Bagolypostával megérkezett az új bájitaltankönyvem, amit a kezemben tartottam, és elgondolkodva meredtem rá. A Félvér Herceg könyve túlságosan hozzám nőtt, nem volt szívem visszatéríteni, így végül úgy döntöttem, hogy kicserélem a két könyv borítóját, és az új könyvet a régi borítóval visszaadom Pitonnak, az új borítóval ellátott Félvér Herceg könyvét, pedig megtartom. Még sokat tanulhatok a titokzatos írótól, nem adhatom csakúgy vissza...

- Na, mi van? Nem indulunk? – állt fel Fred.

- Ja, de – ráztam meg a fejem, miközben Fred és George szórakozottan figyeltek engem, és vártak rám, hogy végre elindulhassunk a bájitaltanra. Látták, hogy mit művelek a két könyvvel, de nem kérdeztek rá. Tudták, hogy ha akartam volna, már rég tudnák.

***

Éppen Blaise-től búcsúztam el egy utolsó csókot nyomva a szájára vizsga előtt, mielőtt elindultam volna az évvégi bűbájtan vizsgámra. Már sokadszorra megbocsátottam neki a féltékenységi kitöréseit, és tudom, hogy próbál rajtuk javítani, így nem bántam meg a megbocsátást. Vizsga miatt kissé stresszeltem, így jól esett a közelsége, bár tudtam, hogy felvagyok készülve a tantárgyra. Ennek ellenére az ismerős gyomorgörcs megjelent, és számat elhúzva elindultam a folyosón, amíg Blaise az ellenkező irányba gyógynövénytan vizsgájára ment.

A folyosón haladva egyszer csak Harryvel találkoztam össze, akinek zavarodott arcát látva szélesen elmosolyodtam.

- Mi van, öcsi? – mosolyogtam rá.

- McGalagony azt mondta, hogy az utolsó próbára a családtagokat is meghívták... köztük az enyémet is – mondta motyogva, és értetlenül megvakarta a tarkóját. Mosolyomat nem tudva elrejteni csak megráztam a fejem, megveregettem Harry vállát, és szótlanul tovább mentem a kétségbeesett Harryt a folyosón hagyva. Fred és George szóltak nekem, hogy Bill és Mrs. Weasley eljön megnézni Harryt, aminek nagyon örültem, viszont megígértem, hogy meglepetés lesz, így nem mondtam semmit sem az öcsémnek. Alig vártam, hogy vizsga után csatlakozhassak hozzájuk a nagyterembe ebédre.

***

- Hölgyeim és uraim! Ezennel kezdetét veszi a Trimágus Tusa harmadik és egyben utolsó próbája! A verseny pillanatnyi állása a következő: Cedric Diggory és Harry Potter a Roxfort bajnokai nyolcvanöt-nyolcvanöt ponttal holtversenyben vezetik a mezőnyt! * - Mr. Bumfolt szavait óriási üdvrivalgás követte, köztük én, Fred és George kiemelkedő fölényben voltunk a kiabálásban, amit Harry nevének kántálásával folytattuk. Blaise mellettem ülve halkan tapsolt, közben pedig szemével Dracot, Theot és Pansyt kereste a tömegben.

- Hé, azért egy kicsivel több lelkesedést az öcsémért! – mondtam szúrós tekintettel rá meredve, mire Blaise a szemét forgatva felpattant, és ironikusan hangos tapsolásba kezdett. – Ezt már szeretem – húztam apró mosolyra a szám, mire Blaise a fejét megrázva egy puszit nyomott a számra.

- A második helyen a Durmstrang Intézet bajnoka, Viktor Krum áll, nyolcvan ponttal! * - ismét tapsvihar zendült fel. – A harmadik helyezett Fleur Delacour, a Beauxbatons Mágusakadémia növendéke! * - a tapsolók nagyrészét most a Beauxbatons tagjai tették ki, de mi is illedelmesen tapsoltunk. Harry ekkor felnézett a két sorra, ahol mi ültünk (Fred, George, én, Blaise, alattunk Hermione, Ron, Mrs. Weasley és Bill), majd integetni kezdett. Ahogy megláttuk, azonnal lelkesen visszaintegettünk, mire széles mosoly terült szét az arcán.

