Pár nap múlva egy egész seregnyi bagoly érkezett a nagyterembe, és mind körénk, jobban mondva Harry köré telepedett le. Azonnal tudtuk, hogy mi történt: megjelent Harry cikke a Hírverőben.

Pár héttel ezelőtt az ötletet, hogy Harry Roxmortsban interjút adjon Rita Vitrolnak, nem támogattam, mivel nem bíztam a nőben, de hála Hermionénak bizonyára jó cikket hozhatott össze, hisz Hermione a markában tartotta az újságírónőt. Ráadásul ingyen kellett megírnia a Hírverőnek, ami már eleve kín lehetett Vitrolnak.

Sorban kapkodtunk a levelek után és bontottuk fel hevesen. A legtöbb levél író Harryt a Szent Mungóba küldte volna, de jó pár levél volt, aminek az írója hitt az öcsémnek, ami pedig minket kicsattanó örömmel ért.

Amikor azonban Umbridge elkapott minket és még Fred sem tudta elterelni a figyelmét a feleselésével, hagynunk kellett, hogy Harry feleljen a tetteiért. Umbridge liluló fejjel fogadta a hírt, miszerint interjút adott a legutóbbi Roxmortsi kiránduláson, és amikor meglátta a tisztelet példányt, amit Harry kapott, eltiltotta a Roxmortsi kirándulásoktól, levont ötven pontot és még egy hét büntetőmunkára ítélte ''hazudozásért''.

Egy dolgot azonban még mindig nem értettem: miért nem tett semmit Dumbledore Umbridge ellen?
Kezdtem még jobban kételkedni az igazgató jóakarásában.

***

A ROXFORTI FŐINSPEKTOR RENDELKEZÉSE

A Roxfort tanulói számára a Hírverő című sajtótermék birtoklása eltanácsolás terhe mellett tilos. Jelen rendelkezés alapján a 27-es számú oktatásügyi rendelet képezi.

Dolosres Jane Umbridge

főinspektor s. k.

***

- Amikor Crak, Monstro, Malfoy és Nott nem vernek meg téged Harry, amiért elárultad, hogy halálfalók a szülei, addig nem lesz gond.

- Nem fogják, Bell. Akkor beismernék Umbridge előtt, hogy olvasták a Hírverőt.

- Zseni vagy, Hermione!

***

Már Piton külön órája felé tartottam a hűvös folyosókon, amikor valakinek a fájdalmas sikolyát hallottam. A döbbenettől azonnal lefékeztem és elővettem a pálcámat. A falhoz húzódtam, miközben lassan a hang felé araszoltam. A személy ismét felsikoltott és zokogásban tört ki, mire végre helyszínre értem és megláttam az okát, jó pár emberrel együtt, akik éppen kijöttek a bejárati csarnokba.

Sybill Trelawney professzor volt az, aki zokogott, két hatalmas bőrönd társaságában. Mögötte pedig a kárörvendő Umbridge professzor állt.

Kirúgta. Biztosan kirúgta.

A szemem sarkából egy közeledő alakot véltem felfedezni, így oldalra néztem. Perselus Piton közeledett kivont pálcával és feszült arccal.

Reflexszerűen elé siettem, hisz legalább így tudtunk pár szót váltani.

- Mi történt? – kérdezte, miközben mellé szegeződtem.

- Trelawney professzort kirúgta Umbridge professzor – válaszoltam, mire Piton lefékezett, és rám nézett. Elrakta a pálcáját, majd kevésbé feszülten a kialakuló tömeghez sétáltunk, miközben mögöttem hallottam, hogy Harry is megérkezik. Hátra pillantottam, Harry pedig értetlenül pillantott a kettősünkre, de gyorsan elkerülte a figyelmét az újabb feltörő keserves zokogás.

Umbridge a gonosztevőt játszva mosolygott Trelawney-ra, és mondta neki, hogy számíthatott volna erre, hisz nem tud jósolni. Trelawney pedig sírva mondogatta folyamatosan, hogy nem, nem, ezt nem teheti meg vele.

