A kviddics meccs után nagyon sokáig dühös voltam a fiúkra. Nem beszéltem velük, és a tanulásba temetkeztem. Az egyetlen alkalom, amikor hajlandó voltam velük beszélni, az a DS gyűléseken volt, de akkor is csak annyit beszéltem velük, amennyit másokkal.

A dühöm akkor kezdett fokozatosan elpárologni, amikor kezdtem magányos lenni. A tanulás mellett a DS kör tervezésébe menekültem, de amikor temérdek mennyiségű házi feladattal készültem el, kitaláltam minden átkot, rontást a DS körre, olvastam is, és még úgy is maradt időm, már kezdtem ráeszmélni, hogy hiába haragszok rájuk, ezzel senkinek sem lesz jobb.

Viszont nem én tartoztam bocsánattal, ha nem ők. Bár, ha jobban belegondoltam ráeszméltem, hogy épp elég büntetés nekik az, hogy nem kviddicsezhetnek. Ennek ellenére mind a hárman egy idő után külön-külön bocsánatot kértek, ami megmelengette a szívem.

Hagrid is már megérkezett a kunyhójába, így az öcsém, Ron és Hermione örömmel töltötték nála az idejüket, amitől nosztalgikus hangulatba kerültem, mert amióta a Roxfortba járnak, jóban vannak vele. Egy teára én is leugrottam hozzá délután, viszont nem voltam ott többet egy óránál.

Perselus Pitonnal is ugyanúgy kerültük egymást. Ő azért, mert a ''diákja'' vagyok, és nem akart hozzám közelebb kerülni, én pedig bármennyire is fájt nem hiányzott az életemből a dráma, amiből manapság eléggé felgyülemlett. Pedig bármit megadtam volna, hogy vele tölthessem az időm.

***

- Bell, Bell! Ébredj, Bell! Harry rosszul van! – Hermione erőszakosan rázta meg a vállam, amire úgy ébredtem fel, mintha jeges vizet zúdítottak volna a nyakamba. Egyből felültem az ágyon és kipattant a szemem.

- Mi történt? – kérdeztem rekedten, miközben robotszerű mozdulatokkal felkeltem az ágyból.

- Fogalmam... fogalmam sincs, lent írtam az egyik beadandómat, ami sokáig elhúzódott, amikor Neville szaladt el mellettem azzal, hogy McGalagony tanárnőért megy... menj Harryék szobájába! – mondta pánikolva, miközben a hálóingemre felkaptam a taláromat, és a papucsomba belebújva szinte futva téptem fel az ajtót és meg sem álltam Harry szobájáig.

- Mi történt? – estem be az ajtón.

A látvány nem volt a legkellemesebb. Dean és Seamus az egyik ágy szélén ültek és sutyorogtak, míg a szemben lévő ágy oldala levolt hányva, Ron pedig Harry felett állva nézett fel rám örömtelien, míg az öcsém izzadtságtól csepegő arccal bámult maga elé. – Mi történt? – ismételtem meg a kérdésem.

- Mr. Weasley... megtámadták – mondta Harry pánikolva, mire homlokráncolva közelítettem meg az öcsém.

- Honnan tudod?

- Láttam! – csattant fel.

- Erre, tanárnő! *

Neville McGalagony nyomában érkezett meg, míg a skót kockás pongyolába bújt házvezetőnőnk értetlenül lépett be az ajtón.

- Mi baja, Potter? Hol fáj? *

- Ron édesapjáról van szó * – Harryt még sosem láttam ilyen boldognak, hogy McGalagonyt látja. – Megtámadta egy kígyó, és súlyosan megsérült. Láttam az egészet. *

- Mi az, hogy látta? * – McGalagony értetlenül meredt Harryre, miközben én gondolkodni kezdtem.

Harry és Voldemort elméje összevan kapcsolva, gyakran megérezte az érzéseit, és eddig sosem lőtt mellé.

