A Privet Drive 4 előtt két muglik számára furcsán felöltözött férfi és egy nő állt, akik a késő esti órák ellenére úgy beszélgettek, mintha még csak délelőtt lenne. Az éberségükért viszont egy boszorkány vagy varázsló sem róhatta meg őket, aznap mindenki ünnepelt, hisz volt miért. A muglik, akik pedig megszólhatták volna őket, már réges rég az igazak álmát aludták.

- Nemcsak baglyok, de kósza hírek is felröppentek ma. Tudja, mit pletykálnak arról, hogy miért tűnt el Voldemort? Hogy ki állt végre az útjába? * – Dumbledore hirtelen matatni kezdett a zsebében egy újabb üveg citromitalporért, hogy húzza az időt a válaszadással. McGalagony eközben összehúzott szemmel figyelte a mozdulatait. – Állítólag...* – próbálkozott tovább McGalagony – ...hangsúlyozom, állítólag Voldemort tegnap este felbukkant Godric's Hollowban. Potterékat kereste. És az a hír járja, hogy Lily és James Potter...hogy mindketten...meghaltak. *

Dumbledore abbahagyta a matatást és szomorúan horgasztotta le a fejét. McGalagony döbbenetében hátra hőkölt az igazgató reakcióját látva.

- Lily és James... Ez borzalmas... Nem akartam elhinni... Oh, Albus! *

- Tudom, tudom... * – tette Dumbledore McGalagony vállára a kezét, miközben egy nagyot sóhajtott.

- És ez még nem minden. Azt mesélik, hogy Potterék fiát, Harryt is el akarta pusztítani, de... nem sikerült neki. Nem bírt elbánni azzal a kisgyerekkel... a másikkal meg már nem is próbálkozott. Azt mondják, hogy miután kudarcot vallott Harry Potterrel, nem tudni, miért és hogyan, de egyszerre elhagyta az ereje... ezért nincs köztünk többé Voldemort... igaz ez? – Dumbledore komoran bólintott.

- Szóval..szóval igaz? * – hebegte McGalagony. - Annyi gaztettet és gonoszságot vitt véghez... annyi ártatlan embert ölt meg... és nem bírt el két kisgyermekkel? Ez bámulatos... Ő, akit semmi nem tartóztathatott fel... De hát hogyan élhették túl?

- Csak találgathatunk... viszont Anabellnek volt annyi szerencséje, hogy egy másik szobában tartózkodott. Máskülönben ő is meghalt volna és Harry teljesen egyedül maradt volna – McGalagony a főnöke, egyben a jó barátja válaszát hallva szomorúan szipogni kezdett.

- Szóval Anabell... hány éves is a kislány? – kérdezte McGalagony a távolba meredve.

- Három lehet. Neki sokkal nehezebb lesz a szülei nélkül, hisz több időt töltött velük, mint a kis Harry – sóhajtott ismét Dumbledore, majd pár másodperc gyászolás után témát váltott. – Hagrid késik. Apropó, ő árulta el kegyednek, hogy ide készülök? *

- Igen * – bólintott McGalagony professzor – De öntől meg se merem kérdezni, hogy mi szél hozta éppen ide *

- Azért jöttem, hogy elhelyezzem Harryt és Anabellt a nagybátyjuknál és a nagynénjüknél. Immár ők az egyedüli rokonaik.

- Ezt nem mondhatja komolyan, Dumbledore, nem teheti meg! Nincs még két olyan ember világon, akik kevésbé hasonlítanának ránk!

- Itt lesznek a legjobb helyen.

Ezután pedig Hagrid megérkezett az ölében két gyermekkel. A csecsemő bepólyázva aludt Hagrid karjai között, míg a nagyobb, fél álmában helyezkedett a félóriás kabátjában, reménykedve abban, hogy a barátságos, nagy szakállú férfi a szüleihez viszi vissza, akiket már nagyon hiányolt.

***

/8 évvel később/

- Pszt...!

- Hm? – fordultam a mellettem megálló Harry felé. – Harry, ki kell teregetnem, hogy Petunia néni ne...

- Leveled jött.

- Levél? Nekem?! – tettem át a másik karomba a vizes ruhákkal teli kosarat és meglepődve közelebb hajoltam Harryhez.

- Igen... valami Roxfortból – gyűrte feljebb a kockás ingjét vékony karján.

- Roxfort? – kaptam ki azonnal a kezéből, miközben Harry érdeklődve megigazította a szemüvegét. – De hát... azt hittem anyaék csak vicceltek...

