A délutánomat azzal töltöttem, hogy elmentem futni és a konditeremben végeztem egy erősítő tornát. Amikor hazaértem igyekeztem elkerülni Dursley-éket, és helyette átismételtem a fontosabb varázslatokat, amikre lehet holnap szükségem lesz.

Csodálatos módon Petunia néni juttatott fel nekem a szobámba a vacsorából, amin igazán meglepődtem, mert általában magamat kell kiszolgálnom. Megköszöntem a fintorgó nőnek, majd megettem az ételt. Manapság próbáltam többet enni, hogy feltudjak építeni egy kevés izmot, és most volt az első nap, amikor alig ettem a sietés miatt.

Másnap reggel hatkor kiugrottam az ágyból, és minél gyorsabban igyekeztem elkészülni, hogy beérjek hétre a minisztériumba. Szerencsére minden úgy történt, ahogy én terveztem, így időben beértem Varázsbűn-üldözési Kommandó részlegére. Arra számítottam, hogy lesz egy külön irodájuk vagy esetleg nagyobb munkaterületük, mint ahogy az auror parancsnokságon, azonban nagyot tévedtem. Volt ott egy iroda igen, viszont a nagyobb területet egy kiképző helyiség foglalta el.

Lehetett ott kötélre mászni, futni, kúszni, ugrálni, voltak ott mozgó bábuk, amire különböző átkokkal, ártásokkal és rontásokkal lehetett támadni, és volt egy pódium szerűség, ahol párbajozni volt lehetőség.

Azt gondoltam, hogy a Reggeli Próféta felhívására jó páran összegyűlnek, azonban maximum tizenöten lehettünk, amiből biztos nem mindenki jut be.

- Nem is húzom tovább a szót. Az első pálya, amit itt láthattok – mutatott a hosszabb pályára, ami futással indult, majd felkellett mászni egy kb. két-három méteres magasságú falra, onnan kötéllel átugrani a másik falra, majd lemászni róla. Ezt követte egy kerítés, ami alatt átkellett mászni, majd egy bábu, amit bizonyára megkellett támadnunk. –, lesz az az első feladat. Van két percetek, hogy teljesítsétek. Általában ezt a pályát egy hétig szoktuk gyakorolni az újoncokkal, mielőtt élesbe menne, azonban a miniszter úr új szabályozása miatt – húzta gúnyos mosolyra a száját Robards – van egy esélyetek átjutni rajta. Ha nagyon megesik valakin a szívem, esetleg még egyszer... de ha nem juttok át, akkor útjaink el is válnak egymástól – mondta, majd előhúzta a pálcáját és a pálya végén álló bábura célzott, ami aztán felemelte a karját és a kezében lévő pálcából vörös fénycsóvák kezdtek záporozni össze-vissza.

Nyeltem egyet, miközben közelebb sétáltunk a pályához, és kissé idegesen néztem az auror parancsnokra.

- Egyenként kezdhetik. Gyerünk, Lewis, mire vár?! – emelte fel a hangját Robards, majd előhúzott egy stopperórát. A vörös hajú srác – aki talán idősebb volt nálam –, nyelt egyet, majd beállt a kezdésre, várva az aurorparancsnok újabb kiáltására. – Mehet! – kiáltott, majd lenyomta a stopperórát.

A fiú azonban – amikor a kötél segítségével átkellett lendülni a másik falra – elbukott. Már épphogy megállt a fal tetején, azonban elveszítette egyensúlyát és leesett. Bizonyára párnázó-bűbájjal volt ellátva a föld, mert a srác felkelt, mintha csak az ágyára dőlt volna le megpihenni.

- A viszontlátásra! Következő, Roberts! – a barnabőrű volt Hugrabugos fiú, akire emlékeztem a Roxfortból, előre lépett, majd vett egy mély levegőt. Az aurorparancsnok kiáltására aztán elindult, Lewis hibáját sikerült elkerülnie, azonban amikor a kerítés alatt átpróbált kúszni, beakadt a talárja, és egy piros fénycsóva eltalálta, amitől kővé dermedt.

