- Vége a műsornak * – sziszegte Perselus. – Tetszett, amit láttál, Potter? *

Még mindig Harry karját szorongatta olyan erővel, hogy ujjai elfehéredtek, én pedig meg sem mertem mukkanni döbbenetemben.

- Ne-nem * – hebegte Harry. Perselus ajkai megremegtek az idegtől.

- Szórakoztató ember volt az apád, mi? *

- Apád? – kerekedett el a szemem, ahogy realizáltam, hogy az apánkról van szó, de Perselus felém se fordult.

- Én nem... nem tudtam... * – olyan erővel taszította el Perselus a merengőtől Harryt, hogy az öcsém dobott egy hátast a kőpadlón. Annyira megijedtem ennek láttán, hogy felsikoltottam.

- Harry! – siettem oda hozzá, hogy felsegítsem.

- Senkinek nem beszélsz arról, amit láttál! * – üvöltötte Perselus, miközben nagy nehezen sikerült felhúznom Harryt a földről.

- Nem, dehogy... * – felelte gyorsan Harry, aki ijedten hátrálni kezdett. – Nem mondom el... *

- Kotródj innen! Kifelé mind a ketten! Soha többé ne merd betenni ide a lábad, Potter! – kiáltotta, miközben felkapta a maga melletti döglött csótányos üveget és a falnak vágta. Harry amilyen gyorsan csak tudott kimenekült, én pedig az arcom elé tettem a karom, hogy eltakarjam az esetleges sebesüléstől az arcom, azonban a csuklómat eltalálta egy szilánk, amitől felszisszentem. Rápillantottam a vérző sebre, majd Perselusra néztem.

- Ez mi volt? – kérdeztem kétségbeesetten, miközben a sebemet szorongattam. Pontosan Umbridge fehérlő mondata alatt kapott el a szilánk. Perselus dühtől lihegve pillantott rám, mire az arcom elkomorodott és a könnyeimet visszatartva kimentem az ajtón, azonban én nem siettem.

Harry bizonyára fél úton realizálhatta, hogy nem futok mögötte, így miközben bezártam magam mögött az ajtót és elindultam, majdnem összeütköztünk, ahogy visszafelé futott.

- MÉGIS MIT MŰVELTÉL, HARRY?! – ordítottam el magam torkom szakadtából.

- Én... én...

- Te, mit?! – vettem lejjebb a hangom, de még mindig kiabáltam és a hangom megremegett, miközben éreztem, hogy egy könnycsepp kibuggyan a szememből. – Tudod mit? Ne is mondj semmit! – kaptam elő a pálcám. – Úgyis rád fér a gyakorlás... Legilimens! – át sem gondoltam, hogy mit művelek. Túlságosan a düh vezérelt. Pont, amikor már minden jól alakult volna, jön az öcsém és elvesz tőlem mindent. Először elveszi a nyugodt éveimet a Roxfortból, a kviddicset, most pedig őt. Perselust.

A szemem előtt gyorsan peregtek az emlékképek.

Az rbf vizsga, Remus a sápadt arcával, Féregfark a hosszú egér orrával, Sirius a gőgös arcával és apám a kócos hajával, Perselus pedig a válláig érő zsíros hajával, miközben szinte már súrolja az orra a sötét varázslatok kivédése teszt lapját.

A park, ahol egy fűzfa alatt ülnek apámék, nem messze pedig a feladatlapját fussa át Perselus a szemével. Aztán ahogy apa és Sirius megközelítik Perselust, egy lefegyverző bűbájjal és egy hátráltató ártással később, pedig ahogy a fűben landol.

Ahogy Perselus megpróbál ellenállni, de messze van a pálcája, így hiába szórja a rontásokat feléjük. Ahogy apám ezután egy szappant varázsol a szájába, hogy ''kimossa a mocskos száját''.

Ezután megjelent anya, aki Perseluson akart segíteni, és apámra meg a barátaira színtiszta utálattal nézett.

- Hagyjátok békén! Mit ártott nektek? *

- Vele, tudod, az a gond, hogy él... *

Megpróbál apám anyámmal flörtölni egy egész társaság előtt, de unottan és dühösen elhárítja azt anya.

Ezután Sirius küld Perselusra egy sóbálvány-átkot, miután Perselus felkelt, és ismét mindenki nevet.

- Nagy szerencséd, hogy Evans itt van, Pipogyusz... *

- Nem szorulok rá a mocskos sárvérűre! *

Ezután nem elég, hogy Perselus és anya összevesztek, de ha lehet ennél is jobban összeveszett anya és apa.

