- Veled mégis mi történt? – kérdeztem szórakozottan, miközben néztem, hogy elhalad mellettem dühösen Katie.

- Hóborc, ki más?! – tárta szét a két karját vissza sem fordulva, én pedig alig bírtam elnyomni a nevetésem.

A napokban csak ez az egy örömforrásom maradt: a humor.

Umbridge elvette tőlem a kviddicset, ami miatt rengeteget sírtam, és még Piton is került, aminek a gondolatától is megsajdult a szívem. Fájt, amit hirtelen felindulásból tett, és bizonyára azt gondolta, hogy ha kerül, azzal semmissé teheti a történteket. Az az egy szerencséje volt, hogy a kastély hatalmas, így nem kerül nagy erőfeszítésébe, ha kerülni akar.

- Hé, Bell! – hallottam meg az ikrek hangját, akik próbáltak beérni. Lefékeztem és feléjük fordultam egy hamis mosolyt erőltetve az arcomra, ami aztán kérdő arckifejezésbe ment át. – Miért jártok ilyen... furán? – meredtem a fiúkra, akik kissé terpeszbe jártak.

- Gennyes kelések...

- Túl rossz helyen – fejezte be George próbálva sietni.

- A drága lázralobbantótok mellék hatása? – kérdeztem gúnyosan, mire válaszul csak fájdalmas nyögést kaptam.

- Hogy vagy? – kérdezte George, miközben látszólag elakartak kísérni a könyvtárhoz.

- Jól – mosolyogtam rá, mire csak egy lesajnáló tekintetet kaptam. – Rosszul...

- Sajnáljuk Bell, hogy kitettek téged a csapatból, bár tehetnénk valamit... – rázta a fejét Fred. – De hé! Tartsa benned az a lelket, hogy így több időd marad majd Harrynek segíteni a... – bizalmasan közelebb lépett, hogy ne hallhassa még véletlenül sem senki. – ...szakkörhöz – fejezte be a mondatot.

- Hát igen – sóhajtottam. – Mikor lesz edzésetek?

- Két óra múlva. Jössz megnézni? Bár, elég rossz az idő... – tanakodott George.

- Nem az idő miatt nem megyek – ráztam meg a fejem. – Túlságosan fájna látni, hogy nem vehetek részt benne...

- Persze, megértjük – mosolygott rám szomorúan Fred, miközben a torkomat a sírás szorongatta.

***

Éjfél után pár perccel az álmatlan forgolódásomat feladva erőt vettem magamon, és felkeltem az ágyból. Alicia, Katie és Angelina nyugodtan szuszogva aludtak, amit nagyon irigyeltem, mert már ez harmadik nap, amikor nem tudok aludni. Először Piton miatt nem tudtam, aztán meg már Umbridge miatt.

Pálcával a kezemben, óvatosan kinyitottam az ajtót, és halkan lementem a klubhelyiségbe, ahol aztán meglepődve torpantam meg. A pislákoló tűz előtt Harry ült, vele szemben pedig a zoknikba öltözött Dobby állt.

- Sziasztok – köszöntem meglepetten. Harry felém fordulva intett egyet, míg Dobby szinte az orrát a földnek nyomva hajolt meg.

- Anabell Potter, megtiszteltetés, hogy ismét találkozhatunk!

- Mi újság, hogy vagy, Dobby? Rég láttalak – mosolyogtam a manóra, miközben közelebb sétáltam hozzájuk.

- Dobby visszahozta Harry Potter baglyát, Dobby személyesen vállalta! – mondta izgatottan.

- Hedwig már jól van? Nagyon örülök ennek!

- Emellett Dobby megtalálta a tökéletes helyet a szakkörhöz – csillant meg Harry szeme, mire érdeklődve ültem le mellé, majd meghallgattam Dobby és Harry beszédét.

Miután a manó elment, kimerülten dőltem hátra a kanapén. Dobbyban annyi energia lapult, hogy leszívta azt a maradékot is, amit még magamban tároltam.

- Szóval a Szükség szobája...

- Holnap szedjük össze a többieket, és mondjuk, hogy menjenek majd a hetedik emeletre – kezdett el tervezni Harry.

- Vacsora után gondoltad? – kérdeztem.

- Igen, miért is ne – vonta meg a vállát. – Nincs ok tovább várni. Mellesleg, hogy hogy fel vagy? – pillantott rám érdeklődve.

- Nem tudok aludni – feleltem a tüzet bámulva.

- Igen, látszik rajtad, hogy manapság nem aludtál sokat – húzta el a száját, mire megdörzsöltem a szemem. Igen, nekem is feltűnt, hogy már karikák húzódnak a szemem alatt.

- Veled mi újság? Ne haragudj, a napokban nem volt időm veled foglalkozni...

