Bizonyára egy egész napot át aludhattam, mert amikor legközelebb felébredtem, megint sötétség borult a gyengélkedőre.

Üresnek éreztem magam. A fájdalmaim visszatértek, így egy halk nyögés társaságában ültem fel az ágyon, és tettem le a mezítelen talpam a hideg csempére. Ahogy felálltam, kissé megszédültem, de megtámaszkodtam az ágyam szélében. A függönyömet elhúzva kipillantottam a csendes gyengélkedőre, ahol csak a halk szuszogás hallatszódott. Velem szemben elhúzott függöny mögött Ron, míg egy másik ágyon, közvetlen mellette Hermione bóbiskolt. Harry nem volt a kórteremben. Ezek szerint őt kigyógyította Madam Pomfrey seperc alatt, ahogy Ginnyt, Neville-t és Lunát is.

Ahelyett, hogy beszéltem volna Siriussal az elmúlt időszakban, helyette haragudtam rá azért, amit tizenöt éves korában elkövetett...

Megráztam a fejem a gondolat után, és helyette próbáltam a szép pillanatainkra gondolni. Ahogy eszembe jutott a Grimmauld téri táncunk a konyhában egyből elmosolyodtam, de ezzel egy időben elszorult a torkom is.

Egy halk sóhaj után visszaindultam az ágyamhoz, azonban a gyengélkedő ajtaja egy halk nyikorgás társaságában kinyílt. Egy sötét alakot véltem felfedezni, aki amikor meglátott megtorpant.

Perselus lassú mozdulatokkal bezárta az ajtót, majd elindult felém.

- Feküdnöd kéne – szólt aggódó hangon.

- Tudom – mondtam, majd megköszörültem a torkom, hogy ne legyen olyan rekedtes a hangom. – Mióta vagyok itt? – kérdeztem összefonva a mellkasom előtt a karom, azonban ez nem volt jó ötlet, mert azonnal felszisszentem a fájdalomtól, mire Perselus közelebb lépve hozzám, és óvatos mozdulatokkal az ágyam felé kormányzott. – Mióta vagyok itt? – ismételtem el a kérdésem, miközben leültem az ágyamra.

- Még csak egy napja – válaszolt. – Nagyon megsebesültél, tisztában vagy vele?

- Igen – válaszoltam közömbösen.

- Enyhe agyrázkódás, másodfokú égési sérülés, vérveszteség és...

- Nem számít, Perselus – csuklott el a hangom, miközben végig simítottam a bal vállamon és alkaromon, ahonnan a legtöbb vért veszítettem és ahol az égési sérülés is volt. – Fölösleges volt az egész... Sirius meghalt – mondtam ki, azonban már nem volt erőm sírni se.

- Igen, hallottam... sajnálom – mondta az arcomat vizslatva.

- Az öcsém...?

- Egyben van. Beszélt vele Dumbledore még az incidens után. Bizonyára ő majd felvilágosít, hogy miről...

- Mármint Dumbledore vagy Harry világosít fel?

- Azt nem tudom biztosra – rázta meg a fejét, mire nyeltem egyet.

- Megvédett a nyaklánc, amit kaptam tőled. Ha az nincs, akkor én lehet...

- Csinálni fogok egy újat. Ha kell minden erőmet beleadom – mondta Perselus komoly arccal, és látszott rajta, hogy megkönnyebbül attól, hogy még a minisztériumban is védelmezni tudott. Felettem állva végig simított az arcomon, miközben próbált az érzelmeiben olvasni.

- Perselus, van valami, ami nem hagy nyugodni – pillantottam rá, mire felvonta a szemöldökét, és abbahagyta a simogatást. – Bizonyára tudsz a legtöbb dologról, ami a Minisztériumban történt, így nem kezdem elölről elmesélni a szemszögemből, azonban erről tudnod kell, és választ szeretnék rá... lehetőleg olyat, ami megnyugtat – haraptam az ajkamba, mire Perselus értetlenül nézett rám. Ideges. Valamiért nyugtalan.

- Miről van szó? – kérdezte lassan, megnyomva a szavait.

- Lucius lefogott engem, miután egy másik halálfaló szorításából kiszabadultam... és mondott valamit – mondtam, miközben Perselus arcát fürkésztem. – Idézem – köszörültem meg a torkom. –, van egy ismerősöm, aki imádna téged... a sárvérű anyádért is oda volt fél életén át, biztos örülne neked...

