Bűvös tűzijáték. Fred és George mesteri fejlesztése, amitől teljesen elámultam, amikor beavattak. A fiúk rejtekhelyet kerestek, hogy végig nézhessék a tűzijátékot, de mivel nem tudtak egyet sem, én mutattam nekik egy megfelelő helyet, így úgy éreztem, hogy végre én is részt vehetek teljesen a csínyben.

A folyosó üres volt. Mind a hárman körbe álltuk a hatalmas ládányi tűzijátékot, majd összenéztünk mosolyogva.

- Hát akkor... – haraptam az ajkamba mosolyogva, miközben előhúztam a pálcámat.

- Csináljuk – mondtuk ki egyszerre mind a hárman, majd a pálcánkkal meggyújtottunk három különféle kanócot, majd a lábunkat szedve a titkos helyiség felé szaladtunk, amit találtam. A falikárpitot gyorsan felemelve bemenekültünk a rejtekajtón, majd vártunk.

Nem is tellett sok időbe, hatalmas robbanás töltötte be az épületet, még a padló is beleremegett.

Vártunk pár percet, miközben a robbanás egyáltalán nem akart alább hagyni. Sokak nevetését hallottuk, vagy éppen kiabálását. Azonban Umbridge vijjogását senkiével sem tudtuk összekeverni, és amikor meghallottuk hangos nevetésben törtünk ki.

- Gyerünk, Frics, gyerünk! * – hallottuk a visítását. – Ha nem csinálunk valamit, ezek szétszélednek az egész iskolában! Stupor! *

- Ú, ezt nem kellett volna – kuncogott Fred, mire kérdőn rápillantottam. – Ettől csak még nagyobb lesz a robbanás és a tűzijáték! – felnevettem a válaszán annyira, hogy már a szememet törölgettem.

- Hogy nevezitek ezt a találmányotokat? - kérdeztem nevetéstől elcsukló hangon.

- Weasley-féle Futótűz-fantázia – vágták rá egyszerre.

- Csak az egész készletet elhasználtuk...

- De megérte! – fejezte be George helyett Fred a mondatot.

- Ha gondoljátok segítek az újra alkotásban – mosolyogtam büszkén a fiúkra.

- Lehet jól jön majd a segítség, majd szólunk ha kéne – karolt át George nevetve.

- Mikor megyünk ki innen? – kérdeztem pár perccel később, amikor már kinevettük magunkat. – Látni is szeretném a műveteket! – vigyorogtam.

- Egyenként gyerünk ki, hogy ne legyünk feltűnők! – javasolta George.

- Kár, hogy nem volt eszembe a Tekergők térképe – ráztam a fejem, majd fülelni kezdtem, de nem hallottam senkit sem a folyosón, bizonyára a tűzijáték java a többi emeletre vándorolt el, ezzel együtt a nézőközönség is.

Kioldalaztam a rejtekajtóból, majd végül a folyosóra kerültem. Üres volt, így nyugodt szívvel siettem el, hogy egy másik, csendesebb folyosón bevárjam az ikreket, hogy együtt mehessünk órára.

Minden tanár kihasználta ezt a tűzijátékot, hogy szét szivathassák Umbridge-et. Ahányszor bejött órán a terembe egy elszabadult tűzijáték, mindig kiküldött az adott tanár egy diákot, hogy szóljon az igazgatónőnek, hogy oldja meg a dolgot. Egész nap jól szórakoztunk ezen.

- Nagyon köszönöm, asszonyom! * – mondta Flitwick professzor. – Természetesen magam is el tudtam volna bánni a csillagszórókkal, de a felhatalmazása nélkül nem mertem cselekedni! * – vigyorgott a tanár, miközben bevágta az ajtót az igazgatónő mögött, mi pedig már fuldokoltunk a visszatartott nevetéstől.

***

- Legilimens!

Minden erőmmel azon voltam, hogy érzelemmentes maradhassak, és igyekeztem az elmémet Piton pinceszobájában tartani. Kiürítettem a fejem, és helyette a szobát próbáltam felmérni a szemem sarkából, miközben végig Perselus Piton szemébe néztem. Amíg a sötét tekintetét láttam, addig tudtam, hogy jó úton vagyok.

Egy másodperc erejéig azonban feltűnt a tekintetem előtt ahogy Freddel és George-al a szemünket törölgetve nevetünk a rejtettszobába, miközben Umbridge rikoltozását hallgatjuk, aki a folyosón próbálja eltűntetni a tűzijátékot.

- Incarcerandus! – a kötöző-ártás volt az első, ami eszembe jutott, így nem is haboztam sokáig alkalmazni azt. Piton egy pálca rándítással kivédte az ártásom, majd bólintott egyet.

