Különös érzés volt Tonks társaságában a roxmortsi vasútállomáson ácsorogni, és várni, hogy megérkezzen a Roxfort Expressz. Tavaly ilyenkor még a vonaton ültem, most pedig már egy teljesen más ember lettem, aminek a gondolatától vegyes érzelmek fogtak el.

- Elég furcsa érzés, emlékszem, amikor még én ültem a vonaton – sóhajtott Tonks kimondva azt, ami a fejemben gondoltam. Az arca fáradt volt és beesett. Látszott rajta, hogy az elmúlt időben fogyott is, és emiatt csakis a keresztapámat tudtam hibáztatni.

- Neked fura? Tavaly én még rajta ültem – mondtam a fejemet rázva, majd abbahagytam a táj bámulását, és aggódva felé fordultam. – Mellesleg... jól vagy?

- Kibírom – nevetett fel fájdalmasan. Az, hogy Remusba volt szerelmes, teljesen tönkre tette őt. – Te hogy vagy? – kérdezte.

- Kibírom – válaszoltam elmosolyodva, mire Tonks felhorkantott. – Izgi, hogy szobatársak lettünk – löktem meg a vállát, mire Tonks végre őszintén felnevetett.

- Csak aztán szólj, mielőtt felhozol egy random srácot – vigyorgott rám pajkosan.

- Majd úgy időzítem, hogy pont te legyél szolgálatban – adtam alá a lovat, mire mind a ketten felnevettünk.

A Roxfort Expressz megérkezett, és a diákok százai özönleni kezdtek lefelé a vonatról az állomásra. Mosolyogva intettem a Griffendéles talárban lévő Ronnak és Hermionénak, azonban Harryt nem láttam köztük. Később a tömegben felfedeztem Ginnyt, Lunát és Neville-t is, de az öcsémet még mindig nem.

- Te láttad valahol Harryt? – kérdeztem Tonkstól, aki kivont pálcával nézelődött.

- Nem, nem láttam – válaszolt a tömeget fürkészve. Néztük ahogy a diákok elindulnak a szekerek felé, de Harryt még ott sem láttam. Azonban egy percig teljesen megfeledkeztem róla, amikor alaposabban megnéztem a hintókat. Ezúttal már láttam a thesztrálokat, amitől belehasított a szívembe. Drága, Sirius... bár tudtam volna valamit a halálod ellen tenni.

- Felmenjünk megnézni a vonatra, hogy leszállt-e Harry? – kérdezte Tonks, mire észhez kaptam, és abbahagytam a csontos, denevérszárnyú állatok bámulását.

- Igen, mehetünk – mondtam, majd sietve felszálltunk a vonatra. Azonban a mozdony abban a pillanatban sípolt egyet, és lassan elindult. – Siessünk! – gyorsítottam fel, végig menve a vagonon, aminek végén egyből megtaláltuk, akit kerestünk.

- Jesszusom, Harry! – csattantam fel, de amikor megláttam, hogy nem tud mozdulni, értetlenül felnéztem Tonksra.

- Helló, Harry! * – köszönt Tonks, majd feloldotta a sóbálvány-átkot, Harry pedig hevesen pislogni kezdett, félig kilógva a láthatatlanná tévő köpenye alól.

- Gyerünk, lekell gyorsan szállnunk! – segítettem fel az öcsémet, majd az ajtóhoz rohanva kiugrottunk a mozgó szerelvényből. Majdnem felborultam, azonban sikerült megtartanom az egyensúlyom, és értetlenül bámultam az öcsémre, akit éppen Tonks segített fel.

Amikor elindultunk felfelé az iskolához, meghökkenve vettem észre Harry vérző orrát.

- Ki csinálta ezt veled?

- Malfoy – morogta sötéten Harry. – Köszönöm, hogy...

- Szóra sem érdemes * – mosolygott Tonks mellettem. Harry arcából ítélve ő is észrevette Tonks állapotát, de nem tette szóvá. Bizonyára ő nem is tudta az igazi okát. Talán csak annak könyvelte el, hogy hibáztatja magát a nagybátyja haláláért.

Érdekes volt belegondolni, hogy csupán tizenhárom vagy tizennégy év volt köztük, mégis Sirius a nagybátyja volt Tonksnak.