Kopogó cipővel megérkezett McGalagony, aki odasietett a kolléganőjéhez, és miután átölelte őt, a kezébe nyomott egy zsebkendőt.

- Tessék, Sybill... nyugodjon meg... fújja ki az orrát... nem olyan nagy a baj... nem kell elmennie a Roxfortból... *

- Úgy véli McGalagony professzor? * – szólt élesen Umbridge, miközben pár lépéssel közelebb ment hozzájuk. – Megtudhatnám, milyen felhatalmazás alapján állítja ezt? *

- Én hatalmaztam fel rá * – szólalt fel egy mély hang, mire jó pár diák levegő után kapott. A kinyílt tölgyfaajtón megjelent Dumbledore, majd hosszú léptekkel odament Trelawney-hoz.

- Maga hatalmazta fel, Dumbledore professzor? * – kuncogott Umbridge szemtelenül. – Attól tartok, nincs tisztában a helyzettel. Itt van nálam... * – húzott elő egy tekercset a talárjából. - ...a mágiaügyi miniszter úr által aláírt felmondólevél. A 23-as számú oktatásügyi rendelet értelmében a roxforti főinspektornak jogában áll szakmailag ellenőrizni, próbaidőre tenni és elbocsátani minden olyan tanárt, akiről úgy véli, hogy munkáját nem a Mágiaügyi Minisztérium által elvárt színvonalon végzi. Mivel Trelawney professzor megítélésem szerint rosszul dolgozik, felmondtam neki. *

Döbbenten figyeltem Dumbledore-t, aki mosolygott Umbridge irányába. Trelawney-ra pillantott az igazgató, miközben ismét beszélni kezdett.

- Vitathatatlanul igaza van, Umbridge professzor. Mint főinspektornak joga van felmondani a tanáraimnak. Arra azonban nem terjed ki a felhatalmazása, hogy elküldje őket a kastélyból. Attól tartok * – folytatta udvarias főhajtással –, hogy ez a jog változatlanul az iskola igazgatóját illeti meg. Az én kívánságom pedig az, hogy Trelawney professzor a Roxfortban maradjon. *

Ezután McGalagony felkísérte az exjóslástan professzort a szobájába, míg Umbridge és Dumbledore szemtől szemben maradt. Eközben az ikrek megtaláltak az embertömegben és mellém szegeződtek, amíg Piton odébb állt és közelebb ment kollégáihoz.

- Dráma a Roxfortban – suttogta Fred, mire rávigyorogtam.

- Megkérdezhetem, hogy mihez kezd, ha kinevezem az új jóslástantanárt, aki esetleg igényt tart majd Sybill Trelawney szálláshelyére? * – kérdezte hangosan suttogva.

- Amiatt ne aggódjon, Umbridge professzor! * - felelte huncutul mosolyogva az igazgató. – Már találtam új jóslástantanárt, és ő nem óhajt a toronyban megszállni. *

- Talált? * – rikoltotta Umbridge. – Maga talált? Emlékeztetném rá, Dumbledore, hogy a 22-es számú oktatásügyi rendelet értelmében... *

- A minisztérium által kiválasztott személy kerül a megüresedett posztra, ha * – hangsúlyozta. – az igazgató nem talál alkalmas jelöltet. Nos, örömmel közölhetem, hogy ezúttal találtam. Ha megengedi, be is mutatnám. *

Jobb embert nem is találhatott volna Dumbledore Umbridge számára. Egy félvért, félembert. Egy kentaurt.

- Íme Firenze professzor! *

Elégedetten vigyorogtam, miközben néztem Umbridge dühös békafejét, és hangosan kimondtam, ami megfogalmazódott bennem:

- Lehet még jelentkezni jóslástanra?

Az ikrek mellettem pedig alig bírták visszafojtani a nevetésüket.

***

- Á, Miss Anabell Lily Potter – állt meg előttem Firenze, az új jóslástan tanár, mire a döbbenettől csak nagyokat pislogni tudtam, és örültem, hogy az éppen kezemben szorongatott bűbájtan könyvet nem ejtem el.

- Jó napot, Firenze professzor! – köszöntem megilletődötten.