- Finite! – sóhajtotta Robards, majd feloldódott a sóbálvány-átok Henry Robertsen. – Tőled is búcsúznunk kell. Következő! Potter, indulás! – összerezzentem a nevem hallatán, majd reszkető végtagokkal a pálya elé sétáltam. Vettem egy mély levegőt, majd lezártam az elmém. Nem kellettek a fölösleges rémisztő gondolatok, tiszta fejjel kellett átjutnom a pályán.

- Kötelező ezt a pályát talárban teljesíteni? – néztem a parancsnokra, aki apró mosolyra húzta a száját, mintha csak megfejtettem volna egy nehéz rejtvényt.

- Nem, természetesen nem – válaszolta, mire gyorsan ledobtam magamról a hosszú talárt, ami megakadályozhatta volna, hogy átjussak a kerítés alatt. – Mehet! – kiáltotta el magát, közben pedig lenyomta a stopperóra gombját. Minden gyorsaságomat bevetve elindultam a magas fal felé. Amilyen nagyot csak tudtam ugrottam egyet, hogy ne keljen sokat vesződnöm a mászással. A kicsi kő darabokon – amik arra szolgáltak, hogy segítsék a mászást – csak a lábujjhegyem fért el, azonban elég volt ahhoz, hogy támaszt nyújtsanak, így volt erőm felnyomni magam a karommal, amik bár reszkettek a súlyom alatt, de a mellkasommal már feltudtam feküdni a falra.

Gyorsan felálltam, azonban majdnem leestem, amikor a bokámat kis híján eltalálta egy piros fénycsóva. A szerencsém az volt, hogy az oldalamra dőltem el, így a falról nem gurultam le. Vissza felpattantam, majd a kötelet megragadva elrugaszkodtam, és a szívem majd kiugrott a helyéről, de sikerült jól érkeznem a másik falra. Megfordultam és megkapaszkodtam a szélében, lelógatva magam, hogy ne keljen túl nagyot ugranom róla. Bár a bokám így is megérezte a magasról leugrást, és a sok mozgástól a kontyom is meglazult, ezért pár tincs a szemembe lógott, de még mindig talpon voltam.

Jól van, már csak a kerítés és hatástalaníthatom a bábut.

Kikerültem két ártást, ami felém repült, majd oda is értem a kerítéshez. Sietve átdugtam a fejem az alatta levő résen, majd azonnal vissza is húztam, amikor pár centi választott csak el attól, hogy eltaláljon egy átok.

Ezt lehetetlenség megcsinálni... mi van, ha most hatástalanítom?

Idegesen az aurorparancsnok felé néztem, aki összefont karral figyelt engem.

Ha nem is hatástalaníthatom, csak a végén, attól akkor is megvédhetem magam.

Előhúztam a pálcámat, majd sietve átdugtam a fejemet a rácsos kerítés alatt. Tőlem balra a kerítést találta el az életre kelt bábu, így volt időm arra is, hogy mind a két kezemet kidugjam a másik oldalon, ezáltal megtudtam támaszkodni, és kinyomtam a mellkasom is. Aztán újra megpöccintette a pálcáját a bábu, és egyenesen felém célzott.

Protego!

A nonverbális varázslatom bevált, így volt elég időm ahhoz, hogy gyorsan kimásszak az üregből, mielőtt újra célba venne.

Duro!

A bábu kővé változott, és nem lőtt többé átkokat felém. Megkönnyebbülten felsóhajtva leültem a földre és csak akkor vettem észre, hogy zihálok.

- Na ezt már nevezem! – hallottam meg Robards tapsolását, majd a többiek is lassan elkezdtek tapsolni, de bizonyára csak azért, mert a parancsnok is így tett.

