Úgy döntöttem meglátogatom Fredet és George-dzsot a boltjukban, ahol már úgyis rég jártam. Megfigyelés alatt tartották őket is, azonban mivel nem csináltak semmi gyanúsat, tovább folytathatták a bolt üzemeltetését, így volt elegendő megélhetésük, és támogatni tudták a nehéz helyzetben a családjukat is. Előtte pár órával üzentem nekik baglyon keresztül, hogy megyek, így el is indultam.

Ahogy az Abszol útra léptem, azonnal elfogott a hányinger és gombóc keletkezett a torkomban. Több mugli születésű is az utcára került a minisztérium miatt, és most páran közülük az Abszol úton húzták meg magukat.

- Kérem, elvették a pálcám... nincs munkám, adjon egy galleont, kérem!

- Gyerekeim vannak!

- Könyörgöm segítsen!

Tudtam, hogy ha elkezdek adakozni, akkor nem bírnak rólam majd leszállni, és saját magamat bajba keverem. Sietős lépésekkel ott termettem a bolt előtt, az utca legszínesebb épületénél, és beléptem rajta.

- Megjöttem, fiúk! – kiáltottam el magam, amikor feltűnt, hogy a boltban nincsennek vásárlók. Nem érkezett válasz, ami azt jelentette, hogy a raktárban vannak, vagy az emeleten. Bár fura volt, hogy a kasszánál Lee sincs ott.

Először az emeletre indultam fel, és amikor a lépcső felénél jártam, hallottam két beszélgető személyt, de nem tudtam kivenni, hogy mit mondanak.

Ó, akkor biztos valakit kiszolgálnak.

Felrobogtam a lépcsőn, majd amikor a személyek irányába fordultam, a mosoly lehervadt az arcomról, és sietve a pálcám után nyúltam, de már késő volt.

- Capitulatus! – a pálca kiröppent a kezemből, és egyenesen Runcorn felé szállt.

- Invito pálca! – nyújtottam ki a karom, mire a pálcám a levegőben visszafordult, mintha egy mágnes vonzaná magához. Mielőtt azonban elkaptam volna a pálcám, egy másik ártás talált el.

- Incarcerandus! – Dawlish volt a támadóm, és amikor a földre rogytam a szorító kötelektől már nem tudtam elkapni a pálcámat, ami a mellkasomnak ütközve lepattant rólam.

- Hol van Fred és George? – pillantottam fel rájuk ijedten. Nem érdekelt, hogy megtámadtak, tudnom kellett, hogy jól vannak-e.

- Hasonló sorsa jutottak, mint te – vigyorgott Runcorn, aki félreállt, és mögötte megálltam a fogva tartott ikreket, akiknek a szájukban is volt kötél, hogy véletlenül se tudjanak beszélni. Kétségbeesetten néztek rám, és próbáltak kiszabadulni, de mindhiába.

- Mire véljem ezt, Runcorn? – néztem rá dühösen. – Kollégák vagyunk! A minisztérium...

- Ó, elég a színjátékból! – forgatta a szemét Dawlish.

- Színjáték? – ültem fel a földről nagy nehezen.

- Felismertem a házimanód nyakában lévő medált. Elloptad Umbridge-tól! – nézett rám rezzenéstelen arccal Runcorn. – Először véletlen egybeesésnek tituláltam, hogy esetleg neked is a birtokodban van egy ugyanolyan medál. Azonban Madam Umbridge felvilágosított, hogy az egy családi ereklye, nincs neki párja – legszívesebben a képébe röhögtem volna, amiért elhitt egy efféle hazugságot, és kitálaltam volna neki az igazságról.. – Így hát megkérdeztem Madam Umbridge-dzset, hogy miért nem hordja már a medálját, és azt mondta, hogy elveszítette! És érdekes módon aznap este, amikor megtámadott titeket a sárvérű, és te olyan ''bátran'' védelmezted őt! – húzta ravasz vigyorra a száját. – A saját házimanód buktatott le téged, Potter. Most pedig viszünk titeket a Malfoy kúriába.

- A Malfoy kúriába? – rökönyödtem meg, miközben a szívem hevesen vert. – Miért nem az Azkabanba?

