- Jól vagy, Harry? Nem esett bajod? Szólalj meg, Harry... *

Távoli zajként hallottam Hagrid aggódó hangját, majd amikor az öcsém megnyugtatta őt, hogy jól van, elindult felém a félóriás.

- Gyere állj fel, Bell.

- Hagyjatok itt.

- Tessék? – szólt megütközve Hagrid.

- Azt mondtam hagyjatok itt. Hagrid, kérlek vidd fel az öcsémet a gyengélkedőre, megsebesült.

- De téged megkínoztak a Cruciatus átokkal! – brummogta Hagrid hitetlenkedve, miközben levette a nyakából Agyart, a kutyáját. – Neked is jönnöd kell!

- Nem érdekel – szívtam fel az orrom tartalmát, majd nagy levegőt vettem. Szótlanul felkeltem, és eloltottam Hagrid égő házát, aki motyogva megköszönte, majd elindultam a kapu felé.

- Hová mész? – kiáltotta utánam Harry.

- El. Lehetőleg minél messzebb. Undorodom az egész helytől – morogtam, Harry pedig hitetlenkedve csoszogott utánam. Nem akartam ennél is nagyobb fizikai fájdalmat okozni neki, így lefékeztem, hogy beérhessen.

- A helytől? De hát a Roxfort...

- A Roxfort nem az otthonom, Harry. Nekem Ő volt az otthonom – fordultam felé, miközben éreztem, hogy a tekintetem szikrákat tud szórni. Harry megtorpant, és fájdalmas grimaszba vágta az arcát. – Ha most azt merészeled mondani, hogy te figyelmeztettél... – szóltam vészjóslóan, mire Harry lenyelte a mondanivalóját.

- Sajnálom, Bell. De most ezt félre kell tenned, nagyobb gondunk van – felhorkantottam, majd Harry felé fordultam teljesen.

- Nem érdekel, hogy Dumbledore meghalt! Öreg volt, előbb utóbb úgyis itt hagyott volna minket, hogy egyedül küzdjünk meg Voldemorttal! – kiabáltam az arcába, Harry pedig földbe gyökerezett lábbal hallgatott. – Attól, hogy téged pátyolgatott, és beavatott bizonyos dolgokba, még nem azt jelenti, hogy puszipajtások voltatok! Nőj már fel, Harry! Semmit sem jelentettél neki! Csak egy játékfigura voltál a sakktábláján, és még mindig az is vagy! – nem értettem miért az öcsémen töltöm ki a dühöm és a szomorúságom, amikor súlyosan megsebesült, és meghalt egy hozzá közel álló személy. Akkora fájdalom volt bennem, hogy senki és semmi mással nem törődtem, csak magammal. Ezúttal csakis magammal.

- Ne csináld ezt – mondta erőtlenül. Ziháltam a dühtől, és amikor meghallottam, hogy ezt mondja, gúnyosan elmosolyodtam.

- Pedig te ezt csináltad az elmúlt két évben. Mást sem csináltál, csakis másokon töltötted ki a dühöd. Kellemetlen, nem igaz? – néztem rá fintorogva, Harry pedig nyelt egyet. – Sajnálom, Harry. Nekem most nem megy az anyáskodás. Ezúttal csakis a nővéred vagyok, akit most árultak el másodszorra.

- Másodszorra? – kérdezte csöndesen.

- Sok mindent nem tudsz rólam Harry. Sok mindent nem tudtál arról, hogy mi volt köztünk és mikor indult az egész – mondtam keserűen, majd sóhajtottam egyet. Olyan hülye vagyok. – Ne haragudj, hogy rajtad töltöttem ki a dühöm. Megsebesültél kívül, belül. Bocsánatot kérek – mondtam őszintén a szemébe nézve. Harry lassan bólintott, de a fájdalom nem tűnt el a szeméből. Hagrid társaságában elindult felfelé a kastélyhoz, én pedig vissza leültem a fűbe.

Távolról is hallottam Hagrid hitetlenkedő hangját, ahogy Harry elmondja neki, hogy Perselus Piton megölte Dumbledore-t.

Előhúztam a pálcámat, és magam köré húztam egy hangtalanító védőbűbájt.

Ez is az ő találmánya.

Aztán keservesen ismét zokogni kezdtem és ordítani torkom szakadtából, amíg el nem ment a hangom.