Felálltam a földről, miközben a hajam már teljesen szét jött, így a hosszú tincseim már az arcomba lógtak és a hátamat simogatták.

Le kell nyírnom pár centit belőle, hátha jobban megfogja tartani a kontyom.

Meglepődve néztem Robards irányába, aki mellett a mosolygó Kingsley állt. Ő fejezte be legutoljára a tapsolást, és a karján a talárom volt összehajtva.

- Ó, jó napot! – léptem melléjük, mire Kingsley felém nyújtotta a talárom.

- Jó napot, Anabell. Ügyesen teljesített a pályán, megmondom őszintén, jó pár hónapja csináltam meg legutoljára ezt a gyakorlatot, de nem biztos, hogy sikerülne két perc alatt – mosolygott rám, miközben Robards már szólította a következő jelöltet.

- Nos, köszönöm szépen – feleltem megtörölve az izzadt homlokom.

- A hét további napján ugyanúgy ezen a pályán fognak gyakorolni, és a következő héten is. Azonban készüljön fel előre a jövő hétre, mert addigra legalább másfél percre le kell faragnia az idejéből. Ha ez sikerül, akkor megyünk tovább az önvédelemre. Ha azt is teljesíti... Láttam ám, Miss Bowman! Szedheti a sátorfáját...! Nos, ha mind ezt teljesíti – fordult felém vissza. – kivisszük a csapatot terepre, ahol a rejtőzködési tudást mérjük fel. De persze ezeket mind meg kell csinálnia, utána beszélhetünk csak a többiről – fordult el tőlem, majd szólította a következő fiút, akinek fizikumából kiindulva nyertügye volt. – Holnap hétkor, Miss Potter!

- Rendben, viszontlátásra – köszöntem el, majd Kingsley elkísért a liftig, miközben végig tanácsokkal látott el, de alig bírtam rá figyelni az örömtől.

***

Kedves Fred és George!

Minden rendben van, a reggeleimet és a délelőttömet az aurorképzéssel töltöm, délután pedig, ha van erőm, akkor vagy tornázok vagy olvasok különböző varázslatokról, bájital fajtákról, amit jobb, ha ismerek, ha már tényleg auror leszek. Az előző héten sikerült fél percet lefaragnom a pályából, így bent maradtam. Az önvédelmen is jól teljesítettem, a Dawlish nevű aurort (Harry tudni fogja ki ő) nehezen, de sikerült a földre küldenem, miután gonosz módon felrepítő ártással próbálkozott. Lehetséges, hogy már is szereztem egy rosszakarót...

Nincs egy nap pihenőm sem. Holnap kimegyünk terepre a maradék hat társammal, hogy felmérjék a rejtőzködési tudásunkat, és hogy mennyire tudunk bűnügyi helyszínen helytállni. Itt szerencsére nem fenyeget a kiesés, szóval miután ezt begyakoroltam lehet hamarább kivisznek egy igazi csatatérre... őszintén nem is csodálkoznák, manapság rengeteg a bűnözés. Hallottam a múltkori híd balesetről is, ami Londonban történt.

Veletek minden rendben? Kérlek meséljetek el mindent, amiről lemaradok, és Harrynek mutassátok meg a levelet! Mondjátok meg neki, hogy a drága nővére, akiről úgy tűnik megfeledkezett, nem bánja, ha ír neki...! Remussal pedig, ha találkoztok adjátok át az üdvözletem, és a család többi tagjának is!

Szeretettel, Bell

Felkötöttem Hedvig lábára a levelet, aki nem rég az ikrek írását szállította nekem. Pár órát hagytam őt pihenni, hisz sokat repült, majd egy kis elemózsia után útra bocsájtottam őt.

- Azonnal gyere le segíteni! Ha szeretnél vacsorát kapni, akkor azt ajánlom súrold fel a fürdőszobát! – kezdett el dörömbölni Petunia néni a szoba ajtaján, mire felmordulva bezártam Hedvig után az ablakot, majd elindultam a földszint felé, miközben a frissen levágott hajamat a fülem mögé tűrtem.