Perselus szeme kikerekedett a váratlan mondanivalómtól, és úgy tűnt, köpni nyelni nem tud.

- Perselus... mondj valamit – csuklott el a hangom, de már tudtam a választ. – Ugye nem rád gondolt Malfoy? Ugye nem te voltál szerel... – Perselus szorosan lehunyta a szemét, majd lassan elfordította tőlem az arcát, hogy csak az arcába lógó haját láthassam. – Perselus... – suttogtam, miközben éreztem, hogy egy forró könnycsepp kibuggyan a szememből. – Te szerelmes voltál anyámba... és nem mondtad el? – vártam, hogy mondjon valamit, de a válasz nem jött. Helyette elfordított arccal állt felettem, miközben én csendesen rákezdtem a sírásra. Nem érdekelt, hogy a váll remegésemtől belehasít a sebembe a fájdalom. Ez sokkal jobban fájt... sokkal jobban fájt, amit megtudtam.

- Nem akartam elmondani, mert...

- Mert? – néztem fel rá, Perselus pedig előhúzta a pálcáját, hogy egy hangtalanító védőbűbájjal lássa el a területet.

- Mert félreértetted volna a helyzetünket! – nézett rám végre.

- Félreérteni? – horkantottam fel, dühösen letörölve a könnyeimet. – Ugyanúgy nézek ki, mint anyám! – tártam szét a karom fájdalmasan. – Amikor azt mondtad, hogy jobb, ha nem tudok bizonyos dolgokról... akkor mire céloztál még ezen kívül? Mennyi eltitkolni való van még, amit tudnom kéne? Hm? – álltam fel, Perselus pedig szótlan maradt ismét. – Szerelmes voltál anyámba, és mivel nem kaphattad őt meg, beérted velem is – fordultam el tőle fájdalmasan nevetve.

- Ez nem igaz!

- Nem? – fordultam felé dühösen. – Akkor mond a szemembe okklumencia nélkül! Még mindig szereted anyámat? Azért lehettem a szeretőd, mert hasonlítok rá? – köptem a szavakat. Perselus kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de vissza becsukta. A habozása pedig mindenre választ adott számomra. – Értem – mondtam keserűen. – Menj el. Nem akarlak látni.

- Anabell, én...

- Nem! – szóltam közbe könnyes szemekkel. – Elveszítettem a gyámapámat... a barátaim meg sebesültek, ÉN megsebesültem! Halálfalókkal harcoltam a semmiért, és Lucius Malfoytól kellett megtudnom, amit te nem bírtál a szemembe mondani... menj el. Egyszer talán megtudom majd neked ezt bocsájtani, de az nem a közel jövőben van – mondtam végig a szemébe nézve. – Látod, Perselus? Én most is őszinte vagyok veled. Te képes vagy erre? – ráztam meg a fejem. – Mert én erősen kétlem.

Perselus keserű arcot vágva elfordította a fejét, kezét pedig ökölbe szorította. Pár másodperc múlva aztán a suhogó talárjával együtt elhagyta a gyengélkedőt, én pedig ott maradtam az összetört szívemmel, ami ezúttal már két férfit is hiányolt.

***

Ő, akit nem nevezünk nevén, visszatért *

Nem volt erőm elolvasni az újságcikket, bármennyire is szerettem volna. Ront átköltöztették a mellettem lévő ágyra, mivel a társaság kikönyörögte, így könnyebb dolguk volt, nem kellett egyik ágyról a másikra szaladgálni. Azt hitték, hogy nagy fájdalmaim vannak, és azért nem bírok kikelni az ágyból, de erről szó sem volt. Nem amiatt nem keltem fel. Túlságosan rosszul voltam mentálisan, hogy elhagyjam az ágyat.

Harry azonban legalább annyit elárult nekem, hogy mi történt a minisztériumban azután, hogy én elájultam. Lemaradtam Dumbledore és Voldemort harcáról, azonban azt nem sajnáltam, hogy nem láttam, ahogy Voldemort megszállja Harry testét. Az túl fájdalmas lett volna látnom.

- Flitwick eltüntette az ikrek és a te mocsarad. Kábé három másodpercébe került. De az ablak alatt meghagyott egy kis részt, és elkerítette... Azt mondta, megőrzésre méltó bűbáj.