A sípszó felhangzott, majd Cedric és Harry besiettek a labirintusba. A körmömet a tenyerembe vájva néztem a magas bokrokból álló labirintusra, és minden porcikámon stressz futott végig.

- Ne aggódj már! – morogta Blaise. – Az első és második próbán sem történt nagy gond. Megoldja – próbált nyugtatni, mire erőltetetten rámosolyogtam.

- Remélem is. Minden átkot, rontást, és hasznos bűbájt átvettem vele tegnap este, már csak az kéne, hogy eszébe jusson – tördeltem az ujjam. Blaise az arcom maga felé fordítva finom csókot hintett a számra, majd szokásos ravasz mosolyával végig mért engem.

- Nem lesz baj – mondta, majd egy újabb csókot nyomott a számra. – Megyek megkeresem Dracoékat, nem gond? – kérdezte, miközben felállt.

- Nem... menj csak – feleltem, mire lehajolva egy utolsó csókot nyomott a számra, majd lesietett a lelátóról.

- Undorítóak vagytok – mondta hirtelen Fred és George egyszerre, miközben a labirintust bámulták.

- Köszönöm szépen – tartottam vissza a nevetésemet, miközben törökülésbe felhúztam a két lábam. Bill jókedvűen felnézett Fred és George megszólalására, majd rám mosolyogva visszafordult. Ron és Hermione izgatottan beszélgetni kezdtek valamiről, miközben Mrs. Weasley megfordult a padon.

- Drágám, nem is mondtad, hogy barátod van – mondta erőltetett mosollyal az arcán, amit nem tudtam mire vélni.

- Nos, igazából a karácsonyi bálon jöttünk össze...

- Az már lassan fél éve lesz! – kapta a szája elé a kezét. – Kicsim, nem szeretnéd, hogy esetleg felvilágosítsalak bizonyos... dolgokról? – kérdezte bizalmasan közelebb hajolva hozzám. Fred valamilyen oknál fogva ezt meghallotta, és az eddig vígan rágott sósmogyoróját félre nyelte, és fulladozásba tört ki. George homlok ráncolva, vigyorral a száján kezdte el ütögetni a hátát, majd értetlenül rám meredt, hogy mégis mi érte az ikertestvérét.

Elvörösödve meredtem hol a fiúkra, hol Mrs. Weasley-re, majd a torkomat megköszörülve a megfelelő szavak után kutattam.

- Mrs. Weasley, erre semmi szükség... nagyon köszönöm, de tényleg...

- Ugyan már, kedvesem, ne légy szégyenlős! Bármiben kérdezhetsz engem, és elmagyarázom...

- Nem, tényleg Mrs. Weasley, én... - segítség gyanánt Fredre, meredtem, aki a mellkasára téve a kezét szedte a levegőt, majd ahogy összetalálkozott a tekintetünk elvigyorodott. Azonnal éreztem, hogy kifut a vér az arcomból, még mielőtt szóra nyitotta a száját, mert azonnal tudtam, hogy tőle semmilyen segítségre sem számíthatok.

- Ne félj anya, Bell ért a témához, ha érted, hogy értem – kacsintott az anyjára, majd rám, mire homlokon csaptam magam.

- Akarjam tudni miről van szó? – szólt közbe George, mire Fred a füléhez hajolva gyorsan vázlalta a témát, George mosolya pedig egyre kiszélesedett. Megráztam a fejem, de George nem is figyelt rám.

- Ó, anya, Bellt nem kell félteni, szinte felvilágosító órákat tudna nekünk tartani – mondta, mire a rákvörös fejemet eltakarva a tenyerembe rejtettem az arcom.

- Mrs. Weasley, kérem ne figyeljen a fiúkra! – nyögtem fájdalmasan, még mindig az arcom takarva. – Kérem ne...

- Jaj, semmi baj, drágám! – legyintett vidáman Mrs. Weasley, mire döbbenten felnéztem.

- Tes... tessék? – hebegtem.

- Szerinted én mikor ismerkedtem meg Arthurral? Én is annyi idős lehettem, mint te, nincs ebben semmi szégyellni való, fiatal vagy! – mondta mosolyogva, mire éreztem, hogy megkönnyebbülök.

