Fokozott védelem alá került a Roxfort, amikor Dumbledore bejelentette, hogy az öcsém társaságában elhagyja az iskolaterületét. Dumbledore bizonyára nem tudhatta, de Harry beavatott az előző roxmortsi kirándulása alatt, hogy mégis mit mennek el felkutatni. Horcruxok... borzasztó dolgok. Soha nem hallottam róluk, azonban amikor Harry felvilágosított, teljesen elszörnyedtem. Voldemort több részre tépte a saját lelkét, cserébe, hogy örökké élhessen. A mai napig elszörnyedek ettől a tudattól, hogy lehetséges akár hét felé is szakította a lelkét. Azonban Harry megnyugtatott, hogy a napló – amit négy éve elpusztított – is egy horcrux volt, így egyet kizárhatunk. Emellett Dumbledore is elpusztított egy gyűrűt, ami szintén az volt. Azért feketedett el az igazgató keze. Így, ha sikerült is Voldemortnak hetet készítenie, már csak öt volt hátra.

Tonksszal pontosan a Roxfort kapuja előtt álltunk. Dumbledore személyesen állított oda minket, mivel bennünk bízott a legjobban, mert ugyebár a Főnix rendje tagjai voltunk. A közelünkben Kingsley álldogált – akit a fokozott védelem miatt Robards vezényeltetett ide. A parancsnokunk is a közelben lehetett, legtávolabb Roxmortsban.

Perselussal a nap folyamán nem találkoztam. Tegnap voltunk utoljára együtt, de nem csodálkoztam, hogy nem kereste a társaságom. Nagyon rossz állapotban láttam őt aznap. Úgy tűnt, mintha valami készülőben lenne a hátam mögött, amibe nem hajlandó beavatni, de nem hibáztattam őt. Azonban, amikor pár könnycseppet elmorzsolt az ölelésemben, teljesen megrémültem. Perselus Piton sír? Lehetetlenségnek tartottam. Csak egyszer láttam őt sírni, de akkor is ittas volt.

Valahol legbelül alig vártam, hogy véget érjen a küldetése, és visszatérjen az eredeti önmagához, de valami legbelül azt suttogta, hogy semmi sem lesz a régi. Erre az éjszakai rémálmom is tökéletes példát adott, amikor Tonks költött fel, hogy ne zokogjak, mert minden rendben van.

Azt álmodtam, hogy Harry és Perselus párbajoznak, a háttérben pedig halálfalók állnak, és valami lángra is kapott mellettünk. Én pedig csak a földön térdepeltem, és olyan üresség és szomorúság telepedett rám, ami teljesmértékig megbénított.

Amikor felébredtem nem tudtam, hogy miért éreztem úgy az álmomban ahogy, de könyörögtem, hogy ne váljon valóra. Azonban a kígyós álom után már erősen kételkedtem. Azt is egy nappal előtte álmodtam meg. Lehet ez is ma fog bekövetkezni. Jaj, csak ne veszítsem el egyiküket sem...

Hirtelen Tonks hátra tántorodott, miközben rémülten az eget bámulta.

- Mi a baj? – fordultam felé, Tonks pedig némán felmutatott az égre. A Sötét Jegy, pontosan a Roxfort kastély legmagasabb tornya felett megjelent, jelezve, hogy veszélyben a Roxfort.

- Itt vannak – suttogtam. – Csak Robards tudja feloldani a védővarázslatot, mégis hol van? – kezdtem pánikolni.

- Itt vagyok – hallottam magam mögött a hangját, miközben felfutott a hegyen, mintha az neki semmiség lett volna. A pálcáját a lakatra szegezte, majd másodperceken belül feloldotta a zárt.

Ne aggódj, Anabell. Ami késik, nem múlik – visszhangzottak a fejemben Aberforth szavai, majd okkklumentálni kezdtem, mielőtt futásnak indultam volna a kastély irányába. Vettem egy mély levegőt, és minden érzelmet kiürítettem a fejemből.

- Tonks, szólni kell a Rend többi tagjának – markoltam meg a nő vállát, aki szintén futásnak indult a társaságomban.