Csak távoli hangként hallottam Ginny vidámnak tűnő hangját, gondolatokban teljesen máshol jártam, sokkal fájdalmasabb helyeken. Azonban az okklumencia miatt nem láthatták rajtam, hogy mennyire is pocsékul vagyok, csak annyit maximum, hogy elbambultam.

- Emlékművet akart állítani az ikreknek * – beszélt teli szájjal Ron. – Különben ezt mind ők küldték... látom neked is van pár bontatlan csomagod, Bell.

- Hm? – pillantottam fel.

- Hogy neked is van pár bontatlan csomagod. Biztos az ikrek küldték! Jól mehet nekik az üzlet.

- Igen, igen, biztos ők – bólogattam.

- Umbridge vajon egyben van? – kérdezte Harry kuncogva, miközben átnézett a szemközti ágyra, ahová most Umbridge került, aki a mennyezetet bámulva feküdt.

- Madam Pomfrey azt mondja, sokkot kapott * – suttogta Hermione.

- Szerintem krónikus sértődöttségben szenved * – mondta Ginny.

- Így kell csinálni, attól felélénkül * – szólt Ron, majd patadobogást kezdett utánozni a nyelvével, amitől Umbridge azonnal felült az ágyán, és rémülten körbepislogott.

- Rosszul van, tanárnő? * – nézett ki Madam Pomfrey a szobájából.

- Nem... nem... * – motyogta Umbridge visszafeküdve. – Nem, csak rosszat álmodtam... *

Hermione és Ginny Ron takarójába nevettek bele Umbridge reakcióját látva.

A gyengélkedő ajtaja kinyílt, mire mindenki abbahagyta, amit épp csinált. McGalagony professzor lépett be rajta egy mankóval a karja alatt, de még így is tekintély parancsoló módon. Bátor nő, amikor Umbridge-dzsék megtámadták őt, senki se gondolta volna, hogy annyi csapást elbír. Mindezt Hagrid védelmezéséért. 

- Miss Potter, ha úgy érzi felbír kelni az ágyból... – köszörülte meg a torkát. – Az igazgató úr beszélni óhajtana magával.

Ledobva magamról a takarót lassú mozdulatokkal felültem az ágyon, majd kissé szédülve, de levettem az ágyam melletti fogasról a taláromat, majd magamra terítettem.

- Megyek – mondtam rekedt hangon. Az összes barátom csendesen bámult engem, senki sem mert szólni. Talán csak most tűnt fel nekik igazán, hogy eddig csendben hallgattam őket, és semmit sem szóltam hozzá a beszélgetéshez.

- Rendben leszel, Bell? – kérdezte Harry szomorú arckifejezéssel. A fájdalomból, ami a szemében volt, arra következtettem, hogy tudja miről fog velem Dumbledore beszélni.

- Persze – feleltem rá sem nézve, majd McGalagony oldalán elindultam az igazgatóiba. Harry azt mondta, hogy egyelőre még nem szeretne arról beszélni, ami az igazgatóiban elhangzottak, mivel úgy gondolta, hogy nekem is magyarázatot fog adni mindenre. Nem is vitatkoztam vele, valahol gondoltam, hogy milyen nehéz témáról lehetett szó. Az öcsémmel még Sirius haláláról sem beszéltünk. Valahogy mind a ketten úgy éreztük, hogy túl korai lenne. Azzal véglegesítenénk a dolgokat. Talán majd Dumbledore beszéde után úgy fogjuk érezni, hogy itt az idő.

McGalagony kimondva a jelszót végig simított a vállamon, majd nézte ahogy elindulok a csigalépcsőn felfelé az igazgatói irodába. Dumbledore amikor kiszólt, hogy ''szabad'', egy reszketeg sóhajjal benyitottam a tölgyfa ajtón, hogy szembe találjam magam Dumbledore szomorkásan mosolygó arcával.

- Jó napot, igazgató úr! – köszöntem megadva a kellő tiszteletet, miközben szorosabbra húztam magamon a talárom.

- Jó napot, Anabell. Kérlek foglalj helyet – mutatott kezével a vele szemben lévő székre, mire lassú mozdulatokkal odasétáltam, és leültem. – Beszéltetek Harryvel arról, hogy mik hangzottak el itt? – kérdezte.

