- A fiú Tudjátokki kígyójának a szemével lát dolgokat. Persze neki fogalma sincs, mit jelent ez, de ha Tudjátokki megszállta őt... *

A Szent Mungó igen érdekes helyen volt elrejtve a muglik elől. Egy régi kirakat babájához kellett Tonksnak beszélni, ami aztán biccentett egyet, és az üvegen keresztül betudtunk lépni a Szent Mungóba. Érdekes volt egy újabb varázsló helyet látni, még ha egy kórházról is volt szó.

Mr. Weasley az első emeleten volt elszállásolva, és bár ramatyul nézett ki, annak ellenére is mosolygott, és hálás volt Harrynek, akár csak Mrs. Weasley, hogy megmentette őt.

Egy idő után aztán kiküldtek minket, hogy Mr. Weasley társaságában egy gyors rendi megbeszélést tarthassanak, viszont ezúttal nem használtak páncélzó bűbájt, és az ikrek előszeretettel vették elő a telefülüket, amit aztán szétosztottak közöttünk.

Rémszem szavai megdöbbentettek, amíg az ikrek, Ron és Ginny szinte megrémültek a hallottaktól. Harry abban a pillanatban kirántotta a füléből a telefület, és se szó se beszéd elsétált. Ezután estig nem is beszéltünk, mert igyekezett minket kerülni.

- A fiú Tudjátokki kígyójának a szemével lát dolgokat. Persze neki fogalma sincs, mit jelent ez, de ha Tudjátokki megszállta őt... *

***

- Szia, Hermione! Örülök, hogy látlak! – sétáltam a havas hajú lányhoz, aki kipirultan elmosolyodva fogadta az ölelésem.

- Mi van Harryvel? – kérdezte, miközben levette a kesztyűjét.

- Hosszú sztori – sóhajtottam. – Mondjuk úgy, hogy hallott valamit a telefüllel, amit nem kellett volna...

- Ó – húzta el a száját.

- Biztos elmondja majd Ron. Viszont mielőtt még Harryhez felmennétek, ha nem bánjátok először én beszélnék vele – mosolyogtam rá. – Tegnap magára hagytam, viszont már ideje őt kirángatni a szobájából...

- Persze. Addig beszélgetek a többiekkel, aztán meg majd Ronnal felmegyünk a szobájába – simított végig a vállamon, majd elindult a nappali felé.

Egy nagy levegőt véve felsétáltam a lépcsőn, Harry és Ron közös szobája felé. Miután megálltam az ajtó előtt, felemeltem a kezem, és halkan bekopogtam rajta. Nem jött válasz, így két opció volt: Harry alszik, vagy Harry alvást színlel.

Benyitottam az ajtón, majd ránéztem Harryre, aki halkan szuszogott az oldalára feküdve. Szóval tényleg alszik.

- Harry... - ültem le mellé, miközben végig simítottam a vállán. Harry lassan felnyitotta a szemét, majd üres tekintettel rám meredt. – Kész a vacsora, Mrs. Weasley félre tesz neked, ha nincs kedved lejönni – Harry szótlanul biccentett, miközben lehunyta a szemét. – Beszélnünk kellene a történtekről – tettem hozzá, mire Harry szeme felpattant.

- Egy szörnyeteg vagyok – mondta, mire sóhajtottam egyet.

- Nem vagy az – mondtam.

- Honnan veszed? Nem hallottad, amit Mordon mondott? – nézett rám kétségbeesetten.

- Mordon paranoiás – forgattam a szemem unottan.

- De igaza lehet! – csattant fel azonnal. – El kell mennem.

- Mégis hová? – néztem rá értetlenül.

- Vissza a Privet Drive-ra – mondta olyan hangsúllyal, mintha ez lenne a legértelmesebb válasz.

- Te megőrültél – horkantottam fel. – Tudod egyáltalán milyen az, ha megszállnak? – kérdeztem széttárt karokkal, mire Harry felpattant.

- Hát már tudom, mert Mordon azt mondta, hogy megszállt!

