Másnap Harryék lejönnek a roxmortsi kirándulásra, így már egy hete azon voltam, hogy összeszedjem magam, és az öcsémnek ne keljen rossz állapotban látnia.

Tonks segítségével sikerült elkerülnöm egyedül a Szárnyas Vadkant, ezáltal senkit sem szedtem fel. Ha pedig mégis menni akartam, akkor jött velem, és nem hagyta, hogy többet igyak a kelleténél.

Mindent elmondtam neki rólam és Perselusról. Hogy egyforma a patrónusunk, hogy mindig valamilyen módon védelmezett, az első csókunkat a karácsonyi bál után, a veszekedéseinket, a karácsonyi ajándékát, amikor a bájitalteremben hagytam a pálcám, az okklumencia óráimat és az utolsó óra utáni csókunkat, a járőrözésemet, amikor velem tartott, az RBF vizsga hetét, amikor nem egy napot együtt töltöttünk és a szakításunkat, ami Lucius Malfoy mondata miatt történt meg. Mindent. Minden fontos percet.

Tonks pedig meghallgatott, nem ítélkezett. Az arcán vegyes érzelmeket fedeztem fel, de egyik sem volt a csalódás irántam. Csak a harag és meglepettség Perselus irányába, és a szomorúság irántam.

-Egy valamit már megértettem azok után, hogy beavattál – mondta Tonks, miközben végig terült az ágyán, én pedig vele szemben ültem a sajátomon.

-Mégis mit? – kérdeztem kíváncsian.

-Egyszer írtál az ikreknek egy levelet, amiben beszámoltál arról, hogy haladsz az auror képzővel, satöbbi' – pattant fel, hogy a szemembe tudjon nézni. Bólintottam egyet jelezve, hogy emlékszem. – az ikrek a nappali asztalán hagyták a levelet, mert kezdődött a gyűlés a rend számára. Ne aggódj, nem hangzott el semmi érdekes – tette hozzá gyorsan, amikor látta a döbbent arckifejezésem. – Szóval kint hagyták a levelet, Perselus szokásos módon dühösen kicsörtetett a konyhából, mivel hívta őt tudjukki – folytatta elhúzva a száját. –, és már az hittük rég elment, így amikor vége lett a megbeszélésnek, kimentem egyedül a nappaliba, azonban Perselus még mindig ott állt, és mosolyogva olvasta a leveledet. – fejezte be, mire én szorosan lehunytam a szemem.

-Elolvasta a levelem... – suttogtam. – Ő nem vett észre téged? – kérdeztem kinyitva a szemem.

- Nem – rázta meg a fejét. – Csodálkoztam is! Elolvasta a leveled, letette ugyanolyan szögbe ahogy találta, majd elment. Nem szóltam erről senkinek.

-Köszönöm, hogy elmondtad nekem – mosolyogtam rá fájdalmasan.

- Holnap akkor éjszakai műszakban leszel? – kérdezte témát váltva.

- Cseréltem Proudfoottal, így tudok az öcsémmel találkozni. – bólintottam. – Te is éjszakásban leszel?

- Bizony – mosolygott rám.

***

- Három... kettő... egy... tessék! *

- Serpensortia! *

Draco Malfoy pálcája robbanásszerű hangot hallatott, majd egy hosszú fekete kígyó csusszant ki belőle. Összeszűkült, dühös tekintettel néztem hol Malfoyra, hol Pitonra, amiért efféle varázslatot tanácsolt a másodikos fiúnak, hogy alkalmazzon Harry kárára.

A közeleben állók sikoltozva hátrálni kezdtek, így értetlenül fordultam a kígyó irányába, levéve a tanárról a tekintetem. Azonban, amikor a kígyó pontosan előttem állt, készen a támadásra, teljesen leblokkoltam.

- Ne mozduljon, Miss Potter – hallottam Piton higgadt hangját, mire nyeltem egyet.

- Majd én! * – szólalt fel Lockhart, azonban csak olaj volt a tűzre – a pálcáját meglegyintve az égbe repítette a kígyót, ami aztán agresszívan sziszegve ért földet, és ismét felém kezdett siklani.

Egy centin múlott az egész: a kígyó majdnem belemélyesztette méregfogát a lábamba, azonban valami megakadályozta ebben, de én ennek ellenére is hangosan felsikoltottam félelmemben. Harry felől sziszegő hang érkezett, amitől a kígyó mégsem támadott meg. Értetlenül néztem az öcsém irányába, megijedve a gondolattól, hogy esetleg még egy kígyó van Harry közelében, azonban sehol sem volt egy újabb példány. Harry szájából jött a sziszegő hang.

A kígyót ezután Piton gyorsan füstpamaccsá változtatta, és hol rám, hol Harryre nézett töprengő arcot vágva. Harry rám vigyorgott, azonban mosolyát nem tudtam viszonozni, mert olyan volt, mintha rám akarta volna uszítani a kígyót.