- Nem, egy szót sem ejtettünk a történtekről. – ráztam meg a fejem közömbös arckifejezéssel.

- Akkor hát kezdem elölről. Megérdemled te is a magyarázatot – sóhajtott fáradtan. Elfordítva a fejemet végig néztem az alvást szimuláló volt igazgatók portréin, majd visszafordultam Dumbledore-hoz várakozóan. – De először is... hogy érzed magad?

- Nem szeretnék az érzéseimről beszélni, igazgató úr – húztam szomorú mosolyra a szám. – Megkérhetem, hogy ezt mellőzzük?

- Ha így gondolod, akkor rendben – bólintott, majd megköszörülte a torkát. – Én tehetek róla, hogy Sirius meghalt * – jelentette ki őszintén, mire elkerekedett a szemem.

- Tessék...? – kérdeztem, mintha csak rosszul hallottam volna.

- Javarészt én tehetek róla. Sirius bátor, okos és energikus férfi volt, s az ilyen ember számára elviselhetetlen, ha lapulnia kell, mikor veszélyben tud másokat. Tudom, hogy az öcséd, Harry habozás nélkül a minisztériumba akart menni, te pedig úgy gondolom, hogy először megakartál győződni arról, hogy Sirius tényleg veszélyben van-e... – megerősítést várva nézett rám, így hát bólintottam. – ...viszont, ha őszinte lettem volna Harryvel, vagy legalább veled, akkor tudhattad volna, hogy Voldemort a Jóslatok Termébe akarta csalni Harryt. Ha ezzel tisztában lettetek volna, vagy legalább te tudtad volna, akkor könnyen átláttatok volna a szitán, és akkor Siriusnak nem kellett volna titeket követnie. Én vagyok tehát a felelős a történtekért.

Néma csendben hallgattam az öreg igazgató szavait, és úgy éreztem, hogy teljesen lefagytam. Sosem gondoltam volna, hogy ő a hibás. Még a saját öcsémet is könnyebben tudtam volna hibáztatni, mint Dumbledore-t, aki látszólag mindig megfontoltan döntött.

- Értem – szóltam hűvösen, és ebbe az egy szóba próbáltam belesűríteni mindent, amit érzek: a csalódottságot, a dühöt és a szomorúságot is.

- Belátom, hogy arra, amit tettem, és amit az öcséddel elmulasztottam megtenni, arra a korom nyomja rá a bélyegét. Te, ifjú lévén, nem tudhatod, hogyan gondolkodik és hogyan érez egy idős ember. Az öregen viszont számon kérhető, ha elfelejti, milyen volt fiatalnak lenni. Én pedig, úgy tűnik, az utóbbi id...

- Nem kell az efféle magyarázat, igazgató úr – szóltam közbe hidegen, miközben úgy döntöttem, hogy okklumentálnom kell. Nem érdemelte meg, hogy lássa az igazi érzelmeimet. – Azonban, ha megengedi feltennék pár kérdést.

- Nemsokára felteheted a kérdéseidet, azonban tartozok még egy magyarázattal, ami az öcséddel kapcsolatos – mondta az arcomat kémlelve. Észrevette, hogy okklumentálok.

- Hallgatom, tanár úr – biccentettem közömbösen.

- Mikor tizenöt éve észrevettem Harry homlokán a sebhelyet, már akkor tudtam, hogy ez egy dolgot jelez: elválaszthatatlanul összekapcsolódott Voldemorttal. – bólintottam, hogy folytathatja. – Ez be is bizonyosodott, amikor belépett a varázsvilágba, és a sebhelye jelezte Voldemort közeledését és a heves érzelmeit. Egy idő után elkezdtem attól tartani, hogy Voldemort rájön, hogy miféle kapcsolat áll fenn Harry és közte. Ez meg is történt: egy alkalommal olyan mélyen hatolt az elméjébe...

- Hogy megérezte Harry jelenlétét. Ez akkor történhetett, amikor látta, hogy Mr. Weasley-t megtámadja Voldemort kígyója. Jól mondom? – vontam fel a szemöldököm, mire Dumbledore egy óvatos mosollyal bólintott.

