Pitonnal aznap nem volt órám, és semmilyen jó indok nem jutott eszembe, hogy összefuthassak vele, pedig a mellkasom égett a vágytól, hogy láthassam és kettesben lehessek vele.

Ehelyett az órák után egyenesen a klubhelyiségben lévő íróasztalhoz ültem le, és a keresztapámnak szánt levél felett gondolkodtam. Mégis mit írjak neki?

Most először fordult elő, hogy ténylegesen titkolnom kellett valamit előle. Mégse mondhattam meg neki, hogy Pitonnal, a régi ellenségével, a tanárommal csókolóztam...

Végül aztán sastollat ragadtam, és belemártottam a tintába, majd lassan írni kezdtem.

Kedves, Remus!

Minden a legnagyobb ren

Bizonyárra olvashattad a Reggeli Prófétából Umbridge professzor legújabb oktatásiügyi rendeletét. Mivel én vagyok a kviddics kapitány nekem kell elintézni, hogy újra játszhassunk, viszont ez nehéz lesz, mert büntetőmu párszor kihúztuk már nála a gyufát. Ma próbálok majd vele elbeszélgetni, vacsora után.

Képzeld, tegnap már végre nem voltak rémálmaim! Nagyon jó hír, fogalmam sincs mi válthatta kezdek jobban lenni.

Sirius Szipák bizonyára említette, hogy mégis mi történt a tegnapi nap folyamán, csak reménykedni tudok benne, hogy nem került bajba.

Szeretettel, Anabell

- Ez nem igaz! – nyögtem fel, miközben előhalásztam egy újabb pergament, hogy átírjam a sorokat.

Még csak a büntetőmunkát sem említhettem meg neki, mert akkor rákérdezett volna az okára, és persze nem elég, hogy pontosan tudom miért nem volt rémálmom előző éjszaka, de még Siriust is majdnem beköptem a levélben, holott tisztában vagyok vele, hogy elkaphatják a baglyom. Így is tegnap éjszaka megrémültem, miközben Siriussal beszélgettünk a Griffendél kandallójában, és kinyúlt Umbridge keze, megpróbálva kitapogatni a fejét...

Utálok titkolózni... 

***

- Szia, Bell! – ült le velem szembe Angelina, mire én a Pitonon való bambulásból felocsúdva bizonyára vörös fejjel fordultam a lány felé. – Mit néztél? – fordult arra felé, ahová elébb én néztem.

- Csak elbambultam – legyintettem unott arcot vágva. – Mi újság? – kérdeztem, miközben idegesen az ételemben kezdtem turkálni.

- Megkérdezted már a csapatról Umbridge-et? – kérdezte az ajkába harapva, mire Fred és George is abbahagyta az evést, és felénk pillantottak.

- Ma este fogom – sóhajtottam fáradtan. – Mindent megfogok tenni, hogy engedélyezze, ne aggódjatok srácok – tettem hozzá, majd az említett rózsaszínbe öltözött személy irányába fordultam, aki már éppen állt fel a helyéről. – Ó, a francba – gyorsítottam fel a tempóm az evésben. – Pár perc múlva már indulnom kell - mondtam teli szájjal.

- Sok szerencsét! – mondták hárman egyszerre.

***

- Jó estét, Umbridge professzor! – léptem be az irodája ajtaján, miután engedélyt adott. Igyekeztem a lehető legilledelmesebb hangot megütni.

- Jó estét! Foglalj helyet – mutatott kövér ujjaival az íróasztal irányába, ahol már az öcsém is jó párszor megfordult. Helyet foglaltam, miközben feltűrtem a kezemen a talárom ujját, hogy ne legyen véres, majd Umbridge felé fordultam. – Tudod mi a dolgod – biccentett felém, mire az ajkamba harapva az előre kikészített pergamen felé fordultam. Majd utána szóba hozom a csapatot.

Szemtelenkedni és feleselni bűn.

A tegnapi seb lassan elkezdett felszakadni a kezemen.

Szemtelenkedni és feleselni bűn.

Egy apró vércsík jelent meg a bőrömön.

Szemtelenkedni és feleselni bűn.

Gondolataimat a kínzásról próbáltam elterelni azzal, hogy mégis hogyan próbálom majd felhozni Umbridge előtt a kviddics csapatot. Bár a tekintetemet mégse tudta elkerülni ahogy a vér már folyik le a kezemről.

