Óriási nagy hibát követtem el. Talán életemben az első ekkora hibát.

Úgy döntöttem, hogy meglátogatom Harryéket a Grimmauld téren, azonban mielőtt hoppanálhattam volna a minisztériumból, hogy egyenesen az öcsémhez menjek, összetalálkozott a tekintetem Runcornéval, ami azt eredményezte, hogy egy másodperc erejéig megijedtem. Nem okklumentáltam. Ez pedig pont elég volt ahhoz, hogy a Grimmauld téren ne az utolsó lépcsőfokra hoppanáljak, hanem az előtte lévőre, aminek a következménye az lett, hogy két halálfalóval is találkozott a tekintetem, akik kint őrködtek.

Mielőtt pálcát ránthattak volna, dehoppanáltam, és egyenesen a lakásomba mentem. Az asztalomhoz futva reszkető kézzel kotortam elő a füzetet a fiókból, majd összevissza betűkkel írni kezdtem.

Pár percen belül a Grimmauld téren lesznek értetek. Azonnal tűnjetek el, később mindent elmagyarázok! Sipornak mondjátok meg, ha kérdezek tőle valamit a Rendről, vagy valami olyanról, ami veszélyeztetné a holléteteket, miközben mellettem lesz egy auror, hazudjon!

Azzal be is csaptam a füzetet, zsebre vágtam, és hoppanáltam az egyik minisztériumi bejárathoz, ahol a lehető leggyorsabban betudtam jutni, és egyenesen a miniszterhez mentem.

Nem volt más választásom. Az én hibámból veszélybe sodortam Harry, Ron, Hermione és a saját életemet is. Nekik tudtam szólni, most magamat kell kihúznom a csávából, mielőtt a két halálfaló hamarább ideérne, és más szemszögből mondanák el a történteket. Mert ugyebár híres lett a nevem, így nem fér ahhoz kétség, hogy felismertek.

- Félre az utamból, Percy! – löktem oldalra a döbbent szemüveges fiút, aki előttem állt meg, próbálva kérdőre vonni engem, majd szó szerint beestem a miniszter irodájába, aki felvont szemöldökkel pillantott rám. – Miniszter úr! Lehetséges, hogy megtaláltam Harry Potter búvóhelyét! – lihegtem. Pius Thicknesse-t olyan váratlanul érte a kijelentésem, hogy miközben felpattant, az irodai széke neki ütközött a mögötte álló szekrénynek, amitől visszapattant, és a lábának neki ütközve végül vissza leült a székre.

- De hát... de hát ez csodálatos! – kapott a fejéhez, majd ismét felállt, ezúttal sikeresen. – Azonnal riasztanunk kell a halál... az aurorokat! – észrevettem a nyelvbotlást, azonban a szerepemet játszva úgy tettem, mintha nem tűnt volna fel. Thicknesse előkapott egy pergament, majd sebesen írni kezdett. Kettőt rákoppintott a pálcájával, majd a pergamenből papírrepülő lett, és gyors sebességgel elszállt, bizonyára le az aurorparancsnokságra. – Mégis hogy sikerült megtalálni őt? – nézett rám izgatottan a miniszter.

- Sirius Blacktől megörököltünk egy házat az öcsémmel, azonban nem tudtuk, hogy a jogos tulajdonosai mi vagyunk-e vagy Bellatrix Lestrange, mivel fennállt a veszélye, hogy egy olyan átok védi, ami szerint csak aranyvérű tulajdonosa lehet a háznak. Idáig nem mentünk oda, mert féltünk, hogy esetleg olyan embereket találunk ott, akikkel nem szívesen találkozunk... – nagyon erősen gondolkoztam azon, hogyan válogassam meg a következő szavaimat. – ...miután végeztem a mai munkámmal eszembe jutott, hogy ott senki sem kereste az öcsémet, mert vagy nem tudtak róla, vagy nem mertek odamenni. Nekem azonban nincs félnivalóm! – húztam ki magam magabiztosságot sugallva. – A Minisztérium megbecsült dolgozója vagyok, akit megvéd az intézmény, és magamat is kiváló aurornak tartom. A kötelességem az volt, hogy felkutassam a helyet, azonban... – köszörültem meg a torkom.

- Azonban? – tágult nagyra Thicknesse szeme.