- Okos vagy, Anabell, ehhez kétség sem fér. – nem volt erőm elmondani, hogy ezt Perselustól tudom, így csak tovább okklumentáltam és hallgattam az igazgatót. – Felmerülhetett benned az a kérdés, ahogy Harryben is, hogy miért nem én tanítottam okklumenciára őt? Miért kerültem Harryt és akár téged is? Erre egyszerű a válasz: féltem, hogy ha Voldemort rájön erre a kapcsolatra, és észreveszi, hogy Harry jó kapcsolatot ápol velem, akkor rákényszeríti, hogy kémkedjen utánam. Ez rád is érvényes, mert ha Harry szemén keresztül meglátta volna, hogy esetleg te ápolsz velem jó viszonyt, szintúgy kémkedhetett volna utánad. Féltem, hogy felhasználná Harryt, és most már rájöttem, hogy nem volt alaptalan az aggodalmam. Ritkán kerültek egymás közelébe, de olyankor látni véltem Voldemort árnyékát a szemében...

Egy rövid ideig csend telepedett közénk, ahogy várta Dumbledore, hogy reagáljak, azonban nem szóltam semmit.

- Piton professzor megtudta – folytatta Dumbledore –, hogy hónapok óta...

- Mellőzhetnénk ezt a témát is, igazgató úr? – kérdeztem, miközben meghagytam a közömbös álarcom. Nem akartam Perselusra gondolni. – Tisztában vagyok vele, hogy tudomást szerzett Harry álmairól, és hogy azok összefüggenek Voldemort gondolataival. Lemerem fogadni, hogy azért Harryt csábította a Misztériumügyi Főosztályra, mert csak Harry vehette le a jóslatot. Azzal is tisztában vagyok, hogy ha Harry komolyan vette volna az okklumencia órákat, akkor ez a harc nem történt volna meg. Engem az érdekelne jobban, hogy ha Harry betört Umbridge irodájába és beszélt Siporral, aki azt állította, hogy Sirius nincs otthon... akkor hol volt, ha nem a minisztériumban? – kérdeztem hátra dőlve a székemen.

- Sipor nem mondott igazat * – szólt nyugodtan Dumbledore. Fájdalmasan lehunytam a szemem, miközben éreztem, hogy a belehasít a fájdalom az üres szívembe. Bárcsak megbűnhődne Sipor a hazugságáért. – Sipornak nem gazdája Harry, így nyugodtan hazudhatott neki, még csak meg se kellett büntetnie magát érte. A manó azt akarta, hogy elmenjetek a Mágiaügyi Minisztériumba.

- Miért akarta, hogy odamenjünk? – kérdeztem monoton hangon, miközben Dumbledore merengőjét bámultam, ami ott volt nem messze a jobb oldalán.

- Sajnos úgy áll a dolog, hogy Sipor hónapok óta két urat szolgált. *

- Hogy csinálta? Hisz évek óta nem tette ki a lábát a Grim... – elnémultam ahogy eszembe jutott egy emlékfoszlány. Felhorkantottam, miközben a székem karfájára csaptam a tenyeremmel, nem is foglalkozva a fájdalommal, ami végig szántott a bal karomon és a vállamon. – Amikor megérkeztünk a Grimmauld térre Mr. Weasley balesete után, Sirius elküldte Siport. Szó szerint azt kiabálta neki, hogy ''kifelé''.

- Igen, Anabell. Sipor ezt úgy értelmezte, hogy menjen ki a házból. Felkereste a Black család egyetlen tagját, akit még tisztelt valamennyire: Sirius unokatestvérét, Narcissát. Lucius Malfoy feleségét.

Sok erőt bekellett váltanom, hogy ne törjek ki az okklumencia pajzsomból, és ne kezdjek el az igazgató szeme láttára dühöngeni.

- Hogy szerzett erről tudomást, professzor úr? – kérdeztem rá emelve a tekintetem.

- Sipor maga mondta el a minisztériumi támadás előtti estén. Harry figyelmeztetését Piton professzor úgy értelmezte, hogy újabb víziója volt az öcsédnek, s hogy látta, amint Siriust csapdába ejtik a Misztériumügyi Főosztályon. Megpróbált ő is kapcsolatba lépni Siriussal, de a rend tagja nem szorulnak Dolores Umbridge kandallójára, ha titokban beszélni akarnak egymással. Piton professzor így hát megtudta, hogy Sirius él, és a Grimmauld téren van, biztonságban.