- Küldjünk patrónusokat – szorította a pálcáját, mire bólintottam egyet, és egyszerre idéztük meg őket. Az őzsuta és a farkas egymás társaságában vágtázott el a fejünk fölött, majd csatlakozott hozzá egy hiúz is, ami Kingsley-től származott. Az én patrónusom az Odúba indult el, míg Tonks-é Remushoz, Kingsley-é pedig bizonyára a Minisztériumba. Mögöttünk Proudfoot, Dawlish és Kinglsey is futásnak eredt, előttünk pedig Robards rohant a kastély ajtaja felé, amit szinte kirántott a helyéről, olyan erővel tépte fel.

- Dumbledore és Potter még nem érhetett vissza – szedte gyorsan a levegőt Robards, majd ő is megidézett egy beagle patrónust, ami aztán elillant a falakon keresztül. – Nem biztos, hogy az igazgatóhelyettes felébredt a támadásra, értesítenem kellett őt – magyarázta tettét, miközben hangja, mintha enyhén megreszketett volna.

- Vigyázzon! – harsant Dawlish hangja, mire Robards azonnal a földre vetette magát. Egy tagbaszakadt nő támadta meg a halálos-átokkal, azonban nem is firtatta többre, három társával – köztük Greyback-kel – elsiettek valahová, mi pedig utánuk futottunk. A folyosó elágazásnál, a nagyterem előtt, azonban felbukkant a többi halálfaló, és a csata elkezdődött. Legalább húszan voltak, kicsi volt az esély, hogy épségben túléljük.

Megállás nélkül szórtam a kábító-átkaimat, de vagy kicseleszték azokat, vagy kivédték pajzsbűbájjal. A szerencsénk az volt, hogy ekkor felbukkant Dumbledore seregének egy része; Ron, Neville, Ginny és Ernie Macmillan rohantak le a lépcsőn, és azonnal beszálltak a harcba. Ginny tökéletesen időzített a rémdenevér-rontásával, amitől hátratántorodott az egyik halálfaló, amire Neville rákontrázott egy sóbálvány-átokkal. Tovább folytattuk a harcot, csak kis híján múlott, hogy ne találjon el egy taroló átok, de miközben elugrottam, szerencsésen eltaláltam egy lábbilincselő-átokkal a támadómat, majd egy lefegyverző bűbájt is rálőttem. Eközben megérkezett McGalagony is, hálóingre rávett talárral és meglazult konttyal, viszont harcra készen, akár egy katona. Őt követte Bimba, azonban Flitwicket és Perselust sehol sem láttam.

- Feltudjátok tartani őket, amíg megkeresem a többieket? – Proudfoot bólintott, Tonks pedig egy másodperc erejéig – amíg el nem szállt egy újabb gyilkos átok a feje mellett – rám nézett, és tekintetéből kiolvastam, hogy tudja kit megyek megkeresni.

- Menj! Nem sokára érkezik valaki Weasley-ék közül és Remus is biztos úton van! – kiabálta Tonks a ricsajban.

Eközben ismét megjelent Greyback, és fogait megnyalva nézett végig a választékon. Már eldöntöttem, hogy nem megyek sehová, amikor szerencsére megérkezett Bill és Remus, de még így is túlerőben voltak a halálfalók. Kétségbeesve néztem az erőviszonyokat, amíg Tonks rám nem szólt.

- Menj! – kiabálta még egyszer Tonks.

Egy utolsó kábító-átkot ellőve, futásnak eredtem egyenesen a pince felé. A lépcsőre felnézve láttam, hogy az emeleten siet két halálfaló, egyenesen a csillagvizsgáló toronyhoz, így egy jól célzott robbantó átkot lőttem feléjük, amitől a falnak repültek, és eszméletüket vesztették.

Lerobogtam a pince csigalépcsőjén, és meg sem álltam Perselus szobájáig, ahol meglepettségemre Hermione és Luna fogadott.

- Itt... vannak... – mondtam ki két levegő vétel között, amitől a lányoknak elfehéredett az arcuk. Hirtelen Flitwick tűnt fel a színen, apró lábaival csak úgy rohant lefelé a lépcsőn, velünk nem is törődve berontott Perselus szobájába, és egészen kihallottuk a sipítozó hangját.

- Itt vannak, Perselus! A halálfalók megtámadták az iskolát! – aztán néma csönd, majd Perselus lobogott ki duzzadó talárjával. Amikor meglátott hármunkat megtorpant, majd Hermionéra és Lunára nézett.

