Bemenekültünk a kristályedényes terembe, ahol elbújtunk az asztalok alá. Minden porcikám reszketett a tudattól, hogy bármelyik percben meghalhatunk.

- Lehet, hogy egyenesen tovább szaladtak az előcsarnokba * – lihegett egy halálfaló.

- Azért nézzünk be az asztalok alá! * – felelte a társa.

A többiekkel együtt én sem vártam meg, hogy ránk találjanak, így azonnal támadtunk.

- Petrificus Totalus!

- Stupor! * – Harry és az én átkom a közelben lévő halálfalót egyszerre találta el, azonban a messzebb lévő elugrott a következő varázslattól, amit kiejtettem a számon, és megcélozta az asztal alól kibújó Hermionét.

- Avada... * – Harry rávetette magát a halálfalóra, amitől sikeresen célt tévesztett a halálos átok.

- Capitulatus! * – célzott Neville a halálfalóra, de Harry pálcája is a levegőbe repült a halálfalóéval együtt.

- Invito pálcák! – szóltam, mire mind két pálca a kezembe repült.

Az eddig a pálca irányába futó halálfaló megtorpant, és megfordult, hogy felém induljon el.

- Stupor! – céloztam rá, mire a csuklyás alak megdermedt, majd összeesett egyenesen a kristályedénynek esve. Neville is ugyanezzel az átokkal célozta meg őt, azonban az átka egy szekrényt talált el. – Harry, itt a pálcád! – dobtam az irányába.

- Köszi * – biccentett Harry. – Jól van, tűnjünk el... *

Még egy utolsó pillantás erejéig visszanéztem a halálfalóra, aki a kristályedényre esett, és amit láttam, attól eltátottam a szám.

A feje összezsugorodott és kopaszodni kezdett. A borosta visszahúzódott a bőrébe, arca rózsaszínes lett és sima. A vastag nyakán egy babafej lett, ami aztán ismét nőni kezdett vissza és szakálosodni.

- Ez az Idő * – suttogta borzadó ámulattal Hermione. – Maga az Idő... *

Azonban nem volt időnk Hermione szavait emészteni, mivel a szomszéd teremből hatalmas ordibálás hallatszódott.

- Ron! * – kiáltott fel Harry. – Ginny? Luna? *

- Ne kiabálj! – szóltam rá. – Ha halálfalók a közelben vannak meghallhatnak!

- Ezzel itt mi lesz? – kérdezte Neville a folyamatosan átváltozásban lévő halálfalót bámulva.

- Nem tud megmozdulni a sóbálvány-átkomtól, szóval addig itt marad – szóltam. – Gyerünk megkeresni a többieket! – ragadtam meg Hermione karját, aki még mindig megkövülten nézte a halálfalót, majd figyelve a lépteinkre, halkan futva elindultunk kifelé a teremből.

Azt sem tudtam hová rohantunk, csak követtem Harryt. Újabb két halálfalóval futottunk össze menekülés közben, akik mihelyst megláttak minket, minden erejüket beleadva futni kezdtek felénk. Elkanyarodtunk egy másik terem irányába, aminek az ajtaját Hermione becsapta, és már készült rátenni az ajtózáró varázslatot, de a halálfalók gyorsabbak voltak, és berúgták az ajtót.

- Obstructo! * – kiabálták diadalmasan. Úgy éreztem, mint akit mellbe vágnak. Éreztem, hogy eltűnik a talaj a lábam alól, felemelkedek a levegőbe, és repülök egy jókorát. A hátam neki ütközött valaminek, majd amikor végre földet értem, tudtam meg mi is az. Átestem egy íróasztalon, aminek köszönhetően jól bevertem a derekamat és a fejem hangosan koppant a kőpadlón. Mikor lesz már ennek vége?

- Elkaptuk! * – harsogta az egyik halálfaló, mire a szemem azonnal felpattant. – Itt vagyunk egy irodában a...*

- Silencio! * – némította el őt Hermione, miközben én nagy nehezen kimásztam az asztal mögül.