- Várj, rendbe teszem az orrod – állítottam le Harryt, visszatérve a gondolataimból, majd a kezemben lévő pálcámmal az orrára céloztam. – Hippokrax! – Harry orra egy reccsenéssel visszaállt a rendes állapotába, Harry pedig végig tapogatta az orrát.

- Köszönöm!

- Terítsd magadra azt a köpenyt, és sétáljunk tovább az iskolához – mondta Tonks.

- Küldj patrónust valakinek, hogy visszük őt – néztem rá, ő pedig bólintott, és elővarázsolta a patrónusát. Eltátottam a szám, amikor megláttam az alakját, és egyből Tonksra néztem, aki hirtelen kerülni kezdte a pillantásom.

Észrevétlenül közelebb mentem hozzá sétálás közben, és megszorítottam a kezét. Nem volt szükség semmilyen szóra, Tonks megértette, és viszonozta a szorítást. Farkas alakja volt a patrónusának, ami egyet jelenthetett; hogy betegesen szerelmes Remus Lupinba.

- Hány embert vezényeltek ki az iskola őrzésére? – kérdezte Harry, mire lassan elengedtem a barátnőm kezét.

- Öten jöttünk csak. Mi, Proudfoot, Savage és Dawlish van még itt – válaszolt Tonks.

- Dawlish? Nem ő támadta meg tavaly Dumbledore-t? * – kérdezte Harry, mire rosszallóan fújtattam egyet, ahogy visszaemlékeztem az incidensre.

- De.

Amikor végre felértünk az iskola kapujához fáradtan vettem egy mély levegőt. Fiákerrel nem tűnt sohasem ilyen hosszú útnak, azonban így megéreztem a távot, Tonkssal és Harryvel együtt.

- Alohomora! * – szólt Harry magabiztosan, mire felnevettem. A lakatot próbálta feloldani, ami a kapun volt, de ismét cselekedett, mielőtt gondolkodott volna.

- Szerinted Dumbledore ilyen zárral bűvölné meg a kaput? – kérdeztem gúnyosan.

- Akkor átmászom a falon. *

- Nem tudsz. Behatolásgátló rontás ül rajta. A nyáron alaposan megerősítették a Roxfort védelmét. * – mondta Tonks egykedvűen.

- Ne aggódj, mindjárt jönnek érted – szóltam megnyugtatva őt. Nem is tévedtem nagyot, egy percbe se telt bele, mire egy imbolygó lámpás tűnt fel a távolban. Először arra számítottam, hogy Tonks üzenetét Frics vette át, azonban amikor közelebb ért a kapuhoz, görcsbe ugrott a gyomrom.

- Jaj, ne már – motyogtam az orrom alatt.

- Tessék? – fordult felém Tonks, majd amikor meglátta, hogy miért is mondom, alig hallhatóan felnyögött.

- Lám, lám, lám... * – szólt gúnyosan Perselus, mire Tonks elhúzta a száját, Harryvel együtt. – Megtisztelő, hogy szerencséltetsz minket, bár úgy látom, méltóságodon alulinak tartottad felvenni az iskolai talárt. *

- Nem tudtam átöltözni, nem volt nálam a... * – Perselus nem is figyelt rá, azonnal felénk fordult, hogy szóra nyissa a száját, azonban én befejeztem Harry helyett is.

- Nem ártana megnevelned a házad tagjait, akkor Harry át lenne öltözve, és már rég bent vacsorázna – mondtam hűvösen, mire Perselus megütközve nézett rám. Harry és Tonks is döbbenten fordultak felém, azonban én csak érzelemmentes arccal Perselust néztem.

Harry és Tonks két dolgot hihettek abban a pillanatban: hogy Perselus Piton megengedte, hogy tegezzem őt, két hónappal azután, hogy abbahagyta a tanításom, vagy szimplán szembe szállok volt tanárommal. Harry értetlenül nézett rám, nem is csodálkoztam, hisz ő végig abban a hitben volt, hogy ajnározom Pitont.

- Nem szükséges tovább várnotok. – nézett rám érzelemmentes arccal. - Potter tökéletes biztonságban van mellettem.

- Hagridot hívtam * – szólt Tonks sötéten.