- Köszönöm – sóhajtottam fel, mire Mrs. Weasley elnevette magát, és jókedvűen megpaskodta a combom, majd visszafordult.

Ezzel egyidőben egy vörös fény szállt fel a labirintusból, jelezve, hogy valaki bajban lehet. Azonnal felhördültem, és felpattantam a helyemről.

- Semmi baj, Bell, nem biztos, hogy...

- Lehet Harry az! – szakítottam félbe George mondatát, és velem egyidőben Hermione és Ron is felpattant.

- Ron, Hermione, maradjatok a helyeteken! Anabell, te prefektus vagy és a nővére, szaladj megkérdezni egy tanárt, hogy kiküldte fel az égre! – mondta Mrs. Weasley szigorúra váltva, mire azonnal futni kezdtem a lelátóról.

Mihelyst leugrottam az utolsó lépcsőfokról, ami a lelátóról vezetett le, egy fekete taláros személybe botlottam.

- El... elnézést, tanár úr – mondtam lihegve.

- Hová siet, Miss Potter? – kérdezte felvont szemöldökkel Piton. Rámeredtem a tanárra, aki előttem állt, és a fejemben végig pörögtek Harry szavai, amit még anno a klubhelyiségben mondott nekem. Bármennyire is ijesztő egy tanár, nem halálfaló. Emellett kiállok.

- Az öcsém... ugye nem az öcsém jelzett? – kérdeztem ijedten visszatérve a gondolataimból.

- Nem tudom – mondta közömbös arccal.

- Kérem, tanár úr... tudnom kell! – mondtam, miközben egyre elhatalmasodott rajtam a pánik. Piton mordulva egyet megfordult, majd elindult a lelátóktól. Megkönnyebbülve követtem őt, miközben ezúttal lépést tudtam vele tartani.

- Hagrid! – szólította meg az első személyt, akivel szembe találkoztunk a labirintus mentén. – Kit hoztak ki a labirintusból? – kérdezte unottan Piton. Hagrid felénk fordulva furcsa arcot vágott.

- Viktor Krumot – felelte, mire értetlenül meredtem rá.

- Viktort? De hát...

- A többi bajnokról nem tartozik magára semmilyen...

- Elvileg kábító átokkal találták el! – mondta Hagrid nekem, majd ahogy eljutott neki Piton félbeszakított mondata elhúzta a száját. – Ó, a fenébe.

- Semmi baj, Hagrid, nem mondom el a többieknek – sóhajtottam egy mosollyal az arcomon. – Egy kábító átoktól nem eshetett baja – tettem még hozzá.

- Nem, nem, csak hát...

- Hagrid! – csattant fel Piton, mire Hagrid lehorgasztotta a fejét, majd elbúcsúzva tovább járőrözött a labirintus mentén.

- Furcsa, vajon ki küldhette a kábító átkot Krumra? – gondolkoztam hangosan.

- Esetleg az öccse – húzta gonosz mosolyra a száját Piton, mire sötét tekintettel meredtem vissza a tanárra.

- Nem, az öcsém soha nem tenne ilyet. Eleve nem akart részt venni a versenyen, nem hogy még szabálytalanul játszani! – szóltam.

- Eleve szabálytalanul került be, miből feltételezi, hogy az öccse nem lenne képes csalni? – kérdezte ingerülten, miközben a szeme szikrákat szórt.

- Onnan, hogy nem olyan – mondtam tettetett nyugalommal. – Egyikünk sem olyan. Nem arra neveltem őt – tettem hozzá, mire azonnal elfordítottam a fejem, ahogy ezt kimondtam. Sóhajtva egyet megmozdultam, hogy elinduljak, de Piton kérdése megállított.

- Ezt mégis, hogy érti? – kérdezte, próbálva leplezni a kíváncsiságát. Lassan visszafordultam a tanár felé, miközben a megfelelő válaszon gondolkodtam.

- Emlékszem, hogy amikor eljött tizenegy éves koromban a Privet Drive-ra, maga már ismerte Petunia nagynénémet. Maga szerint ő, vagy a nagybátyánk foglalkozott velünk valaha is a minimumnál többet? – kérdeztem horkantva egyet. Piton csendben maradt, és végig nézett rajtam. – Jobb lesz, ha visszamegyek a többiekhez... köszönöm a segítségét – néztem a tanárra, aki még mindig kifejezéstelen arccal bámult rám, majd visszaindultam.

