek éreztem, amikor a fejemen volt a süveg, azonban így egy percbe se telt bele, hogy elkiáltsa magát.

- Griffendél!

A helyszín ismét változott.

- Szóval mi a véleménye Anabellről? Olyan szörnyű, mint amilyenre számított? – kérdezte jókedvűen Dumbledore, miközben egy sav-a-júj cukrot bontott ki.

- Tűrhető – morogta kelletlenül bevallva Perselus. – Azonban csak idők kérdése. Összebarátkozott a tökkelütött Weasley ikrekkel, akik majd úgyis elrontsák, és olyan lesz, mint az apja.

- Vagyis?

- Bajkeverő.

Tényleg sokszor csináltunk csínytevéseket, azonban ritka volt, hogy lebuktunk. Mindig csak gyanakodtak ránk, de igazán sosem kaptak el, vagy ritka volt. Bár a közelébe sem értünk apám és Sirius tetteihez.

A következő alkalom már bizonyára két évre rá lehetett, mert ugyanaz a helyszín volt, Dumbledore irodája. Azonban ezúttal az öcsémről kérdezett Dumbledore, és Perselus szinte dühöngött, hogy mennyire olyan Harry, mint az apám. Sugárzott belőle a gyűlölet.

Ezután láttam, ahogy mindig figyel engem Perselus. Nem bűnös módon, hanem féltően. Láttam az arcát, ahogy évről évre átalakul, újra láthattam, amikor a patrónusaink először találkoznak és elűzik a dementorokat Harry és Sirius körül, az első csókunkat... majd meglepődve jöttem rá, hogy látta, amikor Blaise megcsókol a karácsonyi bál után, azon pedig még jobban, hogy dühös lett és talán féltékeny.

Nem is kellett többet látnom. Fölösleges volt.

Kihúztam a fejemet a merengőből, majd leültem az ágy szélére, hogy átgondoljam a dolgokat.

______________________

*-gal jelölt területek a Harry Potter és a Halál Ereklyéi c. könyv idézetei. Minden érdem J. K. Rowlingé.