- Petrificus Totalus  – céloztam némán a másik halálfalóra, aki már Hermionéra akart támadni, és szerencsésen eltaláltam. Azonban a másik megnémult halálfaló felemelte ismét a pálcáját a bozontos hajú lány felé. – Ne! Melicio! – ugrottam a lány elé, azonban későn találta el őt a kötőhártyagyújtó átkom. Ahogy Hermione elé vetettem magam, az átok – amit neki szánt a halálfaló – vállamtól egészen lefelé az alkaromig eltalált, és egy bíborszínű tűzcsík keletkezett rajtam, amitől fájdalmamban hangosan felkiáltottam. Éreztem, hogy eldőlök, Harry pedig, hogy a nevemet kiabálja pánikolva. – Stupor – nyögtem a földön fekve a vak-néma halálfaló felé, aki ezúttal végre a földön kötött ki. A csuklya már nem takarta az arcát, és a Reggeli Prófétából felismertem Antonyin Dolohovot, a Prewett testvérpár gyilkosát. Miután sikeresen hatástalanítottam őt, lehunytam a szemem, mert fájdalmamban nem volt erőm még azt se nyitva tartani.

- Micsidád vele? * – hallottam meg Neville hangját, aki az asztal mögül elő kecmergett. Időközben eltörték az orrát, amiből ömlött a vér.

A következő pillanatban azt éreztem, hogy valaki a nyakamat és a csuklómat kezdi el tapogatni.

- Érzem a pulzusát, még él, Harry – hallottam meg Hermione hangját.

- Eszméletemnél vagyok, srácok – suttogtam erőtlenül, lehunyt szemekkel. Az utolsó kábító átkom alkalmazásától elhagyott minden energiám. Harry fájdalmasan felnevetett, és csukott szemmel is  éreztem, hogy a karomat és a vállamat vizslatja. – Nagyon rossz? – kérdeztem.

- Csúnya, de megmaradsz – hallottam Hermione hangját az öcsém helyett. – Köszönöm, Bell...

- Ne köszönd – szóltam rekedten, miközben egy nyögéssel felültem, és végre kinyitottam a szemem. Harry megkönnyebbülten felállt mellőlem, és a karját nyújtotta felém. A jobbik kezemmel megragadtam őt, és hagytam, hogy felhúzzon, majd körbe pillantottam. A földön döbbenten vettem észre az összetört nyakláncom, amit még Perselustól kaptam karácsonyra. Gyorsan felkaptam a földről – már amennyire gyorsan engedte az állapotom –, majd zsebre vágtam. Szerencsére a többiek nem szóltak semmit.

Megvédett. Perselus nyaklánca megmentette az életem. Lehet, ha ez nincs, akkor az átok megölt volna.

- Nincs messze a kijárat – suttogta Harry. – A következő már a kerek terem... Ha ki tudnánk jutni oda, és megtalálnánk a folyosóra nyíló ajtót, mielőtt újabb halálfalók jönnek, akkor el tudnád Neville vinni Bellt a lifthez... Fönt biztos találtok majd valakit... Szólhattok, hogy fújjanak riadót...

- Ézs de hová béz? * – kérdezte Neville.

- Meg kell keresnünk a többieket – felelte Hermionéra nézve.

- Semmi esetre sem maradtok itt ketten – ráztam meg a fejem.

- De hát megsérültél! Meg te is Neville!

- Na ézs? – törölte meg az orrát Neville, és én is megpróbáltam magamat kihúzni, hogy ne tűnjön úgy, hogy fáj mindenem.

- Várj, Neville, neked pálcád sincs – néztem a földre, ahol Neville ketté tört pálcája feküdt.

- Itt van egy – kapta fel a sóbálvány-átokkal sújtott halálfaló pálcáját Hermione, miközben fintorogva nézett rá, majd a megnémult Dolohovra is.

- A dagyi beg fog öldi * – szólt vért prüszkölve Neville, miközben elvette Hermionétól a felé nyújtott pálcát. – Ez a bálca bég apáé vold. *

- Nem gondoltál még arra Neville, hogy azért nem sikerült a legtöbb varázslatod, mert az apád pálcáját használtad idáig? – kérdeztem, mire Neville elgondolkodott a kérdésemen.

- Na gyerünk... maradjatok szorosan mögöttem... – suttogta Harry félbeszakítva a beszélgetésünket, miközben lopakodva kiment a teremből, mi pedig utána indultunk.

- Nem nekem kéne elől menni? Én vagyok az idősebb – morogtam.

- De sérült vagy, és nem te járkáltál hónapokon keresztül álmodban a Misztériumügyi Főosztályon – szólt hátra Harry, mire egy biccentéssel jeleztem, hogy igaza van. A sebem folyamatosan hasogatott a fájdalomtól, és azon csodálkoztam, hogy nem homályosul el a látásom tőle.

Kiértünk a kerek terembe, majd mihelyst becsapódott Hermione és Neville mögött az ajtó, a falak forogni kezdtek. Láttam, hogy Harry hunyorgott, és nem állt biztos lábon, így az épp karommal megfogtam a vállát, hogy ne essen el.