- Nem tudom... Aludtam, és egyszer csak ott voltam... *

- Úgy érti, álmodta? *

- Nem! * – vágta rá dühösen Harry, szinte már kétségbe volt esve, hogy senki sem hisz neki. – Előtte álmodtam, valami egészen mást, egy butaságot... aztán ez a dolog félbeszakította az álmot. Ez a valóság volt! Mr. Weasley a földön ülve aludt, és megtámadta egy hatalmas kígyó. Fröcskölt a vér, és ő összeesett... Meg kell tudni, hol van... * – ordította szinte már torka szakadtából. - Nem hazudok, és nem vagyok bolond! *

- Tanárnő, Harrynek nem szokása hülyeségeket beszélni! – keltem a védelmére. – Ha Harry ezt állítja, akkor ez így is van!

- Hiszek magának, Potter * – felelte szárazon McGalagony, miközben hátra simította a haját. – Vegye fel a hálóköntösét! Megyünk az igazgató úrhoz. Maga is jöjjön, Wealey * – nézett a vörös hajú fiúra, majd rám, de nekem mondani sem kellett, csak biccentett felém.

Az utat az igazgatói irodához néma csendben tettük meg, csak Harry kétségbeesett zihálása törte meg itt-ott, miközben én olyankor nyugtatóan átkaroltam a karját. McGalagony előttünk haladva komoly fejjel közeledett Dumbledore irodája felé, Ron pedig mellettünk sétált, és nem értette, hogy mégis mi folyik körülötte. Őszintén én sem értettem. Egyik percben mélyen aludtam, most pedig az öcsém karját szorongatom, aki látta álmában, hogy megtámadja egy kígyó Mr. Weasley-t.

- Bűvös Bizsere * – mondta McGalagony Dumbledore dolgozószobáját őrző kőszörnynek, aki aztán azon nyomban félreugrott. A csigalépcsőre rálépve mögöttünk bezárult a fal, majd spirális ívet követve haladtunk felfelé. Ezután megérkeztünk egy tölgyfaajtó elé, amin a griffmadár alakú rézkopogtatóval McGalagony háromszor kopogott. A szobából zsivaj hallatszott ki a késő órák ellenére is, ami aztán nyomban elnémult, az ajtó pedig magától kinyílt.

- Á, maga az, McGalagony professzor... és... ó! *

- Dumbledore professzor, Potternek... nos, rémálma volt * – szólt McGalagony kételkedve a saját szavaiban. – Azt mondja... *

- Nem álom volt * – vágott közbe Harry.

- Tanárnő, kérem, hagy mondja el Harry mit látott – húztam szorosan magam köré a talárom, mire McGalagony neheztelve pillantott ránk, de átadta Harrynek a szót.

- Hát... valóban aludtam... de nem úgy láttam ezt, mint egy álmot... hanem mint a valóságot... Végignéztem, mi történik... * – Harry nagy levegőt vett, mielőtt folytatta volna, én pedig folyamatosan Dumbledore-t figyeltem, aki még csak rám sem nézett Harryre valamilyen oknál fogva. – Ron édesapját, Mr. Weasley-t... megtámadta egy hatalmas kígyó. *

Dumbledore elmerengve hátradőlt a székén.

- Hogyan láttad a történteket? * – kérdezte csendesen, még mindig kerülve Harry pillantását.

- Hát... nem tudom, úgy a fejemben volt az egész... * – homlokon csapva magam Harry felé fordultam.

- Úgy értette az igazgató úr, hogy milyen szemszögből – segítettem ki.

- Köszönöm, Anabell – pillantott rám egy másodpercig, ami a mellettem álló Harryt még jobban felhúzta.

- Én voltam a kígyó. A kígyó szemszögéből láttam az egészet. * – válaszolt, mire csend telepedett a szobára.

- Súlyosan megsebesült, Arthur? * – kérdezte ezúttal a sápadt Ronra nézve, aki ettől megriadt.

- Igen! * – felelte dühösen Harry, mire Dumbledore hirtelen felpattant, és a portrékhoz sétált, ami az íróasztala melletti falon voltak.

- Everard, Dilys! Hallották a fiút? – kérdezte élesen Dumbledore. A két híres volt igazgató hasonlóan szigorú hangnemben válaszoltak Dumbledore-nak.