Miután anya eltűnt az emlékből, apa visszafordult Perselus felé és egy számomra ismert bűbájt alkalmazott: a levicorpust.

Az emlék pedig ott szakadt meg, amikor már éppen rángatta volna le az alsónadrágját apa Perselusról.

Majdnem hátraestem az elmeolvasás után, amikor kiléptem Harry fejéből. Meg kellett hagynom, különös egy élmény volt, annál rosszabb maga az emlék, amit láttam.

- Nem lehet, hogy ezek apaék voltak! – hitetlenkedtem eltakarva a szemem a tenyeremmel.

- Miért néztél bele a fejembe? – dörzsölte a homlokát Harry dühösen, miközben rám förmedt.

- TE NE MERÉSZELJ DÜHÖS LENNI! – kiáltottam el magam. – Hogy volt merszed belenézni Piton magán emlékeibe? Semmi közöd sem volt hozzá! Segíteni próbált neked, te pedig hátba szúrtad!

- Neked sincs hozzá közöd, pedig most nézted te is végig! – fújtatott. Hátráltam egy lépést, ahogy realizáltam, hogy igaza van és én is dühből cselekedtem, akár csak ő.

- Hála a jó égnek, hogy láttam! – csattantam fel. – Legalább jobban kiismertem Siriust és a drága apánkat!

- Drága...? Ő az apánk! – tátotta el a száját hitetlenkedve. – Nekem is rossz volt ezt látni, hogy milyenek voltak, de bizonyára megváltozott, máskülönben anya szóba se állt volna vele! De ő nem változott meg! – bökött Perselus irodája irányába. Csak reménykedni tudtam benne, hogy nem hall semmit, hisz egy folyosóval lehettünk csak arrébb.

- Apánk pontosan olyan, amilyennek Piton beállította! Öntelt és arrogáns!

- Te pedig pontosan olyan vagy, mint anya! Megszállottan véded azt a halálfalót, pedig semmit nem tett érted!

- Ne hívd halálfalónak! – remegett meg a hangom. – A mi oldalunkon áll! Az életét kockáztatja nap, mint nap!

- Sárvérűnek hívta anyát! – horkantott fel dühösen.

- Mert dühös volt! Te nem tennél meggondolatlanságot, ha éppen a fél iskola előtt aláznának meg így?!

- Nem mondanák sohasem ilyet – halkította le a hangját. – Soha.

- Te bizonyára rosszabbat mondanál – néztem utálkozóan a testvéremre, amit a düh okozott. – Csak, hogy tud... ha a Mardekárba kerültél volna és halálfalók társaságában nőttél volna fel az iskolában, bizonyára neked is kicsúszott volna a szádon. Ezt ne is tagadd – fejeztem be. Harry gyűlölettel teli tekintettel nézett rám, majd sarkon fordult és elment.

A hajamat tépve vetettem a hátam a falnak, miközben dühös könnyeket engedtem útjára a szememből.

Még az volt a szerencsém, hogy mivel Padma, a Hollóhátas prefektus betegeskedett, én ugrottam be a helyére az éjszakai járőrözésbe, ami tíz órától éjfélig tartott, így sétálás közben majd áttudom gondolni a történteket.

***

Ok nélkül kötöttek bele Perselusba. Még csak nem is csinált semmit, mégis bántották őt, ráadásul úgy, hogy minden parkban tartózkodó diák láthassa. Remus nyugodtan akarta volna a könyvét olvasni, Féregfark pedig csak néző volt. Sirius és apa voltak azok, akik ezt tették.

Apa szándékosan kereste a figyelmet, mint egy kisgyerek, aki nem kapta meg kiskorában. Sirius pedig ebben büszkén segítőkezet nyújtott.

Most már értettem, hogy miért volt karácsony után olyan feszült a hangulat, amikor Perselus a Grimmauld térre jött Harryvel beszélni. Egyikük sem változott meg. Mind a ketten ugyanolyanok maradtak. Sirius kedves, bátor és humoros, ha velünk van, azonban Perselussal ellenséges maradt a legrosszabb módon. Perselus is látszólag ugyanolyan maradt, de azt még nem tudom, hogy jó vagy rossz dolog-e. Bár bizonyára inkább az utóbbi.

Nem tudom őt hibáztatni. Ha a Roxfortban engem is íly módon terrorizáltak volna, én sem bocsájtanám meg egykönnyen.

Harry azt mondta, hogy neki is rossz volt így látni apát. Nem volt joga belenézni Perselus emlékeibe, emellett kiállok, és ezért haragszok is rá, azonban sajnálatot is kéne éreznem Harry iránt, hisz nem egyszer azt mondták neki, hogy olyan, mint apa. Lehet erről lekéne vele ülnöm beszélni.

