Szabad időmben, amikor nem a minisztériumban voltam, segítettem Mrs. Weasley-nek a ház takarításában, és az esküvői előkészületekre, amikor pedig nem ezt tettem, akkor a saját készítésű varázslatomat javítgattam, amivel csak az volt a gond, hogy nem tudtam kin tesztelni.

Amikor pedig nem tudtam semmivel sem elvonni a figyelmemet, akkor csakis egy dolgon járt az eszem: honnan találhatott ki ilyen jó tervet Mundungus Fletcher?

Én voltam az egyedüli, aki kételkedett abban, hogy ő találta ki, így hát úgy döntöttem utána járok. Három személynek is mondtam, hogy ha bármit megtudna Mundungus tartózkodási helyéről szóljon nekem: Robards-nak, Mr. Weasley-nek és Aberforth-nak. Egyáltalán nem lepődtem meg, amikor az utóbbi, Dumbledore öccse küldött egy sürgős baglyot, hogy a Szárnyas Vadkanban van Mundungus. Nem is késlekedtem, csak magamban átkoztam Aberforth-ot, hogy nem patrónust küldött – hisz az sokkal gyorsabb –, de mihelyst megkaptam a levelet, hoppanáltam is Roxmortsba.

Aberforth-nak egy biccentéssel megköszöntem az információt, majd csuklyát húzva a fejemre, átsétáltam az asztalok között, és leültem Mundungussal szembe.

- Érdekelne az üzlet? – motyogta az orra alatt, és még az asztal másik oldaláról is éreztem a belőle áradó alkohol szagot.

Az asztal alatt előhúztam a pálcámat, majd nonverbálisan hangtalanító védőbűbájt szórtam körénk.

- Locomotor mortis – céloztam a lábára, mire Mundungus összerezzent. – Ha nem akarja, hogy az Azkabanba juttassam, felelnie kell pár kérdésemre.

- Nem loptam el semmit! – kiáltott fel, hogy felhívja ránk a figyelmet, azonban senki sem hallotta meg.

- Nem hallanak minket, maga idióta. És mellesleg mindig lop, de most nem ez érdekel – az asztal alatt még mindig felé tartottam a pálcám. – Őszintén feleljen, mert nem fogok Veritaserumot beszerezni ezért. Szóval maga árulta el a rendet? – kérdeztem.

- Nem, én nem! – fejéről lecsúszott a csuklya, miközben rémülten zihált.

- Jól figyeljen rám. Biztos ebben? Nem lehet, hogy konfúziós bűbájt szórtak magára? Egyáltalán nem rémlik, hogy bárkivel is találkozott volna? – kérdeztem nyugalmat erőltetve a hangomra, azonban ostobaság volt tőle ilyet kérdeznem, mert bizonyára úgy sem emlékszik rá.

- Én rám konfúziós bűbáj? A ménkűbe' az lehetetlen – horkantott fel, de a következő pillanatban kivarázsoltam a pálcát a zsebéből, majd kiemeltem az asztal alól. – Hé! Tolvaj, tolvaj! Ellopta a pálcámat! És nem tudok feláni'! – kiabált ismét.

- Még mindig nem hallanak minket, bolond – morogtam az orrom alatt. – Priori Incantatem! – céloztam a pálcájára, majd elemezni kezdtem. Az utolsó bűbájt, amit használt egy lefegyverző bűbáj volt. – Ki ellen használta a lefegyverző bűbájt? – kérdeztem.

- Nem használtam lefegyverző bűbájt senki ellen – morogta kelletlenül.

- Vagy csak nem emlékszik, hogy használt – meredtem magam elé. Most már biztos voltam abban, hogy valami nem stimmel. – Kipróbálok magán valamit, nem hiszem, hogy fájnia kéne – emeltem fel a pálcám.

- Mi, ne! Segítség! – ismét felkiáltott, én pedig az orrom alatt megint az ''idióta'' jelzőt motyogtam.

