Hirtelen felriadtam és olyan gyorsan ültem fel az ágyon, hogy egy másodperc erejéig fekete pontokat láttam a szédüléstől. A szívem majd kiugrott a helyéről, mintha elébb nem is alvásból ébredtem volna, hanem éppen egy maraton kellős közepén lettem volna.

- Feküdj vissza, kedvesem... - éreztem meg azonnal Madam Pomfrey kellemesen meleg kezét a vállamon.

- Harry! - sepertem le magamról a javasasszony kezét pánikolva.

- Az öcséd jól van, csak pihennie kell... - ezúttal nem Madam Pomfrey szólt hozzám, hanem egy kellemesen zengő hang. A javasasszony félre állt, hogy rálátást kapjak a személyre, aki hozzám szólt. - Nagyon bátor dolog volt a dementorok közé repülnöd, de komoly bajod is eshetett volna - rázta rosszalóan Lupin a fejét, amit csak a kedves mosolya koronázott meg.

- Muszáj volt tennem valamit - mondtam őszintén, miközben éreztem, hogy lassul a szívverésem.

- Harry pár ággyal odébb fekszik, ne aggódj nincs baja - mondta, majd hirtelen a talárjából előhúzott egy tábla csokit, aminek látván azonnal elmosolyodtam. - Egyél, jót fog tenni - nyújtotta felém, mire önkéntelenül is elvettem és törtem belőle egy darabot. Emlékszem, hogy a vonatúton is bevált.

- Köszönöm - nyújtottam vissza a maradék csokoládét, mire a tanár leintett, így a mellettem lévő éjjeli szekrényre tettem. - Úgy emlékszem, hogy...hogy valaki elkapott, amikor felálltam - ráncoltam a homlokom ahogy próbáltam visszaidézni az eseményeket.

- Igen, jól emlékszel. Piton professzor volt az - mondta, mire meglepődve néztem fel Lupinra. Azt hittem csak képzelődtem...

- Értem.

- Piton professzor hozott be téged a gyengélkedőre hordágy segítségével, McGalagony pedig Harryt - folytatta, mire bólintottam. - Dumbledore igazgatóúr nagyon dühös volt, hogy a dementorok betörtek a pályára, szó szerint tajtékzott - rázta a fejét, mire megpróbáltam a kedves igazgató képét magam elé képzelni dühösen, de valamilyen módon nem ment.

- Mi volt az a varázslat, ami elűzte a dementorokat? - kérdeztem a homlokamat ráncolva, ahogy az eseményeken gondolkoztam.

- Az egy patrónus varázslat volt - felelt a kérdésemre.

- Azt meglehet tanulni? - kérdeztem, mire Lupin jókedvűen felnevetett.

- A tudásszomjad nagy, akár csak az édesanyádé volt - mondta, mire elkerekedett a szemem.

- Maga ismerte az anyámat? - kérdeztem ledöbbenve, mire furcsa arcot vágva bólintott.

- Nos...ismertem őt is és édesapádat is. Lily mindig az okosságáról volt híres, míg az apád a csínytevéseiről - mondta egy apró mosollyal a szája szélén, miközben én irigykedve meredtem Lupinra, hogy ő több időt tölthetett a szüleimmel, mint én. Még ha a beszédéből az is jött le, hogy nem teljesen álltak egymáshoz közel. - Visszatérve az eredeti kérdésedre, igen. Megtanulható.

- Tanár úr...kérem ne vegye szemtelenségnek vagy túl...tenyérbemászónak, de megtudná nekem tanítani? - kérdeztem. Lupin elgondolkodva nézett rám.

- Igen, megtaníthatlak rá - felelte egy rövid gondolkozás után.

- Köszönöm! - néztem rá hálásan. - Mihelyst megtanulom az lesz az első dolgom, hogy Harryt is...

- Őt is megtanítom, nem kell aggódnod - rázta meg a fejét, mire szélesen elmosolyodtam.

- Hálás vagyok, Tanár úr. Köszönöm - feleltem. Ezután Lupin felkelt és úgy nézett ki, hogy már indulni akar, így gyorsan feltettem az utolsó kérdésem. - Tanár úr...

- Igen? - nézett rám vissza.

- Ki nyerte a meccset? - haraptam az ajkamba, bár legbelül tudtam a választ.

- A Hugrabug - felelte. - Diggory tudtommal lehetőséget kínált az újra játszásra, de a kapitányotok elutasította. Szerinte tiszta játék volt - mondta.

- Szegény Oliver - sóhajtottam fel. Szinte láttam magam előtt a keserű arckifejezését.

- Van még egy rossz hírem - húzta el a száját, mire félve felnéztem a tanárra. - Harry seprűje ripityára tört. A fúriafűzbe esett - mondta ki végül.