Viszont rosszul esett az, hogy azt állította, hogy egy halálfalót védek. Perselus nem halálfaló. Bárki mellett kiállnák, akit jogtalanul vádolnak meg ilyesmivel.

De az tény, hogy Perselus erőszakosan bánt Harryvel. Igen, teljesen érthető, hogy dühös volt, de mégis tanár létére nem szabadott volna ilyen durván ellökni Harryt. Meg az üveg törés... Ezért egy kicsit rá is haragszok, de nagyobb a harag a testvérem iránt.

Fel-le cikáztam a klubhelyiség előtti folyosón, és az eggyel alatta lévőn, ezekkel és ehhez hasonló gondolatokkal a fejemben. Már csak fél órám volt a járőrözésből, mégsem éreztem, hogy fáradnék. Még egyszer végig mentem a klubhelyiség alatti folyosón, majd elindultam felfelé a lépcsőn. Lepillantottam a bal kezemre, ahol a fehér szöveg díszelgett, hála Umbridge-nek, azonban a szilánk nyoma már nem látszott. Köszönet járt az ikreknek és a sérüléseket eltüntető krémüknek. Azt hazudtam, hogy levertem egy üveg palackot Piton irodájában, és csak később vettem észre, hogy megvágtam magam. Nem is kérdeztek ezután semmit sem, hisz tudták, hogy nehéz az okklumencia megtanulása, így balesetek történhetnek közben.

Majd holnap elmondom nekik, hogy megtanultam okklumentálni.

Miközben elhaladtam egy beugró mellett, előhúztam a pálcámat és a Tekergők Térképét, amit lenyúltam Harry ládájából és megköszörültem a torkom.

- Esküszöm, hogy rosszban sántikálok! – böktem a térképre, majd egyből utána meggyújtottam a pálcám végét, hogy lássam ki hol tartózkodik.

A Griffendélesek közül mindenki a hálókörzetben aludt, a folyosókon sem láttam senkit, csupán a földszinten Flitwick professzort.

Érdeklődve emeltem fel az egyik pergament, hogy belássak a pincébe. Kíváncsiságból megakartam nézni, hogy Perselus hol tartózkodik. Arra számítottam, hogy majd az irodájában találom fel-le járkálni, azonban nem volt ott. Sem a bájitalteremben. Sem a könyvtárban. Sem az igazgatóiban.

Furcsállva lehajtottam a pergament, majd már készültem volna elrakni, amikor megakadt a szemem azon a folyosón, ahol én is vagyok. Pontosan abban a beugróban állt, ami csupán pár méterre volt tőlem.

- Mi a...?! – fordultam meg villámgyorsan és bevilágítottam a beugróba. Perselus kissé hunyorogva pillantott rám, majd a kezemben tartott térképre.

- Kíváncsi voltam, hogy vajon te is szoktad-e használni, vagy csak a mihaszna öcséd – szólt unott hangon, mire felmordultam.

- Csíny letudva! – böktem a világító pálcámmal a pergamenre, majd ahogy a tinta felszívódott a pergamenen, a talárom zsebébe dugtam. – Mégis mióta vagy itt? – kérdeztem.

- Először is oltsd el a pálcád, mielőtt felébreszted a portrékat és megvakítasz engem – szólt unottan, mire egy legyintéssel, nonverbálisan eloltottam a pálcám, majd mellé sétáltam a beugróba. A hátamat a falnak vetve összefontam magam előtt a karom és felvont szemöldökkel meredtem Perselusra, akit egyelőre csak egy sötét alakként láttam.

- Honnan tudtad, hogy én leszek ma az éjszakai járőr? – kérdeztem.

- Tudomást szereztem Filiustól, hogy Miss Patil gyengélkedik, így gondoltam, hogy egy maximalista lány fogja helyettesíteni, aki kiakarja szellőztetni a fejét, és elakarja az öccsét kerülni – mondta közömbösen, mire egy bólintással jeleztem, hogy megértettem. Ahogy hozzászokott a sötétséghez a szemem, már halványan az arcát is látni véltem.

Kinyújtotta felém a kezét, majd megragadott a könyökemnél fogva, közelebb húzva magához, hogy a kézfejemen lévő sebet megvizsgálhassa.

- Nincs bajom! – húztam ki erőszakosan a kezem az érintéséből. Perselus felvonta a szemöldökét a furcsa viselkedésemen, azonban én nem szóltam semmit sem. Nem akartam, hogy észrevegye Umbridge büntetőmunkája által szerzett mondatot a kezemen. Bizonyára ő nem tudott a büntetőmunkáiról, hisz nem volt jellemző, hogy Umbridge Mardekárosokat büntessen.