- Legyen annyi elég, hogy ez az egyik dolog, amit a legjobban bánok az életemben.

- Mi a másik?

- Azt hidd el nem akarod tudni. **

Igazad volt. Nem akartam tudni.

***

Nem tudtam, hogy Tonks vagy Harry mondta-e el a többieknek, de mindenesetre, amikor beléptem a Gyengélkedőre, mindenki tudta. A sok sajnálkozó tekintet, ami rám tapadt, szinte már feszélyezett, de próbáltam nem törődni vele.

Mindenki tudta, hogy Perselus Piton ölte meg Dumbledore-t. Remus még mindig magába roskadva ült egy széken, míg Tonks nyugtatóan a vállára tette a kezét, de arcáról lerótt, hogy egyáltalán nem nyugodt ő sem.

- Piton árulta el Voldemortnak azt, ami miatt Voldemort megölte a szüleimet. Aztán Piton azt mondta Dumbledore-nak, hogy nem tudta, mit művelt, megbánta a tettét, és sajnálja, hogy a szüleim meghaltak. * – mondta Harry a társaságnak, amikor arra a kérdésre keresték a választ, hogy hogyan érte el Perselus, hogy Dumbledore megbízzon benne.

- És Dumbledore ezt elhitte neki? * – csattant fel Remus, akit még sosem láttam igazán kiborulni. – Dumbledore elhitte, hogy Piton sajnálja Jamest?! Hiszen gyűlölte őt! *

- És anyámat se tartotta semmire, mivel mugli születésű volt... A szemébe mondta, hogy sárvérű... * – tette hozzá Harry, mire éreztem, hogy újra gombóc keletkezik a torkomban. Borzasztóan festhettem több óra sírás után, de nem érdekelt.

- Én vagyok a hibás * – szólalt meg hirtelen McGalagony homályos tekintettel. – Én tehetek mindenről. Én kértem meg Filiust, hogy szóljon Pitonnak. Elküldtem, hogy segítségül hívja! Amíg Filius nem szólt neki, Piton semmit sem tudott! Ő sem számított a halálfalók érkezésére. *

- Ez lényegtelen – szólaltam meg rekedt hangon, mire minden arc felém fordult. Nyeltem egyet, mielőtt folytattam volna. – Ha Flitwick professzor nem megy le szólni, én úgyis megtettem volna. Egy perccel előtte érkeztem meg hozzá – McGalagony a távolban meredt, azonban, ha már elkezdtem beszélni, nem hagytam abba. – Nem szeretek a legokosabb lenni, azonban ezúttal többet tudok ebben a teremben mindenkinél az eset hátteréről. Eddig hallgattam róla, mert Dumbledore-nak és Perselusnak jó indoka volt eltitkolni – ahogy legördült a nyelvemről az Ő neve, mintha mindenki összerezzent volna. Mintha ezzel megerősítettem volna minden eddigi pletykát, vagy állítást a kapcsolatunkról. Tonks Remus mellől hozzám lépett, és bátorítóan megszorította a kezem, így megköszörültem a torkom, és halkan folytattam, amennyire a hangom engedte. – Még nyárvégén említette Dumbledore, hogy Bellatrix Lestrange és Narcissa Malfoy rávette Perselust a Megszeghetetlen esküre. Ezután az igazgató úr is kért tőle bizonyos feladatot. Nem tudom az egész tervet, csak a felét, amit elárultak nekem – minden szempár engem nézett, Harry szinte éhesen itta minden szavamat, és úgy nézett rám, mintha nálam lenne minden válaszra a kulcs. – A feladat egyik része az volt, hogy Draco Malfoy-ra vigyáznia kellett. Ez két oldalról is működött – vigyázott Narcissa fiára, és figyelemmel kísérte minden mozdulatát Dumbledore miatt. De ahogy mondtam, ez csak a feladat első része volt – vettem egy mély levegőt. – A második része, most már számomra egyértelmű, az volt, hogy megkellett ölnie Dumbledore-t. – néma csend honolt körülöttem, így tovább folytattam. – Perselus nem tudott az elmúlt egy évben aludni. Sokszor ivott és mindig azt mondta, hogy a feladat második részét ráerőszakolták. Nem akarta megölni Dumbledore-t, azonban kötötte a Megszeghetetlen eskü, amit a két nővér ráruházott. Úgy gondolom a Megszeghetetlen esküben az állt, hogy ha Draco nem teljesíti a feladatát, akkor neki kell megtennie. A kérdés már csak az, hogy erről tudott-e Dumbledore, vagy nem. Harry, hogyan reagált az igazgató úr, amikor Perselus megjelent nála a csillagvizsgálóban? Mondott valamit Dumbledore, ami esetleg arra utalhat, hogy tudott a tervről? – fordultam Harry felé, aki először átgondolta az elhangzottakat, majd csak úgy válaszolt.