Dursley-ék nem szólták meg a hajam, amit saját magamnak vágtam, bár az sem érdekelt volna, ha kigúnyolnak, mivel nekem tetszett. Eddig a hátam közepéig ért a hullámos hajam, azonban, hogy könnyebben feltudjam fogni, és hogy leengedve se zavarjon, levágtam, szóval most már a mellemig ért csak a hajam.

***

/Perselus Piton szemszögéből/

Idegesen léptem ki az Odú konyhájából, miközben a hátamon éreztem a sok kérdő pillantást. Aznap este nem csak a Főnix Rendje gyűlésére voltam hivatalos, hanem a Sötét Nagyúr is hivatott, ahol kötelező volt megjelennem, máskülönben el sem bírom képzelni mit kapnák tőle.

Bizonyára beszélni akart velem Draco küldetéséről, és arról, hogy hogyan mártottam bele magam.

Ó, az a szajha Bellatrix. Ha ő nincs, Narcissának eszébe se jutott volna a megszeghetetlen eskü. Akkor nem rám hárulna az a feladat, hogy megöljem őt, Dumbledore-t.

Mintha ők és Albus Dumbledore összebeszéltek volna. Először Albus kerül halálos veszélybe egy gyűrű miatt, amiről nem szól időben, aztán pedig Voldemort erőszakolja rá Dracora, hogy ölje meg Dumbledore-t. Persze Narcissa hozzám jött segítségérét, ki máshoz?

- Sok szerencsét, Perselus – hallottam magam mögött Dumbledore nyugodt hangját, ami után mindenki rájött, hogy hová is készülök. 

És az én lelkem, Dumbledore? Az enyém?

Ökölbe szorítottam a kezem, ahogy végig pörgött a fejemben a beszélgetésünk. Ennyi ideig védelmeztem Lily fiát, aztán pedig 15 év után elárulja nekem, hogy ölésre van szánva a fiú? Hogy az a sorsa, hogy megölje őt Voldemort?

Éveken keresztül sanyargattam önmagam, amiért miattam haltak meg Harry és Anabell szülei, legfőbbként Lily, aztán pedig közli ezt velem. Ez benne volt a jóslatban. Ha én nem szóltam volna a Sötét Nagyúrnak, bizonyára máshogy tudta volna meg. A sorssal nem lehet gúnyt űzni.

Drága, Anabell...

Nem érdemelte azt, amit tettem vele. Bárcsak lett volna rá módom, hogy elmondjam neki, hogy nem használtam ki... hogy nem azért feküdtem vele le számtalanszor, amiért hasonlít Lilyre, hanem azért, mert belé szerettem...

Eleinte azért voltam dühös önmagamra, amiért egy diák iránt érzek így, aztán ez megváltozott, és azért lett bűntudatom, amiért annyi mindent kénytelen vagyok Bell elől eltitkolni.

De legalább már eggyel kevesebb titok... legalább már azt tudja, hogy szerelmes voltam az anyjába...

Voltam...

Most már őt szeretem. Most már miatta védelmezem Harry Pottert. Lily miatt is, de már ő miatta is.

Átvágtam az üres nappalin, azonban amikor elhaladtam a kávézóasztal előtt, megtorpantam.

Egy levél hevert az asztalon az Ő kézírásával. Nem szabadott volna, hisz fenyegetett a lebukás veszélye, azonban nem bírtam magammal, elolvastam.

Persze, hogy a tökkelütött ikreknek szánta a levelet. Bármennyire is feldühítettek az elmúlt években, mégis örültem neki, hogy velük barátkozik, nem is értettem miért.

Nem is csodálkoztam, hogy nincs az Odúban. Az aurorképzés minden idejét elveszi, maximalista, mint ahogy a Roxfortban is volt. Mindent belead, hogy elérje az álmait.