- Voltál a gyengélkedőn?

- Nem, Fredtől és George-tól kaptam rá krémet – szóltam elfordítva a fejem.

- Sajnálom, nem akartam, hogy bántódásod essen.

Beült közénk a csend, így azon kezdtem gondolkozni, hogy hogyan is kezdjem el azt, amit elszeretnék kezdeni.

- Sajnálom, amit Harry tett, meggondolatlanság volt az ő...

- Ne merészelj az öcséd nevében bocsánatot kérni! – mordult fel dühösen, mire ismét elővettem a pálcámat és megérzés alapján egy hangtalanító védőbűbájt húztam magunk köré. Perselus egy másodpercig megfeledkezve a dühéről érdeklődve figyelte a mozdulataimat. – Félvér Herceg, mi? – horkantott fel, mire meglepetten néztem rá.

- Honnan tudod?

- Nem csak te ismered azt a bájitalkönyvet – szólt olyan hangnemben, amivel azt jelezte, hogy ezzel le is zárja a témát. – Hallottam a veszekedéseteket – tért vissza az előző beszélgetésünkhöz, mire éreztem, hogy elvörösödök. Hála a sötétségnek ezt Perselus nem láthatta.

- Én is meggondolatlanul cselekedtem, mint az öcsém és belenéztem a fejébe, hogy láthassam mit látott – mondtam szégyenkezve a tettemen. – Tudom, hogy nem volt hozzá jogom, csak... dühös voltam.

- Értem – szólt közömbös hangon, amiből nem tudtam eldönteni, hogy haragszik-e vagy hidegen hagyja. Bár inkább az előbbi.

- Mielőtt megkérdeznéd, hogy jól szórakoztam-e rajta, ahogy az öcsémtől is megkérdezted, akkor tudd, hogy egyáltalán nem...

- Elismétlem akkor még egyszer magam: hallottam a veszekedéseteket – mondta, mire nyeltem egyet.

- Ha hiszed, ha nem... Harry sem szórakozott rajta jót. Nehéz volt így látni... apát és Siriust – szóltam halkan.

- Szóval őket volt nehéz... így látni? – ismételte el a mondatom.

- Igen. Tudtuk... tudtam, hogy nem kedveltétek egymást, de nem gondoltam volna, hogy azért, mert így bántak veled. Nem érdemelted ezt. – mondtam őszintén. Perselus néma maradt. – Gondolom dühből mondtad anyámnak azt, amit, de...

- Nem akarok erről beszélni – hangja egyértelműen hűvös volt.

- Biztos? – kérdeztem halkan, mire Perselus elfordította a fejét.

- Legyen annyi elég, hogy ez az egyik dolog, amit a legjobban bánok az életemben.

- Mi a másik? – kérdeztem rá óvatosan.

- Azt hidd el nem akarod tudni – mondta, mire én is elfordítottam a fejem, miközben leengedtem a karom magam mellé és eltettem az elébb használt pálcám. Pár percig szótlanul álltunk, viszont nem volt kínos csend, valahogy nyugtatóan hatott a némaság.

- Köztük akkor mi van jelenleg? – sóhajtottam visszafordulva felé.

- Nem tudom, Anabell – mondta ő is visszafordítva a fejét.

- Nemsokára úgyis végzek, ha pedig óvatosak vagyunk...

- Hová tűnt az a felelősség teljes Anabell, akit én ismerek? – horkantott fel. – Ha ezt megpróbáljuk, és kiderül, nem csak te leszel megbélyegezve életed végéig, de én is. Elveszíthetem a munkámat, neked pedig kínkeserves lenne a jövőd. Ezt akarod? – elgondolkodtam azon, amit mondott, de hiába ütött szíven, a tudat, hogy nem lehetek vele, még jobban fájt.

- Kockáztatok.

- Meggondolatlan Griffendéles...

- Csökönyös Mardekáros! – vágtam vissza fújtatva egyet, mire Perselus felnevetett. Legszívesebben örökké elhallgattam volna a nevetését.

Közelebb lépve hozzá megsimítottam az arcát és megkerestem a sötét tekintetét, ami szinte beleolvadt a környezetbe. Óvatosan megcsókoltam őt, ő pedig azonnal viszonozta azt, miközben átkarolta a derekamat. Legszívesebben elvesztem volna a karjai között, sőt. Talán el is vesztem abban a pillanatban.

______________

*-al jelölt területek a Harry Potter és a Főnix Rendje c. könyv idézetei. Minden érdem J. K. Rowlingé.