Lassan már szeptember vége közeledett. Az időjárás nem hűlt le, még mindig kellemesen meleg volt, azonban az esték már sokkal hűvösebbek és hosszabbak voltak.

Harry pár héttel ezelőtt elárulta, hogy Mundungus vallomása alapján Umbridge-nél van a medál, így ahányszor a minisztériumban voltam, nyitott szemmel jártam, hátha meglátom rajta.

Egyszerre fogott el maró érzés és izgatottság, amikor kivezényeltek, hogy fogjunk el tíz mugli születésűt, és vigyük be őket a tárgyalásra. Tudtam, hogyha legalább futólag is, de összetalálkozok így Umbridge-dzsel, még ha ilyen borzasztó dolgot is kell elvállalnom cserébe.

Érdekes módon jó pár auror rá lett az ügyre állítva, és amikor sorban álltunk, várva az új miniszterünk Pius Thicknesse-, a Mugliivadék-ellenőrző Bizottság elnökét és egyben az államtitkárunkat, Umbridge- és Yaxley érkezését, Robards is feltűnt a színen, majd amikor a három személy megérkezett, előre lépett.

- Valami kérdése van, parancsnok? – vonta fel a szemöldökét Thicknesse, aki mögött bal oldalon Percy – aki meglepetésemre szintén jelen volt –, jobb oldalon pedig a békaképű Umbridge állt, aki végig mérte az aurorokat. Amikor meglátott engem fintorogva elmosolyodott, én pedig rezzenéstelen arccal elfordítottam a fejem, akkor azonban Yaxley-val találkozott a tekintetem, aki gyanakodva méregetett.

- Nem fogom az osztagomat ártatlan emberek megtámadására uszítani – szólt komoly, határozott hangon Robards. Éreztem, hogy a szívem gyorsabban kezd verni, és a talárom takarásában előhúztam a pálcámat. Robards hozzám állt a legközelebb, így a szeme sarkából meglátta a mozdulatom.

- Vegyem úgy, hogy ellenáll a Miniszter parancsának, Mr. Robards? – kérdezte vészjósló hangon Thicknesse.

- Magát is csak Imperius átokkal irányítják, balfácán – mordult fel, mire mindenki döbbenten kapott levegő után. Az egyedüli, aki nem lepődött meg a kijelentésén, az Kingsley volt – akitől pár ember választott el csupán –, és én.

- Fogják el! – parancsolta a miniszter dühösen dobbantva egyet. Hiába álltam hozzá a közel, mégsem mozdultam. Ahogy a hirtelen döbbenettől mások sem. – Azt mondtam fogják el! – ordította. Nem tehettem mást. Meg kellett őriznem a látszatott, így hát elsőre én ragadtam meg a bal oldaláról, majd erőszakosan kicsavartam a kezéből a pálcáját, amit gyorsan zsebre vágtam. A következő ember, aki mellém sietett az Dawlish volt, így hát ketten fogtuk őt, miközben a miniszterre néztünk vissza. – Vigyék az Azkabanba, aztán térjenek vissza a küldetésükre. A későbbiekben döntök az új aurorparancsnokról és Robards sorsáról – legyintett hanyagul, majd a többi auror felé fordult. – Senkinek sem tűröm meg ezt a tiszteletlen hangsúlyt!

A lifthez vezettük Robardsot, majd csendesen megtettük a kijáratig az utat. Mihelyst a felszínre értünk, ahonnan hoppanálhatunk, a pálcámat Dawlish felé fordítottam.

- Confundo! – volt már gyakorlatom ebben a varázslatban, így nem lepődtem meg, amikor Dawlish tekintete azonnal elhomályosodott. Úgy tűnt Robards sem lepődik meg a tettemen. – Itt a pálcája, bújjon el. Kitalálok valamit, hogy megszökött az Azkabanból, vagy...