- Jól vagy, Harry? – kérdeztem, mihelyst véget ért a pörgés.

- Lehet enyhe agyrázkódásom van, de ezen kívül prímán – simogatta meg a tarkóját, mire aggódva néztem rá, amíg ő az ajtókat fixírozta, amiről már eltűntek Hermione tüzes X-ei. – Szerintetek melyik...?

Tőlünk jobbra kitárult egy ajtó, mire automatikusan arra irányítottam a pálcám, és már készültem valamiféle átkot rászórni az érkezőre, azonban megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor ismerős arcokat fedeztem fel.

- Ron! * – kiáltott fel rekedten Harry. – Ginny! Jól vagytok...? *

- Harry... * – nevetett erőtlenül Ron, miközben előretántorodott, és belekapaszkodott Harry talárjába. Tekintete úgy tűnt, hogy ködös volt. – Itt vagy... ha-ha-ha... viccesen nézel ki, Harry... csupa piszok vagy... * – szája széléből vér csorgott ki, arca pedig falfehér volt.

- Úristen, mi történt vele, Ginny? – kérdeztem ijedten, azonban a lány zihálva a fejét rázta, és a bokáját fogva leroskadt a földre. Úgy tűnt Luna volt az egyedüli, aki sértetlen volt.

- Azt hiszem eltört a bokája * – magyarázta Luna suttogva, és Ginny fölé hajolt. – Négy halálfaló bekergetett minket egy sötét terembe, ami tele volt bolygókkal. Nagyon furcsa hely volt... néha csak lebegtünk a sötétben... *

- Egészen közelről láttuk az Uránuszt, Harry! * – lelkendezett kábán kacagva Ron. – Érted, Harry? Láttuk az Uránuszt... ha-ha-ha... *

- ...aztán az egyikük elkapta Ginny lábát. A taroló átokkal a képébe robbantottam a Plútót, de hát... * – nézett le Luna sajnálkozva a barátnőjére.

- És mi történt Ronnal? * – kérdezte aggódva Harry.

- Nem tudom mivel találták el őt * – felelte szomorkásan Luna, majd rám nézett. – Veled mi történt? – mérte végig a bal karom.

- Valami átokkal eltalált Antonyin Dolohov. Pokolian fáj, de kibírom – szóltam, miközben próbáltam a lehető legkevesebbet mozgatni a karom és a vállam.

- El kell tűnnünk innen * – jelentette ki Harry az egyértelműt. – Tudsz segíteni Ginnynek, Luna? *

- Igen. * – a szőke hajú lány a füle mögé dugta a pálcáját, majd átkarolta Ginny derekát, és felemelte a lányt.

- Csak a bokám fáj, fel tudok állni! * – csattant fel Ginny, de a következő pillanatban össze is csuklott a lába, és meg kellett kapaszkodnia Lunában. Harry átvette eközben a vállán Ron karját, és körülnézett velem együtt.

- Egy a tizenkettőhöz az esélye, hogy elsőre megtaláljuk a kijáratot – mondtam sóhajtva egyet. Harry elindult az egyik ajtó felé, de amikor már rátette a kilincsre a kezét, a hátunk mögötti ajtó kinyílt, és berontott rajta három halálfaló, az élükön Bellatrix Lestrange-dzsel.

- Ott vannak! * – rikkantotta. Gyorsan lebuktam a kábító-átok elől, majd céloztam is a pálcámmal.

- Sectumsempra! – soha nem használtam ezt a varázslatot, de tisztán emlékeztem rá a Félvér Herceg könyvéből. Ellenségekre volt kitalálva, ami abban a pillanatban tökéletesen illett oda.

Elkerekedett a szemem, ahogy láttam, hogy sikeresen eltalálom Bellatrix jobbján álló halálfalót, akinek az arcán egy óriási vágás keletkezik, amiből aztán kifröccsent a vére. Lestrange és a bal oldalán álló varázsló értetlenül fordultak a társuk felé, aki felordítva fájdalmában a földre roskadt, miközben két kézzel próbálta leszorítani az arcán lévő sebet. Döbbenetemben meg sem tudtam mozdulni. Arra eszméltem fel, hogy Harry kinyúl értem egy ajtóból, majd beránt rajta.

- Colloportus! * – kiáltotta Harry, miután bezárult mögöttünk az ajtó.

- Másfelől is be lehet menni. Megtaláltuk őket! Itt vannak! * – zengte odakint az egyik halálfaló, akit alig lehetett érteni a másik társa fájdalmas kiabálásától.