- Foglalkozni? Miért mondod úgy, mintha csak egy kötelesség lennék? – csattant fel.

- Nem úgy értettem – sóhajtottam fáradtan, mire Harry is lenyugodott. Mindig is lobbanékony volt, de pár hónapja már alig bírja magát kontrolálni.

- Megint fájt a sebhelyem...

- Mikor? – pattant ki azonnal a szemem. Nem számított, hogy mindenki alszik, fő a biztonság: a kezemben lévő pálcámmal azonnal kiszórtam a hangtalanító védőbűbájt, amit még a Félvér Hercegtől tanultam, majd leraktam a kanapé melletti asztalra.

Piton megengedte, hogy megtartsam a könyvet... vajon ő tud aludni?

- Az edzés után, az öltözőbe hasított bele a fájdalom... – azonnal feleszméltem a gondolataimból, és figyelni kezdtem az öcsémre.

- De hát Voldemort nincs a közelben – néztem rá értetlenül.

- Dühös volt, azt érzékeltem – meredt maga elé Harry.

- Dühös volt? Szoktál mást is érezni?

- Ha örül – válaszolt bólintva.

- Láttál is valamit? – kérdeztem kis félelemmel a hangomban.

- Most nem. Azt éreztem, hogy... dühös, mert valami nem teljesül elég gyorsan...

- Nincs köze a fegyverhez, amit Sirius említett, hogy megakar szerezni? – kérdeztem halkan, miután körbe pillantottam a klubhelyiségben, bár fölösleges volt, mert bűbájt alkalmaztam.

- Lehet, nem tudom...

***

- Gyere Hermione, kitaláltam a megfelelő módot, hogy jelezzük majd a szakkörök időpontjait! – húztam fel a lépcsőn, egyenesen a hálókörzetembe.

- Mi lenne az? – kérdezte izgatottan, miközben bezárta maga mögött az ajtót.

- Próteusz-bűbáj! – vigyorogtam elégedetten, miközben Hermione homlokon csapta magát.

- Basszus, tényleg! Oké, varázsolok hamis galleonokat, te pedig rájuk teszed a bűbájt, mehet?

- Mehet!

***

- Akkor legyünk Defenzív Szakkör * – szólalt fel Cho. – Vagy csak röviden DS, és akkor senki nem értheti, miről beszélünk. *

- Igen, a DS jó – támogatta Ginny. – De a jelentése Dumbledore Serege legyen, hiszen attól fél a legjobban a minisztérium, nem? *

- Ki támogatja a DS-t? * – kérdezte Hermione.

- Mindenki – néztem vidáman körbe.

***

- Szerinted a Capitulatusszal megtudjuk védeni magunkat Tudodkivel szemben? *

- Használtam ellene * – felelt csendesen Harry Zacharias Smith lesajnáló kérdésére, amitől csak felmordultam. – Júniusban megmentette az életemet. *

Zacharias Smith egyszer csak csendben maradt, és némán hápogott.

- Ha valami nem tetszik, arra van az ajtó! – mutattam a kijárat felé, de Smith nem mozdult.

- Akkor hát álljatok fel párokban, és gyakoroljatok * – adta ki az utasítást Harry, mire mindenki hallgatott rá, és keresett magának egy párt.

- Mit szólsz, öcsi? Kiállsz ellenem? – kérdeztem vigyorogva, mire Harry felnevetett.

- Győzzön a jobbik! – szegezte felém a pálcáját, mire én is elővettem az enyémet.

- Capitulatus! – mondtuk szinte egyszerre, de én félre ugrottam a vörös sugár elől, míg Harryt eltalálta az enyém.

- Hé, mi az, hogy te jobb vagy ebben? – döbbent le Harry, miközben a fenekét simogatva felkelt a földtől, én pedig odaadtam neki a kezembe repülő pálcáját.

- Mit lepődsz meg? – szólt közbe a baloldalunkról Fred. – Éjjel nappal az SVK könyveit bújja vagy éppen a bájitaltankönyvét – mondta kissé lesajnálóan, mire csak kinyújtottam a nyelvem.

- Hé, azt nézd – mondta értetlenül Harry, Smith felé biccentve a fejét. Odafordulva, felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy Zacharias ki sem mondja a varázsigét, de az ő kezéből repül ki a pálca, pedig a vele szemben álló Anthony Goldstein kezéből kellene.

- Nem, Harry. Inkább odanézz – biccentettem az ikrek felé, akik felváltva szegezték Smith felé a pálcájukat.

- Bocs, Harry! *  – szabadkozott George, mihelyst észrevette, hogy figyeljük őket. – Túl nagy volt a kísértés. *

Harryvel ezután még kétszer előttük egymás felé a lefegyverző bűbájt, ahol ezúttal ő teljesített jobban, vagy éppenséggel egyformán jók voltunk, majd mind a ketten ellenőrizni kezdtük a többieket, és amikor tudtunk, segítettünk.