- Ide figyelj, Potter – ragadta meg két kézzel a vállam, és feltűnt, hogy letegez, ami nem túl jó előjelnek számított. - Ha életben akarsz maradni, engedelmeskedj nekik. Ne törődj velem, én választottam ezt a sorsot...

- De hát az Azkabanba akarják magát küldeni! – hitetlenkedtem.

- Akkor vigyetek oda. Hitesd el velük, hogy az ő oldalukon állsz. Bomlaszd őket belülről, tedd őket tönkre, ahogy az öcséd tönkre vágja majd Tudjukkit – meghatódtam Robards szavain, és nem tudtam mit szóljak. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen mértékben az öcsém oldalán áll. – Ígérd meg nekem, hogy mindent megfogsz tenni, hogy elhitesd velük, hogy az ő oldalukon állsz! Hogy a leggyengébb pillanatukban ellenük fordulhass és tönkre tehesd őket! – nyeltem egy nagyot, miközben átgondoltam a szavait.

- Megígérem.

- Remek. Térítsd észhez ezt a tökkelütöttet és vigyetek az Azkabanba. Onnantól majd én megoldom.

***

Amikor feleszméltem a rengeteg történésből, már egy fiatal huszonéves mugli születésű férfit rángattam a kihallgató terembe, ahol Umbridge és a társai – akik között ott volt Yaxley és Runcorn is – epekedve vártak rá. Bármennyire is fájt, az okklumentáció segített, hogy kizárjam a férfi könyörgését, és egy pálca suhintással a székbe tudtam őt tuszkolni. Nyeltem egyet, ahogy lassan felemeltem a fejem, és megláttam, hogy a plafonnál dementorok időznek, és éhesen hörögnek. Umbridge irányába fordultam, és láttam, hogy a macska patrónusa ott ül mellette, a teremben ülőket védve. Meg kellett hagynom, erős patrónussal rendelkezett.

- Tehetek még valamit önökért, Madam Umbridge? – néztem rá szolgálatra kész mosolyt villantva, amitől legszívesebben leköptem volna a saját tükörképem.

- Nem, Miss Potter. Elmehet, köszönöm – biccentett felém elégedetten. Azonban nem egyből indultam el. A szemem megakadt a nyakában lévő medálon, aminek színe elütött a rózsaszín talárjától és az alatta viselt kötött mellénytől. – Illetve mégis lenne egy kérdésem – feleszméltem a nyakláncon való bambulásból, és a nő szemébe néztem. – Robardsot sikeresen elszállították Dawlish kollégájával? – érdeklődött kislányos hangján.

- Természetesen. Az Azkaban megadja neki majd méltó büntetését – húztam gúnyos mosolyra a szám. Álhattam volna színésznőnek a Roxfort után.

- Ó, nem – kuncogott. – Biztos vagyok benne, hogy nem az Azkabantól kapja meg a méltó büntetését...

- Megkérdezhetem mire céloz, Madam Umbridge? – kérdeztem meg óvatosan, hogy hangomban ne tűnjön fel a félelem.

- Dementor csók vár rá, kedvesem – kuncogott ismét, az ereimben pedig megfagyott a vér. Amikor Umbridge észrevette, hogy nem reagálok elég gyorsan, sietősen széles mosolyra húztam a szám.

- Igen, ez egyértelműen... hatásosabb – feleltem, majd gyors léptekkel elhagytam a termet. Dementorcsók... nem hiszem el...

Mihelyst felértem az irodai részlegembe, sietősen kinyitottam a védőbűbájokkal lezárt fiókomat, és kivettem belőle a füzetet. Igyekeztem a fejem hátsó részébe söpörni a gondolatot, hogy Robards lélek nélkül él tovább, és helyette reszkető kezekkel írni kezdtem.

Tényleg Umbridge-nél van a medál. Most láttam a nyakában.

Várnom kellett pár percet, mire megérkezett Harrytől a válasz, azonban azt kaptam, amire számítottam.