- Flitwick tanár úr összeesett, menjenek be és ápolják őt! Nekem fel kell mennem harcolni – mondta érzelemmentes arccal. Hermione és Luna összenéztek, majd egyszerre rohantak be a szobába. Perselus fájdalmas tekintettel fordult felém, majd sebes léptekkel elém lépett, és hosszasan megcsókolt. Pár másodpercig sikerült megfeledkeznem, hogy egy harc közepén vagyunk, és teljesen elolvadtam az ajkaitól.

- Szeretlek, Bell – suttogta a homlokát az enyémnek támasztva. – Bocsáss meg nekem.

- Én is szeretlek, Perselus – toltam el magamtól megsimítva az arcát, de túlságosan riadt voltam, hogy kiüljön az arcomra a szerelem érzetem. – De miért kérsz bocsánatot?

Perselus nem válaszolt, helyette még egyszer utoljára megcsókolt, majd se szó, se beszéd, felrohant a lépcsőn. Megdermedve néztem utána, miközben éreztem, hogy megfordul velem a világ. Szeret. Szeretem engem. De mégis miért kért bocsánatot? Mire készül?

Sikoly hangzott fel az emeletről, amitől észhez tértem. Berontottam Perselus jól ismert szobájába, majd letérdepeltem a két lány mellé és az összeesett Flitwickhez. Valami itt nem stimmel. A Hollóhát házvezetője, egy bűbájtan tanár annyira megijedne a halálfalóktól, hogy összeesik? Lehetetlen.

Stimula!

Szándékosan használtam nonverbálisan az ellenátkot, hogy Hermione és Luna ne jöjjön rá a sejtésemre. Életemben először könyörögtem Merlinhez, hogy ne legyen igazam, azonban Flitwick magához tért. Perselus szándékosan kábította el őt. Valami készülőben volt.

- Tanár úr, keljen fel! – sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen parancsoló hang valaha is elhagyja a szám egy tanárral szemben. – Harcolnunk kell tovább! – segítettem fel az alacsonytermetű tanárt, aki még csak nem is próbált meg velem vitatkozni. Hermione és Luna össze-, majd rám néztek, én pedig okklumentálva – hogy semmit se tudjanak leolvasni az arcomról –, kisiettem a teremből, majd pár másodperc múlva lépteket hallottam mögülem, ami azt jelentette, hogy követnek engem.

Fent javában dúlt a harc, azonban nem törődtem vele. Megkellett Perselust vagy Harryt találnom. Jobbik esetben mind a kettőjüket. Még jobb esetben Dumbledore-t is.

Ebben megakadályozott három egyszerre felém repülő átok, amit egy erőteljes védőpajzzsal kivédtem, de így is megtorpantam tőle. Falnak vetettem a hátam, miközben a tőlem jobb oldali folyosóra – amikor esélyem volt – kihajoltam, és elszórtam pár átkot a halálfalók irányába. Nagyot nyeltem, amikor észrevettem, hogy Greyback leteríti Billt, aki felordít fájdalmában, miközben Greyback az arcán kezdi végig szántani karmait, majd a fogát is belemélyeszti, és ráncigálni kezdi őt. Szétakarta őt tépni. Soha életemben nem hallottam még olyan fájdalmas, szinte már halálért könyörgő kiáltást. Az okklumencia pajzsom ellenére is fájdalom hasított a szívembe, és nem törődve, hogy bajom eshet, kiléptem a csatatérre, és egyenesen Greyback véres szájára céloztam, aki felemelkedett az irányomba.

Ha legközelebb ide merészkedsz, teszek róla, hogy az legyen az utolsó alkalom, hogy jelenteni tudj az uradnak.

A fülemben csengett a legutóbbi kijelentésem, amit neki mondtam, így hát eleget akartam tenni ennek.

Szélesen elmosolyodott, ahogy meglátott engem, és már készült felállni, hogy én legyek a következő áldozata. Felemelte a pálcáját, de én gyorsabb voltam. A szájáról végül a talárjára céloztam.

- Piroinito – suttogtam. Seperc alatt lángba borult Greyback talárja, amitől elkerekedett szemekkel nézett le. Felordított, azon volt, hogy eloltsa a talárját, azonban pont amikor feladta volna, és levette volna magáról, a mellkasára céloztam. – Piroinito – ismételtem el. A bőrmellény, amit viselt, lángra lobbant, ő pedig addig visított fájdalmában, amíg egy halálfaló társa a segítségére nem rohant, és nem oltotta el egy vízbűbájjal az általam keletkezett tüzet. Kihasználva az időnyerésemet tovább rohantam, de közben is egy hátráltató ártást küldtem Tonks párbaj társára, aki a falnak repült tőle, ezzel a barátnőmnek időt adva, hogy felkeljen a földről.