- Nem, Harry! – álltam fel én is. – Az egyetlen ember, aki tudja, hogy milyen az, ha Voldemort megszállja, az Ginny, de te bujkálsz, ahelyett, hogy megkérdeznéd őt először! – Harry nagyokat pislantott a csodálkozástól, majd szégyenlősen megvakarta a füle hegyét. – Gyere le a többiekhez – ragadtam meg a kezét, Harry pedig engedékenyen követett, miközben halkan ismét beszélni kezdett.

- Dumbledore üzent nekem Phineas-on keresztül – mondta, mire hátra fordultam, hogy ránézzek. – Azt mondta, hogy ne menjek sehová.

- Látod?! Még Dumbledore is megmondta, ez el is dőlt. Itt maradsz!

***

- Hagyd már abba ezt a duzzogást! A többiek mesélték, mit hallottatok tegnap a telefüllel... *

- Igen? Jót beszélgettetek rólam a hátam mögött, mi? De nem baj, már kezdem megszokni... habár tőled ezt nem vártam volna, Bell...

- Veled akartunk beszélgetni, Harry! De mivel bujkálsz előlünk... *

- Mert nem akartam, hogy beszélgessenek velem! *

- Akkor meg mit csodálkozol, ha nélküled megvitatjuk a történteket? Rosszabb vagy, mint egy sértődős kislány, Harry, térj már észhez!

- Ráadásul elég buta vagy... mivel az ismerőseid közül én vagyok az egyetlen, akit egyszer már megszállt Tudodki, és akitől megtudhatnád, hogy milyen érzés az!

- Igen, Bell már mondta... ne haragudj Ginny, megfeledkeztem róla...

- Jó neked. *

- Ne haragudj. Szóval szerinted... megszállt engem? *

- Pontosan emlékszel mindenre, amit csináltál vagy vannak az emlékezetedben nagy fehér foltok? *

- Nincsennek. *

- Akkor Tudodki nem szállt meg téged. *

- Remek, téma lezárva. Mivel fogunk foglalkozni a legközelebbi DS edzésen?

- Még van egy-két varázslat, amit még megakarok nekik tanítani. Jól jön majd a segítséged, viszont utána a patrónus-bűbáj betanítására szívesen átadnám teljesen a stafétát!

***

Sirius jó kedve mindenkire átragadt karácsonykor. Látszott rajta, hogy nagyon élvezi, hogy társaságban van. Végre sikerült nekem is minden gondomról megfeledkezni, és szimplán élvezni az ünnepet. Nem járt semmilyen P kezdőbetűvel rendelkező név a fejemben, sem a DS, sem a kviddics, sem a tanulás. Csakis a szeretteim, akikkel körül voltam véve.

Az egész bagázs együtt takarított, díszített, főzött, miközben mindenféle karácsonyi nótákat hallgattunk együtt, és élvezetekre halmoztuk a manóbort, vajsört és a tojáslikőrt (persze Mrs. Weasley előtt csak mértékkel, hogy ne legyen dühös).

Remus is időközben megérkezett a főhadiszállásra, amit, mint mindig, én fogadtam a legnagyobb örömmel. Aztán négyen, Harry, Remus, Sirius és én, családiasba együtt díszítettük fel a karácsonyfát, miközben én hulló hópehelyeket varázsoltam, ami a plafonból hullott, viszont még mielőtt a földre érhetett volna eltűnt. Harrynek nagyon tetszett a varázslat, így megígértem, hogy megtanítom majd neki, mihelyst visszatérünk a Roxfortba.

Karácsony napján arra ébredtem, hogy álmomban lerúgtam az egyik ajándékos dobozt az ágyam széléről, így azonnal kipattant a szemem. Látszólag még csak Ginny volt ébren, így Hermionét is gyengéden felköltöttük, majd hármasban bontogattuk ki az ajándékainkat.

Szokás szerint a Weasley házaspártól egy kötött pulcsit kaptam, ezúttal zöld színben és egy gyümölcskosarat, Harrytől és a barátaimtól szokásos módon varázslatokról szóló könyveket, Siriustól és Remustól egy rám szabott hosszú, bordó talárt (fogalmam sincs hogy találták el a méretem) és Tonkstól egy könyvet ''Az auror képzőről'' címmel, amibe izgatottan lapoztam bele.

Miközben kikeltem az ágyból, észrevettem még egy apró csomagot a matracom és az ágy támlája közé beesve, így felvont szemöldökkel nyúltam be, miközben figyeltem, hogy Ginny és Hermione lemennek reggelizni.