- Ne nézz minket hülyének, Potter – nézett rám lesajnálóan Dawlish. – Az öcséd képes lenne saját magát feladni érted és a két haverjéért – bökött az ikrek felé, akiknek elkerekedett a szemük. – Nem beszélve arról, hogy Ron Weasley is vele van...

- Ron? – próbáltam még mindig tartani magam a szerephez.

- Rájöttünk, hogy csak Weasley-ék padlásszelleme volt beöltöztetve Ronnak. Tudjuk, hogy vele bujkál ő, meg a Granger is. Na, gyerünk, Dawlish. Ragadd meg azt a kettőt, én hozom őt.

***

Rég járt át olyan félelem, mint abban a pillanatban, és még jobban fokozódott, amikor Runcorn elküldte Dawlisht, mihelyst a kapunál megjelent Lucius Malfoy. Dawlish nem nagyon akart elmenni, de Runcorn ráparancsolt. Runcorn halálfaló szimpatizáns, Lucius igazi halálfaló, Dawlish pedig csak a minisztérium embere, aki túl vak ahhoz, hogy észrevegye mi folyik körülötte.

Bevonszoltak a hatalmas, díszes kúriába, és legközelebb már csak az emeleten álltunk meg a nappalinak kinéző szobában. Hangosan koppantam a földön, ahogy Runcorn lehajított rá, és éreztem. ahogy a fejembe hasít a fájdalom az ütéstől, azonban nem volt időm ezzel foglalkozni.

- Hagyd őt! – kiáltotta George pánikolva, amikor kiszabadította a száját a kötélből. Fred eközben próbált kiszabadulni Runcorn szorításából.

- Csend legyen, vagy a másik füledet is letépem! – kiabált rá Lucius és mellém lökte George-dzsot, majd Frednek Runcorn húzott be egy jókora maflást, amitől kiesett a kötél a szájából.

- Ne – nyögtem, miközben felültem a földön. A pánik újult erővel sepert rajtam végig, ahogy realizáltam, hogy innen nincs kiút.

- Nocsak, nocsak, nocsak... – sétált be a szobába Narcissa Malfoy, szokásos elegáns kinézetével. – Anabell Potter. Személyesen... és a két...csatlósa – mérte végig az ikreket fintorral az arcán. – Fred és George Weasley, ha nem tévedek...

- Kapja be – köpött egy jókorát Fred a nő elé, amiért kiérdemelt még egy ütést Runcorntól. Fájdalmasan fel nyögött és szájából vér fröccsent, aminek láttán felsikoltottam.

Gyorsan összeszedtem magam, és okklumentálni kezdtem. Ki kellett a fejemből mindent zárnom, mert máskülönben az érzelmek nem fognak segíteni egy ilyen helyen.

- Mit akarnak?! Mondom előre, fogalmam sincs, hogy hol van Harry! Nem közölte velem hová megy, mielőtt eltűnt volna! – jelentettem ki, miközben próbáltam érzelemmentes maradni. A szemem sarkából azonban Fred arcát figyeltem, és láttam ahogy a vér végig folyik az állán, George pedig dühösen fújtatott, ezzel elrejtve testvére iránti aggodalmát.

- Á, biztos vagyok benne, hogy a megfelelő motivációval valami információ morzsát kitudunk azért belőled csikarni – húzta félmosolyra a száját Lucius, miközben Narcissa még mindig undorodva méregette a ''Véráruló'' ikreket.

- Miről maradtam le? – lépett be az ajtón egy ismerős személy, mire a gyomrom azonnal görcsbe ugrott.

Innen már nem szabadulunk élve...

- Á, Bella! A megfelelő időben érkeztél – fordult hátra Lucius, miközben Narcissa odasétált a nővéréhez.

- Őt már bizonyára ismered – mutatott le rám Narcissa, mire összerezzentem.

- Á, igen, Anabell Potter! Mi már találkoztunk... – vágott gondolkodó arckifejezést. – ...a Minisztériumban 2 évvel ezelőtt. Hogy van a drága pici öcséd? – kérdezte ártatlan mosollyal, miközben gügyögött is hozzá. Előhúzta a pálcáját, és feloldotta rólam a kötöző ártást, ami döbbenten ért.