- Appare Vestigium – céloztam rá, majd meglepődve láttam, hogy beválik. Ezt a varázslatot általában tárgyakon vagy helyszínen szoktam használni, hogy kimutassa a használt varázslatokat, nyomokat, és esetleg nyomkövetővé tudjam azokat változtatni. Mundungussal hasonló dolog történt – a mellkasán megjelent egy aranyfolt, ami azt jelentette, hogy a közel múltban valaki megtámadta őt. – Nem emlékszik rá, hogy megtámadták volna? – kérdeztem. – Mielőtt dehoppanált volna a Rend akciójáról, eltalálták?

- Nem talált el engem semmi, mentettem a bőröm – fortyogott, miközben már feladta a kiabálást. Csendben tovább analizáltam, majd megállapítottam, hogy nem egy átok, hanem egy bűbáj találta el. Ami akár konfúziós bűbáj is lehetett.

Mégis hol találhatták meg őt, ahol alkalmazni tudták volna rajta?

- Az akció előtt hol iszogatott? – kérdeztem felnézve rá.

- Hol nem? – nevetett fel, mire ökölbe szorult a kezem.

- Akkor máshogy fogalmazom... hol itta le magát annyira, hogy nem emlékszik mi történt magával? – kérdeztem. Mundungus gondolkozóba esett, majd felsorolt nagy nehezen három helyet. – Remek. A biztonságkedvéért adja oda erről a három estéről az emlékeit – mondtam parancsolóan.

- De mégis hogyan, ha a felére nem emlékszem? – pislogott nagyokat.

- Az is elég, amire emlékszik – sóhajtottam ingerülten. – Visszaadom a pálcáját, de egy rossz mozdulat, és olyan átkot szórok magára, hogy még a Szent Mungó sem segít az állapotán! – nyújtottam felé agresszívan a pálcáját, ő pedig óvatosan elvette a kezemből. Már vártam, hogy megpróbáljon megtámadni, azonban meglepetésemre elsőre tette azt, amit mondtam, és három kis emlékfoszlányt húzott ki a halántékából. Gyorsan elővarázsoltam három üvegcsét, majd elhelyeztem beléjük. – Remek. Mostantól szabad – oldottam fel a lábáról az átkot, majd eltüntettem a hangtalanító-védőbűbájt is. Odasétáltam a pult mögött álló Aberforth-hoz, és hálásan rá pillantottam.

- Sikerült kiszedned belőle, amit akartál? – kérdezte egy piszkos poharat törölgetve.

- Félig meddig. Mennyivel tartozom neked a segítségért? – kérdeztem mosolyogva, Aberforth pedig lassan megrázta a fejét.

- Csak segítsd a kiválasztott öcsédet, hogy elintézze, akit elkell – morogta kelletlenül, mire szomorúan sóhajtottam egyet.

- Megteszek minden tőlem telhetőt. Köszönöm még egyszer, Aberforth – mosolyogtam rá.

***

Úgy döntöttem először felkeresem a három helyet, amit Mundungus mondott. Szerencsére nem kellett túl messzire hoppanálnom, mivel mind a három említett kocsma Londonban volt. Az első két kocsmáros nem volt hajlandó válaszolni egy kérdésemre sem, csak egy kevés fizetség után, azonban azzal sem mentem semmire, mivel az egyik nem is emlékezett Mundungusra (egy mugli pultosról volt szó), a második varázsló pedig egy órán belül kihajította őt az utcára, mivel elfogyott a pénze. Így hát az utolsó helyszín maradt London külvárosában, ahol egy kvibli felszolgáló köszöntött engem. Amikor neki is tettem egy pénzösszeg ajánlatot, megkönnyebbülve sóhajtottam fel, amikor nem volt hajlandó azt elfogadni, és válaszokkal is tudott szolgálni.