***

Harry és Cedric egy nagy csattanással a földre érkeztek a labirintus szélén. Mihelyst a tömeg realizálta, hogy együtt tértek vissza, és Harry kezében az aranyló kupa csillogott, mindenki egyszerre harsant fel. Jókedvűen felnevetve tapsolni kezdtem az öcsém láttán, és azonnal lerohantam a lelátóról. Dumbledore már ott volt Harrynél, így én is azonnal melléjük szegültem, és lenéztem az öcsémre.

A mosolyom lassan lehervadt az arcomról, és a helyét félelem és pánik vette át.

- Visszatért... Voldemort visszatért * - suttogta Harry, Dumbledore csuklóját szorongatva, miközben látása homályosnak tűnt. Éreztem, hogy a tüdőmben elszorul a levegő, majd Harryről Dumbledore-ra néztem, majd róla Cedricre... aki valamiért meg sem moccant.

Felsikoltottam a hallott Hugrabugost látva, akinek a kezét Harry görcsösen szorongatta.

- Uramisten, Diggory! * - ért oda hozzánk a miniszter. – Dumbledore... ez a fiú meghalt! * - lassan tömeg gyűlt körénk, de legszívesebben azt kívántam volna, hogy bárcsak mindenki eltűnne.

- Harry... - nyeltem egyet. – Engedd el Cedricet – guggoltam le a síró öcsémhez, miközben próbáltam félelmemet elrejteni. – Kérlek engedd el!

- Már nem segíthetsz rajta, Harry. Vége. Engedd el * - hallottam meg mellőlem Dumbledore nyugtató hangját.

- Kérte... hogy hozzam vissza * - motyogta Harry, mire a torkom még jobban összeszorult a visszatartott sírástól, és Cedric üveges tekintetét látva, csak még nehezebb volt visszatartanom. – Kérte, hogy hozzam vissza a szüleihez... *

- Jól van, Harry... de most már elengedheted... * - mondta Dumbledore, és korát meghazudtolóan egy mozdulattal talpra állította Harryt, aki azonnal a karjaimba borult, én pedig szorosan átöleltem őt. Harry néma sírásba tört ki, amiről csak a rázkódó válla adott jelet. Felnéztem az égre, és éreztem, hogy nekem is végig folyik a könny az arcomon. Miért? Miért mindig Harry?

Ahogy leeresztettem a fejem, a tekintetem összeakadt a közeledő Pitonnal. Ahogy a tekintetünk találkozott a tanár megtorpant, és a homlokán ráncok gyűltek. Úgy tűnt azonnal megértette a helyzetet.

- A gyengélkedőre kell vinni! – emelte fel a hangját Caramel. – Rosszul van, megsebesült...

- Majd én felviszem Harryt, Dumbledore. Majd én felviszem... * - szólalt fel Mordon professzor.

- Már jönnek Cedric szülei – néztem a lelátóra, miközben Harryt még mindig magamhoz szorítottam. – Jaj istenem, ha meglátják a fiukat... - Harry lassan elengedett, és homályos tekintetével figyelte a közeledő Amos Diggoryt.

- Ne mozdulj innen, Harry * - mondta Dumbledore, miközben a szülei elé sietett. Pitonnal összenéztünk, miközben Harry reszkető, sebesült lábbal próbált talpon maradni. Harryt egyre nehezebb volt megtartanom, és éreztem, hogy gyengülök a súlya alatt. Közel voltam ahhoz, hogy összerogyjak, amikor hirtelen Piton megtartotta a vállam. Hálásan néztem fel rá, miközben éreztem, hogy Harry súlya eltűnik rólam.

- Köszönöm – néztem fel rá, és legszívesebben átöleltem volna a tanárt. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy Voldemort visszatért, Cedric meghalt, az öcsém pedig ennek mind a szemtanúja volt, ráadásul emiatt megsérült. Fájdalmas volt belegondolni, hogy egy jókedvű nap, egy ártatlan iskolai esemény mennyire borzasztó befejezést kapott.

______________________________________

*-al jelölt területek a Harry Potter és a Tűz Serlege c. könyv idézetei. Minden érdem J. K. Rowlingé.