- Nem tudom, mivel nem tudom, hogy hol van! És ők sem tudják! Nem tudunk róluk semmit, mert a minisztérium bukása óta nem láttuk őket! – mondtam minden bátorságomat összeszedve és még fel is álltam, hogy szembe álljak Bellatrixal.

- Úgy érted a Minisztérium felemelkedésekor? – emelte fel a hangját Bellatrix, miközben megrezdült az arca. – Crucio! – célzott rám. Felordítottam fájdalmamban, és a földre rogytam, miközben a fájdalom felbecsülhetetlen mértékkel járta át minden porcikámat. Próbáltam az ajkamba harapni, elnyomni a kiáltásom, de csak annyit értem el vele, hogy már az ajkamon lévő bőr is felszakadt.

- Hagyja őt békén! – zihálta Fred.

- Te is kérsz esetleg?

- Ne, kérem – nyögtem, miközben feltámaszkodtam a kezem segítségével. – Őket ne bántsa. Itt vagyok én, szórakozzon el velem bármennyi ideig, de őket...

- Crucio! – célzott ismét rám, amitől azonnal elállt a szavam, és visszazuhantam a földre. Amikor újra kinyitottam a szemem, éppen George állt fel nagy nehezen a kötél szorításában, és próbálta magát a magas nőre vetni, aki nevetve ugrott el előle, és nézte végig, ahogy végig terül a földön.

Lucius és Narcissa Malfoy kissé ijedt arccal nézte a kínzásomat, miközben a fejüket kapkodták köztem és Bellatrix között. Azonban, amikor Narcissa háta mögé néztem, láttam, hogy időközben Draco is bejött a szobába, és a szokásosnál is sápadtabb arccal bámult engem és az ikreket.

- Szóval, hol is van az öcséd? – kérdezte leguggolva mellém, én pedig fáradtan a szemébe néztem.

- Elismétlem: nem tudom hol vannak és mit csinálnak – mondtam könyörgően, amire válaszul egy újabb Cruciátus átkot kaptam. – Legutoljára Xenophilius Lovegoodnál jártak – nyögtem ki, amikor vége lett az átok hatásának, és végig gördült egy könnycsepp az arcomon.

- Na ne mond! – pofozott fel, ahogy felém hajolt, amitől már a fülem is elkezdett csengeni, és már csak háttérzajként hallottam Fred és George szitkozódását.

- Draco, Lucius, vigyétek a két vérárulót a tömlöcbe, zavarják a munkámat...

- Ne parancsolgass az én házamban! – csattant fel Lucius, akire felnézve megláttam a mély ráncokat és sötét karikát a szeme alatt.

- Látom nem tett jót magának az Azkaban – motyogtam kábán, miközben nem is realizáltam, hogy kimondtam a fejemben lévő szavakat.

- Hogy mit mondtál?! – emelte fel a hangját Narcissa, Bellatrix azonban jót szórakozott rajtam. Kezdtem elveszíteni az okklumencia képességemet, ha ilyen szavak meggondolatlanul kicsúsztak a számon.

- Nem mond hülyeséget, jól megöregedett! – hallottam George hangját, majd egy újabb csattanás jelezte, hogy ezúttal Lucius Malfoytól kapott egy pofont, miközben vitték ki őket Dracoval a szobából. Runcorn már bizonyára elmehetett, mert ahogy kissé szédülve körbe forogtam, sehol sem láttam.

- Cissy, ha nem bírod nézni, menj ki – hallottam Bellatrix hangját, én pedig szorosan lehunytam a szemem, várva a fájdalomra.

- Nem kéne a Sötét Nagyurat hívni? – kérdezte aggodalmasan Narcissa.

- Fölösleges, megtöröm én őt, a maradékot pedig a Sötét Nagyúrnak adom. Bár ő bizonyára ezer örömest fogja megetetni Naginivel vagy Greybackkel... – felsírtam ahogy meghallottam a boszorkány szavait, miközben elképzeltem a fájdalmat, ahogy egy kígyó mar meg többszörösen és amikor egy vérfarkas tép szét. Egyik sem volt túl csábító, de lehetséges, hogy még mindig jobb a Cruciatus átoknál. – Szóval, hol is tartottunk? Ó, persze... Crucio! – nem érdekelt már az okklumencia. Azt akartam, hogy vége legyen, nem számított, hogy lássák rajtam a fájdalmat. Hallottam Bellatrix nevetését, egy másodpercig elkaptam Narcissa eltorzult arckifejezését, majd újra lehunytam a szemem, megpróbálva elvonni a fájdalomról a figyelmem.

