Már esteledett, amikor én még Roxmorts utcáin sétáltam. Egy órán belül letelik a műszakom, azonban megakartam győződni arról, hogy minden rendben van a faluban.

- Jó estét, Miss Potter! – köszönt egy lakos, én pedig egy apró mosollyal biccentettem felé.

Feltűnt azonban, hogy egy csuklyás alakot, talán ugyanazt, már másodszor látom végig sétálni az utcákon. Mindig próbált feltűnés mentesen menni, jobbára közel az épületekhez, de én kiszúrtam őt. Rossz érzés járt át, féltem, hogy elkiabáltam, amikor azt mondtam, hogy unalmas az itteni járőrözés.

Úgy döntöttem megszólítom, azonban a talárom takarásában a pálcámat szorongattam.

- Elnézést! – szóltam élesen utána. Az alak először megtorpant, aztán pedig felgyorsította lépéseit. – Álljon meg! Azt mondtam álljon meg! – kiabáltam, majd futni kezdtem utána, amikor nem hallgatott. Kikerekedett a szemem, amikor hátra sem fordulva egy taroló átkot küldött felém, azonban én kivédtem a pajzsbűbájommal.

Stupor!

Ezúttal már teljesen hátrafordult menekülés közben, és úgy védte ki az átkom. Az arcába húzott csuklyájától nem láttam, hogy ki ő, de ha barátságos szándékai lennének, egyértelműen megállt volna támadás nélkül.

- Diffindo! – céloztam a csuklyájára, amire az illető nem számított. Az anyag egy reccsenő hanggal elszakadt, és lehullott a fejéről. – Greyback... – suttogtam, és éreztem, hogy a lábaim reszketni kezdenek.

- Na most ki lesz itt, hogy megvédjen tőlem? – kezdett el felém sétálni ördögi mosollyal az arcán.

- Expecto Patronum! – másodpercek alatt megjelent az őzsutám, és boldogan ugrálva figyelt rám. – Proudfoot, Tonks, Dawlish, Savage! Greyback itt van Roxmortsban, közel a Három Seprűhöz! Siessetek! – mondtam, majd mihelyst eltűnt a patrónusom okklumentálni kezdtem, hogy véletlenül se éreztessem Greybackkel, hogy félek tőle.

- Avada Kedavra! – hirtelen ért Greyback halálos átka, de a földre vetettem magam, így a zöld sugár elszállt felettem.

- Petrificus Totalus! – Greyback oldalra lépett, és elszállt mellette a sóbálvány-átkom, miközben megnyalta szája szélét. Le lehetett olvasni az arcáról a szándékait.

Nem, nem fogom hagyni, hogy bármit is tegyen velem.

Felpattantam és sorozatosan kezdtem az átkaimat és ártásaimat felé lőni.

Locomotor Mortis! Reducto! Reducto! Capitulatus! Stupor! Petrificus Totalus! Confundo!

Az elején még nem tűnt el a vigyor az arcáról, azonban, amikor már nem hatott a gyenge védőpajzsa és az ugrálásban is elfáradt, kezdett megijedni.

- Cruci...!

Levicorpus!

Eltalálta az átok, és Greyback a bokájánál fogva a levegőbe repült, fejjel lefelé. Dühösen felkiáltott, amikor realizálta, hogy elejtette a pálcáját, én pedig ravasz mosollyal az arcomon sétáltam oda hozzá és vettem el a pálcáját.

- Mégis honnan tanultad ezt az átkot? – zihált olyan dühösen, hogy a biztonságkedvéért hátráltam egy lépést. Az emlékeimben felrémlett a kviddics világkupán, ahogy ártatlan muglik fejjel lefelé lógnak a levegőben. Mégis ki lehet ez a Félvér Herceg? Ő is halálfaló lenne?

Az erősítés megérkezett, azonban eleget késtek ahhoz, hogy dühös lehessek.

- Mégis hol voltatok eddig? – fordultam feléjük dühösen, mire Proudfoot és Tonks megtorpantak a kifakadásomtól, míg Savage csodálkozva meredt a fejjel lefelé lógó Greybackre, Dawlish pedig unott fejjel sétált oda hozzám.