- És mivel Harryék nem tértek vissza a Tiltott Rengetegből, és egy idő után mi is eltűntünk Umbridge irodájából, gondolom értesítette a Rendet – sóhajtottam, mire Dumbledore bólintott.

- Alastor Mordon, Nymphadora Tonks, Kingsley Shacklebolt és Remus Lupin, Piton jelentkezésekor épp a főhadiszálláson tartózkodtak. Piton professzor azt kérte, Sirius ne menjen velük, ugyanis kellett valaki, aki beszámol nekem a történtekről, ha majd ígéretem szerint megérkezem a Grimmauld térre. Maga Piton professzor arra készült, hogy kutatni kezd Harry után a Tiltott Rengetegben. Sirius azonban ragaszkodott hozzá, hogy részt vegyen a mentőakcióban, így Siporra bízta a tájékoztatást. Így hát, amikor megérkeztem percekkel a csapat távozása után, a kacagó házimanótól kellett megtudnom, hova ment Sirius.

- Szóval nevetett – mondtam közömbös arccal magam elé meredve, azonban legbelül undorodtam Siportól. – Mit tudtak meg tőle Malfoyék? – kérdeztem az igazgatóra nézve.

- Fajának bűvös kötelmei alól nem bújhatott ki, nem szeghette meg Sirius parancsát, és nem Sipor a rend titokgazdája, így hollétünket nem árulhatta el nekik, se a terveinket. Lényegtelennek tűnő információkat adott ki Narcissának, amit Sirius nem tekintett titoknak, de Voldemort számára nagyon is értékesek voltak.

- Például micsoda?

- Például, hogy Sirius rajtad kívül Harryhez ragaszkodik a legjobban a világon. Hogy Harrynek Sirius az apja és a bátyja egy személyben. Sipor közlése világossá tette Voldemort számára, hogy az öcséd a világ végére is elmenne Sirius Black után.

- Szóval Sipor Malfoyék parancsára hazudott Harrynek.

- Igen, így van.

- Professzor...

- Tessék, Anabell – mosolygott rám szomorúan.

- Maga hallotta a jóslatot? – kérdeztem gyorsan témát váltva.

- Tizenhat éve a Szárnyas Vadkan emelti helyiségében Sybill Trelawney, aki akkor jelentkezett a jóslástan tantárgy tanítására, mondta el nekem – állt fel a székéről, majd a merengőhöz sétálva a pálcájával megbökte az ezüstös anyag tetejét, ami aztán kavarogni kezdett a merengőben. A pálcájával elém kormányozta, és a merengőből Sybill Trelawney miniatűr énje emelkedett ki és szólalt meg rekedtes, éles hangján.

Közeledik az Egyetlen, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött... azoknak születik, akik háromszor dacoltak vele, s a hetedik hónap halála szüli őt... A Sötét Nagyúr egyenrangúként jelöli meg, de benne olyan erő lakik, amit a Sötét Nagyúr nem ismer. És egyikük meghal a másik keze által, mert nem élhet az egyik, míg él a másik... Az Egyetlent, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött, a hetedik hónap halála szüli... *

Trelawney professzor lassan forgó alakja visszasüllyedt a merengőbe, majd eltűnt.

Olyan hevesen vert a szívem, hogy féltem maga Dumbledore is meghallja a fülemben dobogó vért.

Az igazgató hagyta, hogy csendben átgondolhassam az elhangzottakat. Nehezemre esett okklumentálni, de egy belső kényszer mégsem engedte, hogy Dumbledore olvasni tudjon az érzelmeimben, gondolataimban. Lehajtottam a fejem, miközben lábammal dobogva a padlón gondoltam át Trelawney jóslatát.

- Nem élhet az egyik, míg él a másik... – suttogtam. – Neville Longbottom is július végén született, akárcsak Harry – néztem az igazgató szomorú arcára. – Akár ő is lehetett volna a kiválasztott!

- Azonban Voldemort úgy gondolta, hogy Harry az. És amikor megjelölte Harry homlokát, azzal beteljesült a jóslat: Voldemort egyenrangúként jelölte meg. Őt választotta, nem Neville-t.

- Hogyan szerzett tudomást Voldemort a jóslatról?