- Haladunk, de még mindig bele láttam a fejedbe.

- De csak pár másodpercig! – szóltam félmosollyal az arcomon, mire Piton szája meg sem rezdült.

- Ennyi idő pontosan elég lenne, hogy a Sötét Nagyúr megtudja... például az öcséd tartózkodási helyét – szíven ütött a mondat, amit oly közömbösen kimondott, viszont igaza volt.

- Igen, igaza van – köszörültem meg a torkom, miközben én is elkomolyodtam, és egy rövid ideig lehunytam a szemem, hogy kiürítsem az elmém. Ezután újra kinyitottam a szemem, és felemeltem a pálcám. Perselus Piton bólintott, és ismét kimondta a varázslatot.

- Legilimens!

Tartottam vele a szemkontaktust, éreztem, hogy a fejemben próbál vájkálni, azonban nem engedtem, hogy bármi is a felszínre bukjon. Még ha homályosan is kezdtem látni a szobát, kitartottam.

Ha csak két másodpercig is, de megint bevillant egy emlék... egy emlék, amit nem akartam, hogy felszínre bukjon.

Ahogy vágytól fűtött csókcsatát váltottunk a bájitaltermébe pár hónappal ezelőtt. Ahogy végig simított a derekamon és az íróasztalának tolt, én pedig belenyögtem a csókjába.

- Protego! – olyan hevesen tértem vissza az irodájába, hogy meg is feledkeztem róla, hogy ezt a védőbűbájt nem a legjobb ötlet alkalmaznom. Perselus Piton megtorpant a védővarázslattól, és megcsúszva a hátát az íróasztalának szélébe ütötte. – Jaj, ne! – nem törődtem a fejfájdalommal, gyorsan odarohantam. – Jól van? Elnézést, tudom nem szabadott volna ezt alkalmaznom! – ragadtam meg a vállát, de Piton lerázta magáról az érintésem, és tekintetéből csak úgy sugárzott a düh. – Nem szándékosan mutattam ezt az emléket! Tényleg nem! – győzködtem őt kétségbeesve. – Már így is csak rövidebb ideig sikerült beférkőznie az elmémbe – tettem hozzá finoman, mire lassan megnyugodni látszott.

Hátra simította a haját, miközben sóhajtott egyet. Megrázta a fejét ahogy rám pillantott, de tekintetéből nem tudtam kiolvasni mire gondol, mivel bizonyára nem engedte.

- Még mindig hordod? – pillantott a nyakamra, mire odakaptam. Az ingem takarásától nem látszódott a medál, csak a lánc része. Éreztem, hogy elpirulok, miközben előhúztam, hogy láthatóvá tegyem az apró szív alakú medált.

- Persze – mosolyogtam rá óvatosan. –, és hordani is fogom – tettem hozzá, mire Piton lehunyta a szemét.

- Ez az ajándék csak olaj volt a tűzre – szólt halkan. Sosem volt nyíltan kimondva, hogy ő küldte-e, viszont ő volt az egyetlen logikus magyarázat, és ha eddig nem is beszéltünk róla tudta, hogy tudom azt, hogy ő küldte nekem.

- Én örültem neki – feleltem. Közel voltam hozzá, és nem tudtam, hogy ha testileg nem is, de szóban közeledhetek-e még hozzá, vagy túl feszíteném a húrt... de megkellett próbálnom. – Talán még meg sem köszöntem – simítottam hátra a hajam. – Köszönöm... neked – Piton ajkai enyhén elnyíltak egymástól ahogy rám pillantott.

- Ne csináld – szólt rekedten.

- Tudom, hogy nem akarod. Bocsánat, többé nem csinálom – ráztam meg a fejem, de valahogy mégsem tudtam tőle ellépni, pedig már rég nem támaszkodott az íróasztalának, és látszólag semmi baja sem történt a védőbűbájomtól, ahhoz túl erős volt, hogy ne hárítsa.

- Ezt se mond – morogta, mire felvontam a szemöldököm.

- Mégis mit?

- Azt, hogy nem akarom. Nem tudod, hogy én mit akarok – fordított nekem hátat.

- Hát mit akarsz? Áruld akkor el! – hitetlenkedtem széttárva a karomat. Perselus azonban néma maradt.

- Azt hiszed, hogy csak neked nehéz ez... de képzeld, nem! – fordult vissza felém felemelve a hangját, és tekintete szinte szikrákat szórt. – Én is ugyanazt szeretném, amit te!