- Két ember is megfordult aznap a társaságában – tanakodott, miközben ujjai között a hosszú kecskeszakállát piszkálta. – Az első az teljesen részeg volt, Mundungus el is küldte őt pár perc után, mert nem tudott vele üzletet kötni... azonban a második nem sokra rá jelent meg, és meghívta Fletchert egy italra. Aztán elég bizalmasan beszéltek több ideig is. Nem tudom miféle üzletet kötöttek, de jóféle lehetett, mert aztán Mundungus nem volt hajlandó beszámolni róla – vonta meg a vállát.

- Nem volt hajlandó elmondani? Habár részegen össze sem tudott volna hozni egy értelmes szót – gondolkoztam hangosan.

- Nem volt részeg – a lábam földbe gyökerezett, ahogy ezt kimondta a kocsmáros. – Csak nem akart róla beszélni, sőt... legelőször azt hittem, hogy nem is emlékszik rá – nevetett fel. – De te tudod milyen üzletről van szó? – támaszkodott meg kíváncsian a pulton, azonban én már nem is figyeltem rá. Nem volt részeg, de olyan volt, mintha nem is emlékezett volna rá... vagyis igazam volt. Konfúziós bűbájt alkalmaztak rajta.

- Elárulom, ha cserébe elmondja, hogy nézett ki az ember, akivel... megkötötte az üzletet – éltem az ő szavaival. A kocsmárosnak, mintha felcsillant volna a szeme, de aztán el is szomorodott.

- Nem láttam az arcát a csuklyától... csak annyit tudok, hogy hosszú fekete talárt viselt, ami szinte lobogott utána, mivel hogy elég gyorsan érkezett, és elég gyorsan távozott – magyarázta, a szívem pedig hevesebben kezdett verni.

Csak nem...? Két légy egycsapásra? Perselus adta volna Mundungusnak az ötletet és ezzel bizonyítani is tudnám az ártatlanságát?

- Na, te jössz! Miféle üzletről van szó? – tenyerelt a pulton.

Veszélyes volt, hogy helyszínről helyszínre ugyanazokkal a kérdéssel érkeztem, így hát mint az előző kettőnél, nála is ugyanazt kellett tennem.

- Exmemoriam!

Mielőtt azonban meggondolatlanul megjelentem volna Perselus házában megnéztem Mundungus emlékét is az estéről. Amikor pedig végig néztem, zihálva húztam ki a fejem a minisztériumi merengőből.

Mundungus emléke ott szakadt meg, amikor egy kéz – egy enyhén erős, eres kéz, hosszú ujjakkal, amit bárhol felismertem volna – lecsapott egy whiskys poharat a tolvaj elé.

Így hát Fonó sorra hoppanáltam, pontosan Perselus háza elé, ahol legutoljára együtt karácsonyoztunk. Hogy ne keltsek feltűnést, nem húzhattam az arcomba a talárom csuklyáját, így hát egy fekete kemény kalapot húztam az arcomba, a hajamat pedig felkötöttem egy kontyba, hogy véletlenül se legyen szembe tűnő a vörös hajam.

Nem kopoghattam be az ajtón. Azzal kockáztattam volna, hisz akár halálfaló vendégei is lehettek, akik azonnal megtámadnának. Emellett, fennállt az esélye, hogy tévedek, és akkor lehet Perselus is ártott volna nekem.

Nem, ő sosem ártana nekem... azt mondta, hogy szeret.

- Naiv kislány – motyogtam magamnak, majd előhúztam a pálcámat.

Ő a szüleim gyilkosa. Eltitkolta ezt is, és azt is, hogy szerelmes volt anyámba. Emellett egy kitűnő okklumencia- és legilimencia tudással rendelkező kettős ügynök. Kitudja mennyi mindenről hazudhatott még nekem, szedd össze magad, Bell!

- Lankadatlan éberség – fújtam ki a levegőt, magamban felidézve Rémszem Mordon mondását, miközben a Fonó Soron Perselus háza előtt álltam.