Elmosolyodtam azon, hogy Dawlisht legyőzte párbajban, sosem kedveltem őt, és szinte láttam magam előtt a dühös arcát, ahogy Anabell Lily Potter, egy majdnem tizennyolc éves fiatal boszorkány a földre küldi őt.

Mondjátok meg neki, hogy a drága nővére, akiről úgy tűnik megfeledkezett, nem bánja, ha ír neki...! Remussal pedig, ha találkoztok adjátok át az üdvözletem, és a család többi tagjának is!

Szeretettel, Bell

- Hálátlan kis dög vagy, Harry Potter. A nővéred mindent megtett érted egész életében, hogy neked jó legyen, de te még egy levelet sem tudsz írni neki – morogtam az orrom alatt.

Szeretettel, Bell

Sóhajtottam egyet, majd visszatettem ugyanolyan szögbe a pergament, mint ahogy találtam. Azonban mihelyst elhelyeztem, felszisszentem a fájdalomtól. Hívott. Mennem kellett. Ahová pedig indultam, ott nem volt helye érzelmeknek.

Ó drága, Anabell... mi lesz, ha az is kiderül, hogy miattam haltak meg a szüleid? Hogy hülye voltam, és csak azért kémkedtem Voldemortnak, hogy tartozhassak valahová? Sosem akartam Lily halálát... még a felfuvalkodott Jamesét sem.

***

Jó pár auror társam ferde szemmel nézett rám, amikor Robards kijelentette, hogy átmentem az összes auror vizsgán, és hivatalosan is auror lettem. A többiek még maradtak a megszokott edzésnél, sőt talán még nehezítettek is nekik, mivel lassan letelőben volt a két hónap, és tudniuk kellett, hogy érdemes-e őket felvenni vagy sem. Arra számítottam, hogy irodai munkával kezdem, azonban meglepődtem, amikor reggel nyolckor arra ébredtem, hogy egy sólyom patrónus köröz az ágyam felett.

- Mi a...?! – próbáltam felülni, azonban a nyakláncom beleakadt a párnámba.

- Potter, rendbontás az Abszol úton, Ollivander boltjánál. Van tíz perce, hogy ott legyen – hallottam Robards hangját, ami a patrónusból érkezett, majd a sólyom köddé vált.

Azonnal átöltöztem a pizsamámból egy barna egyenes szárú nadrágra és felvettem hozzá egy vékony fehér inget és a hosszú fekete taláromat. A maradék időben gyorsan kimostam a fogam és kontyba fogtam a hajam, majd rohantam is a földszintre, hogy felkapjam az ott felejtett fekete mokaszinomat.

- Mégis hová rohansz? – kiáltotta el magát Vernon bácsi, aki felbőszült a lépcsőn való dobogástól.

- Munkám van – mondtam felhúzva a cipőt a lábamra, majd a kezembe fogva a pálcámat azonnal hoppanáltam az Abszol útra.

Az aggodalmam nem volt alaptalan. Az emberek sikoltozva futottak, ahová csak tudtak, míg az aurorok a halálfalókkal harcoltak, akik sorban dehoppanáltak.

- Pontos vagy – kiáltott felém Robards, aki leterített egy halálfalót, majd egy másikra célzott, akinél csupán annyit ért el, hogy a maszk leesett az arcáról. Greyback volt az.

- Capitulatus! – céloztam Greyback felé, akit amikor megláttam görcsbe ugrott a gyomrom. A vérfarkas, aki átváltoztatta Remust és több kisgyereket is alaptalanul támadt meg.

Greyback vicsorogva kivédte a bűbájom, egy pálca legyintéssel felébresztette a Robards által elkábított halálfalót, majd egyszerűen csak dehoppanált.

Maradt még három maszkot viselő halálfaló, három auror ellen, mivel az elkábításból felébredt halálfaló is azonnal dehoppanált.