- Nem tudtam privát intézkedéseket tenni, mivel rossz lépcsőfokra hoppanáltam, ezért két őr meglátott engem. Ők könnyedén azt hihették, hogy esetleg az öcsém támogatója vagyok, így nem mentem be a házba, hanem egyenesen ide hoppanáltam erősítést hívni! – néztem közömbös arccal a miniszterre, miközben minden gondolatot kizártam a fejemből. Bár ő úgysem tudna legilimenciát alkalmazni rajtam, hisz imperius átok hatása alatt áll... vagy talán igen?

Pius Thicknesse vizslató tekintettel bámult rám vissza, és pár másodpercig meg sem szólalt. Azután nyájasan elmosolyodott, majd összecsapta a tenyerét, amitől hevesebben kezdett verni a szívem.

- Helyesen cselekedett, Miss Potter! – szólalt meg végre. – Az auror társai bizonyára egy percen belül megérkeznek, és elvezetheti őket oda.

***

Nagy levegőt vettem, amikor hátranézve láttam, hogy hat auror társam hoppanál mögöttem. Hivatalosan is felfedtem a Grimmauld teret, ezután már nem lesz többé biztonságos.

Már készültem nyitni az ajtót, amikor Runcorn mellém lépett, és elkapta a csuklómat. A pálcás kezét felemelte, és a szája elé tette, jelezve ezzel, hogy maradjak csendben. Ravasz mosolyra húzta a száját, majd egy pálca mozdulattal halkan kinyitotta az ajtót helyettem.

Ekkor villant be: Rémszem átka pontosan őt fogja elkapni.

Alig bírtam visszatartani kárörvendő mosolyomat, ahogy Runcorn vette át a vezetői szerepet, majd kővé dermedt, ahogy megjelent Albus Dumbledore zombimása.

- Perselus Piton? – hallottam a hangot, mire a többi auror értetlenül nézett össze.

- Nem... én... én... – dadogott ijedten Runcorn.

- Albert Runcorn – segítettem ki gúnyosan, ő pedig villámló tekintettel rám meredt, mielőtt visszafordult volna Dumbledore felé, aki azt a percet választotta, hogy átlendüljön a testén, és nyelvcsomó rontást helyezzen rá. – Mi történt? – játszottam a riadttat. Runcorn azonban nem tudott megszólalni, de helyette jó hangosan Mrs. Black kezdett rikácsolni.

- Mi történt vele? – lépett előre Kingsley ugyanazt kérdezve, amit én, miközben értetlenül nézett be a házba a hangforrását keresve. Szerencsémre ő is részt vett a támadáson, ami megnyugtató érzéssel fogott el. Runcorn a torkát markolva próbált beszélni, de amikor kinyitotta a száját, láthatóvá vált a hátracsavarodott nyelve, ami a némasága oka volt.

- Nyelvcsomó átoknak nézem... de vajon kitette oda? – intéztem Kingsley-hez a szavaimat, aki gondolkodó arckifejezést vágott, amin legbelül jól szórakoztam. Runcorn felnyögött, miközben az ujjával a folyosó végére mutatott, jelezve, hogy menjünk előre. A többi auror követett engem és Kingsley-t, mi pedig kivont pálcával araszoltunk lassan befelé.

Kingsley szinte már megszokottan legyintett a pálcájával, hogy a függöny Mrs Black portréja elé húzódjon, és attól elhallgasson a nő. Runcorn felvont szemöldökkel figyelte a mozdulatait, de tovább követett minket.

- Nincs itt senki – szólt lesajnálóan Dawlish, belépve a nappaliba, de Runcorn megállította a kezével, gyanakvóan körbe nézve.

- Homenum Revelio – szólt Kingsley felemelve a pálcáját, majd pár másodperc múlva megszólalt. – Nem jelzi, hogy lenne bárki is a házban – nézett ránk, majd a többi auror szét széledt, hogy átnézzék a házat nyomokat keresve.

- Ó, de. Van itt valaki, aki tudna segíteni nekünk – húztam gúnyos mosolyra a szám, majd leengedtem a pálcás kezem. – Sipor! – kiáltottam el magam. Runcorn becsvágyó tekintete megcsillant, ahogy Sipor a házimanó elém hoppanált.

- Gazdám – hajolt meg úgy, hogy az orra már a földet súrolta.

- Szia, Sipor – köszörültem meg a torkom, miközben felidéződtek bennem Harry szavai, hogy kedvesnek kell lennem vele. – Ha nem bánod, feltennék neked pár kérdést – mosolyogtam rá, Sipor pedig bólintott. – Járt itt az öcsém? – Sipor ismét bólintott. – Nem rég ment el?