Szemtelenkedni és feleselni bűn.

Felszisszentem a fájdalomtól, miközben néztem ahogy már az asztalra is lecseppent egy kevés vér.

Szemtelenkedni és feleselni bűn.

Felnéztem a macskás fali órára, és megállapítottam, hogy már egy óra eltelt, mivel próbáltam minél lassabban írni, hogy ne keljen többször átmennem a szövegen. Talán meg is érdemlem. Tényleg tartani kellett volna a szám.

Még egyszer utoljára csigalassúsággal leírtam a szöveget, miközben hallottam, hogy Umbridge felkel a székéből, és mellém sétált.

- Igen, nemsokára elérjük a kívánt hatást. Még egy-két büntetőmunka, és utána elbeszélgetünk róla. Most elmehetsz – mosolygott rám negédesen, majd nézte ahogy felkelek az asztaltól.

- Umbridge professzor, még lenne egy dolog, ami nem várhat halasztást – néztem rá komoly arccal. – A Griffendél kviddics csapatáról...

- Á, igen. Te vagy a kapitányuk. Már kíváncsi voltam, hogy mikor hozod fel – ült le az asztala mögé, majd a vele szemben lévő székre mutatott, így ismét helyet foglaltam, csak most vele szemben, miközben próbáltam eltakarni a sebesült kezem.

Minden utálatomat próbáltam elrejteni az arcomról és közömbösen bámulni a békaképű nőre.

- Ilyen magaviselet mellett szerintem érhető, hogy miért esik nehezemre engedélyt adni, ugye megérted? – mosolygott még mindig.

- Igen, megértem, viszont a többi csapattársam nem ilyen...

- Lássuk csak... itt vagy te, a kapitány és egyben hajtó. Ez volt az első büntetőmunkád, viszont egyből évelején, az első órán elmondtad az egész osztály előtt, hogy mi a véleményed. Ott van az öcséd, aki már kétszer is volt nálam büntetőmunkán, nem kis dolgok miatt. Ő a fogó. Ott van még Fred és George Weasley, akik tudtommal nem egyszer bajba kerültek már az évek alatt, viszont mindig megúszták. Én még nem kaptam el őket. Ők ugyebár a terelők. Lényegében akkor ki is maradt? Két hajtó és egy őrző. Vagyis több, mint a félcsapat bajkeverő. Így mégis, hogy adjam meg az engedélyt? – nézett rám ártatlan szemekkel, mire nyeltem egyet.

- Nem fordul többé ilyen elő...

- Ne haragudj, kedvesem... de ezt kötve hiszem – mondta ezúttal már feszülten. Az ezt követő néma csendben már csak az óra ketyegését lehetett hallani, és a képen lévő macskák dorombolását, akik fel-alá járkáltak. Az agyam eközben vadul kattogott, hogy mégis mit tegyek, hogy megmaradjon a csapat. 

- Mit kér tőlem? – kérdeztem ezúttal már nem titkolva a gyűlöletem.

- Tessék? - kérdeztett vissza.

- Mit kér azért cserébe, hogy megkapjuk az engedélyt? Váltsam le a fél csapatot? Elnézést kérek, de ezt nem tehetem meg – ráztam a fejem.

- Már pedig nem látok más megoldást – kuncogott, mire elvörösödtem a dühtől. Minden erőmmel azon voltam, hogy fékezzem magam.

- Azt említette, hogy Fred és George magánál még nem kerültek bajba. Vagyis gyakorlatilag nem bajkeverők. Hisz... jól neveltek az óráján – az utóbbi mondatot fizikailag fájt kimondanom, de a fiúk tényleg igyekezték magukat fékezni az óráin, vagy szimplán nem vettek rajta részt. Kivéve persze az első órát, ahol szembeszálltak a nővel. – Ha úgy vesszük, akkor csak velem... és az öcsémmel van gond – nyeltem egyet. Umbridge gondolkodóan hátradőlt a székén.

- Mire próbálsz kilyukadni? – kérdezte kíváncsian. – Önként kilépnétek az öcséddel? Harry Pottert nehezen bírom elképzelni...

- Nem – mondtam érzelemmentesen. – Az öcsém kérem hagy maradjon.

- Na és te?

- Én... lemondok a posztomról – nyeltem egyet.

- A kviddicskapitány posztjáról vagy a hajtóéról? – húzta apró mosolyra a száját.