- Ne hagyjátok, hogy elmeneküljenek! – kiáltotta Robards.

Felvettem egy halálfalóval a harcot, azonban bármennyire is próbáltam lefegyverezni őt, nem tehettem semmit, mert pár percen belül dehoppanált ő is, mihelyst megtalálta a megfelelő alkalmat.

Egy másik halálfaló – aki elkábította az egyik auror társamat –, ahogy meglátott engem olyan volt, mintha megtorpant volna. Ki is használtam a lehetőséget, és támadtam is.

Obstructo!

A Halálfaló úgy tűnt nem támad, csupán védekezik, amin meglepődtem.

Obstructo!

Ismét kivédte, majd a kezében lévő rabot átlökte egy másik társának, aki nevetve dehoppanált, ezután pedig egy mögöttem álló aurort hatástalanított, aki összeesett. Miért nem rám támad?

Capitulatus! Petrificus Totalus!

Folyamatosan elirányította a varázslataimat, vagy védőbűbájt alkalmazott. A következő pillanatban pedig egy vörös fénycsóvát küldött felém, amit úgy ítéltem meg, hogy egy kábító-átok, így egy védőbűbájjal kitudtam védeni.

Hirtelen elindult felém, aminek láttán kissé megtántorodtam, de tovább folytattam a támadást, de haszontalanul, mert csak időnként torpant meg, vagy esett el majdnem.

-Mégis mit akar? – ziháltam dühösen, ahogy láttam, hogy nem akar tágítani.

A halálfaló felemelte a bal pálcátlan kezét, és a nyakamra mutatott. Értetlenül kaptam oda, majd megéreztem az ujjaim alatt a Perselustól kapott nyakláncomat, amit egy reparo-val sikerült megjavítanom. Lehet, hogy már nem védelmezett, de bármennyire is elakartam Perselust engedni, nem sikerült, így továbbra is hordtam... bármennyire is fájt.

-Perselus? – suttogtam döbbenten. A halálfaló leengedte a kezét, majd dehoppanált. Nem... az lehetetlen. Miért Perselus rabolt volna el egy embert a többi halálfalóval együtt? Ő csak egy kém.

- Jól van, Anabell? – lépett mellém a ziháló Robards, miközben nem is rám figyelt, hanem a földön fekvő aurorokra.

- Kutyabajom, nem támadt rám a halálfaló, csak védekezett – mondtam monoton hangon, miközben okklumentálni kezdtem, ahogy éreztem, hogy érzelmek át akarnák venni a fejem felett az irányítást. Ha nem okklumentálnék bizonyára lerogynák a földre az értetlenségnek és a szomorúságnak utat engedve.

- Feltűnt, hogy csak menekült a többség. Valakit elvittek – mondta, miközben odasietett az egyik elkábított társához, és egy Finite után felébresztette.

- Vannak halottak? – kérdeztem az egyik földön fekvő kollégámhoz sétálva, akinek úgy tűnt, hogy egy sebesült lábon kívül nincs több baja, így talpra segítettem.

- Nem tudom. Jól figyeljen rám! – lépett elém megragadva a karom, így kénytelen voltam az aurort elengedni, hogy egy lábon állva tartsa meg magát. – Két lehetősége van: vagy a Szent Mungóba szállítja a sebesült társait vagy maga marad az ébredező Williamsonnal, és felmérik a telepet – hányan sérültek meg, miféle károkat okoztak ezek a mocskok, és ami a legfőbb: kit vittek el.

- Maradni szeretnék – válaszoltam habozás nélkül.

- Akkor lásson munkához. Williamson? Jól érzi magát? – fordult a felkelő férfi felé, akinek hajgumival felfogott hosszú haja félig szétjött.

- Megmaradok – állt fel nehezkésen, miközben újra felfogta a haját. – Jöjjön, Potter. Nézzük meg mi is történt itt – szólt az irányomba, mire Robardson átkarolta a mellettem álló sebesült társunkat, és dehoppanált vele a Szent Mungóhoz.

