Mosolyogva néztem, ahogy Hermione szorosan öleli magához Harryt, és mindenféle dologról hadar, amíg Ron a háttérben vigyorogva nézi őket. Velük is beszélni szerettem volna, de először az ikrekkel akartam találkozni, ők voltak az elsők.

Kinyitottam a szobám melletti rozoga ajtót, és lám, egyből meglettek az ikrek. Felvont szemöldökkel néztek fel az ágyukról, látszólag éppen olvasással töltötték az idejüket. Az egyetlen árulkodó jel, hogy csak gyorsan kaptak fel egy könyvet, az volt ahogy George kezében a bűbájtan könyv, amiből tudom, hogy Flitwick professzor adott házi feladatot, fejjel lefelé volt.

- Á, látom a leckével foglalkoztok. Szorgalmatokat azért tegyétek félre egy kicsit, és üdvözöljetek illő módon – vigyorogtam, mire az ikrek, ahogy realizálták, hogy nem az anyjuk sétált be a szobába, felpattantak és egyszerre futottak felém, hogy átöleljenek. Nevetve a hármas ölelésünkben, elhúzódtam, és végig néztem rajtuk. – Jó titeket látni, fiúk.

- Téged is, Bell – vigyorgott George, Fred pedig megbökte a vállam.

- Meséljetek el mindent! A nyáron se Harry, se én alig kaptunk információkat! – sóhajtottam egy nagyot.

- Dumbledore akart neked információkat írni, viszont mi tanácsoltuk neki, hogy ne tegye, mert az öcséd kiakadt volna egy életre – mondta Fred, mire felhorkantottam. Igazat mondott.

- Bármennyire is fáj, jól mondod. De most már elmondhatjátok, amit megtudtatok! – vigyorogtam, majd Fred az ágyszélére invitált, így mind a hárman leültünk: Fred mellé én ültem az ágyra, George pedig a lábam mellé, az ágynak dőlve.

- Nem engednek be minket a Főnix rendje ülésekre, mert még iskolásak vagyunk – morogta. – Először anya csak a kiskorúakat mondta, de aztán ahogy realizálta, hogy mi már áprilisban elmúltunk tizenhét évesek változtatott a kikötésén...

- Először is: mi az a Főnix rendje? – kérdeztem homlok ráncolva, közbeszólva Fred magyarázkodásába.

- Azokból a tagokból áll, akik az előző háborúban is Tudodki ellen harcoltak. Egy titkos szervezet, aminek Dumbledore a vezetője – válaszolt George. – Ez a főhadiszállás – mutatott körbe szórakozottan, majd mindannyian elnémultunk, ahogy a szomszédos szobából Harry kiabálását hallottuk.

- Tajtékzik, nem meglepő – sóhajtottam. – Átkéne mennem szerintetek?

- Lefog nyugodni – legyintett Fred. – Mellesleg, feltaláltuk a telefület, amivel kitudtunk hallgatni pár megbeszélést – vigyorgott gyorsan témát váltva.

- Telefület? – vontam fel a szemöldököm.

- Igen, telefület – bólintott.

- Elkellett őket rejtenünk anya elől, mert mihelyst megtudta, nagyon dühös lett, cirkuszt csapott – szólt George, majd felkelve kigombolta a párnahuzatát, hogy megmutathassa a tárgyat. Miután sikeresen előhalászta átdobta a kezembe, én pedig megvizsgáltam a tárgyat.

- Visszatérve a rendhez, legalább húsz tagja biztos van, ha nem több – mondta Fred felkelve az ágyról. - ...és folyton valamiféle őrszolgálatról beszéltek, biztos az öcsédet meg téged őriztek – vonta meg a vállát.

- Na, igen – morogtam. – Mundungus jól elcseszhette, hogy pont akkor lépett le, amikor Harryt megtámadta két dementor...

- Az már biztos, Dumbledore-t még soha nem láttam olyan dühösnek! – szólalt fel George. – Még anno a Hugrabug meccsen sem volt ilyen dühös a dementorok miatt... ami elég nagy szó!

- Na, és most, ha megbocsájtasz áthoppanálunk az öcsédhez – vigyorgott Fred.