- Mielőtt elindultunk... – csuklott el a hangja. – Azt mondta, hogy engedelmeskednem kell neki. Ha azt mondja, hogy hagyjam ott őt, mentsem a bőröm, akkor engedelmeskednem kellett. Amikor... amikor megérkeztünk a kastélyba, a láthatatlanná tévő köpeny alá egy sóbálvány-átkot lőtt rám, hogy véletlenül se védhessem meg őt – Harry szeme fel-alá mozgott, mintha éppen egy kirakóst rakna össze a fejében. – Tudott Malfoy feladatáról, de mégis... mintha az időt húzta volna. Mintha várt volna valakire – nézett fel rám elkerekedett szemekkel, mire gúnyosan felhorkantottam.

- Hát persze – ráztam a fejem, majd Harryre néztem, hogy folytassa. Körülöttünk mindenki minket hallgatott.

- Dumbledore, amikor Piton megérkezett rimánkodott. Az volt az utolsó szava, hogy... Perselus, kérem – nézett rám magyarázat gyanánt.

- Hagy tippeljek, Perselus undorodva nézett az igazgatóra – Harry bólintott, mire én dühösen, ököllel a lábamra csaptam.

- Nem értem – rázta a fejét McGalagony. – Albus az életéért könyörgött.

- Nem azért könyörgött! Azért rimánkodott, hogy ölje meg! Dumbledore tudott a feladatról! – kezdtem fel-alá járkálni. Hát persze, minden összeáll. – Perselus nem azért nézett undorodva az igazgatóra, mert utálja, hanem mert azt utálja, amit tennie kell vele! Ezáltal megtudta menteni Malfoy lelkét is, megtudta menteni a saját életét is, és Dumbledore elfogadta a halált...

- Miért akart volna meghalni Dumbledore? – kérdezte Remus tárgyilagos hangon, mire lefékeztem, és éreztem, hogy villanykörte felkapcsol a fejemben.

- Mert haldoklott – suttogtam magam elé meredve, mire mindenki hitetlenkedve nézett rám. – Innen mindenki látta, hogy elvolt feketedve a keze! – emeltem fel a rekedtes hangom. – Mindenki látta! Észrevehette mindenki, hogy le is volt fogyva, fáradtabbnak tűnt! Perselus... Perselus csak a kegyes halált szolgáltatta neki – halkítottam le a hangom magam elé meredve.

- De ez... lehetetlen – motyogta Harry. – Piton egy halálfaló!

- Nem, Harry! – fordultam felé, és megragadtam mind a két vállát, hogy mélyen a szemébe nézzek. – Perselus Dumbledore embere. Az ő utasításait követte.

- Ha Dumbledore embere volt, akkor vállalta volna Ő a halált! – mordult fel Harry.

- Dumbledore-nak kell egy kém!

- De kinek kémkedjen, ha ő már halott?! – csattant fel.

- Tanárnő! – fordultam McGalagony felé, aki nagyra nyitott szemekkel figyelt engem. – Dumbledore professzor portréja bekerül az igazgatói irodába, ugye? – McGalagony válaszként bólintott. – Összeáll a kép! – ütöttem meg ismét a lábam. – Csak logikusan kell gondolkodni! Most, hogy Dumbledore meghalt, mi vár a Roxfortra? – mutattam Remusra, mintha csak éppen egy lelkes tanár szólítana fel egy diákot.

- Csak idők kérdése, és a halálfalók elfoglalják.

- És akkor kit tesznek igazgatóvá? – tártam szét a karom.

- Pitont – bámult maga elé McGalagony, aki szinte már suttogva adta meg a választ. Nagyot tapsoltam, miközben újra fel-alá kezdtem járkálni. – Dumbledore portréja az igazgatóiban van, ha Perselus lesz az új igazgató, bármikor elbeszélgethet vele, bármilyen gyanú nélkül. Perselus megmentette Malfoy lelkét, a saját életét, Dumbledore-nak kegyes halált biztosított, tesz róla, hogy ő legyen az igazgató, hogy továbbra is szolgálni tudja őt, a Rendet és védelmezni tudja a diákokat és minket! – mondtam szinte már hitetlenkedve.