- Természetesen. *

- Vörös hajú, szemüveges férfiról van szó. Everard! Riassza a megfelelő embereket, és gondoskodjon róla, hogy rátaláljanak! * – a portrén lévő varázsló és boszorkány bólintottak, majd elmentek a keretükből, bizonyára másik portréjukba.

- Nagy hírnevüknek köszönhetően más fontos helyen is megtalálható a portréjuk. Az arcképeik között szabadon mozoghatnak, tájékoztatni tudnak minket másutt lezajló eseményekről...

- De hát Mr. Weasley bárhol lehet! * – pánikolt Harry.

- Kérlek, üljetek le, maga is McGalagony professzor – mondta Dumbledore, eleresztve Harry megszólalását a füle mellett. – Beletelik néhány percbe, amíg Everard és Dilys visszatérnek. Kedves tanárnő, kérem, gondoskodjon székekről. * – McGalagony előhúzva a pálcáját varázsolt négy karosszéket, majd mindannyian helyet foglaltunk. Az igazgató az asztalán pihenő főnixe mellé lépve megsimogatta a fejét. Nem volt még szerencsém Fawkes-t személyesen látni, de mihelyst megfigyeltem a madarat, szinte le sem tudtam róla venni a szemem. – Figyelmeztetésre lesz szükségünk * – mondta halkan a madárnak, mire Fawkes egy lángcsóva kíséretében el is tűnt.

***

- Dumbledore! *

- Mi hír? *

- Addig kiabáltam, amíg oda nem szaladt valaki. (...) Aztán pár perc múlva fel is hozták őt. Nagyon rossz bőrben van, mindene csupa vér volt. Átszaladtam Elfrida Cragg portréjába, hogy jobban lássam őket, mikor kimennek vele... *

- Köszönöm. Gondolom, Dilys látja majd őket megérkezni... *

- Igen, Dumbledore, elvitték a Szent Mungóba. A portrém előtt haladtak el vele. Nagyon rossz állapotban van. *

- Köszönöm. Minerva, legyen szíves, keltse fel a többi Weasley gyereket. *

- Megyek, de... mi lesz Mollyval, Dumbledore?

- Fawkes majd értesíti, de talán már tudja is. Van az a remek órája...

- Phineas! Phineas! Phineas!!! *

- Szólított valaki? *

- Megint fel kell keresnie a másik képét, Phineas. Újabb üzenetem van. *

- Annyira ismerős a hangja...

- Ő Phineas Nigellus Black, Siriusnál van a másik portréja...

- Ó, tényleg.

- Nem, Dumbledore, ma fáradt vagyok a szaladgáláshoz. *

- Ez fegyelemsértés, uram! *

- Szent kötelességünk a Roxfort jelenlegi igazgatójának rendelkezésére állni! *

- Jól van, na. Bár lehet, hogy már a szemétben van a portrém. A többi felmenőjét is elintézte. *

- Sirius nem dobja ki a maga portréját, Phineas. A következő üzenetet adja át neki: Arthus Weasley súlyosan megsebesült. A felesége, a gyermekei, Anabell és Harry Potter hamarosan megérkeznek a házába. Megértette, Phineas?

- Megjegyeztem, átadom. *

***

- Na tessék, visszajöttek az árulókölykök. Igaz, hogy az apjuk a halálán van? *

- Kifelé! *

Minden olyan gyorsan történt, hogy kellett pár másodperc, hogy feldolgozzam a történteket. A Weasley testvérek megérkeztek Dumbledore irodájába, majd Fawkes figyelmeztetőjelzést küldött nekünk, ami azt jelentette, hogy Umbridge megtudta, hogy nem vagyunk ágyban. A következő pillanatban McGalagony az igazgató utasítására elhagyta a dolgozószobát, hogy kimagyarázza a dolgot, majd miután Phineas is visszatért már csak arra eszméltem fel, hogy egy üstöt érintek meg, a következő pillanatban pedig már a Grimmauld téren vagyok a gyámszülőmnél.

- Mi történt? * – sietett elém Sirius, miközben felsegített, és aggódva végigmért mindannyiunkat. Enyhe alkoholszag áramlott belőle, ami egyáltalán nem tetszett.