- Vége, indulás! * – ismerős hang ütötte meg a fülem, és azonnal Perselus irányába fordultam, aki eltűnőben volt a folyosó végén. Több halálfaló is követte őt, páran közben támadtak a társaimra. Azonban, ami feltűnt, hogy se a halálfalók, se a roxforti alkalmazottak, diákok, Rendtagok és DS sem támadott rá. Valami történt, amiről nem tudok.

Harry tűnt fel mellettem futás közben. Összenéztünk, és tekintetében azonnal több érzelmet is felfedeztem.

Fájdalom, szomorúság, düh és kétségbeesés. De főleg a düh.

A piszkos arcán két csík árulkodott arról, hogy nem rég eleredtek a könnyei, amitől még jobban megijedtem, de nem volt idő ezzel törődnöm. Mind a ketten Perselus után futottunk, csak épp más okkal. Vagy talán ugyanaz miatt.

- Crucio! Crucio! Előbb-utóbb belefáradsz a táncba, szépségem... *

- Obstructo! * – kiáltotta Harry Ginny ellenfelére célozva, akit mellbe talált vele, és fájdalmasan felvisítva felrepült a levegőbe.

- Hol voltál, Harry? * – kiáltotta Ginny, de némán tovább rohantunk Harryvel, miközben a félelem egyre jobban nőtt a mellkasomban.

Hirtelen Lunát vettem észre, akire egyszerre két halálfaló is támadott. A lány kezdett elgyengülni, de minden erejét bevetette, hogy feltartsa őket.

- Stupor! – kiáltottam, majd eltaláltam az egyik halálfalót futásközben, majd a másikat is, ugyanúgy egy kábító átokkal. Luna elmosolyodva nézett utánam, de megköszönni már nem volt ideje, mert gyorsan mások segítségére szaladt.

- Gazemberek! * – harsant McGalagony professzor kiáltása, miközben elfutott előle két halálfaló is.

Harry hirtelen felbukott, én pedig utolsó pillanatban ragadtam meg őt, hogy ne essen hassal előre a földre. Akiben pedig felbukott, nem más volt, mint Neville.

- Neville, jól vagy? – pillantottam le rá ijedten, miközben megálltam magam kifújni.

- Igen, persze – motyogta. – Piton és Malfoy... itt szaladtak el...

- Őket üldözzük! – felelte Harry, majd megragadott a csuklómnál fogva, és tovább húzott. Épphogy lebuktunk egy újabb ártás elől, de úgy tűnt semmi sem állít meg minket, még a csúszós cipőnk se, amire rátapadt valaki vagy valakik vére.

Elhaladtunk a Griffendél pontjait jelző homokóra mellett, amin valaki lyukat ütött. Majdnem elestem a rubintköveken, azonban megtámaszkodtam a falban, és tovább futottam Harry után a véres padlón csúszkálva. Kiértünk a tölgyfaajtón, majd a távolban meg is pillantottunk három mozgó alakot. Egyből felfigyeltem az egyik szőke hajú fiúra, akiben Malfoyt ismertem fel. Mellette pedig biztos voltam benne, hogy Perselus siet.

Harryvel mind a ketten ziháltunk, ő azonban sokkal jobban, mint én. Nem volt hozzászokva a futáshoz, amitől már sípoló hangot adott ki a tüdeje. Azonban három nagy levegő vétel után mégis ő ragadta meg a karom, és húzott a három alak után.

Jó pár villanás látszott a távolból. Hagrid alakja jelent meg a vadőrlak előtt, aki megpróbálta feltartóztatni a halálfalókat. Ez elég idő volt, hogy az öcsémmel sikeresen beérjük őket.

Harry hirtelen elesett, arccal előre a fűbe. Gyorsan megfordultam a tengelyem körül, majd egy halálfaló testvérpárt tekintettem meg, akikkel Ginny és McGalagony küzdött.

- Petrificus totalus! – céloztam a nőre, eközben pedig Harry is feltápászkodott, és a testvérét eltalálta egy hátráltató-ártással.

A következő pillanatban már csak arra figyeltem fel, hogy Harry a távolabb álló Perselust célozza meg.

- Stupor! * – elsuhant Perselus feje mellett, aki ettől összerezzent, majd megragadta Draco gallérját.