- De, Bell... – nézett rám óvatosan Tonks, mire felé fordultam. – Ez csak egy... egy elmélet – mondta.

- Elmélet? ELMÉLET? – kiabáltam megint. – Összeáll minden! MINDEN!

- Csak próbálod jó színbe feltűntetni – mondta Harry is. – Csak egy valamit elfelejtesz... attól még ugyanúgy miatta halottak a szüleink. – mellbe ütésként ért Harry mondata, de ez ellen nem tudtam vitatkozni.

- Igen. Ebben igazad van. Viszont az ''elméletem'' is igaz. Mit ismételgetett Dumbledore állandóan Perselusról? – fordultam körbe.

- Hogy jó indoka van, hogy megbízzon benne. – mondta Remus, majd Tonks-ra néztem.

- Mi tudjuk azt a jó indokot – pillantottam a barátnőmre, aki lehunyta a szemét. Szerette Lily-t, az anyámat. Lemerem fogadni, hogy miatta is pártolt át egy idő után.

- Tudjátok? – értetlenkedett Remus.

- Igen, viszont azt egyelőre nem vagyok hajlandó... megosztani. Csak annyira kérlek titeket és magát tanárnő – fordultam a professzor irányába is. – Hogy gondoljátok át... gondolja át.

***

A vizsgák elmaradtak, a diákok nagy részét pedig elvitték a szüleik. Megérkezett a Minisztérium delegációja is, akit a kastélyban szállásoltak el. Emellett több auror társam is érkezett, hogy védjék a kastélyt.

Harry, Ron, Hermione és Ginny minden percüket együtt töltötték, emésztették a történteket, és az én szavaimat. Madam Pomfrey addig nem hagyott békén, amíg egy sor diagnosztikai bűbájt meg nem csinálhatott rajtam, majd amikor megbizonyosodott róla, hogy megmaradok, elengedett egy álomtalan álom főzettel, ami ténylegesen jól jött. Fred és George is kivettek egy nap szabadot, és a kastélyba jöttek, én pedig mindent elmeséltem nekik, teljesen a legelejétől. Azaz a Karácsonyi báltól, teljesen a tegnapi csatáig és az elméletemig.

- Hűha – vakarta a fejét Fred. – Nem kevés dolgot eltitkoltál előlünk, Bell.

- Mert szerinted megértettétek volna? – vontam fel a szemöldököm.

- Nem, bizonyára nem értettük volna meg – válaszolt helyette George. Fáradtan támaszkodtam meg a nagyterem Griffendél asztalánál, miközben újra diáknak éreztem magam.

- Nem lehetséges, hogy az elméletet... csak azért teremtetted, mert szereted őt? – kérdezte Fred.

- Tényekkel támasztottam alá, amit nekem mondtak, amit láttam, és amit mások is láttak – válaszoltam felemelkedve az asztalról, és éreztem, hogy a düh újabb erővel söpör rajtam végig, azonban palástoltam az okklumencia pajzsommal. Fred és George összenéztek, majd magukba fordultak, hogy átgondolják azt, amit mondtam. Pár perccel később, amikor már felakartam állni, hogy tovább folytassam a munkám, George megszólalt.

- Mi hiszünk neked – megfordult velem a világ, amikor ezt kimondta, és csillogó szemekkel fordultam az ikrek felé. – A kirakós összeáll, azonban már csak bizonyíték kell.

- Amennyire pedig ismerünk téged, csak idők kérdése és szerzel – mosolygott rám Fred. Sietve megkerültem az asztalt, és szorosan átöleltem őket, amennyire csak tudtam.

- Annyira szeretlek, fiúk. Köszönöm, hogy vagytok nekem. – a fiúk némán viszonozták az ölelést, közben pedig éreztem, hogy erővel próbálnak feltölteni. Szükségem is volt rá.

- Menj, biztos munkád van – mondta Fred, miközben egyszerre engedtek el.

- Ti még maradtok?

- Igen, még maradunk – bólintott George. Ezután elhagytam a nagytermet, de mielőtt még folytattam volna a munkám, megkerestem Harryéket.