- Igen, gazdám – hajolt meg újra. Hála a jó égnek, hogy meglógtak.

- Tartott itt a Főnix Rendje gyűléseket? – tértem át egy másik témára.

- Már nagyon rég nem, gazdám.

- Eltudod mondani, hogy kik voltak a tagjai? – a szemem sarkából láttam, hogy Kingsley megdermed, azonban én nem féltem. Tudtam, hogy Sipor állni fogja a szavát, hisz Harry parancsolt rá.

- Nem, gazdám – hajolt meg ismét, miközben tovább folytatta. – Ki voltam zárva a gyűlésekről, így nem tudok egy nevet sem mondani – megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt.

- Még egy utolsó kérdés: Harry Potter egyedül bujkált itt?

- Igen, gazdám – rámosolyogtam a manóra, akin akkor tűnt fel, hogy a nyakában lóg a hamis horcrux. A szívem kihagyott egy dobbanást. Óvatosan Runcorn felé pillantottam, akinek látszólag nem tűnt fel, azonban ezután már nehéz volt fenntartanom az okklumenciám.

- Köszönöm, Sipor. Hálás vagyok neked – Sipor kigúvadt szemekkel nézett fel rám, majd ismét meghajolt úgy, hogy az orra a földet súrolta. Tényleg elég vele kedvesnek lennem, és megteszi minden hátsószándék nélkül, amit parancsolok neki.

Runcorn homlok ráncolva meredt rám, amiért kedves voltam a házimanóval, de ha akart volna valamit mondani se tudott volna.

- Javaslom nézzünk szét a házban, hátha itt hagytak valamit – pillantottam Runcornra, aki már lassan visszanyerte beszédképességét.

- Van tippje hol aludhatott az öccse? – szólalt meg végre, miközben kimentünk a folyosóra Kingsley-vel együtt.

- Nem ismerem ezt a házat, nem jártam még benne – ráztam meg a fejem, majd körbe pillantottam.

- Csak vannak itt hálószobák – nézett fel az emeletre, majd a lentre nyíló szobákra. – Kingsley nézze meg a hálószobákat! – parancsolta, mire Kingsley bólintott és magabiztosan elindult az emeltre. Már indultam volna utána, azonban Runcorn felemelte elém a karját. – Csak várjon – suttogta, miközben halkan a lépcsőhöz sétált, velem együtt.

Kingsley kikerülte az emeleti folyosón lévő első ajtót – mivel az nem hálószoba volt –, hanem csak a második ajtón nyitott be, ahol tudtam, hogy anno Ginny és Hermione szállt meg.

- Ahogy sejtettem – morogta.

- Tessék? – ráncoltam a homlokom, Runcorn felé fordulva.

- Ő már járt itt. Túl otthonosan mozog. Feltűnt, hogy a portrét is tudta, hogy kell elnémítani. Ő egy áruló. A Rend tagja lehetett, láttam, hogy összerezzent, amikor maga a Rendről kérdezte a házimanót – mondta hangtalanul, mire éreztem, hogy gombóc keletkezik a torkomban. Kingsley... hogy lehetett ennyire figyelmetlen? Annyira elvonta a figyelmemet az, hogy megfelelően játszam a szerepem, hogy nem is figyeltem rá.

- Felmenjek esetleg kérdőre vonni? Letartóztassam? – kérdeztem, miközben alig bírtam elnyomni a remegő hangom.

- Most még ne, majd ha befejeztük a nyomozást. Addig csak tartsa szemmel, és jelentsen, ha valamit elakarna tusolni – pillantott rám, én pedig érzelemmentes arccal bólintottam.

- Úgy lesz, uram – feleltem, majd elindultam felfelé az emeletre, és a biztonságkedvéért benyitottam az első ajtón is, jól láthatóan szétnézve, mintha először járnék ott. Amikor kiléptem onnan, óvatosan lepillantottam a földszintre. Láttam, hogy Runcorn már tovább lépett, és bemegy a konyhába. Gyors léptekkel Kingsley után siettem, majd észrevétlenül kiszórtam magunk köré egy hangtalanító védőbűbájt.

- Gond van? – pördült meg Kingsley.

- Runcorn rájött, hogy maga Rendtag – nyeltem egyet. – Mihelyst itt végzett, menekülnie kell, máskülönben letartóztatják – éreztem, hogy könny mardossa a szemem, de lenyeltem azokat.

- Ó – ennyi jött ki Kingsleyből, de egyértelműen észrevehető volt rajta a feszültség. – Mi árulta el neki?