A fehér papírba csomagolt kis tégla alakú dobozt kicsomagolva egy furcsa érzés fogott el, így elővettem a pálcámat, amivel kinyitottam a dobozt. Meglepettségemben majdnem leejtettem az ajándékot.

Egy ezüst szív alakú medál volt benne, ami hosszú lánc résszel rendelkezett, viszont maga a medál apró volt. Egyszerű, mégis gyönyörű volt, viszont nem bíztam benne.

- Demonstrate! – böktem a pálcám hegyével a medál irányába, mire az megrezdült, és a karomban végig futott a melegség, teljesen fel a fejemig. – Védőbűbáj – suttogtam realizálva. – Kiküldene nekem egy védőbűbájjal ellátott medált? – beszéltem magamban. – Avensegium! – mutattam még egyszer a medálra, mire az meg sem mozdult. – Mi? – kerekedett el a szemem. – Avensegium! – megint semmi.

Az illető, aki küldte tudta, hogy nyomot fogok rajta keresni. Tudta, hogy megakarom tudni az ajándékozóját. De ki lehet ennyire titkolózó?

Ugye nem...

Nem, Piton nem lehetett. Nyíltan közölte velem, hogy nem lehet köztünk semmi, miért küldene akkor nekem egy medált?
Csak nem... félt engem?

Nem!

Az éjjeli szekrényem fiókjába beledobva a dobozt felpattantam, majd miután átöltöztem én is lementem a többiek után, miközben megpróbáltam a medált és Piton kiverni a fejemből. Pedig már jó úton haladtam, hogy elfelejtsem őt...

***

- Jut eszembe, találkozott valamelyikőtök mostanában Siporral? *

- Harryvel akkor láttuk őt utoljára, amikor megérkeztünk.

- Azt hiszem, én is akkor láttam utoljára... Biztosan elbújt valahol. *

- De nem mehetett el, ugye? Mikor azt mondtad neki, hogy ''kifelé'', nem érthette úgy, hogy menjen el a házból? *

- Nem, a manók csak akkor mehetnek el, ha ruhát kapnak. Addig a gazdáik házában kell maradniuk. *

- Hát, Sirius... ezzel nem értek egyet. Harry emlékszel, amikor Dobby...

- Sosem tudnám elfelejteni. Sirius, ha nagyon akarják, eltudják hagyni a házat. Három éve Dobby elszökött Malfoyéktól, hogy figyelmeztessen engem. Utána meg kellett büntetnie saját magát érte, viszont azért is megtette.

- Majd később megkeresem. Biztos fent van valahol, és bőgve ölelgeti anyám valamelyik régi rongyát. *

***

Mr. Weasley újabb Szent Mungóban való meglátogatása után, Harryt és engem kivéve, mindenki magába roskadva ült a nappaliban. Csak mi ketten tudtuk, hogy Neville szüleivel mi történt, hogy Bellatrix Lestrange a Cruciátus-átokkal majdnem a halálba kergette őket, viszont Harry megígérte Dumbledore-nak, hogy nem mondja el senkinek, én pedig Harrynek, hogy nem adom tovább.

Viszont az meglepett, hogy Lockharttal találkoztunk, és látszólag az egójából még agy hiányában sem veszített.

Sirius végül megtalálta Siport a padláson, amihez Harryvel egyáltalán nem fűztűk hozzá semmit sem, hogy ne legyen belőle vita, mivel Sirius kezdett egyre többször szomorúbb lenni, ahogy realizálta, hogy nemsokára távozunk.

Emellett úgy döntöttem, hogy adok egy esélyt a medálnak. Inkább olyan emberek között tesztelem, akik értenek a varázslatokhoz, ha balul sülne el, minthogy a Roxfortban diákok között történjen baj. Kissé féltem tőle, de nem halogathattam... emellett nagyon is tetszett, és a gondolat, hogy lehet Piton ajándékozta nekem még jobban csábított.

***

A konyhába benyitva ott találtam magányosan üldögélve Siriust, előtte egy pohár manóborral.