- Nagyon örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk. Eddig még csak az öccsétől hallottam egyszer a neved említését. Láttam a csillagokban, hogy személyesen is találkozni fogunk – nyújtotta a kezét, mire illedelmesen megráztam.

- Megtiszteltetés – feleltem, majd néztem ahogy a szőke hajú férfi... kentaur elmegy a másik irányba, bizonyára órára.

A velem szemben érkező pár Mardekáros és Hollóhátas lány döbbenten meredtek az irányomba, én pedig elpirulva felgyorsítottam a lépteimet.

***

Végre a DS edzésen elérkezett az a pillanat, amikor a patrónus idézést kellett megtanítanunk Harryvel. A legtöbb órán mindig ő tanított, én csak itt-ott kisegítettem őt, de így is nagyon élveztem a titkos óráinkat. Most viszont Harry átadta az egész edzés menetét nekem, mert állítása szerint úgyis én tanultam meg könnyebben a bűbájt, tanítsam meg én a többieket.

- Ne feledjétek! Nem elég egy boldog emlék, a legboldogabb, legerőteljesebbre van szükségetek! Folyamatosan arra kell koncentrálnotok, el kell képzelnetek magatok előtt, és el kell hitetnetek magatokkal, hogy nem féltek!

A többségnek nagyon jól ment, sok embernek megjelent a patrónusa és boldogan néztem, hogy kinek milyen formát ölt. Lunának például egy nyúl alakot vett fel a patrónus, Hermionénak egy vidrát, Ginnynek egy lovat. Mosolyogva néztem, hogy az ikreknek egyforma még a patrónusuk is: mind a kettőjüknek szarka röppent ki a pálcájuk végéből.

Neville-en sajnos nem lepődtem meg, hogy nem jött neki össze, viszont nagyon erőlködött, így bíztam benne, hogy csak időkérdése. Seamus még csak most volt az első edzésen, így még ő is küszködött a hirtelen SVK változással.

Hirtelen kinyílt az ajtó, és egy apró valaki rohant be rajta, egyenesen Harry felé. A számtalan mennyiségű sapkával a fején, azonnal rájöttem, hogy Dobby az, így egy pálca legyintéssel eltüntettem az őzsuta patrónusomat, amit Lavender és Parvatil kedvéért idéztem meg, majd odamentem hozzájuk.

Pont akkor értem oda, amikor Dobby a kőfalnak rohant neki, Harry pedig a karjánál fogva húzta vissza.

- Jesszus, mi történt? – kérdeztem azonnal, miközben azonnal gondolkodóba estem: Dobby csak akkor végez önbántalmazást, amikor valami olyat mond vagy csinál, amit megtiltottak neki.

- Én is ezt kérdem, mi történt, Dobby? – fogta szorosan a manót Harry.

- Harry Potter... a fő... a fő... *

- Fő micsoda, Dobby? * – kérdezte Harry, de mire kimondta a választ egyből összenéztünk Harryvel. Főinspektor. Umbridge.

- Umbridge? * – kérdezte rémülten Harry Dobbytól.

- Tudja, hogy itt vagyunk. Tud a szakkörről – meredtem magam elé üres tekintettel, miközben Dobby elém ugrott és hevesen bólogatni kezdett. Ezután megpróbált a térdhajlatomat megfejelni, hogy bántsa önmagát, de Harry elhúzta tőlem.

- És jön? * – kérdezte rekedten Harry.

- Igen, Harry Potter, igen! *

Fel sem tűnt eddig, hogy milyen hangosak vagyunk, csak akkor, amikor felnéztem Harryvel együtt, és mindenki földbe gyökerezett lábbal meredtek a manóra.

- Mire vártok?! * – harsogta Harry.

- Siessetek! FUTÁS! – kiáltottam el magam.

Mindenki egy emberként rohant a kijárat felé, ahol azonban csak egyesével lehetett kimenni. Harry felkapta közöttünk álldogáló manót és vele együtt sietett a kijárathoz. Az ikrek az utolsók között voltak, és pánikolva néztek rám.

- Hová menjünk? – kérdezték tőlem egyszerre.