- Hé, ez így nem ér! – háborodtam fel, miközben én is felkeltem, hogy visszategyem a párnahuzatba a telefület. – Én csak három hét múlva töltöm be a tizenhetet, addig nem hoppanálhatok!

- Hát, elég rossz lehet, neked sétálnod kell – nyújtotta ki rám a nyelvét George, majd egy pukkanás kíséretével eltűntek, a következő pillanatban pedig Hermione kiáltását hallottam a szomszédos szobából, aminek hallatán hangosan felnevettem.

Gyorsan kisiettem a folyosóra, ahol Ginny pont Harryék szobájába kanyarodott be. Mellé sietve oldalba böktem őt, mire felugrott és szúrós szemmel nézett rám, amit a széles mosolya követett. Üdvözölt egy öleléssel, majd a többiekhez fordult, amíg én is bementem a szobába, és levágtam magam az ágy mellé.

- Telefül kilőve. Anya páncélozóbűbájjal kezelte a konyha ajtaját. *

- Honnan tudod? * – kérdezte lelombozva George Ginnytől.

- Tonks elmondta, miből lehet rájönni * – mondta Ginny, mire elmosolyodtam a metamorf boszorkány említését hallva. – Meg kell dobni valamivel az ajtót, és ha nem koppan rajta, akkor az ajtó le van páncélozva. Trágyagránátokat dobáltam le a lépcsőről, és mind leesett az ajtó előtt. Úgyhogy a telefül se tud bemászni a résen * – lenyűgöztek Ginny szavai és a csalafinta tettei. Fred mellettem mélyet sóhajtott.

- Kár. Kíváncsi lettem volna rá, miben sántikál az öreg Piton pajtás * – felnevettem volna a megfogalmazáson, viszont mihelyst meghallottam a nevét a gyomrom önkéntelenül görcsbe ugrott.

- Piton itt van? – kérdeztem csendesen.

- Aha * – felelte George, miközben behajtotta az ajtót, és leült az egyik ágyra. – Épp szigorúan titkos jelentést tesz. *

- Halálmadár * – fintorgott Fred, mire azonnal rájöttem, hogy mit akar mondani ezzel.

- A mi oldalunkon áll * – szólt szemrehányóan Hermione, mire én egyetértően bólintottam.

- Kitudja miken megy keresztül – suttogtam, de látszólag egyikük sem hallotta ezt meg.

- Bill se szereti Pitont * – szólt Ginny a vállát megvonva. Harryre néztem, aki a velem szemközti ágyon ült, és látszólag próbálta lenyelni a dühös mondókáját, aminek láttán, csak megráztam a fejem.

- Itt van Bill is? – kérdeztem érdeklődve, megpróbálva elvonni a saját figyelmem.

- Irodai beosztást kért magának, hogy hazajöhessen, és segíthessen a rendnek * – világosított fel Fred. – Azt mondta hiányoznak neki az egyiptomi sírok, viszont talált kárpótlást – mosolyodott el huncutul.

- Mégis mit? – szólt közbe Harry.

- Emlékszel Fleur Delacourre? * – vigyorgott George. – Állást vállalt a Gringottsnál, 'ogy djákorh oljá a nyelvet... * – felnevettem az akcentus utánzatot hallva, és szinte láttam magam előtt a lányt, ahogy a nyelvünket próbálja beszélni.

- És Bill folyton magánórákat ad neki * – kajánkodott Fred.

- Képzelem – vigyorogtam.

- Charlie is belépett a rendbe * – folytatta George. –, de ő még mindig Romániában van. Dumbledore minél több külföldi varázslót is be akar szervezni, úgyhogy Charlie a szabadnapjain kapcsolatokat épít ki. *

- Azt Percy is csinálhatná, nem? * – kérdezte Harry, mire a többiek sokatmondó pillantást váltottak, aminek láttán azonnal a homlokam kezdtem ráncolni.

- Ha jót akartok, ne emlegessétek Percyt a szüleink előtt – szólt sötéten Ron.

- Mit csinált már megint? – sóhajtottam.