***

Idegesen dobolva a lábammal ültem a lépcsőn a tenyeremen támasztva az állam. A ládámba már bepakoltam a legjobb ruhadarabjaimat, amit csak találtam és idegesen vártam, hogy történjen valami. Egy McGalagony nevezetű nő... vagyis ahogy magát nevezte ''boszorkány'' jött beszélgetni Petunia nénivel és Vernon bácsival. Nagyon felvoltak háborodva, Vernon bácsi torka szakadtából kiabált, míg nem McGalagony el nem némította őt egy bottal és ezután normális hangvételben elmagyarázott nekik mindent. A történtek után Petunia néni kezdett egyre hangosabb lenni és ezután egy kék fénylő macskát varázsolva, ahogy ő mondta ''erősítést hívott''. Idővel kiderült, hogy a boszorkány egy professzor és a Roxfortból jött, aminek nagyon örültem.

Harry mellém leülve sóhajtva várakozott velem, miközben lábát hintáztatta.

- Elmész? – kérdezte.

- Nem tudom – néztem az öcsémre.

- Mi lesz, ha elmész? – kérdezte szomorúan.

- Akkor már csak nyáron találkozunk. De ne félj, mert 11 évesen te is jöhetsz oda ahová lehet megyek – vontam meg a vállam.

- Hiányozni fogsz – dőlt a vállamnak.

- Nekem is te. De még nem biztos, hogy megyek – mondtam fél füllel még mindig hallgatózva.

Hirtelen kopogtattak az ajtón. Nem túl kedvesen, inkább türelmetlenül. Nyugtalanul kászálódtam fel a lépcsőről, majd lebaktatva az ajtóhoz léptem. Az ebédlőből beszélgetés hangzott ki, így nem hallhatták, hogy kopogtak, így lassan résnyire kinyitottam az ajtót. Egy magas, fekete hajú, fekete ruhába öltözött férfival találtam szembe magam, aki görbe orra felől mogorván nézett le rám. Nem tudom miért, de kitártam az ajtót és nagyokat pislogva néztem fel a férfire.

Mihelyst végig mért tetőtől talpig az arca, mintha ellágyult volna és különös módon nézett rám. Úgy éreztem, mintha ismerne engem valahonnan, én viszont őt nem.

- Jó napot... öhm, maga az erősítés, amit McGalagony professzor hívott? – tettem fel az első kérdést, ami az eszembe ötlött, és ezután egyből el is pirultam. A férfi homlok ráncolva meredt rám, majd mintha csak eszébe jutott volna miért is jött, szóra nyitotta a száját.

- Ki az? – sietett le a lépcsőn Harry, majd mellém ugorva felnézett a férfira ő is, és egyből hátra hőkölt, mintha megijedt volna az idegentől. A férfi vonásai egyből megkeményedtek és szigorúan bámult Harryre, majd vissza rám.

- Igen, én vagyok az... erősítés. Hol találom Dursley-éket? – kérdezte közömbösen, kicsit már szinte undokul.

- A nappaliban... arra – mutattam meg az irányt, mire a férfi biccentett egyet és belépett. Kíváncsian becsaptam az ajtót és halkan utána mentem. A férfi kinyitotta az ajtót és kihúzva magát belépett a nappaliba.

- Piton?! – szinte már sikoltotta Petunia néni és úgy felpattant, mintha megcsípte volna valami.

- Á, szóval ismeri őt – dőlt hátra elégedetten McGalagony.

- Hallom nem akarod Lily lányát a Roxfortba engedni – húzta gúnyos mosolyra a száját az említett Piton.

- De... de... hagy menjen! Engem nem érdekel! Vigyed őt, ne is lássam nyárig! – fújtatott dühösen Petunia néni.

- Mégis miről beszélsz, drágám? Honnan ismered ezt az alakot? – kérdezte Vernon bácsi.

- Kiskori.. öhm.. ismerős – nyögte ki a választ, mire Piton felhorkantott. Eközben én értetlenül forogtam a szobában és nem tudtam eldönteni, hogy mégis mi folyik ott.

***

- Szabad ez a fülke? – toltam el az ajtót, mire két teljesen egyforma ikerfiú nézett fel rám, akikkel szemben egy néger fiú jókedvűen játszadozott a hajával.

- Gyere persze! – invitált be az egyikőjük.

- Mi a neved? – kérdezték egyszerre, miközben én behúztam az ajtót.

- Anabell. Na és a tiétek?

***

Potter, Anabell! – hatalmas sugdolózás söpört végig a termen, amitől azonnal elvörösödtem és idegesen igazítottam meg magamon a talárom.

- Potter?

- Potter? Azt hittem csak egy van!

- Ő Harry Potter nővére?