- Jaj ne - tátottam el a szám. - Harry biztos szomorú lesz!

- Én pedig biztos vagyok benne, hogy megoldjátok - küldött felém egy nyugtató mosolyt, majd a foltozott talárjával lassan elhagyta a gyengélkedőt. Eközben én vissza elhelyezkedtem az ágyba és a fejemben ismét felötlött Piton sötét taláros képe. Más tanár bizonyára azonnal hordágyra tett volna, de ő ehelyett elkapott és megnyugtatott, hogy Harry biztonságban van. Úgy éreztem, hogy kivételes vagyok, mert szerintem ilyet nem csinált volna mással. Lehet csak velem.

***

- Most ez komoly, fiúk? - nyögtem fel a plafonra meredve.

- Ugyan már, örülni fog neki!

- Az egy dolog, de felfújta Marge nénit! Ne csodálkozzatok, hogy nem kapta meg az engedélyt! - tártam szét a karom.

- Most komolyan azt a disznót véded? - emelkedett meg Fred és George szemöldöke is.

- Nem, természetesen nem, de jobban is fékezhette volna az indulatait Harry - forgattam a szemem. - Mellesleg pont a térképet? A TÉRKÉPET? - emeltem ki az utolsó szót.

- Irigykedsz, mi? - kacsintott rám George.

- Én sosem irigykedek - fújtattam. - Tudom fejből az összes titkos járatot a Roxfortban, miért irigykednék?

- Óóóó, valaki irigy - cukkolt Fred.

- Most fogjátok be - morogtam, mire mind a ketten felnevettek a vörösödő arckifejezésemen.

- Örülni fog neki, és ha te meg mi is tudjuk az összes titkos járatot és folyosót nem lesz gond - nyugtatott meg George.

- Az egy dolog! De ez volt a titkos fegyverünk! Az aduász a kezünkben!

- Majd néha kölcsön kérjük - vonta meg a vállát Fred, mire felsóhajtottam.

- Jó, nem bánom. De említsétek meg neki, hogy az én nevemben is kapja! - mutattam feléjük fenyegetően, miközben Fred és George elindult Harryt megkeresni, bár pontosan tudták, hogy hol van hála a Tekergők Térképének.

- Persze, persze - legyintett Fred. Ezután én is elindultam, viszont nem a fiúk után, hanem le Roxmortsba és belül még mindig a Tekergők Térképét gyászoltam, annak ellenére, hogy csak az öcsémhez kerül.

***

- Hé?! Mi történt? - néztem értetlenül a lihegő és kipirosodott Hermionéra. Angelinával szemben ülve éppen egy teát fogyasztottam Madam Puddifoot kávézójában, amikor ránk tört. Angelina meglepődve nézett végig a bozontos hajú lányon, de nem szólt közbe.

- Harry...velem kell jönnöd! Harryről van szó! - mondta kidülledt szemekkel, mire azonnal elkapott a pánik.

- Merlin szakállára! Angelina nem haragszol, ha...

- Semmi gond, majd elmesélem később! - legyintett. Éppen arról beszélgettünk, hogy Fred nem régiben szerinte 'félreérthetetlen' jeleket küldött az irányába.

- Mégis mi van? - vettem fel Hermione sietős tempóját, miközben már a faluban sétáltunk.

- Sirius Black...Sirius Black árulta el a szüleiteket - nyögte ki, mire lefékeztem. Szédülni kezdett körülöttem a világ és csak nagyon nehezen tudtam megtartani az egyensúlyom.

- Tes...tessék? - néztem fel elsötétült tekintettel Hermionéra, aki nyelt egyet.

- Ez...ez még nem minden. Gyere! Harry mindent elfog mondani! Ron vele maradt, mert nagyon kibukott!

- CSODÁLKOZOL?! ÉN IS KIBUKTAM!

***

- Még mindig nem hiszem el, hogy kaptál egy Tűzvillámot karácsonyra - ráztam a fejem, miközben a mágiatörténelem tanterem felé sétáltunk Harryvel, ahová Lupin kéretett minket még tegnap egy levélben. Majd kicsattantam a boldogságtól, hogy betartotta az ígéretét és Harry is a pálcáját szorongatva sétált mellettem, tekintetében pedig egyértelmű volt az izgalom.

- Én meg azt nem hiszem el, hogy Hermione és McGalagony elkobozta tőlem, mert Sirius Black küldhette! - morgolódott. A gyomrom azonnal görcsbe ugrott ahogy szóba jött Black. Egyszerűen megnémultam akkor, amikor Harry visszafojtott dühvel elmesélte Roxmortsban a Három Seprűben hallottakat. Megvoltam lepődve azon, hogy McGalagony és maga a Mágiaügyi Miniszter ilyen nyilvános helyen képes volt egy ilyen témáról beszélgetni. Sirius Black. Miféle szörnyeteg egy olyan, aki elárulja a legjobb barátját? A családom gyilkosa...Harry keresztapja... 

