- Te sokkal gusztább vagy, mint Crak meg Monstro volt... úgy értem, emlékszel, a Monstro-ital olyan volt, mint a takony. *

- Persze, Hermione, értjük, hogy értetted.

- Nahát, egyformák vagyunk! *

- Szinte gondoltam, hogy ellövitek ezt a poént.

- Arthur és Fred... *

- Én George vagyok. Csak mert Harryk vagyunk, már meg se tud különböztetni minket? *

- Elnézést, George... *

- Csak vicceltem, tényleg Fred vagyok... *

- Elég a bohóckodásból! *

***

Mivel páratlanul jött ki a létszám, én voltam az a szerencsés, aki egyedül utazhatott seprűnyélen. Így is veszély fenyegetett, mert lehet pont azért támadnak majd engem a halálfalók, amiért egyedül vagyok, vagy mert azt hiszik, hogy ezzel próbáljuk kicselezni őket, és igazából én vagyok az igazi Harry.

Mr. Weasley Freddel, Mordon Mundungussal, Kingsley Hermionéval, Remus George-dzsal, Ron Tonksszal, Bill Fleur-rel és Harry Hagriddal utazott.

Amikor elhaladtam Sirius motorja mellett, amin Hagrid és Harry utazott, éreztem, hogy a szívembe mar a fájdalom, azonban igyekeztem nem foglalkozni ezzel az érzéssel. Az öcsém és mindenki más élete forgott kockán, nem engedhettem szabadjára az érzelmeimet. Elkezdtem hát okklumentálni, ami jól jön, ha harcba keverednénk, mert így tisztább fejjel tudok gondolkodni.

- Viszlát egy óra múlva az Odúban! Háromra felszállunk. Egy... kettő... három! * – ezek voltak Mordon utolsó szavai, mielőtt felszálltunk és elindultunk.

Nem is tellett sok időbe, még el sem hagytuk Londont, amikor már is körbevettek minket. Mindannyian megdöbbentünk, hisz szándékosan rossz információt terjesztettünk, és mégis kiderült az igazi időpont.

Nem volt idő gondolkodni, seprűnyélhez szorítva tartottam – az átváltozott férfias nagyobb kezemmel – a pálcám, de amikor megláttam, hogy legalább harminc csuklyás alak vesz minket körbe, elengedtem a pálcás kezemmel a seprűt.

Rikoltásokat hallottam minden irányból, a zöld fénycsóvák megszámlálhatatlan mennyisége cikázott a fejem felett és alattam. Gyors sebességgel repültem a többiek után, reménykedve abban, hogy jó irányba tartunk.

Pár centire a fejemtől elrepült egy zöld fénycsóva, a szívem pedig nagyot dobbant ahogy a halál lepergett a szemem elől. Abba az irányba fordultam, ahonnan érkezett a gyilkos átok, majd céloztam.

- Stupor! – kiáltottam, és boldogan nyögtem fel, amikor láttam, hogy zuhanni kezd a halálfaló. Azután pedig belém hasított a felismerés, hogy ezzel meg is öltem őt.

Az első ölésem...

- Stupor! Stupor! – kiáltottam az öcsém hangjával, majd nonverbálisan folytattam tovább a halálfalókat megcélozva.

Megkönnyebbülve néztem előre, ahol láttam, hogy Hagrid rákapcsol egy gyorsabb fokozatra, és kitörnek az öcsémmel a támadók közül, azonban így is két személy üldözőbe vette őket.

További zöld fénycsóvák repültek el mellettem, miközben a szemem már könnyezett a széltől. A látásomon az sem segített, hogy Harry szemüvege elcsúszott az orromon, amit alig volt időm megigazítani.

Confrigo! Capitulatus!

Hiába voltak a közelemben a Rend tagjai, mégsem tudtam kivenni, hogy pontosak kik ők. Akkor rémültem meg igazán, amikor a folyamatos támadások után körbe néztem, és nem láttam egy rendtagot sem, azonban négy halálfaló körülöttem repült.

Itt a vég.

Protego! Reducto! Reducto!

Fájdalmasan felordítottam, amikor nem vettem észre, hogy a hátam mögül valaki rám célzott és eltalálta a karom. A talárom alatt viselt zöld ingem felszakadt a bőrömmel együtt, amiből aztán a vér ömleni kezdett. Sectumsempra. Milyen ironikus az élettől.

- Stupor! – fordultam egy másodpercig hátra, majd megkönnyebbülve láttam, hogy mellkason találtam a támadómat.

Újabb ölés.

A vér azonban megfagyott bennem, amikor egy sötét alakot láttam elrepülni mellettem. Nem kellett neki seprű, anélkül is tudott repülni, és láttam a fehér arcát, a vörös szemét, ahogy a tekintetünk összetalálkozott. Voldemort repült el mellettem, azonban nem fecsérelt rám időt. Előre tartott, ahol bizonyára Harry repülhetett valahol Hagriddal társaságában.