- Harryt kérdezd * – szólalt fel Fred.

- Igen, én is szeretném végre megtudni, mi ez az egész * – bólogatott George. Harry nyelt egyet, és segítségként rám meredt.

- Egy látomása volt – mondtam, majd Harryre néztem, hogy folytassa, aki nagy nehezen összeszedte magát.

Ezután Harry elmesélte a történteket, viszont ferdített a sztorin, és azt nem árulta el, hogy ő volt a kígyó. A sápadt Ronnal összetalálkozott a tekintetünk, és némán jeleztük a másiknak, hogy észrevettük a változtatást.

Nem sokkal Harry beszéde után kitört a veszekedés. Fred, George és Ginny minden erővel azon voltak, hogy hagy mehessenek el abban a pillanatban a kórházba, míg Sirius azt hangoztatta, hogy a Grimmauld téren kell maradniuk, mert gyanús lenne a dolog, ha hamarább beállítanának a kórházba, minthogy bárki is tudomást szerezne az incidensről.

- Az apánk érdekel, aki haldoklik! * – kiabálta George.

- Apátok tudta, hogy mire vállalkozik, és nem fogja megköszönni nektek, ha tönkreteszitek a munkánkat! * – vágott vissza Sirius ökölbe szorított kézzel. – Látjátok, pontosan ezért nem léphettek be a rendbe! Mert nem tudjátok felfogni, hogy bizonyos dolgokért érdemes az életünket adni! *

- Te könnyen beszélsz, mikor itt dekkolsz a házadban! * – éreztem, hogy kihagy a szívem egy dobbanást, mihelyst Fred kiejtette ezt a száján. Sirius arcából kifutott a vér és egy másodpercig úgy tűnt, hogy ott helyben felpofozza Fredet, de nem tette.

- Fred, George elég lesz! – mondtam szigorúan. – Siriusnak van igaza, nem kockáztathat senki sem. Az apátok tudta mire vállalkozott, és Sirius pedig nem önakaratából dekkol itt. Hagyjuk ezt a témát... és várjunk – mondta monoton hangon, mire Ginny egy hangos puffanással leült egy székre.

Pár perccel és vajsörrel később Fawkes tollával együtt érkezett egy üzenet Mrs. Weasley-től, amit Sirius azonnal George kezébe nyomott, hogy ne törjön ki újabb veszekedés.

- Apa még életben van. Indulok a Szent Mungóba. Maradjatok ott, ahol vagytok! Amint tehetem, értesítelek benneteket. Anya. *

George pánikolva végig nézett a társaságon.

- Még életben van * – ismételte el maga elé bámulva. – Vagyis akkor... *

- Még válságos állapotban van – suttogtam lehunyva a szemem.

***

Életünk leghosszabb éjszakáján voltunk túl. Mindenki maga elé bámulva várta, hogy gyorsabban teljen az idő és végre kiderüljön, hogy Mr. Weasley életben marad-e.Én az egész éjszakámat azzal töltöttem, hogy Harry arcát fürkésztem és a vajsöröm kupakjával játszottam. A szívverésem nem tudott egyszerűen lelassulni, annyira féltettem Mr. Weasley-t. Nem halhat meg, ő nem!

Aztán végül öt óra után tíz perccel Mrs. Weasley sápadt és fáradt arccal kitárta a szoba ajtaját, majd belépett rajta és végigmért mindannyiunkat. Végül pedig fájdalmasan elnevette magát és kijelentette, hogy Mr. Weasley túléli.

Attól a pillanattól fogva mindenki felvidult, és ölelkezésekbe kezdtünk. Megbeszéltük, hogy mivel Mr. Weasley a kórházban marad egy ideig, együtt karácsonyozunk a Grimmauld téren, aminek Sirius örült a legjobban. Ezután segítettem Mrs. Weasley-nek reggelit csinálni, akinek kissé még mindig reszketett a keze az aggodalomtól és fáradtságtól.

__________________________

*-al jelölt területek a Harry Potter és a Főnix Rendje c. könyv idézete. Minden érdem J. K. Rowlingé.