- Percy és apa összevesztek * – felelte Fred. – Még soha nem láttam apát olyan dühösnek. Anya szokott mindenkivel kiabálni, nem ő * – ebben igazat kellett adnom Frednek, még soha nem láttam Mr. Weasley-t igazán kiabálni.

- A tanév vége utáni első héten történt * – kezdte mesélni Ron. – Éppen indulni készültünk ide, amikor Percy hazajött, és elmondta, hogy előléptették. *

- Nem mondod komolyan! * – mondta Harry nagyot nézve. Én nem szóltam semmit, mert szinte éreztem, hogy hová fog az egész torkolni.

- Igen, mi is meglepődtünk * – bólogatott George. – Percy elég cikis helyzetbe került Kupor miatt, vizsgálat volt meg minden. Azt mondták, hogy Percynek észre kellett volna vennie, hogy Kupor süsü lett, és riadót kellett volna fújnia. De hát ismeritek Percyt, esze ágában se volt panaszkodni, amikor kiskirálykodhatott Kupor helyett. *

- Akkor hogyhogy előléptették végül? – kérdeztem.

- Mi is ezt kérdeztük * – sietett a válasszal Ron. – Iszonyúan el volt telve magával, amikor hazajött, kétszer annyira, mint máskor, szóval képzelhetitek, mennyire... na, és elmondta apának, hogy felajánlottak neki egy beosztást a miniszteri titkárságon. Gondoljatok bele: egy éve végzett a Roxfortban, és máris miniszteri almunkatársat csináltak belőle. Biztos azt hitte, hogy apa el lesz ájulva a hírtől.

- De apa nem ájult el * – dörmögte Fred.

- Mert? * – vonta fel a szemöldökét Harry.

- Azért, kérlek szépen * – vette át a szót George. –, mert Caramel el akarja érni, hogy mindenki megszakítsa a kapcsolatot Dumbledore-ral. *

- Dumbledore neve mostanában káromkodásnak számít a minisztériumban * – mondta Fred, mire gúnyosan felhorkantottam.

- Hagy tippeljek: azt hiszik, hogy Dumbledore rosszindulatból terjeszti Voldemort visszatértét – szóltam.

- Igen – bólintott rá Fred és George egyszerre.

- De hát mi köze ehhez Percynek? * – kérdezte Harry értetlenül.

- Épp most akarom mondani. Apa szerint Caramel azért vette maga mellé Percyt, mert besúgót akar csinálni belőle. Szóval azt akarja, hogy Percy kémkedjen a családunk és persze Dumbledore után. *

Harry halkan füttyentett egyet Fred kijelentésén.

- Percy pedig ezen kiakadt – haraptam az ajkamba.

- Ez nem minden. Percy elhiszi, amit a Reggeli Prófétában írnak – rázta a fejét bosszúsan Hermione.

***

- Ha nem olvasod végig az újságot, akkor tényleg nem tűnik fel a dolog, de... hidd el hetente többször is említenek téged. *

- Az azért feltűnt volna... *

- Ha mindig csak az első oldalt olvastad, akkor nem. Nem hosszú cikkek szólnak rólad, hanem csak utalnak rád itt-ott egy fél mondat erejéig. Mintha egy vicc lennél, amit mindenki ismer. *

- Vicc? *

- Elég undorító, amit csinálnak... azt folytatják, amit Rita Vitrol elkezdett. *

- Bell, te tudtál erről? Te mindig elolvastad végig. Bell, szólalj már meg... BELL! TE TUDTAD?

***

Lemenekültem az emeletről, mielőtt Harry mérhetetlen dühe elért volna hozzám. Nem akartam megemlíteni Harrynek a Reggeli Prófétát, mert eleve engem is dühösen érintett, és el sem bírtam volna képzelni, hogy Harry hogyan reagált volna rá. Manapság pedig eleve ingerlékenyebb volt a szokottnál. Lehet a részemről ez egy buta döntés volt, de már nem tudtam semmissé tenni. Azzal sem törődtem, hogy egy emeletről lógó telefül mellett haladok el, csak gyorsan leakartam menni a konyhába, hogy esetleg segítsek Mrs. Weasley-nek a megterítésben, csak ne keljen most Harry közelében lennem.