- A kviddicskapitány posztról – haraptam az ajkamba, mire Umbridge ciccegni kezdett. – Nem hagyhatnám meg esetleg a hajtó pozíciómat több büntetőmunkáért cseré...

- Túl feszíted. Jól gondold át.

- Rendben – szorult el a torkom, és szinte éreztem, hogy megszakad a szívem. – Lemondok mind a kettőről.

- Megegyeztünk – húzta ki fiókját, majd kiemelt belőle egy papírt, amit aztán aláírt, és átnyújtotta nekem. – Ez itt az engedély. Ne feledd! – mondta, miközben nem engedte ki a pergament a kezéből. – Szemmel tartalak téged, az öcsédet, és az ikreket is.

Némán bólintottam Umbridge szavaira, miközben nem bírtam a szemébe nézni, mert féltem, hogy meglátná a benne gyülekező könnyeket. Elvettem a pergament, majd csendesen felálltam.

- Ez volt az utolsó büntetőmunkád.

- Utolsó? – kérdeztem rekedten, de nem fordultam vissza az ajtóból.

- Igen. Úgy érzem... elértük a kívánt hatást – némán bólintottam, majd elköszöntem, és bezártam magam mögött az ajtót.

A folyosó végéig bírtam. Ott aztán előtört belőlem a keserves zokogás, és behúzódtam egy beugróba. Homályos látással vettem szemügyre az engedélyt, amit legszívesebben ott helyben összetéptem volna, de nem tettem, mert így a többiek tovább játszhattak... még ha nélkülem is.

Végül csak a takarodó előtt három perccel estem be a klubhelyiségbe, ahol észrevétlenül fáradtságra hivatkozva elvonultam a baldachinjaim mögé, ahol aztán megfogalmaztam egy üzenetet, ami által másnap órák utánra összehívtam egy csapat megbeszélést a kviddics pályán.

***

Harry, Ron, Fred és George a társaságomban akartak lemenni a kviddics pályára, bizonyára, hogy kiszedjék belőlem mit is akarok majd megbeszélni. Végül aztán szigorúan előre küldtem őket, és egyedül a gondolataimmal baktattam lefelé.

Azt is megkérdezték tőlem, hogy seprűt miért nem hozok, amikor az üzenőfalra kitűzött pergamenen leírtam, hogy hozzanak, mert edzés is lesz.

Nagy levegőket véve baktattam a pálya felé, miközben távolról figyeltem a lelátó mellett beszélgető csapatomat, akik már ott vártak.

Annyira szomorú volt az egész. Egy éve lettem csapatkapitány, de a Trimágus Tusa miatt csak most jutottam el odáig, hogy bizonyíthassak, de csupán pár edzést értünk el. Még csak az első Griffendél-Mardekár mérkőzésen sem vettünk részt, amire annyira készülünk.

- Sziasztok – fújtam ki a levegőt ahogy odaértem, majd a nyakam köré tekertem a Griffendéles sálamat. Októberhez képest aznap hűvösebb volt a szokottnál.

- Szia – köszöntek kórusban.

- Szóval? – kérdezte feszülten Angelina. – Mit mondott a banya?

- Megadta az engedélyt – nyújtottam át neki a papírt, mire mindenki egy emberként kezdett örömittasan ugrálni.

- Istenem, egy zseni vagy! – ugrott a nyakamba Alicia. – Mégis mivel győzted meg? – engedett el, miközben a többiek mellé állt.

- Azzal, hogy lemondok a csapatkapitányi posztomról – mondtam, mire mindenki arcára ráfagyott a mosoly.

- Hogy tessék? Nem hallottam jól – rázta meg a fejét Fred.

- Miről beszélsz, Bell? – kérdezte halkan Harry.

- Ne csináljátok már, csak viccel – legyintett George.

- A tegnapi büntetőmunkám után, ahogy megígértem nektek rákérdeztem a dologra – fontam össze a karom. – Mint vártam, nem ment bele. Így hát kompromisszumot kötöttünk.

- Mégis miért volt szükség kompromisszumra? – tárta szét a karját Ron.

- A csapat fele miatt.

- Csapat fele...?