- Akkor mégis mi tart vissza? – emeltem fel a hangom én is. – Nemsokára már nem leszek a diákod, Dumbledore igazgató úr sincs itt! Mi tart vissza? A becsületed? A hírneved? Te magad? – mérgelődtem. – Az hogy az anyám a legjobb barátod volt? – Piton tekintete elsötétült, de a féktelen szomorúság átvette felettem az irányítást. – Tudom, hogy rossz neked! Tudom! De ennek ellenére itt van az én fájdalmam is, nem csak a tiéd! Szóval mond el! Mi tart vissza? – lihegtem az indulattól, míg Piton arcán különböző érzelmek vetekedtek, de a legdominálóbb mégis a kétségbeesés és a tanácstalanság volt.

Lassan közelebb lépett hozzám és belenézett a szemembe. A lábam megreszketett ahogy közelről nézhettem bele a feketeségbe, hogy megvizsgálhattam minden egyes pontot az arcán: a hegyes orrát, a vékony, mégis puhának tűnő ajkait, az apró ráncokat a szeménél...

A kezét felemelve az ujjával végig simított az arcom jobb oldalán, majd az államon, miközben ő is az arcomat tanulmányozta. Ujja ezután lejjebb csúszott és egy vörös, göndör fürtöt vett az ujjai közé.

- Tedd félre a fájdalmaidat, Perselus – suttogtam minden bátorságomat összeszedve, hogy kitudjam ezt mondani. Perselus nyelt egyet, miközben tekintetében megint a gyötrelem tükröződött. Nem bírja félretenni. Nem tudom mi az, amit magában őriz, de nem tudja félretenni.

Ám mégis közelebb hajolt hozzám és óvatos csókot hintett a számra, megcáfolva a gondolataimat. Két tenyere közé fogta az arcom, míg én óvatosan felemeltem a karom és végig simítottam a mellkasán. Lassan elmélyítettük a csókunkat, de nem siettük el. Kiakartuk mind a ketten élvezni.

Amikor elhúzódott tőlem arra számítottam, hogy megjelenik a szemében a bűntudat, mint legutoljára is, azonban ismét okklumentálni kezdett, mert nem tudtam semmit sem kiolvasni a tekintetéből.

- Az öcséd bármelyik percben megjelenhet itt – mondta óvatosan. – Szeretném, ha még egyszer megpróbálnánk az okklumentálást, mielőtt megérkezne, rendben? – szavai olyan óvatosságot, nyugalmat tükröztek, amit még tőle soha életemben nem hallottam. Libabőrös lettem a mély hangjától, és tudtam, ha legközelebb is efféle hangon szól hozzám, kérhet tőlem bármit, megteszem.

- Rendben – válaszoltam, majd megköszörültem a torkom, miközben megfordultam, hogy visszaálljak a helyemre.

- Készen állsz? – kérdezte, miközben elővette a pálcáját.

- Pillanat – hunytam le a szemem. Ezúttal nehezebb volt kiürítenem a fejem a történtek után, de hiába telt több időbe, mégis valahogy úgy éreztem, hogy jobban sikerült az eddigieknél is. – Oké, mehet – nyitottam ki a szemem, miközben én is elővettem a pálcám.

- Legilimens!

Semmilyen érzelem. Semmilyen emlék. Csakis Perselus irodája és Perselus szeme.
Éreztem, hogy kutat a fejemben, de ahányszor elhomályosult egy kicsit is a szoba, valamilyen módon visszatudtam terelni az irodába. Még csak védekeznem se kellett.

- Nem tudom, hogy mégis mi váltotta ki... de gratulálok – eresztette le a karját Perselus. – Még csak védekezned sem kellett. Azt gondolom, hogy megtanultál okklumentálni – bólintott elégedetten Perselus, mire szélesen elmosolyodtam.

- Köszönöm – sétáltam hozzá közelebb, majd kicsattanva az örömtől.

Ekkor azonban kopogott az öcsém, így az eddigi boldogságom alább hagyott. Ő nem tudhat meg semmit sem.

Perselusra pillantottam, aki az ajtóra nézett, majd vissza rám. Óvatosan közelebb mentem hozzá és egy utolsó búcsúcsókot nyomtam a szájára. Nem túl rövidet, se túl hosszút. Perselus lassan nyitotta fel a szemét és halványan elmosolyodott, mielőtt ellépett volna tőlem.

- Gyere be, Potter! – szólalt fel éles hangján, ami már sokkal ismerősebb volt számomra.

Harry mihelyst belépett, majdnem felnyögtem. Szinte minden érzelmet le lehetett olvasni az arcáról, amihez még csak legilimentornak sem kellett lenni. Látszólag dühös volt és aggódott. Szinte már ez szokásossá vált nála.

- Gratulálhatsz a nővérednek, Potter. Veled ellentétben, ő már megtanult okklumentálni – szólt szemrehányóan az irányába, mire Harry először lesütötte a szemét, majd rám pillantott egy erőltetett mosollyal az arcán.