Az utolsó lépcsőfokon azonban megtorpantam, és egyből éreztem, hogy vér szökik az arcomba. Velem szemben a rendtagok álltak, akik nem maradnak vacsorázni, középen Dumbledore-ral és Pitonnal.

- Jó estét! – köszöntem megköszörülve a torkom.

- Jó estét, kedves Anabell! – köszöntött mosolyogva Dumbledore. – Örülök, hogy épségben megérkeztetek. Jól vagytok? – kérdezte.

- Igen... minden rendben – mondtam szemrebbenés nélkül.

- Remek. Harry?

- Az emeleten. Mindjárt lejön ő is szerintem...

- Jobb lesz, ha megyek – vágott közbe, ezúttal már mosoly nélkül. – További szép estét, és jó étvágyat a vacsorához!

- Köszönöm, viszont kív... mármint magának is szép estét kívánok – javítottam ki a válaszom, Dumbledore viszont hátra sem fordulva kiment a bejárati ajtón. A többi személy lassan követte, míg nem már csak Piton maradt ott, aki velem szemben állt. Idegesen játszottam a széthúzott fekete pulcsim cipzárjával, és arra gondoltam, hogy Piton még egyáltalán nem is látott engem mugli öltözetben. Egy sima kék farmert viseltem a nadrágomba tűrt fekete pólóval és egy bő pulcsival, a hajam pedig lazán felfogva simogatta a hátam, míg pár hullámos tincs a fülem mögé volt tűrve. Az egyetlen eltérő szín az öltözékemtől a mustársárga teniszcipő volt a lábamon.

A szemkontaktust valahogy egyikünk sem volt hajlandó megszakítani, így volt időm felmérni a tanárt. Mély karikák voltak a szeme alatt, és a haja a szokásostól is ápolatlanabbul érintette a vállát. A megszokott fekete talárját viselte, és mint mindig a bőre sápadt volt. Mégis valahogy másvolt, valahogy... megviseltebb. Észre lehetett rajta venni. Nem csak a mély karikák jelezték a szeme alatt a kimerültséget, hanem a kissé beesett arca is.

- Professzor... – egy hatalmas törés hang szakította félbe a még el sem kezdődő csevejünket.

- Tonks! * – hallottam Mrs. Weasley-t felcsattanni.

- Bocsánat! * – szabadkozott Tonks. – Az az átkozott esernyőtartó az oka! Már másodszor esem hasra... * – ekkor azonban kiderült végre, hogy miért nem szabad az előszobában hangoskodni. Egy öregasszony életnagyságú portréja elől elhúzódott a függöny, és a nő torka szakadtából ordítani, sikoltozni kezdett, mint akit nyúznak. Olyan hangos volt, hogy bekellett fognom a fülem, és végül még a szememet is lehunytam. Mikor végre kinyitottam, láttam, hogy Mrs. Weasley és Remus feltűnik a színen, és erőszakosan megpróbálják a portré elé húzni a függönyt.

Mikor azonban visszanéztem volna Pitonra, neki már nyoma sem volt, és a mellkasomban, mintha üresség érzés vette volna át a megszokott érzelmeimnek a helyét. Beszélni akartam volna Pitonnal. Tisztán emlékszem még rá, hogy Voldemort visszatérte után, amikor Kupor rám vetette magát, megpróbált vigasztalni, védelmezett. Akkor, talán életemben először, ténylegesen biztonságban éreztem magam. Nagyon sajnáltam, hogy az incidens óta nem tudtam vele egy szót sem váltani, még csak meg sem köszönni. Sajnáltam, hogy a mostani alkalmat is egy portré miatt veszítettem el. Látszólag rá is ráfért volna egy beszélgetés, még ha azt biztosan nem is velem akarta volna megtenni.

- Piton nem vacsorázik itt? – csúszott ki a számon a kérdés, mire a lépcsőn éppen leérő Ron válaszolt.

- Piton soha nem eszik itt * – mondta közömbösen, én pedig legszívesebben a tanár után mentem volna.

_____________________________

*-al jelölt területek a Harry Potter és a Főnix Rendje c. könyv idézetei. Minden érdem J. K. Rowlingé.