Legszívesebben, ha szembe jönne velem az az embernek nem mondható szörnyszülött habozás nélkül megölném. Aznap, amikor megtudtam álmatlanul forogtam egész éjszaka. 

Ha Sirius lett Harry keresztapja vajon akkor nekem is van egy?

- Visszafogod kapni. Oliver már intézkedik - ráztam meg a fejem, hogy feleszméljek a gondolkozásból, majd igyekeztem Harry gondolatait is visszaterelni egy vidámabb témára.

- Na ja...kíváncsi vagyok sikerül-e neki McGalagonyra hatnia - vigyorodott el.

- Én is - kuncogtam, miközben bekanyarodtunk a folyosóra, ahol Binns professzor tanterme is található. Egy nagy levegőt véve végül bekopogtam és kissé kipirult arccal vártam, hogy Lupin professzor kiszóljon.

- Szabad - mihelyst ezt meghallottam nem is én, hanem Harry tépte fel az ajtót és lépett be elsőként. Nem értettem, hogy miért itt akar tanítani minket Lupin, de nem is foglalkoztam ezzel a kérdéssel, sokkal jobban vártam már, hogy végre elkezdjük.

- Jó napot, tanár úr - köszöntünk szinkronban, mire Lupin elmosolyodott.

- Sziasztok. Gyertek beljebb! - mondta, majd szavait a terem végében lévő mozgó láda hangja zavarta meg.

- Az meg mi? * - érdeklődött Harry.

- Egy új mumus * - válaszolta Lupin. - Kedd óta az egész kastélyt átkutattam, és a végén rábukkantam erre a példányra Frics úr irattartó szekrényében. Ennél jobb dementorutánzatot nem találunk...*

- Dementorutánzat? - vontam fel a szemöldököm.

- Igen. Harry mumusa egy dementor - bólintott Lupin, mire homlok ráncolva fordultam Harry felé.

- Nekem nem is említetted - mondtam csodálkozva, mire Harry megvonta a vállát.

- Mellesleg neked Bell, mi a mumusod? - kérdezte Harry, mire most én voltam a soron a váll vonogatásban.

- Még sosem találkoztam egy mumussal, csupán a varázslatot tudom egy könyvtári könyvből - feleltem, mire Harry a szemét forgatta. - Mi az? Eddig egy normális sötét varázslatok kivédése tanárunk sem volt! - háborodtam fel egyből, mire Lupin jó kedvűen felnevetett.

- Itt az esély, hogy megtudjuk. Legalább a patrónus varázslat előtt bemelegítesz - mondta Lupin.

- Patrónus? - kérdezte Harry, mire Lupin intett neki, hogy mindjárt elmagyarázza. Eközben én a láda elé léptem, a taláromból pedig előhúztam a 12 hüvelykes nyírfa pálcámat. A tökéletes sárkányszívizomhúr maggal rendelkező pálcámat Harryvel ellentétben én azonnal megtaláltam Ollivandernél és nagyon szerettem.

Lupin egy biccentést küldve felém egy pálca mozdulattal kioldotta a láda zárját, majd a mumus lassan előkúszott belőle, majd...kizuhant a ládából. Meghökkenve néztem a mumusom és egy percre leállt a szívem. Harry holtteste feküdt előttem, amit aztán követett Fred és George-é.

- Ne - nyögtem.

- Szedd össze magad! - szólt rám hátulról Harry. - Menni fog, ez csak egy mumus! - Harry él. Nincs semmi baja. Szedd össze magad, Anabell. Sikerülni fog. Vettem egy mély levegőt, majd valami boldogra és viccesre kezdtem el gondolni. Az ikrek ahogy részegen dülöngélnek manóborral a kezükben...Harry egy női parókában és magassarkúban...bármi jó lesz, bármi...

- Comikulissimus! - mondtam ki tisztán és érthetően, majd kinyitottam a szemem, amit eddig észre sem vettem, hogy szorosan lehunytam. A varázslat bevált, így amit pár másodperccel ezelőtt elképzeltem most valósággá vált.

- Hé! Miért pont engem a magassarkúban? - mondta Harry tettetett felháborodással, mire felnevettem Lupinnal együtt.

- Ez ugrott be először! - mondtam hangosan röhögve és vidáman néztem a mumust, aki az alakját kezdte el váltogatni. Harryről áttért Fredre, aki pont kiöntötte a kezébenlévő vörös italt, majd átváltott George-ra aki megcsúszott a kiöntött alkoholban. A varázslatra ráerősítve lassan visszataszítottam a mumust a ládájába, majd miután kattant a zár csak akkor engedtem le a pálcámat.