- Mi értelme lett volna sietni? Úgy is elláttad volna a baját – morogta. Ez akár egy bók is lehetett volna, azonban nem vettem annak.

- Tisztában vagy vele, hogy ő egy vérfarkas? Ha megharapott volna...

- Nincs átváltozva.

- Megölhetett volna! – hitetlenkedtem Dawlish beszédén. Tonks a háttérben aggódva nézett rajtam végig, hogy nem-e esett bántódásom. - Ezt jelenteni fogom Robardsnak – mondtam keményen megnyomva a szavaimat, mire Dawlish ezúttal visszavett az arcából. – Bajom is eshetett volna, ő pedig, ha úgy gondolja, elkezdhetett volna ártatlanokat gyilkolni! Még titeket megértelek – mutattam Tonksra és Proudfootra. –, mert ti az éjszaka járőröztetek, az ágyból rángattalak ki titeket, azonban ti – mutattam Savage-re és Dawlishra. – Titeket jelentelek. Vigyétek az Azkabanba, megkell írnom a jelentést...

- Nekem te ne parancsolgass! – csattant fel Dawlish elvörösödő arccal. – Nem vagy a főnököm!

- Még nem vagyok – húztam mosolyra a szám, azonban nem értettem, hogy abban a pillanatban honnan szereztem az önbizalmamat, de még én is elhittem a saját szavaimat. Savage megvakarta a homlokát, majd Greybacktől felém fordult.

- Hogy szedjük le? – kérdezte. – Nem ismerem ezt az...

Liberacorpus!

Greyback egy csattanással a földön termett, azonban esélye sem lett volna elmenekülni.

Incarcerandus!

Megkötözve hevert a földön Greyback, miközben vicsorogva meredt rám.

- Mégis minek visztek az Azkabanba? Perceken belül kiszabadulok onnan! – nevetett fel, mire éreztem, hogy elszorul a torkom, ahogy a földön fekvő, hegyes fogú varázslóra nézek.

- Ha legközelebb ide merészkedsz, teszek róla, hogy az legyen az utolsó alkalom, hogy jelenteni tudj az uradnak – néztem érzelemmentesen az arcába, majd szó nélkül ott hagytam őket. Tonks még utoljára aggódva meredt rám, de csak megráztam a fejem, ezzel jelezve, hogy kutyabajom. A következő pillanatban pedig a minisztériumba hoppanáltam.

***

Megírtam a részletes jelentést, és a vaskos mappával együtt mentem Robards irodájába, aki meghökkent, hogy lát engem.

- Magának nem éppen...? – ledobta az asztalára a jelentést, mire homlokát ráncolva felvette olvasószemüvegét, és fellapozta a mappát. Húsz percig néma csendben ültem vele szemben, amíg ő szótlanul olvasta a jelentésem. Néha ráncolta a homlokát, néha kikerekedett a szeme, majd amikor befejezte, bezárta a dossziét, levette a szemüvegét, és rám nézett.

- Segítség nélkül? Hol késlekedtek a kollégái? – kérdezte.

- Tonks és Proudfoot éjszakási után voltak, így őket nem hibáztatom amiért késtek pár perccel többet a kelleténél, azonban Dawlishnak és Savage-nek a faluban, esetleg a Roxfortnál kellett volna lenniük. Ha az ellőbiben voltak, akkor a Szárnyas Vadkanból futva is maximum öt percre vagyok, ha pedig a Roxfortnál voltak, hoppanálva pár másodperc alatt ott kellett volna lenniük.

- Mi volt a kifogása Dawlishnak és Savage-nek? – kérdezte hátra dőlve a székén. Ahogy megfigyeltem, úgy tűnt, hogy pár őszhajszállal és apró ránccal öregedett, amióta utoljára láttam.

- Savage nem mondott semmit, tette a dolgát. Dawlish annyit mondott, hogy tudta megoldom egyedül – morogtam, mire Robards grimasszal az arcán megrázta a fejét.