- Fuss, Draco! * – kiabálta, majd előre lökte őt, és úgy fordult felénk vissza.

- Cruc... *

- Harry ne! – kaptam levegő után, azonban még mielőtt kimondhatta volna, Perselus egy villámgyors ártással ledöntötte őt a lábáról.

- Mégis mi történt? – kapkodtam a fejem, mert nem értettem miért támadnak egymásra.

- Piroinitio! * – dörgő robaj, és Hagrid háza máris lángokban állt, amit egy tagbaszakadt halálfaló okozott.

- Stupor! – nem találtam el őt, a lába mellé csapódott be az átkom. – Reducto! – a taroló átok megtette a hatását, a levegőbe repült, majd egy reccsenéssel a földbe csapódott, amiből arra következtettem, hogy valamilye eltört.

- Crucio! * – célozta meg ismét Harry Perselust, de megint nem tudtam időben cselekedni. Bár nem is volt szükség, mert Perselus ezt is kivédte.

- Ne próbálkozz főbenjáró átkokkal, Potter! * – kiabálta Perselus, miközben egy másodpercig sem nézett rám. – Nem vagy hozzá se elég bátor, se...*

- Incarcer... * – ordította Harry, de Perselus egy lusta pálcaintéssel beléfolyotta a szót. – Támadjon! Támadjon, maga gyáva... *

- Én vagyok gyáva, Potter? * – harsogta Perselus. – Apád csak akkor mert rám támadni, ha négyen voltak egy ellen! Őt minek neveznéd, mi? *

- Stup... *

- Elég legyen! – csuklott el a hangom kétségbeesetten, de eközben Harry már a hátára esett a kemény földre.

- Mindent kivédek, amíg meg nem tanulod csukva tartani a szádat és az agyadat! * – kiáltotta Perselus, még most is tanácsokat adva.

Felsegítettem Harryt, miközben a fejemet kapkodtam a két szerettem közt.

- MONDJA MÁR EL VALAKI, HOGY MÉGIS MI FOLYIK ITT?! – ordítottam torkom szakadtából. Perselus üres tekintettel nézett végre rám, míg Harry lesöpörte magáról a karom.

- Tudni akarod? Tudni akarod mit művelt a drága szerelmed? – kiabálta hisztérikusan, miközben már nyitottam volna a szám, de belém fagyott szó. A hátamra zuhantam, miközben távoli zajként hallottam a saját visításomat. Semmi másra nem vágytam csakis a kegyes halálra, legyen vége minél hamarább, másra sem bírtam gondolni.

- Ne! * – hallottam Perselus kétségbeesett hangját, mire a fájdalom alábbhagyott. – Potterék a Sötét Nagyúré! Nem bánthatjuk őket!

- Csak a kisebb a Nagyúré a másik...

- Menj már, gyerünk innen! – kiabálta Perselus. Harry még egyszer megtámadta Perselust, amit ismét kivédett. Nagy nehezen felálltam a földről, bár minden testrészem sajgott a fájdalomtól.

- Maga miatt hallottak a szüleink! – csuklott el Harry hangja kiabálás közben. Úgy éreztem, mintha egy puskával mellkason lőttek volna, de mégis megdermedtem. Perselus arca meg sem rezzent, helyette szorosan lehunyta a szemét egy másodpercre. – Ő hallgatta ki a próféciát, Bell! Ő árulta el Voldemortnak, és miatta haltak meg a szüleink! Miatta lettem megbélyegezve!

- Nem – suttogtam. – Nem igaz – olyan nyugodtan csúsztak le az ajkamról a szavak, hogy külső szemmel teljesen úgy nézett ki, mintha éppen csak azt közölték volna velem, hogy szakad az eső, de közben hétágra süt a nap.

- Maga Trelawney mondta el, Dumbledore pedig alátámasztotta! És most megölte Dumbledore-t! Megölte Dumbledore-t, Bell! A szüleink meg miatta halottak! – bármennyiszer elismételhette Harry a szavait, én mégis távoli zajként hallottam. Éreztem, hogy a térdemre zuhanok, úgy, mint amikor Sirius halálát néztem végig. De ezúttal úgy éreztem, hogy én haltam meg.

Belenéztem Perselus végtelenül szomorú tekintetébe, amit csak nekem engedett, hogy lássak, és tudtam, hogy igaz öcsém minden szava. Miatta haltak meg a szüleim, és pár perccel ezelőtt tényleg megölte Albus Dumbledore-t.