- Megölöm! – hallottam a hörgését a megsebzett halálfalónak, mire nyeltem egyet. Akkor már megértettem, hogy miért ellenségeknek lett kitalálva.

- Hé, segítsetek! – hallottam Harry hangját, mire észhez tértem. Futva indultunk el körben a falak mentén, hogy sorba betudjuk zárni az ajtókat.

- Colloportus! – céloztam a hozzám legközelebb álló ajtóra. Tovább futottam, és már nyitottam volna a szám, hogy kimondjam a bűbájt, amikor Luna kiabálását hallottam a hátam mögül. Megfordultam, és láttam, hogy hátrafelé repül a levegőben az ajtótól, amit nem ért el időben, és öt halálfaló ront be rajta. Luna ráesett egy asztalra, és végigcsúszott rajta, a túlsó végén leesett, és nem mozdult többet.

- Kapjátok el Pottert! * – rikoltotta futás közben Bellatrix. Harry kitért előle, és rohanni kezdett az ellenkező irányba.

- Stupor! Stupor! – céloztam a futó halálfalókra, azonban csak az egyiküket találta el az átkom, a másik fénycsóva az egyik agyakat tároló üvegtartájnak ütközött.

- Figyelj, Harry, abban a lében agyak vannak! Ha-ha-ha, ugye, milyen fura, Harry? *

Lehetséges, hogy konfúziós-bűbájjal találták el.

- Menj innen, Ron, feküdj le a földre... * – szólt menekülés közben Harry.

- Komolyan, Harry, agyak vannak benne! Nézd! Invito agy! * – hirtelen a teremben mindenki megtorpant, és önkéntelenül a tartály felé fordult, ami nem jelenthetett jót. Az agy kiemelkedett a tartályból, és azután sebesen pörögve Ron felé repült, színes, mozgó képeket húzva maga mögött, ami egy filmszalagra emlékeztetett.

- Ha-ha-ha, Harry nézd... * – kacagott Ron, miközben a kiömlő tarka tartalmát figyelte az agynak. – Gyere, fogd meg! Biztos tök fura... *

- Ne csináld Ron! – kiabáltam. Harry feléje vetette magát, azonban már késő volt. Ron megfogta, és polipkarok nyúltak ki felé, ami egy szempillantás alatt rátekeredtek a karjára és tovább terjedt a mellkasára.

- Diffindo! * – kiáltotta Harry, azonban nem segített Ronon a metsző-bűbáj.

- Megfojtják, Harry! * – kiáltotta rémülten Ginny a földről, azonban többet nem mondhatott, mert a csata folytatódott, és eltalálta egy piros fénycsóva. Észhez tértem ennek láttán, és azonnal egy asztal mögé bújtam.

- Zsdubor! * – ordította Neville, de nem történt semmi.

- Confringo! – céloztam a halálfalók irányába, mire egy hatalmas robbanás töltötte be a termet, a halálfalók java része pedig szétszéledt, vagy a levegőbe repült. Az egyik a szemem láttára esett neki a kőfalnak, ahonnét egy hangos koppanás hallatszott, majd még egy, amikor a földre érkezett. Ezzel ismét három maradt belőlük.

Harry taktikát váltott, és a jóslatot tartalmazó kezét a magasba emelve futásnak eredt. Terve bevált, mert látszólag a maradék három épségben lévő halálfaló a nyomába eredt.

Felpattantam az asztal mögül, és utána rohantam. Elsiettem Hermione eszméletlen teste mellett, és csak imádkozhattam, hogy ne legyen komoly baja. Látszólag Neville ott maradt vele, Ginnyvel és Ronnal. Nekem viszont csak egy cél lebegett a szemem előtt: megkellett mentenem az öcsémet.

Futottam ahogy a lábam és a fájdalmam engedte. Berohantam az ajtón, amerre legutoljára láttam Harryt futni, majd ijedten kaptam levegő után, amikor eltűnt a talaj a lábam alól. Egy lépcsőn kezdtem lefelé gurulni, miközben fájdalmasan emeltem fel a karom, hogy a fejemet védjem az ütésektől. Végül egy hangos puffanással érkeztem meg a földre, és egy nyögéssel nyújtottam ki a sebesült kezem, ami egy meleg testre esett.

- Harry? – suttogtam.

- Hm-hm – hallottam a hangját. A termet a halálfalók hangos nevetése töltötte be.

__________________________________

*-al jelölt területek a Harry Potter és a Főnix Rendje c. könyv idézetei. Minden érdem J. K. Rowlingé.