Elmúlt a karomban lévő fájdalom, amivel a seprűmet voltam kénytelen szorongatni. Az öcsém lehet megfog halni. Ez pedig olyan félelemmel töltött el, hogy még az okklumencia sem segített rajtam.

Petrificus Totalus! Melicio! Turdula!

Az utolsó átok bevállt, mert a megidézett rigóim rátámadtak a megmaradt két halálfalóra, akiket nem találtam el, és kénytelenek voltak lefékezni, hogy eltudjanak a madarakkal bánni. Tökéletesen időzítettem, mert aztán a magasból megláttam Tonks szüleinek a házát, ahol az esküvőkor voltam pár perc erejéig.

Ereszkedni kezdtem, majd egy csiklandozó érzés járta át a testem, ami a sebem környékén nem éppen volt kellemes érzés. Amikor a talpam alatt a talajt éreztem, elveszítettem az egyensúlyom és elterültem a fűben. Gyenge voltam. Bizonyára sok vért veszítettem. Kiabálni akartam segítség után, de nem volt erőm. Bár nem is kellett. A fejem felett megláttam a megszólalásig Bellatrix-ra hasonlító Andromedát, aki aggódva kémlelt engem.

- A karom... – suttogtam. – ...megsebesültem – és azzal elsötétült a világ.

***

Gyors mozdulattal ültem fel a kanapéról, mihelyst eszméletemhez tértem, miközben levegő után kaptam.

- Nyugalom... nyugalom – csitítgatott Andromeda.

- Az öcsém... a többiek... meddig voltam kiütve? – kapkodtam a fejem, azonban szemben egyből megláttam Harryt, aki a másik kanapén feküdt. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, majd a világosbarna hajú nő felé fordultam. – Meddig voltam eszméletlen?

- Durva három percig, amíg behoztunk – mosolyodott el szórakozottan. – De legalább már tudjuk, hogy ki is vagy, Bell. Még nem változtál vissza – mondta, mire lenéztem a kezemre, amiből egyből megtudtam állapítani, hogy nem az enyém. – Mégis mi történt? – váltott komolyra, miközben Ted is megjelent a szobában. Végig pörgettem az eseményeket a fejemen, majd egy dologra jutottam, hogy mégis mi történhetett.

- Áruló van a rendben. Tudták, hogy ma visszük el az öcsémet – szorítottam össze az állkapcsom. – Valaki elárult minket...

- Hol van Nymphadora? * – kérdezte aggódó hangon Andromeda.

- Fogalmam sincs. Nem tudom mi történt a többiekkel – ráztam a fejem. – De legalább Harry és Hagrid jól vannak – nyúltam volna a homlokomhoz, hogy megdörzsöljem, de felszisszentem a fájdalomtól.

- Nem sikerült még teljesen összeforrasztanom, keresek még boszorkányfű kivonatot – állt fel Andromeda a karomra pillantva, majd aggódó pillantást váltott a férjével, és kiment a szobából.

Eközben felrémlett előttem a két zuhanó halálfaló, akiket eltaláltam a kábító átkaimmal. Bűntudatomnak kellett volna lenni, azonban nem éreztem semmit. Megérdemelték, mert a barátaimat és az öcsém életét veszélyeztették.

***

Harry pont pár perccel a zsupszkulcs hoppanálása előtt tért magához, így megköszöntünk mindent, majd a hajkefe segítségével pár másodperc alatt megérkeztünk az Odúba. Ott aztán még nagyobb teher nehezedett ránk, amikor realizáltuk, hogy senki sem érkezett még meg. Harryvel és Hagriddal beszámoltunk a támadás részleteiről, majd vártunk, hogy az utolsó zsupszkulcs megérkezzen – Remusé és George-é.

Meg is érkeztek, azonban Remus a karjában tartotta a vérző George-ot. Harry segítségével letették a kanapéra, és még időm sem volt felmérni a vérző fejét, amikor a keresztapám megragadta Harry karját, és kivonszolta a konyhába.

- Remus! – kiáltottam fel, majd pálcát ragadva utánuk siettem.

- Miféle lényt látott a sarokban Harry Potter, amikor először járt a roxforti szobámban? * – kérdezte megrázva Harryt. – Válaszolj! *

- Egy... egy kákalag volt ott egy akváriumban, nem? * – Remus elengedte Harryt, én pedig még mindig pálcát szegeztem az irányába, értetlen ábrázattal. A következő pillanatban rám célzott a pálcájával, amitől annyira megrémültem, hogy az elengedő időt adott neki, hogy a bal karjával megragadjon a vállamnál fogva, és a konyhapultnak nyomjon. De a pálcámat még mindig a kezemben szorongattam, így pontosan a hasához tudtam nyomni, miközben zihálva, dühösen meredtem a keresztapámra, aki hasonló komorsággal nézett rám vissza.