- Menj már! – lökött meg Fred, mire rosszallóan bámultam vissza rá. Reszkető lábakkal sétáltam fel a háromlábú székhez a pódiumra és izgatottan helyet foglaltam.

- Hm... nagyon érdekes. Látom, tudásszomjad van bőven, lojálisnak tűnsz és bizonyítási vágyad is van, ambícióról nem is beszélve. Bátorság is van nem kis mértékkel. Hová tegyelek... hová tegyelek...

Csak a Mardekárba ne... A Mardekárba járt Tudjukki, aki megölte a szüleimet és majdnem az öcsémet is!

- Ezért nem akarsz a Mardekárba kerülni? Tudjukki miatt? – válaszolt a gondolataimra a Teszleg Süveg.

Azt mondták nekem, hogy oda csak olyanok kerülnek, akik felnőtt korukban rossz útra térnek.

- Ez nem igaz. Sokra vihetnéd, ha odakerülnél, de ha nem akarsz, akkor legyen... GRIFFENDÉL!

Megkönnyebbülve nyitottam ki a szemem, miközben McGalagony lehúzta a fejemről a süveget és boldogan pacsiztam össze a sorban álló Freddel, George-dzsal és Lee-vel, majd a leghangosabban tapsoló asztalhoz rohantam.

Boldogan fogadtam minden felém nyúló kezet és úgy éreztem magam, mint aki hazatalált. Örültek, hogy az ő házukba kaptam helyet és nem érdekelt, hogy csak azért örülnek, mert a híres Harry Potter nővére vagyok.

Harry. Mihelyst időm lesz rá küldök neki egy levelet és mindent elmesélek neki.

***

/2 hónappal később/

Madárcsicsergésnek álcázott füttyhangot adtam ki magamból, majd hirtelen a boszorkány szobor mögül két vöröshajú fejbúb tűnt elő. Szétnéztek mind a ketten, majd miután megbizonyosodtak róla, hogy nem tévedtem és tiszta a levegő, az ikrek előbújtak a szobor mögül, majd előhúzták a pálcájukat.

- Csak óvatosan! – suttogtam feléjük, mire ők vigyorogva bólintottak. Egy könyvtári könyvben találtak egy hajnyíró bűbájt, amit kiakartak próbálni Frics macskáján, Mrs Norrison. Először nem támogattam az ötletet és egyenesen leszidtam őket, de miután az a dög rám fújolt két nappal ezelőtt úgy döntöttem, hogy nagy baj úgy sem történhet és őrt állok nekik.

Mrs Norris pár perccel ezelőtt egyedül barangolt a folyosón és a fiúkkal utána eredtünk. A macska éppen mosakodott és elterelte a saját figyelmét, így Fred és George közelebb tudtak hozzá menni.

- Diffindo! – mondták egyszerre a macskára célozva. Amire egyikőnk se gondolt az az volt, hogy mindkét bűbáj eltalálja a macskát. Az ikrek döbbenetükben elejtették a pálcát, én pedig a számra csaptam. A macska szőre lehullott az utolsó szálig. Teljesen kopasz lett.

- Merlin szakállára... – kezdte el a nevetést Fred, amit aztán George és én folytattunk. Lassan előbújtam a szobor mögül és a lábamon támaszkodva nevettem a macska látványán.

- A fenébe... fiúk gyertek, mielőtt... – kezdtem nevetve mondani, majd amikor megfordultam a nevetés egyből alább hagyott. Velem szemben Perselus Piton a bájitaltan professzor állt és szigorúan végig mért minket. Ahogy a fiúkra nézett szinte szikrázott a tekintete a visszafojtott dühtől.

- 20 pont fejenként a Griffendéltől és nektek... – nézett a fiúkra. – ...2 hét büntetőmunka... Fricsnél - húzta gunyoros mosolyra a száját, mire a fiúk fájdalmasan felnyögtek. Lehorgasztottam a fejem és idegesen toporogtam a tanár előtt. Kellett nekem ebbe belemenni. – És most menjenek! - emelte fel a hangját. Felnéztem még utoljára a tanárra, aki szokásosan azzal a furcsa tekintetével méregetett, majd a fiúkkal együtt elsiettünk a tetthelyről.

- Hát ez oltári volt! – próbálta visszatartani George a nevetését, mire boldogan elmosolyodtam. Nem. Nem bántam meg, a macska nagyon viccesen nézett ki és azt a 60 pontot is megérte.

***

/2 évvel később/

- Nem hiszem el, hogy Petunia néniék képesek voltak elégetni a leveidet, majd aztán motelról motelra járkálni, csak hogy ne tudj a Roxfortba jönni – ráztam a fejem még mindig dühösen, miközben a kilenc és háromnegyedik vágányhoz közeledtünk.