- Ahol nem vagyunk feltűnőek! Menjetek a könyvtárba... ne, az a ti esetetekben feltűnő, menjetek a bagolyházba, a fiúvécébe, mindegy csak ne legyen túl messze! – ziháltam a félelemtől. A fiúk azonnal kirohantak, míg nem, már csak én és Harry maradtunk legutolsónak. Én siettem ki legelőször, Harry pedig utánam.

- Lányvécé.

- Fiúvécé.

- Hajrá! – pacsiztunk le hosszú idő után az öcsémmel, majd szétváltunk. Még egy percbe se tellett bele, amikor azonban Harry kiabálására visszafordultam.

- Gáncsrántás, Potter! * – hallottam Malfoy nevetését, mire azonnal előhúztam a pálcám, és visszarohantam. – Tanárnő! Tanárnő! Elkaptam egyet! *

- Relaxo! * – céloztam Harry bokájára, hogy feltudjon állni. – Levicorpus! – ezúttal Dracora céloztam, aki a hirtelen támadástól elejtette a pálcáját, majd bokáját megragadva a varázslat, fejjel lefelé lógott a levegőben.

- ÁÁÁÁ! – kiáltotta el magát. Harryvel futásnak eredtünk, azonban a folyosó végén, pontosan az utunkba állt a ziháló Umbridge. Szeme szinte csillogott az elégedettségtől, hogy pont a csapdájába futottunk bele.

- Kitűnő, Draco, kitűnő! Csodás... ötven pont a Mardekárnak! *

Draco azonban fejjel lefelé lógott és nyöszörgött. 

- Jaj, ne rinyálj már! – csattantam fel hátra fordulva, mire a hirtelen kiabálásomtól tényleg abbahagyta. 

- Meg is sebesített téged ez a lány? – kérdezte Umbridge, azonban nem ment volna oda hozzá, Draco pedig nem tudott beszélni. - Engedd le őt! – csattant fel.

- Liberacorpus! – fordultam vissza, mire Draco egy csattanással a földre került.

– Később elmehetsz a gyengélkedőre, de most szükségem van rád! Szaladj, Draco, hátha sikerül összeszedned még egypárat! Szólj a többieknek, hogy nézzenek körül a könyvtárban is! Mindenki bűnös, aki liheg! – mondta, miközben megragadta a karunkat. – A vécékbe is nézz be, Parkinson pedig a lányvécékbe! Na, eredj már, indulj, nincs semmi bajod ahogy látom! – küldte el a szimuláló Dracot, aki nyavalyogva felkelt.

- Ti pedig Potterék – nézett felváltva ránk. –, megyünk szépen az igazgatóhoz.

A kis markával próbált minket szorosan tartani Umbridge, mint aki tudta, hogy egy hirtelen mozdulatba kerülne, és egyből kitudnánk szabadulni a markából. Helyenként összenéztünk Harryvel, de nem tudtunk semmit sem csinálni, kénytelenek voltunk azt tenni, amit Umbridge csinál.

- Bűvös Bizsere * – mondta ki a kőszörnynek a jelszót Umbridge, majd másodperceken belül már ott is voltunk az irodában.

Az igazgatóiban azonban nem csak Dumbledore volt; mellette ott állt McGalagony, Cornelius Caramel a kandalló előtt ácsorgott, Kingsley Shacklebolt, akit már egy ideje nem láttam, Percy Weasley, és két ismeretlen testőrnek kinéző rövidhajú, izmos személy.

- Lám csak... lám, lám lám... * – egy erőszakos, dühös mozdulattal kirántottam a karomat Umbridge szorításából, majdnem egy időben Harryvel, aki próbált a legutálkozóbb fejet vágni, amilyet csak tudott. Én azonban más taktikát használtam; minden okklumenciai képességemet igyekeztem összeszedni, hogy semmilyen érzelmet ne lehessen az arcomról leolvasni, én azonban tudjak máséról.

Umbridge elkezdte beszámolóját, hogy hogyan kapott el minket és hol. Caramel elismerően bólogatott, mihelyst meghallotta Malfoy nevét, majd felénk pillantott.