Meglepetésemre az ajtó csak egy szimpla muglizárral volt bezárva, amit egy Alohomorával ki is nyitottam. Kissé feljebb csúsztattam a kalapot a fejemen, hogy jobban láthassak. Végig mentem a szűk folyosón, egyenesen a nappaliig, mert tudtam, hogyha itthon van, akkor szinte mindig ott van és olvas.

Nem is tévedtem. Még be sem léptem a szobába, bal oldalról máris a torkomnak szegeződött egy pálca.

- Ki vagy te, és mit keresel a házamban? – szólalt meg keményen, én pedig felhorkantottam. A pálcámat a mellkasa felé fordítottam, miközben a szabad kezemmel feljebb csúsztattam a kalapot a fejemen, majd ránéztem Perselusra. Szemében rémület és csodálkozás csillant meg.

- Lenne egy-két dolog, amit tőled szeretnék megtudni – mondtam olyan érzelemmentesen, ahogy csak tudtam. –, szóval vedd el a torkomtól a pálcád, mielőtt még én támadok hamarább.

A szavaim megtették a hatásukat. Perselus leengedte pálcáját, majd elfordulva tőlem az alkoholos szekrényéhez ment. Egy dologgal ő is tisztában volt – amióta végeztem a Roxfortban megerősödtem fizikailag és varázserőm is gyarapodott, ami azt jelentette, hogy nem lennék számára egy könnyű ellenfél. Hiába győzedelmeskedne felettem így is.

- Lángnyelv whisky? Manóbor? – nyitotta ki a szekrény ajtaját.

- Most nem iszok – vágtam rá közömbösen. – És nem is maradok sokáig. Te raktál konfúziós bűbájt Mundungusra? – kérdeztem meg köntörfalazás nélkül. Perselus összerezzent a kérdésemet hallva, miközben a poharába töltött egy adagot a whiskyjéből, majd óvatos mozdulatokkal felém fordult.

- Nem találkoztam Mundungussal azóta, amióta...

- Nem azt kérdeztem, hogy mikor találkoztál vele utoljára – szakítottam félbe. – Azt kérdeztem, hogy te raktál-e rá konfúziós bűbájt!? – Perselus a szemembe nézett, majd ivott az italából. Egyértelműen láttam rajta, hogy okklumentál.

- Nem. – mondta ki egyszerűen, mire gúnyos mosollyal megráztam a fejem.

- Érdekes. Lássuk csak – kezdtem el sétálni a szobában, miközben levettem magamról a kalapom és a mellkasomhoz szorítottam. – Rémszem hirtelen megváltoztatja az A-tervet, azért, mert Mundungus kitalált egy szuper ötletet. A hasonmások ötletét. – néztem rá magyarázás közben. – Aztán hirtelen Mundungus megfutamodik, amikor harcra kerül a sor. Egyből arra következtettünk, hogy ő az áruló, hisz máskülönben honnan tudtátok volna meg, hogy mikor visszük el az öcsém – tártam szét a karom, de egy másodpercre sem hagytam abba a könnyed hangon való beszélést. –, viszont, ha tényleg ő volt az áruló – álltam meg a szoba közepén, és fordultam a mozdulatlan Perselus felé. –, akkor miért voltak a társaid annyira meglepődve a hasonmások láttán? – Perselus néma maradt, rezzenéstelen arccal figyelt engem, így hát ismét sétálgatni kezdtem fel-alá. – Így hát nyomozni kezdtem az ügy után. Szóltam két-három embernek, hogy értesítsenek, mihelyst megtudják hol van Mundungus. Aztán amikor sor került a találkára, pár heves szó és varázslat után gyanakodni kezdtem, hogy VALAKI – néztem rá egy másodperc erejéig. – konfúziós bűbájt alkalmazott rajta. Ezért elkértem tőle pár emlékfoszlányát, amikor úgy gondolta, hogy nagyon kiütötte magát a harc előtti héten. Szerencsére csak három helyet említett és három emléket kaptam, így nem volt túl nehéz dolgom. Az első kettő kocsmával nem jutottam sokra, de a harmadik kocsmáros egész érdekes dolgokat mondott – sétáltam Perselus elé, míg nem csak három lépés választott el minket egymástól. Megcsapott a gyógynövényes, férfias illata, de nem engedtem a csábításnak, helyette csakis az ingerültségnek engedtem utat. Dühös voltam, hogy így érzek iránta azok után, amit megtudtam róla. – Tudod mit mondott, drága Perselus? – mosolyogtam rá gúnyosan.