Williamsonnal elindultunk a betört üvegű Ollivander boltja felé megnézni, hogy mi történt. Nem volt szükség az embereket elküldeni a környékről, mert a rövid csata miatt teljesen kiürült a helyszín. Látszólag a pár bolttal arrébb lévő Weasley Varácsvicc Vállalat is zárva volt.

- Mr. Ollivander? – szólt be az ajtón Williamson, azonban válasz nem jött.

- Avensegium – emeltem fel a pálcámat a kinyílt ajtóra célozva, nyom után kutatva, azonban senki sem érintette meg, így nem tudtam beazonosítani, hogy ki volt a rablók között.

- Bemért valakit? – kérdezte.

- Nem. Varázslattal nyithatták ki az ajtót – mondtam. – Azonban a halálfalók között láttam Greybacket...

- Legalább egyről tudunk – morogta kelletlenül, majd belépett a boltba. – Mr. Ollivander? – szólította ismét a pálcakészítőt Williamson.

- Itt is harc folyhatott... nézzen szét – mondtam frusztráltan. – Pálcák szanaszét repülve, pergamenek... az asztal ketté repedve – nyeltem egyet.

- Ellenőrzöm ezt a részt, hogy nem-e hagytak nyomot. Maga menjen hátra a raktárba, hátha megtalálja Ollivandert – mondta Williamson, mire bólintva egyet elindultam a raktár felé.

Az én pálcámat is a raktárból hozta elő hét évvel ezelőtt...

- Mr. Ollivander? – nyitottam be az ajtón, azonban a raktár üres volt, és látszólag makulátlan.

- Demonstrate! – írtam le egy kört a pálcámmal, hogy az egész szobára kitudjam szórni a varázslatot, azonban semmilyen álcázott dolgot nem találtam a raktárban. Mielőtt még kimentem volna, még egyszer körbe néztem, de nem fedeztem fel semmit se, így visszamentem Williamsonhoz.

- Nem találtam semmit és Ollivander sincs meg.

- Gondoltam – jött a közömbös válasz. – Szórjon ki maga is egy nyomkövető bűbájt, mert már az enyémnek eltűnt a hatása – pillantott rám feszülten.

- Appare Vestigium – emeltem fel a pálcám, majd eltátottam a szám attól, amit láttam.

Aranypor vette körül a lábnyomokat és a levegőben az átkok útját, felfedve, hogy mi is történt.

- Mondja el mit lát, szeretném tudni, hogy egyezik-e a véleményünk – szólalt meg Williamson.

- Az összes halálfaló, akit elébb kint láttunk egyszerre jöttek be az ablakon és ajtón keresztül – mértem végig a törött szilánk darabokat. – Mindannyian támadtak Ollivanderre, de a varázslatok alapján, amit kilőttek – ráncoltam a homlokom – nem akarták megölni őt. Ollivander az, akit elraboltak – mondtam, miközben nyeltem egyet, ahogy a polcok felé pillantottam, amiről lezúdult az összes pálca. – Ollivander bizonyára megsérülhetett, mert a polcon látszik, hogy hatalmas erővel repült neki, máskülönben nem esett volna ki a helyéről az összes pálca...

- Igen, egyetértek minden szavával. Lehetséges, hogy a halálfalók tudjukkinek akartak keresni valamiféle erős pálcát? – kérdezte aggódva.

- Nem. Neki nincs szüksége erősebb pálcára... az ereje így is túlhalad mindenen – mondtam ökölbe szorítva a kezem.

- Hívok erősítést. Le kell zárni ezt a boltot, addig maga menjen vissza a parancsnokságra és írja meg a jelentést, hogy legalább már azzal ne keljen vesződnünk – javasolta, mire bólintottam egyetértésemet kifejezve.