Az óra befejeztével megegyeztünk a következő szerdai napban, és Harryvel megbeszéltük, hogy a kábító-átokkal fogjuk folytatni.

Hármas-négyes csoportban engedtük útjára a többieket, és mondtam Harryéknek, hogy menjenek előre. Engem elcsábítottak az SVK könyvek, amikből jó pár sorakozott a polcokon, így kihasználtam a maradék időmet, és nézegetni kezdtem őket.

Mosolyogva simítottam végig a bőrkötéses könyvgerinceken, miután már mindenki elment. Végül aztán úgy döntöttem, hogy elviszek egyet-kettőt olvasni, így végül nehéz választás után leemeltem a polcról a fekete mágia megszelídítése-, és az ártásokról ártatlanoknak című könyvet.

A vastag olvasmányokat a mellkasomhoz szorítva előakartam venni a talárom zsebéből a Tekergők Térképét, hogy ellenőrizzem van-e valaki a folyosón, amikoris eszembe jutott, hogy Harry elvitte.

Nagy levegőt véve elindultam a kijárat felé, abban reménykedve, hogy egy tanárral sem futok össze, főleg nem Umbridge-dzsel.

Kihajolva az ajtón körbe pillantottam, majd amikor megállapítottam, hogy senki sincs a közelben, gyorsan kislisszoltam, és gyorsan szedve a lábam a klubhelyiség felé indultam.

A fal mellett haladva füleltem, hogy esetleg jön-e valaki, de mivel semmi hangot nem hallottam, csak a szellőét, nyugodt szívvel kanyarodtam be balra, a lépcsők irányába.

Bumm!

Az orrom alatt elmormolva egy káromkodást lehajoltam a két könyvért, hogy felszedjem őket, majd dühösen felpillantottam a halk személyre, akivel összeütköztem, amikoris ráfagyott a grimasz az arcomra.

- Mit keres itt, Miss Potter? – Piton állt velem szemben, és az a bizonyos szellő, amit elébb hallottam, nem egy nyitva hagyott ablakból érkezett, hanem egyenesen a tanár hosszú talárja okozta a hangot. Ó, erre miért nem gondoltam?!

- El, elnézést – makogtam, miközben éreztem, hogy döbbenetemben ismét kicsúszik a kezemből a két könyv, amit elég szerencsétlenül fogtam meg elébb.

Elvörösödtem, mert ezúttal Piton volt a gyorsabb, és ő vette fel helyettem a könyveket.

- Ártásokról ártatlanoknak, fekete mágia megszelídítése – olvasta fel lassan a két könyvcímet. – Ebből az előbbiről tudom, hogy bármelyik diák hozzáférhet, bár még senkinél sem láttam, viszont... – itt felemelte az utóbbi, fekete bőrkötéses könyvet. – A fekete mágia megszelídítése a tiltott szekcióban van, amihez csak engedéllyel lehet hozzáférni – mondta, majd kínos csend következett. Miután látta, hogy nem tudok megszólalni, tovább folytatta. – Tán szerzett engedélyt?

Valamiért megigéztek a szemei, ami miatt nem tudtam neki hazudni.

- Nem – válaszoltam nagy nehezen.

Furcsa volt az egész helyzet. Tisztában voltam vele, hogy került engem, most pedig számonkért, mintha semmi sem történt volna. Témát kellett váltanom, mielőtt még időnap előtt lelepleztem volna a titkos szakkörünket.

- Miért került engem idáig? – tettem fel a kérdést. Az arckifejezéséből ítélve ennél rosszabb terelést nem is választhattam volna.

- Miből gondolja ezt? – kérdezte mogorván, megnyomva szavait.

- Tudja, hogy miből... és azt is tudja, hogy mi miatt gondolom ezt – mondtam, miközben a könyvek után nyúltam, de ő elhúzta a kezét.

- Ne váltson témát... mégis, hogy szerezte meg ezt a könyvet? – mutatta fel még egyszer.

- Csak... találtam – nyeltem egyet.

- Ne hazudjon, mert tudja, hogy mihez fogok folyamodni – fenyegetőzött.

- Kérem ne! – riadtam meg azonnal, mire gúnyos mosolyra húzta a száját.

Végülis... ha elárulom a helyet, ahol találtam, attól még nem leplezem le a szakkört...

- A Szükség szobájában – válaszoltam kimérten, mire Piton szemöldöke a homlokára emelkedett.

- Hol? – kérdezett vissza.