Levegő utána kapva riadtam fel az ágyamban. Tonks felé fordultam, aki a szomszédos ágyon nyugodtan szuszogott, én pedig értetlenül dörzsöltem meg a szemem.

Miért álmodtam egy négy éve történt esetről? Talán, mert csak akkor hittem el Harrynek, hogy tényleg beszél a kígyók nyelvén? Vagy esetleg egy figyelmeztetés volt?

***

A Harryvel való találkozás nem ment éppenséggel olyan jól, mint vártam. Abban reménykedtem, hogy beülünk a Három Seprűbe meginni egy vajsört és elmesél nekem mindent, ami a Roxfortban folyik, de az egyetlen értelmes párbeszéd, amit folytattunk az a Félvér Hercegről szólt, és hogy mennyire hálás, amiért odaadtam neki azt a könyvet.

Ezen kívül semmi mást nem mesélt, csak, hogy Ronba szerelmes Lavender Brown, és hogy jól ment a kviddics válogató.

Ezután minden elrontódott, amikor összefutottunk Mundungus Fletcherrel. Eleve feltűnően ideges volt, hogy találkozott velünk, és amikor Harry rájött, hogy lopott a Grimmauld térről, Siriustól, teljesen bepöccent. Érthető is volt, én is dühös voltam, azonban Harry elkezdett arra utasítani, hogy tartóztassam le őt. Hiába magyaráztam neki, hogy azt nem tehetem meg, hisz a rend tagja és nem veszíthetünk el belőle senkit, nem tudta ezt felfogni. Azt javasoltam, hogy szóljon Dumbledore-nak az esetről, de nem bírt lenyugodni – dühös volt rám és nem akarta megérteni, hogy miért nem küldöm az Azkabanba. Ezután már nem is tudtunk semmiről sem beszélgetni, így inkább otthagytam őt Hermione és Ron társaságában, én pedig feszülten visszamentem a lakásunkba, ahol Tonksnak elmeséltem a történteket. Ő legalább egyetértett a döntésemmel.

Este aztán ahogy lement a nap Tonkssal elindultunk a kastély felé, hogy teljesítsük az őrjáratunkat. A kapu előtt elváltak az útjaink – ő elindult jobbra, én pedig balra, hogy körbe sétáljam a birtokot, azonban másfél óra után letelepedtem a fűbe, hogy megcsodáljam a csillagokat és a holdat. Előttem volt az egész éjszaka, hogy vigyázhassak a kastélyra, és a benne alvó diákokra.

Léptek zaját hallottam a hátam mögül. Amilyen gyorsan csak tudtam felpattantam, és a pálcámat magam elé szegezve okklumentálni kezdtem, hogy a hirtelen feltámadt félelmemet eltudjam rejteni, és a lehetséges behatolóra tudjak koncentrálni.

- Ki jár ott? – kiáltottam félelem nélkül, miközben elindultam a hang felé. Bizonyára a személy megtorpanhatott, mert már nem hallottam a lépéseit. – Azt kérdeztem, ki jár ott?! – szóltam élesen, miközben lassan lépkedtem.

- Na mi az, Potter nem adta oda a térképet? – hallottam meg az ismerős gúnyos hangot, mire dühösen fújtattam egyet és meggyújtottam a pálcám végét. A távolban megláttam a fekete taláros személyt, aki közömbös arccal bámult rám vissza. Persze, hogy okklumentált ő is.

- Mit akarsz, Perselus? – kérdeztem kihúzva magamat. Perselus végig nézett rajtam, majd hirtelen elkerekedett a szeme. – Mi az? – vesztettem a tekintélyemből egy perce megijedve ismét.

- Ne mozdulj, Anabell – szólt higgadtan előhúzva a pálcáját, mire már határozottan veszélyben éreztem magam, és felemeltem ismét a pálcám, miközben Perselus óvatos léptekkel elindult felém.

- Mire készülsz? – hátráltam egy lépést, azonban amikor meghallottam egy hangosan sziszegő hangot már tudtam, hogy bajban vagyok.

- Vipera evanesca! – legyintette meg Perselus a pálcáját, elhadarva a varázsigét, majd a kígyó füstté változott, még mielőtt rávetette volna méregfogát a lábamra.

- Ezt nem hiszem el – motyogtam.

- Mondtam, hogy ne mozdulj! – mérgelődött Perselus.

- Nem tudtam mire készülsz! – csattantam fel. – Nem hiszem el...

- Mégis mit? A keresztes viperák most készülnek a téli hibernációra, jó pár van belőlük a környéken...

- Azt nem hiszem el, hogy megálmodtam! – néztem Perselusra, aki csodálkozva pillantott rám.