Felértem a csillagvizsgáló toronyba, ahol megtaláltam négyüket. Ginny éppen csókot váltott Harryvel, majd amikor meglátott engem, mintha enyhén elpirult volna a lány. Őszintén boldog voltam, hogy összejöttek, így félretéve a fájdalmamat, bíztatóan rámosolyogtam, majd amikor távozott, leültem az Aranytrió mellé.

- Találni fogok valami bizonyítékot, hogy elhiggyétek az elméletem – mondtam minden köntörfalazás nélkül.

- Tudjuk, Bell – mondta Hermione.

- És akkor mi lesz? Megbocsájtunk neki mindenért? – nézett rám Harry gúnyosan.

- Nem. Megölte a szüleinket – mondtam keményen, amitől Harry látszólag megkönnyebbült kissé.

- És Dumbledore-t...

- Ha haldoklott és ő maga kérte meg rá, ezért nem hibáztathatod. Inkább Dumbledore-t, amiért ilyenre kérte meg őt. Ahogy ismerem Perselust, hamarább meghalt volna, minthogy megölje a mentorát – mondtam magam elé meredve, Harry pedig nem szólt semmit, helyette előhalászott valamit a zsebéből, majd átnyújtott egy kis pergament a kezembe.

A Sötét Nagyúrnak!
Mikor ezt olvasod, én már rég nem leszek az élők sorában, de tudatni akarom veled, hogy én fedtem fel a titkodat. Elloptam az igazi horcruxot, és amint tehetem, megsemmisítem. Abban a reményben várom a halált, hogy mikor szembenézel méltó ellenfeleddel, már ismét egyszerű halandó leszel.

R.A.B*

- Ez honnan van? – néztem fel az öcsémre.

- A horcruxban volt, amiért elmentünk Dumbledore-ral...

- Hamis? – hitetlenkedtem, miközben Harry átnyújtotta a medált is, amiben volt.

- A semmiért volt az egész – mondta keserűen.

- Ha igaz Bell elmélete, akkor úgyis megtörtént volna – próbálta nyugtatni őt Ron Dumbledore haláláról, de Harry ezt elengedte a füle mellett.

- Ezt félretéve... tudod, hogy mik lehetnek a többi horcruxok? – kérdeztem óvatosan.

- Meg kell keresnünk az igazi medált – motyogta. – Aztán Hugrabug kehelyét, és valamit Griffendéltől és Hollóhátitól...

- Szóval gyűjtő is volt a rohadék – mondtam fintorogva, amin Ron felhorkantott. – Mikor lesz Dumbledore temetése? – kérdeztem csendesen témát váltva.

- Holnap – vágták rá mind a hárman.

- Rendben. Akkor addig én megyek – álltam fel, mire mind a hárman kérdőn felém fordultak. – Meg kell írnom a jelentést a harcról – mondtam keserűen. – Robards és Dawlish megsebesültek, Proudfoot és Tonks pedig már megírták az ő szemszögükből. Most én jövök.

- Beleírod Pitont? – kérdezte Harry.

- Kénytelen vagyok. Nem tudják azt a teóriát, amit mi tudunk. Nekik csak egy szimpla halálfaló gyilkos – Harry nyitotta volna a száját, bizonyára, hogy egyetértsen, majd mégis csendbe maradt. Úgy tűnt még mindig az elméletemen gondolkozik.

- Tudtál róla, hogy ő a Félvér Herceg? – kérdezte Harry.

- Pár hónapja tudtam meg – nyeltem egyet. – A félvér a vérstátuszát jelöli, a herceg meg...

- Prince volt az anyja vezetékneve – szólt közbe Hermione, én pedig bólintottam. Harry emésztette a hallottakat, de úgy tűnt nincs több kérdése. – Sok szerencsét, Bell – nézett rám bátorítóan Hermione, én pedig fájdalommal teli szívvel elhagytam a Roxfortot.

______________________

*-gal jelölt területek a Harry Potter és a Félvér Herceg c. könyv idézetei. Minden érdem J. K. Rowlingé.

**44. rész idézete: Perselus megbánta, hogy sárvérűnek nevezte Lilyt, amit pedig a legjobban bánt, hogy megölte Bell szüleit, és nem mondhatta el neki, mert akkor tudta, hogy elveszíti őt örökre.