- Egy rossz mozdulat, Remus... – mondtam fenyegetően, azonban ő volt előnyben, mert a vérveszteségem miatt gyenge voltam.

- Mit mondott nekem Anabell Potter karácsonykor, amikor kint voltunk az udvaron? – kérdezte lazítva a szorításán.

- Sok mindent mondtam, például, hogy van egy kis szőrös problémád, és váltottunk pár szót a kettőnk tragikus a szerelmi életéről... habár ez már rád nem vonatkozik – mondtam gúnyosan, Remus pedig megkönnyebbülten elengedett. – Ez mégis mi a franc volt? – csúsztam le a földre, mert már túl fáradt voltam az álláshoz is.

- Valaki elárult minket...

- Arra már rájöttem, de miért támadtál meg minket? – vontam fel a szemöldököm.

- Voldemort tudta, hogy ma este hozzuk ki Harryt, és ezt az információt csak olyan ember mondhatta el neki, aki résztvevőként be volt avatva a tervbe. Abban sem lehettem biztos, hogy önmagatok vagytok... – célzott arra, hogy esetleg imperius hatása alatt is állhatnánk.

- Akkor miért nem ellenőrzöl engem is? * – zihálta Hagrid.

- Te félig óráis vagy. A Százfűlé-főzetet az emberfajon belüli testátalakításra fejlesztették ki. *

- Voldemort csak a végén ért utol, csak addigra jött rá, hogy én vagyok az igazi Harry. Ha ismeri a tervet, már az elején tudta volna, hogy Hagrid párja az ő embere. *

- Voldemort rád támadt? * – kérdezte élesen Remus. – És mi történt? Hogy sikerült megmenekülnöd? *

Amikor Harry beszámolt róla, és közölte, hogy Stan Shunpike előtt használta a lefegyverző bűbájt – aminek anno több halálfaló is tanúja volt – legszívesebben felpofoztam volna őt. Remus dühkitöréséből arra következtettem, hogy egyetért az érzelmeimmel.

- Szóval szerinted meg kellett volna ölnöm Stan Shunpike-ot? * – csattant fel Harry, aki szemben állt Remussal.

- Dehogy kellett volna! De a halálfalók – és nem csak ők, bárki – azt várták volna, hogy keményen viszonozd a támadást! Elismerem, a Capitulatus hasznos bűbáj, de...

- Nem! – álltam fel nagy nehezen, egyenesen Harryre nézve. – Az életedre törtek azok a mocskok, minimum kábítanod kellett volna, ha meghal, ha nem. Stan nincs imperius hatása alatt, ő egy halálfaló! – kiabáltam Harryre, aki még tovább folytatta a velem és Remusszal való kiabálást, de én már nem törődtem vele, és Mrs. Weasley-hez sétáltam, aki George-ot ápolta.

- Mi történt vele? – térdepeltem le a nő mellé.

- Levágták a fülét – motyogta elkeseredetten. – De rendbe jön – az utóbbi szavai megkönnyebbülést okoztak számomra. – Veled mi történt, drágám? – fordult felém.

- Megvágták a karom, és szerintem ugyanazzal az átokkal, amivel George fülét levágták – morogtam magam elé bámulva.

- Szerencséd, hogy nem vágták le a karod... tiszta vér a talárod és az inged. Sok vért veszítettél, pihenj le...

Eközben megérkezett Kingsley és Hermione is, amitől ismét megkönnyebbülés hangja szakadt ki a mellkasomból.

- És veletek mi történt, Remus? Hol van George? * – hallottam a szobába belépő Kingsley hangját.

- Oda az egyik füle * – felelte Remus.

- Az egyik...? * – cincogta Hermione.

- Piton tette * –bbólintott Remus, és óvatosan rám nézett.

- Piton? – rökönyödtem meg. – Nem... biztos van rá valami magyarázat...

- Ne védd már állandóan azt az árulót! – kiáltott fel Harry visszafordulva Remushoz, én pedig életemben először hallgattam rá.

- Lecsúszott a csuklyája, felismertem. *

***

Megpróbáltam elfelejteni a Perselusról szóló incidenst. Helyette George mellett ültem az ágyon, és amikor megérkezett Fred és Mr. Weasley, akik látszólag nem sebesültek meg, elhomályosult a tekintetem a megkönnyebbüléstől.

- Hála a jó égnek – pattantam fel, miközben magamhoz öleltem a falfehér arcú Fredet, majd átkarolva őt sétáltunk oda a mocorgó George-hoz.

- Hogy érzed magad, kisfiam? * – suttogta Mrs Weasley, aki végig mellette maradt. – Fáj? *

George keze megindult a feje irányába, majd motyogni kezdett.