- Megint alkoholba fojtod bánatod? – kérdeztem nyájasan, mire Sirius örömöt színlelve felhorkantott. – Ugyan már! – vettem el előle pohárt, majd megittam a tartalmát. Sirius felnézett rám, és megengedett magának egy félmosolyt.

- Weasley-éktől van a pulcsi? – kérdezte, miközben a piros A betűre mutatott a pulóver közepén.

- Igen – tettem le a poharat. Úgy gondoltam a zöld pulcsi kiemeli a vörös hajamat. A ruhadarabhoz csak egy egyszerű fekete rakott szoknyát vettem fel... és a medált, amit takart a pulóver. – Ú, hallod ezt a zenét? – böktem a rádió felé, amit bizonyára Mrs. Weasley hagyott bekapcsolva. – Ez lesz az új kedvenc számom, bár a címét még mindig nem tudom – kuncogtam. Karácsonykor rengeteget hallgattuk ezt, és szinte már fújtam fejből.

- Igen, én is megszerettem... – motyogta.

- Akkor mire vársz? – nyújtottam felé a kezem. – Felkérhetem az urat egy táncra? – pukedliztem, mire Sirius végre igazán elnevette magát.

- Nem tudnék nemet mondani, hölgyem – nyújtotta a kezét, majd mire észbe kaptam Sirius már pörgetett is a ritmust követve. Kiderült, hogy a refrén előtti versszakokat egyikünk sem tudta még, így csak hangosan la-la-lázva keringőztünk, miközben alig bírtuk ki nevetés nélkül.

- Bell, Sirius...

- La-la-laaaa – újra megpörgetett Sirius, miközben olyan erősen rántott magához vissza, hogy majdnem megbotlottunk, ezért pedig nevetésbe törtünk ki.

- Bell, Sirius...!

- La-la-laaa – ezúttal én pörgettem meg Siriust, majd a kuncogás után Mrs. Weasley irányába fordultam, aki már másodszor szólított minket.

A vigyor, ami eddig az arcomon volt lassan lehervadt rólam, és helyét a döbbenet vette át. Mrs. Weasley mögött Piton állt, nagy fekete talárjában, és gúnyosan méregette hol Siriust, hol engem.

- Ó – csúszott ki a számon. – Jó napot... tanár úr – motyogtam, miközben éreztem, hogy elpirulok. Nem. Erre most nem állok készen. Egyáltalán nem hiányzott ez a gyors össze-vissza szívverés.

- Piton, hogy kerülsz ide? – szólalt fel Sirius unott hangon, miközben elengedett.

- Neked ahhoz nincs túl sok közöd – sziszegte, mire Sirius már nyitotta volna a száját, hogy valamiféle sértést visszavágjon, de Mrs. Weasley megelőzte.

- Hol van az öcséd, Bell? – kérdezte mosolyt erőltetve az arcára.

- Talán a nappaliban, menjek neki szól...? – a kérdést időm sem volt befejezni, mert Mrs. Weasley kisietett az ajtón, hogy bizonyára szóljon Harrynek. Szóval nekem kell a vendégeltető szerepet játszanom. – Teát, tanár úr? – kérdeztem egy sóhaj után.

- Kérek – szólt, miközben még mindig farkasszemet nézett a szemközt álló Siriussal.

- Neked, Sirius? – kérdeztem, miközben szándékosan elé álltam, hogy ne tudjon Pitonra nézni.

- Manóbort önthetsz, ha iszol velem – pillantott rám, mire a hátam mögött álló Piton felhorkantott. Lehunytam a szemem, majd amilyen gyorsan csak tudtam a tűzhelyhez siettem, ahol szerencsére pont volt lefőzve egy adag tea.

Egy csészét levarázsolva a polcról az asztalra lebegtettem, majd öntöttem neki egy adagot.

Piton Siriusról rám pillantott, majd leült a székre, ami elé letettem a csészét. Felnézett rám, majd a tekintete megakadt a nyakamban lévő medálon, ami bizonyára a heves keringő miatt előtűnt a pulóverem elől. Vissza felnézett a szemembe, majd ravaszul elmosolyodott.

Pár másodperc volt az egész, de megint megtörtént.

Piton belenézett a fejembe.

_________________________

*-al jelölt területek a Harry Potter és a Főnix Rendje c. könyv idézete. Minden érdem J. K. Rowlingé.