- A Szükség szobája! – mondtam csodálkozva, ahogy realizáltam, hogy nem ismeri a helyet. – Jössz és mész szobának is nevezik. Itt van egy folyosóval arrébb, ha valaki elsétál mellette megjelenik az a hely, vagy szoba, amire vágyik, szüksége van – mosolyogtam, de Piton arckifejezéséből arra ítéltem, hogy nem hisz nekem. – Nem hazudok! – fontam keresztbe a karom a mellkasom előtt.

- Mutassa meg – szólt közömbösen, mire az ajkamba haraptam.

- Rend... rendben – vettem egy nagy levegőt. – De kérem adja vissza a könyveket... ha nem engedi, hogy elolvassam, akkor visszaviszem – nyújtottam a karom, mire Piton kételkedőn nézett rám. – Ígérem – tettem hozzá egy apró mosollyal a számon, majd Piton lassan visszaadta a könyveket, én pedig az oldalán elindultam visszafelé a Szükség szobájához.

Mihelyst megérkeztük, lefékeztem, és vettem még egy mély levegőt. Ne idegeskedj!

Ezután felalá sétálgatva egy mondatot kezdtem el magamban ismételgetni.

Szükségem van egy könyvtárra, ahol sötét varázslatokról szóló könyvek is vannak.

Ezt elismételtem magamban legalább ötször, majd megkönnyebbülve néztem fel a falra, ahol egyszer csak megjelent egy díszes ajtó, hasonló, mint amin távoztam nem régiben.

Piton felé pillantottam, aki nagyon nehezen tudta csak elrejteni döbbenetét, majd vigyorogva odasétáltam az ajtóhoz, és kinyitottam azt.

Besétáltunk mind a ketten, majd ámulva néztem az elém táruló szobát. Nem csak, hogy egy termet kaptam pár könyvvel, de majdnem Madam Cvikker könyvtárától is nagyobb helyiséget.

- Na, most már hisz nekem? – pillantottam felé elégedetten, de Piton nem válaszolt, hanem még mindig nézelődött.

Miután kibámulta magát, megköszörülte a torkát, és rám emelte tekintetét.

- Igen, hiszek magának – mondta kimérten. – Mégis, hogy találta meg ezt a helyet?

- Egyszer csak... megjelent – vontam meg a vállam. – Egy csendes helyet kerestem olvasni, messze mindenkitől, aztán feltárult ez a hely... – mutattam körbe. – Itt találtam meg ezt a könyvet – mutattam fel a fekete mágia megszelídítése példányt. Piton még bámult rám egy ideig, majd lassan bólintott, jelezve, hogy elhiszi, amit mondok.

Miután már láttam, hogy nincs több dolga itt, még mielőtt távozott volna utána szóltam.

- Tanár úr... – Piton lefékezett, de nem fordult vissza. – Lehetne, hogy erről a helyről nem szól másnak? – kérdeztem az ajkamba harapva.

- Nem fogok – mondta halkan, de látszólag nem mozdult, mintha már tudta volna, hogy mit fogok ezután még kérdezni.

- Miért kerül? – kérdeztem én is ezúttal halkabban.

- Tudja a választ, Miss Potter – még mindig háttal beszélt, viszont a keze ökölbe szorult.

- Igen, tudom. Viszont nem értem, hogy miért tette, amit tett, ha aztán megbánta – sétáltam lassan közelebb hozzá, mire Piton is megfordult, de nem nézett a szemembe. Helyette a mögöttem lévő könyvespolcokat tanulmányozta.

- Néha az emberek tesznek meggondolatlan dolgokat...

- Ha annyira meggondolatlan volt, miért tűnt olyan... olyan meggondoltnak? – kérdeztem a vállamat simogatva.

- Maga a diákom – váltott keményebb hangra, mire éreztem, hogy a szívembe belehasít.

- Változtatna bármin is, ha nem lennék az? – kérdeztem.

- Igen, sok mindenen – válaszolta, miközben még mindig kerülte a pillantásom. Egy halvány reménysugár abban a pillanatban megmelengette a lelkem. Tiszta hülye vagy, Bell.

- Értem – válaszoltam elcsukló hangon. Elszorult a torkom a fájdalomtól, hogy nem lehetek vele. Piton végre a szemembe nézett, viszont tekintetében semmit sem láttam, csakis a közömbösséget, hidegséget.

- Maga és köztem... nem történt semmi. Világos? – mondta keményen, mire lehunytam a szemem, megpróbálva visszatartani a könnyeimet. Erőt kellett magamon venni.

- Világos – köszörültem meg a torkom, hogy ne hallatszódjon, hogy a sírás keringet. Az a reménysugár már el is tűnt a mellkasomból.

Piton ezután kiviharzott a Szükség szobájából egyedül hagyva az érzelmeimmel.

________________________________

*-al jelölt területek a Harry Potter és a Főnix Rendje c. könyv idézete. Minden érdem J. K. Rowlingé.