- Mit? – kérdezett vissza hasonló hangsúllyal, azonban arcából ítélve már rájött, hogy lebukott.

- Hogy meghívta őt egy italra egy hosszú fekete talárt viselő személyt, aki sietve érkezett és távozott is. Akire aztán Mundungus nem emlékezett. És akinek felismertem a kezét Mundungus emlékéből – valamiért ahogy kimondtam az utolsó mondatot könny gyűlt a szemembe. Dühösen – amiért még az okklumencia sem segít rajtam, amikor Perselusról van szó – elfordultam, majd nagy levegőt vettem, és csak úgy fordultam vissza hozzá rezzenéstelen arccal.

- Lenyűgöző, Anabell – húzta gúnyos mosolyra a száját. – Lebuktattál. Jobban mondva lebuktatott egy állandóan részeg pultos és a kezem. Igen, én ültettem Mundungus fülébe az ötletet – mondta ironikusan, próbálva viccé tenni a nyomozásomat.

- A tiedbe pedig Dumbledore – Perselust ismét sikerült meglepnem. – Helyesbítek: Dumbledore portréja. Mert ugyebár fogadni merek, hogy a drága Nagyurad téged nevez ki szeptembertől igazgatónak, onnantól pedig észrevétlenül tudod követni Dumbledore utasítgatásait, amivel megmented a hálátlan seggünket – fontam össze a mellkasom előtt a karom. Perselus nyitotta volna a száját, hogy valami hazugsággal álljon elő, azonban nem tudott mit mondani. Lebuktattam őt. – Már csak azt nem értem miért támadtad meg a legjobb barátomat, amikor anélkül is bőven elhitethetted volna Tudjukkivel, hogy kitartóan küzdöttél ellenünk – Perselus elfordította tőlem a tekintetét, én pedig majd kicsattantam a büszkeségtől, amiért egyedül sikerült egy kémet lebuktatnom.

- Kit találtam el? – kérdezte halkan.

- George-ot – válaszoltam egyhangúan. – Levágtad az egyik fülét – tettem hozzá.

- Az egyik halálfaló megakarta őt támadni. Az ő kezére céloztam, viszont elvétettem – magyarázta, azonban még mindig nem nézett rám.

- A többieknek már Dumbledore halála után előálltam egy magyarázattal, hogy miért vagy ártatlan – Perselus végre felém fordult. – Mindenki elgondolkodott rajta, de bizonyítékot követeltek. Hát végre itt van – mondtam megkönnyebbülten.

- Nem mondhatod el nekik – meglepődve néztem Perselusra, aki szigorú stílusra váltott. – Nem tudhatják meg. Azzal veszélyeztetnénk az egész hadműveletet.

- Hadműveletet? – pislogtam hevesen. – Dumbledore halott. Te ölted meg. Ezzel biztosítottad a helyed a halálfalók között. Nem gyanakodnának!

- Veszélyeztetném az egészet, Bell! – emelte fel a hangját. – Ha kiderülne, hogy a ti oldalatokon állok, akkor Carrow-ék kezébe adnám az egész Roxfort sorsát. Nem, hogy a diákok sérülnének, de Dumbledore se tudna több tervvel szolgálni!

- Kik azok a Carrowék? – kérdeztem értetlenül.

- Egy testvérpár. Két új tanár lesz a Roxfortban – fordult el, hogy újra töltse a poharát. – A Sötét Nagyúr emberei. Alig várják, hogy ártatlan mugli születésű diákokat kínozzanak – nagyot nyeltem ahogy ezt kimondta, és tudtam, hogy nem tehetek semmit.