- Baja eshetett volna. Ez nem kifogás, ha egy kollégának segítség kell, neki ott kell lennie. Beszélni foguk velük. Kérem továbbra is jelentsen, ha hasonló problémák adódnának. Ügyes volt, Miss Potter – mosolygott rám, mire éreztem, hogy dagad a mellkasom a büszkeségtől.

- Köszönöm, parancsnok – álltam fel a helyemről.

- Ne menjen még el – ültetett le vissza. – A Reggeli Próféta szerkesztőinek el kell ezt küldenem – húzta elő a pálcáját, majd kettőt rákoppintott a mappára, ami aztán kirepült az ajtón, bizonyára a szerkesztőségbe. – Biztos szeretnének magáról képet készíteni a főcímlapra és pár kérdést feltenni.

- Tessék? – rökönyödtem meg. – Főcímlap?

- Elfogta a híres vérfarkast, Greybacket. A népnek a jó hírek kellenek...

- De bármikor kiszabadulhat az Azkabanból! Már nem őrzik a dementorok! – hitetlenkedtem, mire Robards sóhajtva megdörzsölte az orrnyergét.

- Igen, ez tény. Azonban kellenek a jó hírek is, nem csak rosszak – mondta fáradtan. Már nyitottam volna a szám, hogy tiltakozzak, de Robards fáradt tekintetét látva inkább bezártam. Van neki ezen kívül is elég baja.

- Holnap, ha nem bánja, kivennék egy szabadnapot. Hivatalos vagyok Horatius Lumpsluck egy partijára, ahová még ruhát is kell vennem – mondtam, mire Robards átgondolva a szavaimat bólintott.

- Leküldöm egy napra Kingsleyt a helyére. Pihenjen, kijár magának is – mondta, majd nyitottam volna a szám, hogy megköszönjem, amikor hihetetlen sebességgel kitárult az ajtó, és egy fotós lépett be rajta egy szerkesztőnek tűnő boszorkánnyal együtt.

- Nem hittem a szememnek, amikor elolvastam a jelentést! – szólt izgatottan a szemüveges nő. – Kérem, jöjjön velünk! Szeretnék képet készíteni magáról a minisztériumi szökőkút előtt, és feltenni pár kérdést!

- Nos, rendben – álltam fel nehezen, majd okklumentálni kezdtem, mielőtt még követtem volna őket a liftig.

A nő elővett pergamentekercset, amit kihajtott, majd izgatottságában majdnem elejtette a kezéből a tintát és a tollat, amivel írni készült.

- Mondja, hogy érzi magát most, hogy egyedül győzedelmeskedett Fenrir Greyback felett? – pislogott hevesen a boszorkány.

- Semlegesen. Bármikor kiszabadulhat az Azkabanból, ezért...

- Ezt sajnos nem írhatom bele, más választ adjon, kérem – rázta meg a fejét a nő, mire feszülten sóhajtottam egyet.

- Őszintén örülök, hogy ezzel segíthettem a népünket és a varázsvilágunkat – mondtam monoton hangon, mire a nő boldogan körmölni kezdett.

- Miért kellett egyedül megküzdenie vele? Szerzett bármilyen sebet? – kérdezte hadarva a kérdéseit.

- Sajnálatos módon a kollégáim nem tudtak időben a segítségemre sietni, ezért kellett egyedül párbajoznom vele, de a szerencse az én oldalamon állt, és nem, nem sebesültem meg – szálltunk ki a liftből, amiben csak hárman voltunk.

- És mondja, mit szól ahhoz, hogy az öccséről úgy hiszik, hogy ő a Kiválasztott? – kérdezte izgatottan.

- Erre nem vagyok hajlandó válaszolni – mondtam rezzenéstelen arccal, miközben a szökőkúthoz sétáltam.