Egy idő után azonban már nem éreztem semmit, mert elvesztettem az eszméletem. Nem tudom meddig voltam kiütve, de hirtelen arra ébredtem, hogy jéghideg vizet öntenek a fejemre, én pedig felhördülve ülök fel a hideg márvány padlóról.

- Kicsit hagytalak pihenni, nem mondhatod, hogy nem vagyok kegyelmes – nézett az arcomba Bellatrix, miközben csak pár centire volt tőlem. Lassú gúnyos mosolyra húzta a száját, miközben felegyenesedett és fel-alá kezdett járkálni.

- Tényleg nem tudom hol van az öcsém – szóltam rekedten, miközben magzat pózba visszafeküdtem a földre. Dideregtem, de nem tudtam, hogy attól amiért fázok a hideg víztől, vagy mert belázasodtam a kínzástól, amitől még mindig fájt minden porcikám.

- Még el is hinném, ha nem okklumentálnál állandóan, amikor a szemedbe nézek – mondta érzelemmentesen, miközben megpördült.

- Beleakar nézni a fejembe? Csak tessék! – emeltem fel a hangom, miközben a szívem a fülemben dobogott. Még sosem rejtettem el emléket a fejemben, de muszáj megpróbálnom, ha csak az ment meg attól, hogy megőrüljek a kínzástól, mint Neville szülei.

- Nem – kacagott Bellatrix, mire gombóc keletkezett a torkomban. – Sokkal jobban élvezem, hogy kínozhatlak. Remélem az öcséd... bárhol is van – kezdett felém sétálni lassú léptekkel, miközben a cipője kopogása visszhangot vert a tágas szobában. – megtudja, hogy a nővére és a Weasley ikrek itt vannak... a Lovegood lánnyal és Thomas fiúval együtt – nyeltem egyet. Szegény Luna és Dean... min mehetett ő is keresztül.

- Csak essünk túl rajta – csuklott el a hangom. Legbelül reménykedtem, hogy belehalok a kínzásba. Nem akartam életem végéig a Szent Mungóban feküdni, miközben azt sem tudom, hogy mi folyik körülöttem.

Bellatrix lassan felemelte a pálcáját, én pedig lehunytam a szemem. Készen álltam a fájdalomra, csak azért, hogy megvédjem az öcsémet. A legrosszabb azonban az volt, hogy nem tudtam melyik erdőben húzták meg magukat. Szóval még csak nem is hazudtam neki. Tényleg nem tudtam hol rejtőznek.

Hirtelen kicsapódott az ajtó, mire felpattant a szemem. Perselus lobogó talárral sietett be rajta, mögötte pedig Lucius követte, és közömbös arccal Bellatrixra nézett, majd rám. Amikor a tekintetünk találkozott, mintha megvillant volna a szeme, de nem volt időm rájönni, hogy mégis mit érzett, mert azonnal a boszorkány felé fordult.

- A Sötét Nagyúrtól jövök. Engedélyt kaptam rá, hogy legilimenciával kiszedjem belőle Harry Potter tartózkodási helyét – kezdett felém sétálni, én pedig összerezzentem, és hátrafelé kezdtem el kúszni. Az elmém túlságosan zavarodott volt, és amilyen határozottan elindult felém Perselus, megijedtem.

- A Sötét Nagyúr megengedte...? – hápogott Bellatrix.

- Hidd el hatásosabb módszer, mint a kínzásod – szólt gúnyosan. - Potter nővére olyan, mint Longbottomék. Hamarább kerülne élete végéig a Szent Mungóba, vagy ölné meg saját magát, mintsem elárulja az öccsét. Stupor – váratlanul kihúzta a pálcáját a talárja zsebéből, majd láttam ahogy a vörös fénycsóva felém száll, majd ismét elsötétül a világ.