- Túl... otthonosan mozgott – hunytam le a szemem. – Összerezzent amikor a Rendről kérdeztem Siport – Kingsley egyetértően biccentett.

- Hát igen. Nem számítottam rá, hogy ilyen nyíltan rákérdezel – sóhajtott. – Miért hazudott a manó? – kérdezte kíváncsian.

- Üzentem Harrynek, mielőtt ideértünk volna, A saját hibámból adódóan meglátott itt két halálfaló. Ezután kénytelen voltam elárulni a tartózkodási helyüket, de előtte megírtam az öcsémnek, hogy azonnal menjenek el, és parancsolja meg Sipornak, hogy hazudjon nekem, ha auror van mellettem.

- Ügyes húzás – mosolygott rám, majd elkomolyodott, amikor látta az arckifejezésem. – Ne emészd magad. Nem tehetsz róla...

- Rosszul hoppanáltam! Ha nem jövök ide, akkor Harryék még mindig itt lehetnének, magát pedig nem fenyegetné veszély! – dörzsöltem meg a homlokom a reszkető kezemmel.

- Megfigyeltek engem. Csak idők kérdése volt, hogy lebukjak. Így legalább most tudtál figyelmeztetni és van esélyem a menekülésre – mosolygott rám. – Minden rendben lesz. Folytasd itt a munkád. Arthur már talált egy megfelelő házat, ahol tudunk mi rendtagok találkozni. Meg leszek.

***

Mihelyst vége lett az egész cirkusznak, azonnal haza hoppanáltam, és reszkető kézzel nyitottam ki a füzetem, ahol már ott várt az öcsém üzenete.

Egy erdőben telepedtünk le, Hermione mindenféle védőbűbájt alkalmazott, nem fognak minket megtalálni, viszont lehet mozgásban maradunk. Úgy tettem ahogy javasoltad. Hogyan tudták meg, hogy a Grimmauld téren vagyunk? Minden rendben van veled?

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, majd sebesen írni kezdtem.

Az én hibám, kérlek bocsássatok meg! Hoppanálni akartam hozzátok, azonban Runcorn megijesztett, és nem az utolsó lépcsőfokra hoppanáltam. Meglátott odakint két halálfaló, és tudtam, hogyha nem jelentem abbam a pillanatban, akkor megölnek vagy megkínoznak, és nem tudok többé segíteni nektek. Azonnal jelentettem a miniszternek, de csak miután megüzentem nektek. Aztán elmentünk a Grimmauld térre. Sipor kitűnően felelt a kérdéseimre, azonban Kingsley lebukott. Runcornnak feltűnt, hogy túl otthonosan mozog a házban, így most már ő is bujkál.

Pár percig nem jött válasz, miután leírtam a sorokat. Aztán a szöveg halványodni kezdett, ahogy Harry neki kezdett körmölni.

Sziklaszilárd lett a pozíciód a minisztériumban, le a kalappal.

Nem tudtam nem észrevenni a maró gúnyt a mondatában, és éreztem, hogy egy könny akaratlanul is végig folyik az arcomon.

Annyira sajnálom – írtam.

Nem tehettél mást. Nem haragszunk, legalább már elindultunk valamerre – jött végül a válasz, én pedig megtöröltem az arcom. – Remélem Kingsley-nek nem esett baja.

Nem, bizonyára a Rend titkos rejtekhelyére ment, amit Mr. Weasley talált ki. Említett valami ilyesmit Kingsley. Nem tudom engem mikor visznek el oda, lehet csak akkor, ha már én is lebukok. De ez most mindegy, a lényeg, hogy elméletileg biztonságban van.

Az akkor jó – írta tömören, majd egy perc múlva újabb sort leírt. – A medál borzasztó. Felváltva kell hordanunk, hogy véletlenül se hagyjuk el, és rossz hatással van ránk. Én és Ron agresszívak leszünk tőle, elborul az agyunk, Hermione pedig szomorú. Belülről emészt fel minket.

Tippetek sincs hol lehet a kard? Vagy nincs más módszer, amivel ellehet pusztítani?

Nem, tippünk sincs.

Utána járjak a kardnak?

Pihenj, Bell. Van most elég bajod. Később beszélünk... Godric's Hollow-ba még mindig jönnél?

Apa és anya sírját megnézni? Tudod, hogy mennék, de... nem túl veszélyes?

Van százfűlé főzetünk.

Akkor jó.

Még megbeszéljük.