- Csakúgy mint Potter, Hagrid is késett az évnyitó lakomáról, ezért bátorkodtam átvenni helyette az üzenetet * – állt félre a kapuban, hogy beengedhesse Harryt. – Amúgy is érdekelt az új patrónusod * – mondta gúnyosan, mire Tonks arcából eltűnt a szín. Dühösen meredtem Perselusra a beszólását hallva, amíg ő jól szórakozott az arckifejezésünkon. Becsapta a rácsos kaput, majd rákoppintott a láncra, felállítva újra a védelmezőbűbájt. – A régi szerintem jobb volt. Ez gyengének tűnik. * – tette hozzá rosszmájúan, mire eltátottam a szám a megjegyzésén. Tonksot pedig még sosem láttam olyan dühösnek, mint akkor.

- Köszönök mindent – fordult hátra Harry, aki látszólag feszengett Piton mellett.

- Üzenj majd mikor lesz a roxmortsi kirándulásotok! – szóltam utána, majd megragadtam Tonks karját, és elindultunk visszafelé a faluba.

- Ó, az a zsíros hajú rohadék! – dühöngött Tonks. – Volt mersze felhozni a patrónusom! Ráadásul az öcséd előtt! – a visszatartott érzelmeitől Tonks fakó barna haja vörössé változott át, majd vissza eredeti színébe.

Megint látni Perselust olyan volt, mintha megforgattak volna egy tőrt a szívemben. Nem tudtam, hogy ez az érzés mikor fog elmúlni, de féltem, hogy nagyon sokáig még nem fog.

- De te viszont! – nevetett fel Tonks, mire felkaptam a fejem, félve attól, hogy sok mindent mondott, amire nem figyeltem.

- Én? – kérdeztem vissza.

- Beszóltál neki! És még csak nem is szólt rá vissza semmit! – nevetett. – Kell hozzá bátorság, hogy letudd tegezni a volt tanárodat! Főleg őt! – nem szóltam semmit, csak fájdalmasan felnevettem vele. Elakartam felejteni azt, hogy találkoztunk.

- Nem iszunk meg valamit? – kérdeztem, miközben beértünk a faluba.

- Holnap hétre vagyok beosztva járőrözni – sóhajtott Tonks.

- Én is – vontam meg a vállam. – Egy, két ital nem árt meg. Felejtsük el, hogy találkoztunk azzal a szemét alakkal.

***

Másnap reggel fáradtan ébredtem amiatt, mert késő feküdtünk le Tonkssal aludni. Két italnál többet nem ittunk meg, azonban sokat beszélgettünk, és nagyon közel jártam ahhoz, hogy elmondjam neki mi volt köztem és Perselus között. Azonban végül nem tettem, helyette meghallgattam Tonksot és a ''kapcsolatát'' Remussal.

- Szerinte túl öreg hozzám, túl szegény és túl veszélyes... nem bírja felfogni, hogy engem ebből egyik sem érdekel! Szeretem őt!

Az ajtó kinyitódott és a félig készen lévő Tonks nézett rám vissza.

- Jó reggelt! – köszönt mosolyogva, miközben felkötötte a haját, én pedig felnyögtem.

***

Eltelt egy hét a munkaidőmből. Csütörtök volt, azonban mégis negyedik napja ültem ugyanúgy a Szárnyas Vadkanban, italba fojtva bánatom. Harry írt levelet, amiben arról mesélt, hogy Lumpsluck vette át a bájitaltant, és neki a várakozáson felüli RBF is megfelel, így részt vehetett az óráin. Harrynek szüksége volt egy bájitaltankönyvre, így habozás nélkül bagolypostán elküldtem neki a Félvér Herceg könyvét. Nekem már rá nem lesz szükségem, azonban neki jól fog jönni. Emellett a levélben mindennek elhordta Perselust, amiért megkapta az SVK tantárgyat. Próbáltam őt utálni, de mégis egy dolog járt a fejemben: mi van, ha tényleg el van átkozva a poszt, és valami rossz dolog fog történni vele?

Tonks éjszakai járőrözést folytatott, így nem kellett attól félnem, hogy meglát engem. Minket.

Túl sokat ittam, aminek a következménye az lett, hogy hagytam, hogy felszedjen egy varázsló. Nem ismertem őt, még a nevét sem tudtam. Lehet mondta, de elfelejtettem. Egy dolog volt csak a célom, még pedig, hogy felejtsek. Látszólag ő is arra játszott, mert mind a ketten tántorogva mentünk fel a szobába, amit a minisztérium jelölt ki nekem és Tonksnak.