Kérlek kerülj hozzá közelebb, próbáld meg ellopni tőle. Ha nem sikerül, akkor jön a B-terv.

Mi a B-tervetek? – írtam le a kérdésem felvont szemöldökkel.

Amíg nem szükséges, addig nem írom le. Mi most láttuk, hogy a Grimmauld teret már több, mint tíz halálfaló őrzi, de nem tudnak úgysem bejutni. Majd üzenj!

***

- Jó reggelt, Madam Umbridge! – köszöntem emeltfővel a békaarcú nőnek, aki azonnal elmosolyodott, hogy láthat.

- Á, Anabell kedvesem! Remélem nem bánod, ha a keresztneveden szólítalak... – kuncogott, miközben beszálltunk a liftbe, és benyomta a tízes gombot, amíg én a kettest. Még be se léptem a Minisztériumba, máris nyaliznom kell...

- Egyáltalán nem, sőt ragaszkodom hozzá – mosolyogtam rá, amihez minden arcizmomra rá kellett parancsolnom.

- Roppantul örülök, hogy letettél a Roxfortos csínytevéseidről. Kész felnőtt lettél – kezdett el csevegni, mivel csak ketten voltunk a liftbe.

- Nem lett volna értelme tovább folytatnom azt a... stílust. Sokkal fontosabb dolgok is vannak ennél – mondtam közömbösen magam elé meredve.

- Még pedig? – fordult felém, hogy láthassa a reakciómat.

- A Minisztériumot szolgálni – húztam félmosolyra a szám, és Umbridge nem maradt reakció nélkül.

- Ezt már nevezem! Kitűnő komoly auror! Biztos vagyok benne, hogy a Minisztérium tökéletes hasznát veszi majd magának – bólogatott egyetértve saját szavaival. – Erősen gondolkozok azon, hogy beajánlom magát, mint új aurorparancsnokot...

- Ó, arra semmi szükség – riadtam meg, mire felvonta a szemöldökét. – Tökéletesen megvagyok ezzel a munkával is elégedve. Úgy gondolom erre a posztra egy tapasztaltabb személy kell, nem én, aki egy éve auror csupán – magyarázkodtam, Umbridge pedig végül bólintott. Eközben észrevettem a nyakában lógó horcruxot is, amitől bukfencezett egyet a gyomrom.

- Igaza van. Nem csodálkozok, hogy ilyen szerény, idáig az öccse árnyékában élt, azonban most maga tündökölhet. Harry Potter a körözöttek listája élén áll, míg maga hűséges minisztériumi dolgozók élén. Nagy különbség van maguk között – mért végig. – Túl nagy.

- Jó ezt hallani. Remélem így is marad – nyeltem egyet.

- Igen, azt én is – eközben kinyílt a második emeletnél a lift ajtaja, én pedig már készültem kilépni. – Nem szeretne lekísérni esetleg a tizedik emeletre? Biztos vagyok benne, hogy ott is elkél rövid időre egy auror – kuncogott kislányos hangján, mire visszahátráltam.

- Természetesen – mondtam egyhangúan, majd néztem, ahogy az aurorparancsnokságnál becsukódik a lift ajtaja, mi pedig tovább megyünk lefelé. – Nagyon szép a... medálja, Madam Umbridge – néztem a medálra, amin feltűnt Mardekár Malazár szimbóluma.

- Ó, hogy ez? – emelte meg a nyakláncot. – Családi örökség.

***

Fel-alá sétálgattam a mugliivadék-ellenőrző bizottság tagjainak az asztala előtt, miközben alig vártam, hogy már vége legyen az egésznek. Több sikolyt és sírást egy nap alatt nem tudtam elviselni, hiába az okklumencia pajzsomnak.