- Igen a csapat fele miatt, Harry. Te elindítottál egy lavinát, amit nem tudtam megállítani – néztem érzelemmentes arccal az öcsémre. – Aztán Fred és George folytatta azzal, hogy Umbridge fülébe jutott, hogy ti vagytok az iskola nagy csínytevői, de ő még egyszer sem kapott el titeket – néztem az ikrekre, mire összerezzentek. – Aztán pedig én folytattam azzal, hogy Piton óráján nem bírtam befogni a szám.

- Bell...

- Várj, Angelina. Még csak most jön a java – nevettem fel keserűen. – Leakarta cseréltetni a fél csapatot. Esélytelen lett volna, hogy a pár hét alatt újat állítsunk össze az első mérkőzésig, ráadásul kapitány is új kellett volna. Ha pedig engem meghagyott volna kapitánynak, nem lett volna szívem kirakni a legjobb barátaimat és az öcsémet – ráztam a fejem dühösen mosolyogva. – Így hát védelmi beszédbe kezdtem. Megmondtam neki, hogy Fred és George hiába csínytevők, az ő óráján, személyesen neki még soha nem csináltak rosszat, ha leszámítjuk az első órát, amikor ti kiálltatok a szavam mellett. Ezzel egyet is értett, hisz tényleg nem kapott titeket rajta semmilyen dolgon, a többi tanár pedig, ha rajta is kapott nem szóltak neki – Fred és George hevesen a fejüket kezdték rázni, de én felemeltem a kezem, jelezve, hogy még nincs vége. – Végül erre rá is bólintott, igazat adott nekem. Aztán jöttél te, Harry – pillantottam a szemüveges öcsémre, aki már vörösödni kezdett a visszafojtott dühtől. – Mindenképpen téged akart a legjobban kitenni, hisz te már kétszer is büntetésbe kerültél, és nem mutattál javulást. Hiába kértünk, hogy tartsd kordában az érzelmeidet – mondtam keserűen, mire Harry arcáról a düh bűntudatba váltott át. – Így hát, hogy az öcsémet ne rakjam ki a csapatból... a Griffendél csapat eddigi egyik legjobb fogóját – horkantottam fel, miközben ismét a könnyeimmel küszködtem. –, belementem abba, hogy lemondok én a kapitány címről és a hajtó pozíciómról. Harry ezért cserébe kapott még egy esélyt, és a csapat megkapta az engedélyt – mutattam Angelina kezében lévő pergamenre, aki megszállottan szorongatta azt.

Néma csend követte a beszédemet, és senki sem mert egyet sem szólni.

- De hát... Bell – csuklott el Alicia hangja.

- Nem volt más megoldás – ráztam meg a fejem, miközben éreztem, hogy az arcomon végig folyik egy könnycsepp. – Ez így fair, srácok.

- Nem, Bell! Ez egyáltalán nem fair! – csattant fel Harry.

- Te kaptál még egy esélyt, Harry. Ne szúrd el – néztem az öcsémre, aki erre nyelt egyet. – Ez az ára annak, ha kinyitom a szám – vontam meg a vállam. – Ez az én hibám, csak is az enyém...

- Ne mond ilyet! – szólt rám George.

- Umbridge úgyis talált volna más módot, hogy kitoljon velünk, te csak jókor voltál neki jó helyen! – tette hozzá Fred.

- Most... most mihez kezdünk? – nézett rám Angelina. – Nélküled...

- De. Nélkülem is menni fog tovább – léptem elé. –, és te leszel az új csapatkapitány.

- Bell...

- Nem, Angelina – szorítottam meg a vállát. – Oliver közülünk akart kapitányt választani. Te vagy méltó rá – engedtem el. – Ha pedig megfogadjátok utolsó tanácsomat...

- Persze, Bell! – nézett rám Angelina könnyes tekintettel.

- ...Katie szerintem megfelelne a hajtónak, legutoljára is ketten versengtünk a posztra. Nézzétek meg hogy játszik, szerintem ő jó lenne – mondtam, miközben még mindenki hitetlenkedett.

- Tényleg nincs semmi esély arra, hogy vissza gyere? – kérdezte Ron, mire felszakadt belőlem a sírás.

- Nem, Ron. Nincs más esély – takartam el a szemem, miközben éreztem, hogy Fred és George mellém lép, és nyugtatóan a vállam kezdik el simogatni. 

- De mégis mire volt ez jó?! - morgolódott Ron.

- Arra, hogy megleckéztessen minket, és hogy rájöjjünk ki itt a főnök - dörzsölte meg az orrnyergét Alicia.