Lupin a szemét törölgetve támaszkodott a padnak. Jó volt őt ilyen boldognak látni, így Harryvel mindketten jó kedvűen nevettünk vele. Miután megnyugodott a fejét rázva mosolygott ránk, majd lassan elkomolyodott.

- Akkor térjünk a tárgyra. Ma a patrónus bűbájjal fogunk foglalkozni. Anabell van egy olyan érzésem, hogy esetleg tudsz valamit a varázslatról - mosolygott rám.

- Nos a patrónus bűbáj megvéd a dementoroktól és minden varázslónak és boszorkánynak más alakot ölt fel. Ahhoz, hogy megidézzük a legboldogabb emlékeinkre kell gondolni. A varázsige pedig az 'Expecto Patronum' - mondtam, mire Lupin elégedetten bólintott.

- Öt pont a Griffendélnek - mondta, mire mosolyogva elpirultam. - Gondoltam, hogy mielőtt idejöttök te utána nézel. Harry lenne esetleg valamilyen kérdésed a varázslattal kapcsolatban? - kérdezte az öcsémre nézve.

- Hogy működik a varázslat? - kérdezte kíváncsian.

- Ha tökéletesen végzik el * - kezdte el magyarázni Lupin - megidéz egy patrónust. A patrónus egyfajta dementorűző védőszellem, ami pajzsként működik közted és a dementor között. A patrónus valójában egy pozitív erőtér; magába foglalja mindazt, amivel a dementor táplálkozik: a reményt, a boldogságot, az életkedvet. Viszont nem képes elcsüggedni, mint a húsvér emberek, így a dementor nem árthat neki. Azonban hangsúlyoznom kell, Harry: a patrónus-bűbáj nagyon nehéz. Még a diplomás varázslók közül se mindenki boldogul vele * - mondta őszintén, mire nyeltem egyet. Legbelül reménykedtem, hogy nekem esetleg sikerülhet és persze Harrynek is.

- Értem - bólintott Harry.

- Kezdhetjük? - kérdezte Lupin, mire mindketten biccentettünk egyet. - Akkor gondoljatok egy nagyon boldog emléketekre és ha megvan szóljatok. Ez nem lesz egy könnyű menet...ne legyetek csalódottak, ha nem jön össze elsőre!

***

Aznap este a patrónus-bűbáj gyakorlása után, álmatlanul forogtam a hálókörzetem ágyában és félfüllel hallgattam Alicia halk hortyogását.

Ötödik alkalommal, de sikerült patrónust idéznem. Megidéztem egyet. Boldogan nevetve néztem ahogy körbe futkároz az őzsuta és próbáltam megérinteni a fényes állatot, de nem sikerült. Harry is közel járt a megidézéshez, a fény már megjelent, csupán állati formát nem vett még fel. Lupin professzor szerint, ha nekem sikerült, akkor Harrynek is csak idők kérdése, csupán egy erősebb emléket kell találnia.

Az ok, amiért nem tudtam aludni az maga Harry volt. Háromszor is összeesett a mumus dementor láttán. Harmadszor már szó szerint pofozgatni kellett Harryt, hogy térjen magához, és utána csak feküdt legalább két percig a földön, mert nem tudta hirtelen hol van. Egyszer én is közel jártam az eszméletvesztéshez, de én kihúztam, amíg csak tudtam, ahogy a kviddics meccsen is tettem.

Harry viszont már nem csak édesanyánk hangját hallotta...hanem már Voldemortét is. Ami pedig még megdöbbentőbb, hogy apánkét is. Nem tudtam, hogy hogyan érezzek ezzel kapcsolatban. Láttam, amikor Harry lehajol, hogy észrevétlenül megtörölje a könnyes szemét cipőfűző bekötésnek álcázva és ahogy ezt realizáltam az én látásom is elhomályosult. Egyszerre akartam én is hallani a hangjukat, de mégis féltem tőle. Biztos vagyok benne, hogy én sokkal rosszabbul viseltem volna, mert valahol legbelül még emlékszem a hangjukra. Valahol tudom, hogy még igen.

Amikor Harry elsős lett és megtalálta Edevis tükrét engem is elvitt hozzá. Ugyanazt láttuk. A szüleinket. Most, két évvel később ismét égető vágyat éreztem, hogy felkeressem a tárgyat. Hiányoztak a szüleim. Talán már nem is emlékszem úgy igazán rájuk. Túl kicsi voltam, amikor elveszítettem őket és már csak homályosan emlékszem a kinézetükre és a hangukra.

Aznap azt kívántam, hogy bárcsak ismét három éves lehetnék, hogy újra lássam anyámat és apámat. 

_________________________________________

*-al jelölt idézetek a Harry Potter és az Azkabani fogoly c. könyvből vannak. Mind J. K. Rowling érdeme.