- Mint ahogy ti is megtanultátok a saját károtokon, úgy én is: a Szárnyas Vadkanban a falnak is füle van. Az volt a szerencsém, jobban mondva a szerencsénk, hogy a kíváncsiskodót a jóslat elhangzása közben megtalálták és kidobták a kocsmából.

- Ki volt az a kíváncsiskodó? – kérdeztem felvont szemöldökkel. – Ha szabad kérdeznem – tettem hozzá.

- Attól félek, Anabell, hogy csak idők kérdése, és úgy is megtudjátok – mondta, miközben én megráztam a fejem. Még mindig a jóslat járt a fejemben szüntelenül.

- Szóval Harrynek meg kell ölnie Voldemortot, hogy élhessen...

- Attól tartok igen.

Csend telepedett közénk. Már készültem felállni, hogy távozhassak, azonban Dumbledore ismét megszólalt.

- Tudod miért a nagynénéteknél helyeztelek el titeket? – kérdezte nyugodtan, ezúttal ő váltva témát.

- Az elhangzottak után gondolom valami köze volt a jóslathoz – válaszoltam unottan, majd gondolatban megpofoztam magam, amiért undok voltam az igazgatójával. – Elnézést.

- Egy olyan ősi bűbáj védelmére bíztalak titeket, amit Voldemort ismer, de megvet és ezért mindig is alulbecsült. Természetesen arról beszélek, hogy édesanyátok az életét adta Harryért. Édesanyátok vérébe helyeztem hát minden reményemet, és átadtalak titeket az egyetlen élő rokonotoknak, a húgának.

- Petunia néni nem szeret minket – horkantottam fel.

- Azonban befogadott titeket! – vágta rá Dumbledore. – Ha utálkozva is, de magához vett titeket, ezzel teljessé tette a Harryre mondott bűbájomat. Édesanyátok áldozata folytán a vér köteléke volt a legerősebb védőpajzs, amit adhattam Harrynek.

- Ezt nem teljesen értem – ráncoltam a homlokom.

- Amíg Harry az otthonának nevezi a házat, ahol édesanyátok vérrokona él, addig ott Voldemort nem érhet hozzá, nem árthat neki. Ezt a nagynénétek is tudja, leírtam neki abban a levélben, amit veletek együtt a ház küszöbére helyeztem. Petunia Dursley tudja: Harry életét védi vele, hogy otthont ad nektek.

- Szóval nyáron a rivallót, amikor kiakartak minket tenni Dursley-ék... maga küldte? – húztam apró mosolyra a szám.

- Úgy véltem – felelte finom biccentéssel. –, hogy szükséges lehet emlékeztetnem őt a szerződésre, amit a befogadásotokkal megpecséltelt. Feltételeztem, hogy a dementorok támadása ráébreszti, milyen veszélyekkel jár Harry jelenléte a házában.

- Lenne még egy utolsó kérdésem, Dumbledore professzor – néztem a kék szemeibe. – Miért nem szólt a jóslatról Harrynek hamarább? Vagy legalább nekem? Tudja, megelőzhettük volna a bajt...

- Igen, ezzel sajnos tisztában vagyok – sóhajtottam. – A válasz egyszerű: féltettelek titeket. Azt akartam, hogy boldogok legyetek, hogy gyerekek maradhassatok azonban...

- Azonban elég nehézségen mentünk át így is. Ez már nem nyomott volna sokat a vállunkon – ráztam a fejem.

- Most már bánom – mondta őszintén, mire a szavait emésztve lassan bólintottam. – Piton professzor nagyszerű munkát végzett veled – húzta óvatos mosolyra a száját, mire éreztem, hogy megkövülök a székben. Okklumentálj... okklumentálj...

- Hogy érti, professzor? – kérdeztem rezzenéstelen arccal.

- Az egész beszélgetésünk alatt kevés alkalommal sikerült csak kikövetkeztetnem, hogy mire gondolsz vagy esetleg érzel. Sőt, talán azt is rosszul – mosolygott.

- Nos, igen. Nekem így könnyebb – szóltam közömbösen.

- Elrejteni az igazi érzelmeidet? Hisz az tesz igazán emberré, Anabell.

- És az tesz sebezhetővé is – nyeltem egyet. – Nekem így jó. – mondtam keményen.

- Ha megengedsz egy észrevételt...

- Igen? – kérdeztem.