A legrosszabb vagy talán a legjobb az volt, hogy alig emlékeztem valamire az aktusból, mégis úgy éreztem, hogy valami űr kezd kitöltődni bennem. Ezért másnap ugyanúgy megtörtént. Azonban egy új személlyel, akinek a haja és az orra olyan volt, mint Perselusnak. Lehet, hogy az előző is hasonlított rá, de féltem visszaemlékezni. Féltem, hogy tényleg ő is hasonlított rá.

- Jó regge... mi a?! – felpattantam az ágyból Tonks hangját hallva, azonban egyből belehasított a fejembe a fájdalom.

A mellettem fekvő Perselus hasonmás is felébredt, majd másnapos arccal felöltözött és egy köszönés után le is lépett, otthagyva engem Tonkssal.

- Ne haragudj, nem tudtam, hogy itt alszik – ásítottam egy jókorát, miközben magam köré csavartam a takaróm.

- Te mióta folytatsz egy éjszakás kalandokat? Tegnap Dawlish mondta, hogy látott egy másik fickóval a Szárnyas Vadkanba enyelegni egy fura alakkal – mondta rosszallóan.

- Csak szórakozok, ne aggódj – keltem fel a takarómmal együtt. – Azonban egy pohár vízért most ölni tudnék...

- Hasonlított Pitonra – szólalt meg hirtelen, mire kővé dermedtem. – Ez az alak. Meg lemerem fogadni, hogy a tegnapi is – tette hozzá, mire lassan felé fordultam.

- Mit akarsz ezzel mondani, Tonks? – kérdeztem hűvösen.

- Nem vagyok hülye, Bell! Azt hitted nem venném észre? – hülledezett Tonks. – Kiöntöttem a szívem neked Remusról, de te sosem beszéltél a szerelmi életedről!

- Mert nincs is szerelmi életem – mellőztem őt ki, hogy a kis fürdőszobánkba bemenve töltsek magamnak egy pohár vizet.

- Láttam hogyan néztetek egymásra a gyűlésen! – jött utánam, mire én reszkető kézzel letettem a poharat, miután kiittam a tartalmát. – Először azt gondoltam, hogy csak bebeszélem magamnak, de aztán hallottam, hogy mersz vele beszélni, ő pedig hagyja szó nélkül! – folytatta. – Most pedig két férfival is lefekszel és mind a kettő legalább egy-két dologban hasonlít rá!

- Elég legyen, Tonks! – csaptam ököllel a mosdó szélére, mire Tonks szeme elkerekedett a hirtelen dühkitörésemtől. – Igen volt köztünk valami! Most örülsz? – nem értettem miért, de ziháltam az indulattól. – Nem egyszer, nem kétszer! Sőt, ha már itt tartunk, még a diákja voltam – nevettem fel őrült módjára, Tonks pedig csendesen figyelt engem. – Évek óta szerelmes voltam abba a hülyébe, örültem amikor végre már erőt vett magán és sikerült lépnie! Aztán amikor már nagy nehezen nyílni kezdett felém, vagyis azt hittem, hogy nyílni kezd felém, megtudtam Lucius Malfoytól, hogy világ életében szerelmes volt az anyámba! – nevettem hisztérikusan. – Ironikus, mert feltűnt, hogy én pedig kiköpött anyám vagyok! Őt nem tudta megkapni, beérte velem is, és még csak nem is tagadta – éreztem, hogy a nevetésem lassan sírásba megy át, de amikor elkezdtek a könnyeim folyni, még mindig nevettem. Tonks szorosan lehunyta a szemét, majd óvatosan elindult felém, hogy szorosan magához húzhasson.

- Annyira sajnálom, Bell... – suttogta.

- Nem kell, túlléptem a dolgon – szipogtam, azonban mind a ketten tudtuk, hogy hazudok.

- Nem megoldás, hogy mindennap leiszod magad és felszedsz valakit – tolt el magától, hogy a szemembe nézhessen. – Örökké nem csinálhatod ezt...

- Nem, tényleg nem. Azonban most erre van szükségem – töröltem meg a szemem, majd vettem egy mély levegőt. – Menj aludni. Bizonyára kimerült lehetsz az éjszakai járőrözés után. Gyorsan elkészülök, hogy nyugodtan pihenhess – léptem el tőle, de a hátamon még mindig éreztem a tekintetét, és a tehetetlenségét.

______________________________________

*-gal jelölt területek a Harry Potter és a Félvér Herceg c. könyv idézetei. Minden érdem J. K. Rowlingé.