- Ahol a madárka, csak ott *

- Mit beszél? * – rémült meg Fred. – Az agya is megsérült? * – rettegve szorítottam meg Fred karját, miközben magamban fohászkodtam, hogy ne legyen igaz, amit mondott.

- Ahol a madárka... csak ott fáj * – nyitotta ki a szemét George, majd rám és Fredre nézett. – Ahol a fülemüle... ahol a fülem üle, nem értitek?

Mrs Weasley rázkódott a zokogástól, miközben én dühösen felmordultam. Fred arca falfehérből vörösbe váltott át, és elfintorodott.

- Szörnyű. Nagyon ciki! A többszáz füles poén közül pont ezt a vacak szóviccet kellett kinyögnöd? *

- Ennyit bírok * – vigyorgott George.

- Tudod, ha nem lennél ennyire megsebesülve, biztos valami rontást szórnák most rád – ráztam a fejem, de mégsem tudtam elrejteni fájdalmas mosolyom.

- Nagyon jó bizonyítékra van szükséged, csak úgy mondom – nyögte fájdalmasan, a szememből pedig kicsordult egy könny, ahogy felrémlett bennem a Perselusról szóló párbeszédünk.

Mi hiszünk neked. A kirakós összeáll, azonban már csak bizonyíték kell.
Amennyire pedig ismerünk téged, csak idők kérdése és szerzel.

***

- Rémszem meghalt. *

Abbahagytam Tonks ölelgetését és a dühös fortyogásomat, ahogy megesküdtem, hogy Bellatrix megfog fizetni azért, amiért rászállt Tonksra és megpróbálta őt megölni. Hitetlenkedve néztem Billre, aki elengedte az anyját, és egy percig azt hittem rosszul hallok.

Rémszem Mordon... a híres auror, a kitűnő harcos...

Hiába féltem tőle amiatt, amit az ő arcképével próbált velem tenni Barty Kupor, mégis úgy éreztem, mint akit mellkason ütnek.

Először megtámadnak engem, megölik Hedviget, Harryt üldözőbe veszi Voldemort, George-ot megsebesíti Perselus, pont Perselus! Most pedig ez.

Amikor ittunk Rémszem emlékére, szinte nem is éreztem az aranyló whisky ízét. Magam előtt még mindig Rémszemet láttam, amit időnkét felváltotta az a kép, ahogy Perselus megtámadja George-ot, az egyik legjobb barátomat.

- ...de kizárt, hogy Mundungus árult el minket. Nem tudták, hogy nyolc Harry lesz, meg is zavarodtak, amikor megjelentünk – márpedig ne feledd, hogy ez a trükk épp Mundungus ötlete volt. Miért pont a lényeget ne mondta volna el nekik?

- Micsoda? – rökönyödtem meg, mire Bill abbahagyta a beszédet. – Mundungus ötlete volt a Harry álca?

- Igen az övé. Szerintem csak egyszerűen halálra rémült. Eleve csak azért...

Már nem is hallottam a mondat többi részét, se a többiek hozzászólását. Csak egy kérdés járt a fejemben: hogy lehetett egy tolvaj, egy nem túl eszes tolvaj ötlete ez az álca, ami a legokosabbnak sem jutott eszébe közülünk? Mégis hogyan? Ha pedig ő árulta el az időpontját, amikor Harryt hozzuk, akkor miért nem tudtak a halálfalók az ötletről? És Mundungus miért dehoppanált? Csak azért, mert megrémült?

- Valami itt bűzlik – ráztam a fejem, a többiek pedig egy emberként fordultak felém. – Senkinek sem tűnik úgy, hogy egy darabka hiányzik a történetből? – ittam meg a whiskym maradékát, ami ezúttal bátorítóan hatott rám.

- Mire célzol? – kérdezte Remus.

- Arra, hogy hogyan lehetett ez a nagyszerű terv pont Mundungus ötlete? – tettem le a poharam. – Ha pedig az ő ötlete volt, de ő is árult el minket, akkor, hogy nem tudtak a halálfalók a terv ennek a részéről? Valami itt nincs rendjén – ráztam a fejem.

- Bíznunk kell egymásban! Én bízok bennetek, és tudom, hogy senki sem árulna el Voldemortnak...

- Ne feledd, Harry – zengtem hasonlóan mély hangon, amin ő is beszélt. –, hogy apánk is így gondolkozott, és most nézd meg hol van – a szavaimat néma csend követte. Harry elvörösödött a dühtől, de amikor Remusszal találkozott a tekintetünk, kiolvastam belőle, hogy ő is hasonló dolgot akart mondani, csak nem mert.

__________________________

*-gal jelölt területek a Harry Potter és a Halál Ereklyéi c. könyv idézetei. Minden érdem J. K. Rowlingé.