- Rendben, vigyázzanak emberek! – kiáltotta el magát a fotós, miközben hátrálni kezdett. – Ne feledje, ez egy mozgókép, szóval mihelyst magára irányítom a kamerát, onnantól készül a felvétel – magyarázta a férfi, mire bólintottam. Megigazítottam a talárom, kihúztam magam, majd komoly arccal vártam, hogy készüljön a kép. Amikor felém irányította a kamerát feljebb emeltem kissé a fejem, hogy erőteljes hatást keltsek. Miután megmutatta a felvételt a varázsló, rájöttem, hogy el is értem. Mintha nem is magam láttam volna.

***

Végre volt egy napom, amikor teljes mértékig kitudtam volna magam aludni, azonban Tonks reggel azzal költött, hogy itt van az öcsém.

- Hogy mi van...? – motyogtam ki sem nyitva a szemem.

- Mondom itt van Harry – rázta meg a vállam, mire nagy nehezen felültem az ágyamban.

- Harry? – lepődtem meg a fiún, aki a láthatatlanná tévő köpenyét szorongatta a kezében. – Az egyik titkos alagúton jöttél le? Baj van? – pattantam ki az ágyból, mire megrázta a fejét.

- Igen az alagúton jöttem, de nincs baj – hirtelen előhúzta a zsebéből a Reggeli Prófétát, majd felmutatta az első oldalt, amin én köszöntem vissza.

- Ó, hogy ez – sóhajtottam megkönnyebbülten. Tonks Harry mellé lépve elolvasta az oldalt, amíg Harry leült az ágyamra, én pedig kinyújtózkodtam.

- Nagyon jó kép lett rólad – vigyorgott rám Tonks, aki úgy tűnt a járőrözéséről jött vissza, hogy felkísérje ide Harryt.

- Köszi – dőltem vissza Harry mellé.

- Na jó, magatokra hagylak egy kicsit. A parti előtt még majd mutasd meg milyen ruhát vettél, ha kell költs is fel – adta vissza Harrynek az újságot, majd intett felénk egyet, és kiment bizonyára a kiskonyhánkba.

- Elmondod, hogy történt? – kérdezte kíváncsian, így hát fáradtan, de elmeséltem neki az elejétől a végéig az egész Greyback incidenst, még azt is, ami aztán a Minisztériumban történt.

- Teljesen fölösleges volt akkor ez a cikk – sóhajtott feszülten Harry.

- Igen, én is ezt mondtam, de hát ''a népnek kell a jó hír'' – morogtam idézőjelet mutatva az ujjaimmal. – Ezért jöttél csak le? – kérdeztem, miközben a lábamat Harry ölébe dobtam, aki aztán jókedvűen lesöpörte azt magáról.

- Ahogy már nem jársz a Roxfortba úgy érzem eltávolodtunk egymástól, és ez egy tökéletes kifogás volt, hogy lelógjak hozzád – mondta visszagyűrve az újságot a zsebébe, mire felnevettem.

- Kit hozol Lumpsluck partijára? – kérdeztem témát váltva, miközben felálltam az ágyról, hogy kiválasszam mit vegyek fel aznap.

- Végül Lunát hozom – köszörülte meg a torkát, mire abbahagytam a szekrénybe való turkálást, és Harry felé fordultam.

- Most komolyan? – kérdeztem.

- Igen...

- Hát ez csodás! – tapsoltam egyet, és a reakciómtól Harry meglepődött. – Nagyon rendes lány, remélem jól...

- Nem úgy! Csak barátként viszem! – tiltakozott azonnal Harry.

- Tudom, csak azt akartam mondani, hogy remélem jól fogjátok magatokat érezni – forgattam a szemem, leintve Harryt, majd visszafordultam a szekrényemhez. – Tudom, hogy neked Ginny jön be.

- Tessék? – kiáltott fel Harry, mire alig bírtam elfojtani a nevetésem.

- Nem vagyok vak! Se én, se Hermione! – horkantottam fel. – Bőven elég volt látnom titeket a Griffendél-Mardekár meccs után.

- Könyörgöm ne mond el Ronnak! – szólt Harry, én pedig ezúttal már nem tartottam vissza a nevetésem.