- Gratulálok, Bell! – szólt. Bár a mosolya nem volt őszinte, a hangja annak tűnt.

- Hát akkor... köszönöm még egyszer – pillantottam Perselusra, és most nagyon nehezen ment, hogy érzelemmentes maradhassak. – Viszlát! – köszöntem el és amikor elhaladtam Harry mellett bíztatóan a vállára tettem a kezem.

- Várj, Bell! – állított meg Harry, mire Piton felvont szemöldökkel figyelte ahogy az öcsém a fülemhez hajol.

- Kb. egy óra múlva végzek, gyere majd vissza le, beszélnünk kell – súgta, mire ijedten pillantottam rá. – Ne aggódj, minden rendben – nyugtatott meg, mire kifújva a levegőt bólintottam.

***

Szinte szökdécselve mentem vissza a pincébe egy óra múlva, ahogy megígértem Harrynek. Kicsattantam a boldogságtól: nem elég, hogy megtanultam okklumentálni, de még Perselus is megcsókolt, és nem úgy, mint aki megbánta.

Perselus...

Emésztettem magamban a nevét, és ahányszor ez a név felötlött bennem, pillangók repkedtek a gyomromban. Szinte hihetetlen volt, hogy mind ez megtörtént velem egy nap alatt. Túl jó napom volt. Megvicceltük Umbridge-et, anélkül, hogy lebuktunk volna az ikrekkel, a tanárok is örültek ennek, sikerült okklumentálnom és Perselus megcsókolt.

Túl szép volt, hogy igaz legyen.

A pincebéli folyosón váratlanul Perselussal futottam össze, aki unott fejet vágva haladt visszafelé a folyosón az irodájába. Bizonyára egy másik titkos úton jött.

- Már végeztek, tanár úr? – szóltam utána, mire Perselus megfordult, és meglepődve nézett rám.

- Nem, Miss Potter – várt be engem, ami megmelengette a szívem. – Montague valamilyen oknál fogva beszorult az egyik vécébe és Umbridge professzor az én segítségemet kérte, hogy szedjem ki onnan – mondta gúnyosan, mire az ajkamba kellett harapnom, hogy ne nevessek fel. Az ikrek műve.

- Ó, hát ezt... sajnálattal hallom – mondtam elcsukló hangon, ahogy visszapróbáltam tartani a nevetést.

- Gondolom – nézett rám felvont szemöldökkel, hangjában pedig irónia csengett. – Tud valamit az esetről?

- Én nem – vigyorogtam, mire Perselus felhorkantott.

- Gondoltam – szólt unottan. – Tartsa féken a barátait, mert Montague súlyosan megsebesült, amit legközelebb nem fogok elnézni... maga miatt – pillantott rám szigorúan, mire én is elkomolyodtam, és bólintottam egyet. – Az öccse különórája át lett téve jövő hétre, bár belőle kinézem, hogy az irodámba maradt – mondta gúnyosan. Jaj, remélem nem kevert semmi bajt.

A folyosó üres volt ahogy haladtunk az iroda felé, majd mikor már az ajtó előtt álltunk Perselus rám nézett. Váratlanul elmosolyodott, és ujjaival végig simított a kulcscsontomon. Szinte részegítő hatással volt rám az érintése.

- Nem tudom jó ötlet-e ez az egész – suttogta, de nem távolodott el tőlem, hanem ujjaival a nyakamhoz vándorolt.

- Nem jó ötlet, de... megéri kockáztatni – suttogtam elhaló hangon, miközben lehunytam a szemem, hogy még jobban átérezhessem ujjai simogatását.

- Úgy gondolod? – hajolt hozzám közelebb, mire felpattant a szemem.

- Úgy – suttogtam. Perselus ellépett tőlem és elvigyorodott a csalódott tekintetemen, mire csak egy unott arckifejezést kapott tőlem válaszul, ami látszólag még jobban szórakoztatta őt.

Kinyitotta az ajtót, majd, amikor mind a ketten beléptünk az irodájába, Perselus megtorpant, és arca elfehéredett.

- Mi az? – pillantottam rá, miután bezártam az ajtót. Követtem a tekintetét, majd amikor megláttam, amit ő is elkapott a rémület. Harry feje Perselus merengőjében volt.

- Harry! – kiáltottam el magam ijedten.

Perselus sosem látott sebességgel, lobogó talárral Harry mögé lépett, és egy nagy erőjű rántással kihúzta Harryt a karjánál fogva a merengőből.

- Jól szórakozol? * – köpte a szavakat, miközben arca a szokottnál is fehérebb volt... és dühösebb.

_____________________________

*-al ellátott területek a Harry Potter és a Főnix Rendje c. könyv idézetei. Minden érdem J. K. Rowling-é.