- Megálmodtad? – kérdezett vissza.

- Álmomban újra játszódott, amikor négy éve párbajszakkörön Malfoynak azt tanácsoltad, hogy varázsoljon Harry elé egy kígyót, ami aztán megakart engem támadni, és miután Harry beszélt a kígyóval te tüntetted el a hüllőt. Mintha... a tudatalattim figyelmeztetni akart volna a kígyóveszélyre – simítottam hátra a kontyba fogott hajam. – Ironikus, hogy ráadásként te mentettél meg tőle... ismét – tettem hozzá.

- Volt már úgy, hogy megálmodtál egy közelgő veszélyt? – kérdezte csevegő hangon, mire összeszűkült szemmel meredtem Perselusra.

- Ne haragudj, de nincs semmi kedvem veled beszélgetni. Köszönöm, hogy megszabadítottál a kígyótól, azonban most munkám van. – fordultam el tőle, hogy ismét körbe járjam a birtokot.

- Mikor fogsz megbocsájtani azért, amit eltitkoltam előled? – szólt utánam.

- Mármint azt, hogy szerelmes voltál anyámba és rajtam élted ki a vágyaidat? – fordultam vissza érzelemmentes arccal, közömbös hangon megkérdezve a nyilvánvalót.

- Nem anyád miatt feküdtem le veled. Igen, egy beteg alak vagyok, de...

- Igen, az vagy, Perselus – erősítettem meg keményen megnyomva a szavaimat.

- ...de sosem használtalak volna ki téged ilyen dolog miatt. Lily miatt védelmeztelek az öcséddel együtt, amióta csak a Roxfortba léptél, de nem amiatt kezdtem el irántad érzelmeket táplálni, mert Lily lánya vagy...

- Higgyem is el? – kérdeztem keserűen, miközben éreztem, hogy gombóc keletkezik a torkomban. Nem láthat sírni...

- Megkérlek, hogy hidd el, igen – sétált felém közelebb, én pedig éreztem, hogy nem tudok megmozdulni.

- Ne csináld ezt, Perselus – csuklott el a hangom, mire ő azonnal megállt pár méterre tőlem.

Tisztán olvasni tudtam az érzelmeiben: szomorú volt. Arra számított, hogy emiatt dühös leszek, de csak ürességet és fájdalmat éreztem magamban. Azonban ahogy tovább néztem az arcát a mély karikák a szeme alatt arról árulkodtak, hogy rég nem aludta ki magát, és inkább álmatlanul töltötte az éjszakáit. Annyira szívesen megkérdeztem volna, hogy ez miért van, de nem tehettem. Összetörte a szívem, nem engedhettem meg neki azt az örömöt, hogy kimutassam aggodalmam.

- Mit tegyek, hogy elnyerjem a bocsánatodat? – kérdezte halkan. Perselus Piton a bocsánatomért könyörög... milyen érdekes is az élet.

- Hagyd, hogy... hagyd, hogy átgondoljam a dolgokat. Adj időt – jöttek ki a szavak meggondolatlanul a számból. Perselus pár másodpercig még az arcomat fürkészte, majd rábólintott.

- Rendben. – mondta, és már indulni akart, azonban muszáj volt elmondanom neki.

- Tudok róla, hogy elolvastad a levelet.

- Milyen levelet? – nézett rám felvont szemöldökkel, mire csak egy ''most ez komoly?'' tekintetet kapott tőlem válaszul, amitől rájött mire is gondoltam.

- Honnan tudod? – kérdezte csendesen.

- Tonks látott. Tud rólunk – válaszoltam neki, mire dühösen horkantott egyet. – Az egyik legjobb barátnőm lett az elmúlt időben. Kérlek ne légy vele undok... nem érdemli meg – tettem hozzá, mire Perselus válasz nélkül hagyott, majd azzal sarkon fordult és a lobogó fekete talárjával elnyelte az éjszaka. Én pedig leültem a fűbe, reménykedve abban, hogy jön egy újabb vipera, aki ezúttal meg is mar. Még az is jobb lett volna, mint az érzéseimmel küzdeni.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, azonban már észrevettem a nap első sugarait az égen, amikor Tonks hangját meghallottam.

- Hé, csak nem elaludtál? – kiabálta oda nekem, azonban nem válaszoltam. – Hé, jól vagy? – gyorsított fel a léptein, majd állt felettem egy darabig, de amikor rájött, hogy nem vagyok hajlandó felállni, se ránézni, leült mellém. – Mi történt? – kérdezte csendesen.

- Perselus történt – válaszoltam.

- Itt járt?

- Emlékszel, amikor reggel beszámoltam a furcsa álmomról?

- Amikor négy éve rád támadott párbajszakkörön az a kígyó? – kérdezett vissza.