- Ha Piton professzorról esett szó, láttam, hogy olyankor vesztettél a pajzsodból. Ezt még gyakorolnod kell... de ezt leszámítva, csak gratulálni tudok – mosolygott, én pedig életemben először szétátkoztam volna Dumbledore arcát.

Azt gondolja, hogy nyitott könyv vagyok számára, azonban semmit sem tud...

- Visszakanyarodva Petunia nénihez... – váltottam témát. – A bűbáj csak Harryt érinti, ha jól értelmeztem, ugye?

- Igen, őt. – bólintott.

- Vagyis én, ha szeretnék már el is költözhetek akármikor a Privet Drive-ról...?

- Úgy gondolom, hogy Harrynek szüksége lesz a társaságodra...

- Gondolom az már semmit sem számít, hogy nekem mire van szükségem – mondtam rezzenéstelen arccal, mire Dumbledore fürkészve nézte az arcom. Még a nyáron nem szerettem volna Harrytől elköltözni, így nem is értettem, hogy miért mondtam ezt az igazgatónak. Talán mégis csak a düh vette át felettem az irányítást.

- Kérlek, akkor mond el. Szívesen segí...

- Elnézést, ha tiszteletlen vagyok, igazgató úr, de ezt tudnia kell – álltam fel a székből, miközben szorosabbra húztam magamon a talárom. - Fogalma sincs arról, hogy miken mentünk keresztül Harryvel az elmúlt években. A nagyobb dolgokról, mint igazgató természetesen tudomást szerzett, azonban a fájdalmainkról, az érzelmeinkről... fogalma sincs. Ezen még változtathat, ha esetleg jövőre jobban odafigyel Harryre. Azt már erősen kétlem, hogy megtudja szépíteni az utolsó két Roxfortos évét, de legalább jobban megértheti őt és a gondolkodás módját. Engem azonban már nem fog tudni megérteni. Én itt befejeztem, és ha tőlem függene, akkor többé nem is látna. Azonban itt az öcsém, itt a Főnix Rendje, ahová pár hét múlva szándékozok belépni, természetesen, ha engedélyt kapok rá magától, és emellett vár rám az auror képző, hogy segíteni tudjak a Voldemort elleni küzdelemben. De, mint volt diákját sohasem fog már megismerni. És azt javaslom ne is próbáljon. Koncentráljon az öcsémre, ahogy eddig is tette. Vagyis próbálta tenni. – mondtam ki minden gondolatomat. Dumbledore végig a szemembe nézett, ahogy ezt elmondtam, de egyszer sem szólt közben. Emésztette az elhangzottak, miközben arca ezúttal komoly volt, szemében azonban szomorúságot, megbánást véltem felfedezni.

- Sajnálom, Anabell, hogy nem foglalkoztam veled, de meg kell értened, hogy az öcséd...

- Hogy az öcsém fontosabb. Egyetértek. – mondtam őszintén.

- Ha ragaszkodsz hozzá, itt helyben beveszlek a Rendbe – tette hozzá, amikor már épp fordultam volna meg, hogy elhagyjam az irodáját.

- Ha ez magának is megfelel, akkor igen. Ragaszkodok hozzá – bólintottam. Dumbledore hátra tolva a székét felállt, majd a ráncos kezét felém nyújtotta. Szó nélkül visszasétáltam az asztalhoz, majd lassan felemeltem a kezem. Dumbledore megfogta meleg tenyerével a kezem, majd pár másodperc múlva egy halvány fehér fény körbe fonta a karunkat. – Megszeghetetlen eskü? – kérdeztem rá pillantva érzelemmentesen.

- Nem. Csupán egy ígéret. Ezáltal amíg élek érzékelni fogom, hogy van-e áruló a Rendben. Azt nem fogom tudni, hogy ki pontosan, de mégis jobb, mint a semmi – mosolygott rám, majd komolyra váltott. – Ígéred, hogy a Főnix Rendje parancsait betartod?

- Ígérem.

- Ígéred, hogy védelmezni fogod Harry James Pottert?

- Ígérem.

- Ígéred, hogy akár az életedet is adod a nagyobb jóért?

- Ígérem.

- Üdvözöllek a Főnix Rendjében, Anabell.

____________________________

*-al jelölt területek a Harry Potter és a Főnix Rendje c. könyv idézetei. Minden érdem J. K. Rowlingé.