Bevezették az utolsó férfit a terembe, aki próbált kiszabadulni az aurorok szorítása alól, és kishíján sikerült is, így egy lusta pálca mozdulattal megkötöztem az egész testét, mert idáig csak a csuklója volt. Így a két auror letudta őt tenni a székbe, és épphogy csak levarázsoltam róla a köteleket, a helyére már is láncok tekeredtek, a székhez szorítva őt. Arcán pánik futott át dühvel keveredve, miközben felnézett az asztalnál ülőkre.

Nem is figyeltem a tárgyalás kimenetelére, hallgattam már eleget. Helyette felmértem a környezetet, csak fél szemmel figyeltem az ártatlan mugli születésűre. Néha ránéztem Umbridge nyakában lógó horcruxra is, és terveket szövögettem, azonban feleslegesen. Mindenhez csak megfelelő idő kellett.

Eközben az egyik aurorhoz bejött egy ismerős dolgozó a negyedik szintről, a Varázslény-Felügyeleti Főosztályról, majd valamit a fülébe suttogott, és mind a ketten távoztak. Bizonyára valamilyen veszélyes varázslény elszabadult, amihez auror segítség kellett.

- Ne, ne, én félvér vagyok! Értsék meg, félvér vagyok! Apám varázsló volt, esküszöm, nézzenek utána, Arkie Alderton, híres seprűtervező volt, könnyen utána lehet nézni, mondom... Eresszetek el, eresszetek! * – eközben az egyedül maradt auror, aki hozta őt, már készült az Azkabanba átszállítani őt.

- Utoljára figyelmeztetem * – szólt Umbridge hűvösen, akinek a hangja hangosabban zengett, mint a férfi könyörgése, hála a mágikus erősítésnek. – Ha ellenáll, megkapja a dementorcsókot. *

Mintha a felettünk köröző szörnyek meghallották volna Umbridge szavait felhördültek, és még jobban próbálták áttörni Umbridge patrónusa által keletkezett védőburkot.

- Elvezetni! * – adta ki az utolsó utasítást Umbridge. Az egyedül maradt auror megvárta, hogy a láncok lehulljanak a mugli születésűről, majd a karjánál fogva felhúzta, és kivezette őt.

- Ma is jó munkát végeztünk – ropogtatta ki a kezét Yaxley, Umbridge pedig elégedetten felnevetett.

- Az már biztos! Ha megbocsájtotok én már mennék. A holnapi viszontlátásra! – állt fel a helyéről, de patrónusa bizonyára addig ott marad, amíg található ember a teremben.

Umbridge, mintha megérezte volna, hogy én is távozom, mellém lépett.

- Haza készül? Nem rég értesültem róla, hogy vásárolt egy kis lakást az Abszol út közelében – kezdett csevegni a nő, nekem pedig sok energiámba tellett, hogy ne húzzam el a szám.

- Igen, jól tudja. Nem túl tágas, azonban nekem tökéletes – vettem fel egy barátságos hangsúlyt. – Mihelyst hazaérek főzök egy gyors vacsorát, és aztán...

- Főz? – lepődött meg Umbridge. – Hát nem rendelkezik házimanóval? – csodálkozott.

Rendelkezek, azonban ő most az öcsémet segíti...

- Nem, éppenséggel nem – feleltem rezzenéstelen arccal. Eközben Umbridge kilépett előttem az ajtón, én pedig követtem őt.

- Capitulatus! – hirtelen felsikkantott a nő, és az eddig kezében tartott pálca elszállt a levegőben, miközben én sietve előhúztam a sajátom.

- Obstructo! – céloztam meg a támadót, azonban ő kivédte. A mugli születésű volt az, aki valahogy győzedelmeskedni tudott az auror felett, aki kivezette, és aki éppen tőle nem messze feküdt a földön, eszméletlenül. Bizonyára az ő pálcájával támadt ránk.