- Felteszem tudjátok miért vagytok itt – szólalt meg a miniszter enyhe kárörvendő hangon.

A mögötte álló Dumbledore-ra pillantottam, aki Harry válla fölé nézett, kerülve a szemkontaktust és kissé megrázta a fejét.

- Ig...

- Nem. – Harry feszülten pillantott rám, de én még csak rá sem hederítettem. Arcom közömbös maradt, időnként csak Dumbledore-ra pillantottam, de igyekeztem végig a miniszter szemébe nézni.

- Tessék? * – vonta fel a szemöldökét.

- A válaszom az, hogy nem.

- Te sem tudod, Harry Potter? – nézett a bal oldalamon álló öcsémre.

- Nem – vagy észrevehette ő is Dumbledore rezzenéseit, vagy szimplán követi a példámat. Nem tudtam melyik a helyes válasz, de abban a percben nem is számított.

- Nem tudjátok miért vagytok itt? – hitetlenkedett a miniszter.

- Nem – mondtuk egyszerre. – Nem tudjuk – tettem hozzá. Harry észrevette Dumbledore-t, mert miközben Caramel Umbridge-re pillantott, addig végig az igazgatót bámulta.

- Szóval fogalmatok sincs róla, hogy megszektétek a házirendet?

- Nem, nem tudunk róla. * – mondta Harry.

- Vagy a minisztérium rendeleteit * – prüszkölte dühösen.

- Arról sem – mondtam közömbösen, miközben legszívesebben elvigyorodtam volna a reakcióján. Cornelius Caramel ezután rátért végre a lényegre és felhozta a diákszervezetet, azonban még mindig a hülyét játszottuk.

- Úgy vélem, miniszter úr, gyorsabban végezhetünk, ha idehívom az informátorunkat. *

- Helyes, helyes, hívja csak * – bólogatott egyetértően Caramel, miközben Umbridge sietősen eltűnt a szobából.

Hosszú várakozás után aztán végre megjelent Umbridge... Marietta Edgecombe társaságában. Undorodva néztem a lány irányába, aki tenyerébe temetett arccal sétált Umbridge mellett, egyenesen a miniszter felé.

- Nem kell félned, kedvesem! * – nyugtatta Umbridge.

- Ó, ő nem hiszem, hogy fél – szóltam gúnyosan, de látszólag a miniszter volt az egyedüli, aki ezt nem hallotta. Szerencsére elvolt a lánnyal foglalva, így nem hallotta a szemtelenkedésem. Hiába dolgozik a lánynak az anyja a minisztériumban, attól még köpött, megérdemelte amit kapott, és szinte repestem az örömtől, hogy láthatom élőbe Hermione és az én varázslatom.

- No gyere, kis drágám, nézz rám, ne légy olyan szégyellős... *

- Gyerünk, Marietta. Mutasd meg a miniszter úrnak a csinos arcod – mondtam selymes hangon, mire gyanúsan kezdtek méregetni a szobában lévő emberek, kivéve az öcsémet, aki pontosan tudja miért mondom ezt. Ő helyette csak egy ravasz mosollyal rám pillantott egy másodperc erejéig. Nem tudtam honnan szereztem a bátorságomat, hogy ilyeneket kimondjak az igazgatói szobában, ilyen fontos személyek előtt, de a dühöm, miszerint Marietta elárult minket, utat tört bennem, én pedig félre tettem az okklumenciát.

- Szentséges szalamandra! *

A miniszter majdnem beleesett a kandallóba a rémülettől, amikor meglátta a lány arcát, miközben én alig bírtam büszke mosolyomat elrejteni.

Az arcán és orrán átszelő, gennyes pattanások sűrű sorából összeállt egy felirat: ÁRULÓ.

Én fejlesztettem ki ezt a fajta kelésrontást, amit aztán átadtam Hermionénak, ő pedig alkalmazta. Ezzel aztán tényleg megfizetett a lány.

_________________________

*-al megjelölt területek a Harry Potter és a Főnix Rendje c. könyv idézete. Minden érdem J. K. Rowlingé.