- Hogy tehetted? – önkéntelenül jöttek ki a szavak a számból, de nem tudtam magam megállítani. – Megígérted, hogy többé nem hazudsz, hogy nem titkolsz el semmit előlem, amiről tudnom kell! – emeltem fel a hangom. – Megígérted, Perselus Piton, de te becsaptál! – ezúttal már ordítottam. – Hagytad, hogy beléd szeressek, te pedig ádázul hátba szúrtál, ISMÉT! – zokogásba törtem ki, de talán ennyire még sosem zokogtam. Nem sírtam ennyire se akkor, amikor Sirius meghalt, se amikor Perselussal először szakítottunk. Ez egy olyan fajta zokogás volt, amit semmi és senki nem tudott volna megakadályozni. A szívem már nem két felé hasadt, mint egy évvel ezelőtt, hanem ripityára tört. Úgy éreztem, hogy ennél az előbbi cruciátus átok is kellemesebb. A szüleim miatta halottak, miatta éltem le ilyen életet. Ráadásul mocskosul kihasznált, és még csak nem is ő árulta el az igazságot.

Nem hallottam, hogy Harry miféle átkot lőtt Perselus felé. Lehet nonverbálisan tette, mivel csak utána hallottam Perselus dühös szavait.

- Azt már nem, Potter! * – ordított. Hasonlóan fájdalmasan ordított, mint én tettem, már csak a zokogás hiányzott hozzá. Harry hátra repült, és elterült a füvön.

- Ne bántsd az öcsémet! – sírtam megállás nélkül, de még így is tudtam tisztán, érthetően kiabálni. – Csak őt ne! – Perselus megállt, és rám nézett. – Elvettél tőlem mindent! Elvetted tőlem a szüleimet, elvetted a szívemet, a szeretetemet! Éveken át terrorizáltad az öcsémet, én pedig túl vak voltam, túl szerelmes, hogy észrevegyem! Takarodj innen! – zokogtam fájdalmasan. – Tűnj innen, mielőtt én magam öllek meg! – Perselus megtorpant a monológom hallatán, és úgy nézett rám, mintha először látna. Igen, először is látott ennyire összetörve. Másodszor látott sírni miatta, de először látott ennyire durva állapotban. Azt akartam, hogy hibáztassa magát. Hogy érezze a fájdalmamat.

Harry ismét megpróbálkozott egy varázslattal, bizonyára újra azzal a nonverbális átokkal, amivel ezelőtt.

- A saját varázslataimat mered használni ellenem, Potter? Én találtam fel ezeket – én, a Félvér Herceg! És te rám szórnád őket, ahogy a mocskos apád tette? Hát nem fogod... nem fogod! * – felemeltem a pálcám az irányába, mihelyst meghallottam hogyan beszél az apámról. Perselus rám nézett, de nem szegezte rám a pálcáját, helyette befogta a száját.

- Akkor öljön meg! * – zihálta Harry félelem mentesen, én pedig azonnal levettem a tekintetem Perselusról, és odakúsztam a földön fekvő öcsémhez, akit Ő juttatott oda. – Öljön meg, ahogy őt is megölte, maga nyomorult gyáva... *

- Ne merj gyávának nevezni! * – ordította Perselus, arca pedig teljesen eltorzult. Még sosem láttam őt úgy, mint akkor. Talán az volt az igazi arca.

- Nem hallottad, amit előbb mondtam? – kiabáltam elcsukló hangon a sírástól. – Tűnj innen, mielőtt megöllek! Mert én képes vagyok rá, arról biztosítalak! – ordítottam, Perselus pedig végre hallgatott. Megfordult, és lobogó talárjával eltűnt a kapuban.

Nem tudtam felállni a földről. Helyette elvettem Harry elől a karomat, amivel idáig védelmeztem, majd teli torokból felordítottam. Olyan mélyről tört ki belőlem a sikoly és a kiabálás, hogy a hangom teljesen felismerhetetlen lett. Csak zokogtam, záporoztak a könnyeim, miközben úgy visítottam, mint akit elevenen nyúznak. Úgy is éreztem magam, sőt. Talán az még jobb is lett volna. Bárcsak halott lennék. Bárcsak engem ölt volna meg Perselus.

És a rémálmom ismét valóra vált...

__________________

*-gal jelölt területek a Harry Potter és a Félvér Herceg c. könyv idézetei. Minden érdem J. K. Rowlingé.