Elkezdtem felé araszolni, miközben különböző átkokkal és rontásokkal támadtam rá. Egyelőre sikeresen hárított, de egyértelműen látszott rajta, hogy fárad. Egy mozdulatnál aztán nem engem támadott, hanem a hátam mögött álló Umbridge-dzset.

Két lehetőségem volt – hagyom, hogy megtámadja őt, és leszedem a hullájáról a horcruxot, vagy megvédem őt, és kieszelek egy más módot. Sajnos az utóbbi lehetőséggel kellett élnem, mivel az elsővel gyanúba keveredtem volna, mert látták, hogy a nővel távoztam.

- Protego! – az erős védőbűbájommal elértem, hogy az átok lepattanjon róla, és már csak pár lépésre voltam a férfitól.

- Hogy merészelsz rám támadni, te sárvérű?! – halottam Umbridge megrökönyödött hangját, de egyikünk sem foglalkozott vele.

- Stupor! – céloztam rá, de ő gyorsan lebukott.

- Capitulatus! – eltalált a bűbáj, és a mögöttem lévő Umbridge felnyögött félelmében, azonban nekem elég volt kinyújtanom a kezem.

- Invito pálca! – megállt a levegőben a pálcám, majd vissza szállt a kezembe, amit a támadó és Umbridge is csodálkozó szemekkel nézett. Megérte a sok gyakorlást.

- Mindannyiótoknak pusztulnia kell! Avada... – váratlanul ért, hogy képes lenne főbenjáró átkot használni, de nem haboztam sokat. Egy gyors mozdulattal ott teremtem előtte, majd kirúgtam alóla a lábát, hogy a földön kössön ki.

- Ölje meg! Két hivatali személyre próbált rátámadni! – hallottam a háttérből Umbridge parancsoló hangját. Ó, a francba.

- Stupor! – támadott rám, de elhajoltam előle, és a földön fekvő gyomrába rúgtam.

- Sectumsempra! – céloztam a karjára, amin a bőr azonnal fel is szakadt. Felordított, de felül kerekedett fájdalmán, és kinyújtotta karjait felém, majd földre tuszkolt. Az arcomba csepegett a meleg vére, eközben pedig a szívem hevesebben kezdett verni. Tudtam, hogy engem úgysem tudna megölni, mert erősebb vagyok nála, de tudtam, hogyha lelököm magamról, akkor meg kell halnia.

Okklumentálj... okklumentálj...

- Avada...

- Corinebriare! – megfelelő alkalom volt, hogy teszteljem az általam feltalált varázslatot, és amíg elkábítom, legalább van elég időm megvitatni Umbridge-dzsel, hogy ne nekem keljen őt megölnöm.

Azonban a férfi váratlanul a szívéhez kapott, és ledőlt mellém, miközben körmét legszívesebben a mellkasába vájta volna a fájdalomtól. Utoljára fuldokló hangot adott ki magából, miközben a szeme kigúvadt, majd leengedte a kezét, és élettelenül kifújta magából az utolsó levegőt.

Nem értettem mi történt. Az átkomnak csak kábítania kellett volna, nem szívleállást okoznia...

De már mindegy volt. Úgy is meg kellett volna halnia, így kapott egy kegyelmesebb halált. Mert ez igen is kegyelmesebb volt, mint a dementorcsók.

- Ne aggódjon, Madam Umbridge. Elintéztem – szóltam érzelemmentes hangon, miközben elszorult a torkom, ahogy lenéztem a férfira, akinek a szeme még mindig nyitva volt, és üveges tekintettel a semmibe nézett.

Nem az első ember, akit megöltem, de mégis ezt súlyosabbnak éreztem, mint amikor elkábítottam két seprűn repülő halálfalót. Talán azért, mert ez a személy ártatlan volt. Egy ártatlan, aki a saját életét féltette.

___________________________

*-gal jelölt területek a Harry Potter és a Halál Ereklyéi c. könyv idézetei. Minden érdem J. K. Rowlingé.