***

Remusnak üzentem levélben, hogy ha ráér délután velem tarthatna ruhát venni az Abszol útra. Kellemesen meglepődtem, amikor megjelent, boldogsággal töltött el, hogy időt tölthetek a keresztapámmal. Igaz nem volt túl nagy segítség ruha választásban, mert szerinte mind szép volt, de nem bántam, mert legalább jót beszélgettünk közben.

Végül a Shanda és Shelymesh-ben találtam egy sötétkék, térdig érő koktélruhát, aminek a pántjai lehullottak a vállamra, ezáltal olyan hatást keltve, mintha szívalakú kivágása lenne. A derekamra kellően szűk volt, a szoknya része pedig harangalakú volt. Ehhez vettem hozzápasszoló sötétkék talárt Madam Malkinnál, ami arany gombokkal és mandzsettával rendelkezett. Az auror szakma jól fizető állás volt, emellett pedig nem kis pénzt örököltünk Harryvel a szüleinktől és Siriustól is, így nem féltem kicsit költeni belőle. Amúgy sem szoktam nagyon vásárolni.

Remus ragaszkodott hozzá, hogy a vásárlás után üljünk be egy teára, ami ellen nem is vitatkoztam. Menet közben elhaladtunk Ollivander boltja mellett is, amire amikor ránéztem, rossz érzés járt át, de igyekeztem nem foglalkozni azzal, hogy mennyire veszélyes is lett az ország Voldemort visszatérése óta.

Amikor megkaptuk a teánkat, előkerült a beszélgetésünkben Tonks is, amitől Remus feszengeni kezdett, de nem hagytam annyiban.

- Tonks felnőtt nő, eltudja maga is dönteni, hogy kivel szeretne együtt lenni – szürcsöltem a teámba. – Nem kifogás, hogy ''veszélyes'' és idősebb vagy nála. Ha te is akarod és ő is, akkor engedned kell, Remus. Így mind a ketten csak szenvedtek.

A teázás után elkísért engem Fred és George boltjaig, hogy betudjak köszöni, azonban nem akart velem bejönni.

- Miért nem akarsz bejönni? – kérdeztem, miközben szomorúan átvettem tőle a taláros szatyrot, amit helyettem vitt.

- Dumbledore küldetést adott nekem. Karácsonyig nem tudok üzenni neked...

- Miféle küldetést? – kíváncsiskodtam, mire Remus közelebb lépett hozzám, hogy véletlenül se halja meg más. Nem, mintha annyian lettek volna az utcán, szinte már üres volt...

- Magam fajták között kell élnem... Dumbledore-nak jól jön egy kém, aki kideríti, hogy mennyien állnak tudjukki oldalán – suttogta, mire elkerekedett szemekkel néztem fel Remus szemeibe.

- Kérlek nagyon vigyázz magadra! Meg Greybackkel főleg, azóta biztos megszökött az Azkabanból! Karácsonykor majd elmesélsz mindent, rendben? – öleltem át őt.

- Rendben – simított végig a hátamon. – Vigyázz te is a munkáddal, csak óvatosan – mosolygott rám, majd dehoppanált. Megfordulva benyitottam az ikrek boltjába, és egyből megláttam őket a földszinten, ahol épp egy kisgyereknek mutogattak különböző tárgyakat, amíg az anyja a fia felett aggódva figyelt.

- Remélem hiányoztam és nem fölöslegesen jöttem be – emeltem fel a hangom, hogy meghalljanak távolról, mire egy emberként fordultak felém, széles vigyorral az arcukon.

- Bell! – kiáltották el magukat megcsillanó szemekkel, majd a játék repülőautót a fiú kezébe nyomták, és sietve elindultak felém, hogy megöleljenek. A kisfiú megszeppenve fogta a játékot, ami aztán hirtelen kiszállt a kezéből, és egyenesen az anyja hasának repült, aki fájdalmasan felkiáltott tőle, de Fred és George mit sem törődtek vele, és a kisfiú is jót szórakozott az anyja kárára.

________________________________

Sziasztok! Jól haladok az írással, így egy nap alatt két résszel is tudtam szolgálni. Igaz, ez csak efféle átvezető rész, de remélem ennek ellenére is tetszik mindenkinek. Szép napot! :)