- Annyira örülök, hogy mégis itt lehetek! Hála Hagridnak! – mondta boldogan Harry, miközben én még mindig magamban szitkozódtam. Emlékeztem, hogy mielőtt McGalagony és Piton megjelentek volna a házban, még a Roxfortos évem kezdete előtt valami megváltozott. Petunia néni és Vernon bácsi levegőnek kezdett nézni Dudley-val együtt. Nem törődtek velem, adtak enni és amit kellett, de semmi mással nem foglalkoztak. Harryvel ellentétben, akire minden házi munka rátelepedett, engem pedig csak ritkán hagytak segíteni. Nem tudom mit mondtak nekik, de... volt egy olyan érzésem, hogy ebben nem McGalagony keze volt, hanem Pitoné. Mihelyst ő megérkezett, akkor fagyott csak meg igazán a levegő és valahogy utána Petunia néni engedékenyebbé vált, bár nem értem miért... lehet közre játszott benne, hogy valahonnan ismerték egymást.

- Készen állsz? – torpantam meg pár méterrel a fal előtt.

- Mégis mire? – vonta fel a szemöldökét Harry.

- Fuss neki a falnak. Ha félsz, hunyd le a szemed – magyaráztam vigyorogva.

- Hogy...mi? – hökkent meg Harry és zöld szemébe félelmet véltem felfedezni.

- Nyugi, Hedvignek, a cuccaidnak, és neked sem lesz bajod – forgattam a szemem jó kedvűen, miközben Harry aggódó tekintetébe néztem. Kár, hogy nem örököltem én is anya zöld szemét, mint Harry, és helyette apa mogyoróbarna szemszínét kaptam. – Bízz bennem... menj! – hessegettem a kezemmel, mire Harry nyelt egyet. Kifújta a levegőt, majd lehunyva a szemét futásnak eredt. Csak futott és futott, azt gondoltam, hogy még mindig lehunyva tartsa a szemét, mert nem torpant meg a fal előtt. Mihelyst a falhoz ért volna eltűnt, aminek láttán boldogan elmosolyodtam. Ezután én is neki futottam, majd pár pillanattal később már a Roxfort Expressz előtt álltunk.

- Hé, Anabell! – integetett a távolban Fred és George.

- Gyere, bemutatlak – ragadtam meg Harry karját, aki még a dolgait tolta volna maga előtt.

- Ezekkel mi lesz? – nézett a holmija után.

- Ne aggódj, azokat felvarázsolják a vonatra. Na gyere, ők a legjobb barátaim! – siettem Harryt ráncigálva Fredhez és George-hoz, akik mögött a testvérei álltak. – Jaj, de jó már titeket látni! – öleltem át őket. – Jó napot, Mrs Weasley! – mosolyogtam a jókedvű nőre.

- Szia, drágám! Örülök, hogy látlak! Hiányoltunk téged a nyáron... Á, biztos te lehetsz Harry! – sietett az öcsémhez oda. – Idén kezd a legkisebb fiam is, Ron – tolta Harry elé az ikrek öccsét.

- Szia, én Harry vagyok.

- Szia, én meg Ron – nyújtotta a kezét. Eközben én a megnőtt ikreket figyeltem. Amióta megismertem őket sokat nőttek magasságban és már az arcuk sem volt olyan pufók, mint tizenegy éves korukban, hanem már sokkal hosszúkásabb volt.

- Mi az? A szépségemet tanulmányozod? – húzta ki magát Fred, mire felnevettem.

- Nem, csak figyeltem, hogy mennyit nőttetek – feleltem mosolyogva.

- Te sem panaszkodhatsz – bökte meg a vállam George. Igen, magamon is észrevettem, hogy hála a jó égnek nőiesedni kezdtem. – Például a hajad megnőtt – mondta visszatartva a nevetését, mire jókedvűen meglöktem őt.

Boldogan figyeltem, hogy miközben felszállunk a vonatra Harry Ronnal vonult el egy külön fülkébe. Reménykedtem benne, hogy szerez barátokat és annak kifejezetten örültem volna, ha ő is egy Weasley-t fog ki magának, mint én.

Miután beléptünk a mi fülkénkbe a kissé hullámos, vörös hajamat felfogtam egy laza kontyba, hogy ne lógjon a szemembe, majd végig terültem az üléseken, mintha csak otthon lennék.

- El sem hiszem, hogy ez már a harmadik évünk. Olyan gyorsan megy az idő – sóhajtottam.