- Igen, az. Nos, mint kiderült az egy figyelmeztetés volt a sorstól. Megakart támadni egy keresztes vipera és Perselus mentett meg tőle – horkantottam fel, mire Tonks csodálkozva nézett rám.

- Ez, de érdekes! Volt már olyan, hogy...

- Nem, nem volt még olyan, hogy megálmodtam volna a jövőt. Ő is ugyanezt kérdezte.

- Mit akart tőled? – kérdezte egy rövid csend után.

- Na szerinted? – szóltam gúnyosan.

- Ne beszélj úgy, mint ő – mordult fel, mire bocsánat kérően rá pillantottam, amitől azonnal ellazultak a vonásai.

- Nem kell erről beszélnünk, Tonks. Van neked elég bajod Remussal – mondtam magamra erőltetve egy mosolyt.

- Te is meghallgattál engem, én is meghallgatlak téged. Ezt csinálják a barátok – simította meg a vállam, mire önkéntelenül is ellöktem a kezét, és helyette a vállára hajtottam a fejem.

- Nem tudom honnan tudta, hogy én leszek az őrjáratos ma éjszaka... de megjelent. Tisztázni akarta a dolgokat.

- Mit mondott?

- Hogy nem azért feküdt le velem, mert anyám lánya vagyok és nem használt ki. Elvileg érzett irántam valamit... vagyis érez – nevettem fel keserűen.

- Szinte Lily hasonmása vagy, remélem nem dőltél be neki – horkantott fel Tonks, mire éreztem, hogy a szívembe hasít a fájdalom.

- Igen, tudom... – suttogtam. – Azonban kérte, hogy higgyek neki. Még azt is megkérdezte, hogy mit tegyen, hogy megbocsássak neki!

- Na, ne! Bell! – hajolt el tőlem mérges arcot vágva. – Te bedőltél neki! Piton csak manipulál, hogy nem látod?

- Te mit tennél, ha Remussal lennél ilyen helyzetben? – néztem rá ezúttal már én is mérgesen.

- Nehezen bírom elképzelni, hogy Andromeda Tonksba lenne szerelmes pont Remus – vonta fel a szemöldökét tűnődően, mire dühösen, mégis félig nevetve löktem őt meg.

- Tudod, hogy értem! – morogtam.

- Nos, ha tényleg úgy alakult volna, hogy anyámba szerelmes lett volna... aztán mégis engem választana... – sóhajtott Tonks.

- Látod! – dőltem hátra a harmatos fűbe, miközben egy nagyot sóhajtottam. – Annyira... nehéz ez az egész helyzet.

- Nos, nem irigyellek, az már biztos – értett egyet Tonks. – Megfogsz neki bocsájtani? – kérdezte pár perc csend után, miközben a madarak csiripelését hallgattuk a Tiltott Rengeteg felől.

- Úgy gondolom, hogy igen – ültem fel vissza. – Azonban azért megkell dolgoznia.

- Na persze – horkantott Tonks, mire kérdőn néztem rá. – Az első adandó alkalommal ráfogsz mászni, fogadok két galleonba!

- Elég már! – nevettem fel szomorúan. – Te is ugyanezt tennéd a keresztapámmal – mondtam, mire Tonkson volt a fájdalmasan mosolygás ideje. – Beszéltetek a gyűlés óta? – kérdeztem óvatosan.

- Írtam neki levelet... nem kérte, de mégis elmeséltem hogyan töltjük a napjainkat – mondta szomorúan.

- De ugye nem mondtad...

- Nem mondtam, hogy a napjaidat a Szárnyas Vadkanban töltötted – nézett rám szúrós szemmel. – De abban a kocsmában a falnak is füle van...

- Igen, ezt mondta Dumbledore is... meg tapasztaltam is.

- És annak ellenére is odajártál furcsa figurákkal kavarni – morogta.

- Hiba volt, most már tudom – forgattam a szemem. – És válaszolt? – tértem vissza az erdeti témához.

- Remus? Nem – nevetett fel keserűen. – De tudom, hogy többször is elolvasta. Valahol mélyen érzem, hogy szeret. Csak nem akar bántani.

- Előbb utóbb úgy is befogja adni a derekát... ha igazán akar téged, csak idők kérdése meddig tudja magát tűrtőztetni. Ha te arra fogadsz velem, hogy az első adandó alkalommal beadom a derekam Perselusnak, akkor én arra fogadok, hogy karácsonyig összejöttök! Tartom a két galleont – vigyorogtam Tonksra, aki úgy tűnt, hogy elpirult.

A nap már teljesen felkelt, így csendesen sétálva visszaindultunk a szállásunkra, azonban már mind a kettőnknek jobb volt valamivel a hangulata.

____________________

*-gal jelölt területek a Harry Potter és a Titkok Kamrája c. könyv idézetei. Minden érdem J. K. Rowlingé.