Izgatottság, félelem, vágyakozás, kíváncsiság, rettegés, borzongás... Görcsbe rándul az embernek a gyomra amikor ezek a dolgokat átéli. De mitől lehetnek ezek? Új dolgok történnek vele? Esetleg történt valami vele? Új munka? Új környezet? Rengeteg dolog miatt lehet ez. De pontosan miért is történik ez velünk? A szervezetünk miért így reagál egy ilyen helyzetre? Amikor Zeusz megteremtette az emberi fajt, a legelején tökéletesnek tervezte. Gyönyörűen éltek, harmóniában és boldogságban. Egyszerűen tökéletes volt az életük. Nem kellett miért aggódniuk, nem kellett félniük. Aztán jött Arész, és megfertőzte az embereket irigységgel és dühhel. Ez alapján alakult ki bennünk a félelem, az aggódalom, rettegés, és még sorolhatnám... Na jó! Ezt a Wonder Woman-ből vettem, szóval nehogy higgyetek nekem. Persze, szuper ebben hinni, nem is csodálkozom, hogy rengetegen ez alapján élnek nap, mint nap. Kérik a segítséget Istentől, vagy ahogy éppen nevezik... Zeusz, Jupiter, Jahve, Allah, Krisztus, Buddha, Odin... Odint ne felejtsük el, mert nagyon fontos ember ám! Ezt én sem hittem! Hát nem gyönyörű? Az egész világon ott van Isten, csak más a neve. De ha vissza is térek az idézetemből az egyedüli jó DC filmből, mi van ha nem hiszünk abban, hogy Arész rontotta el az embereket? Mert nagyon is vannak olyan emberek, akik nem hisznek ilyen természetfeletti lényekben. Szerintük mi lehet az oka ennek? Mitől lettünk önzők, és aggódok? Mi változtatta meg Ádámtól és Évától kezdve az emberiség jellemét? Várjunk, hogy ha nem hisznek Istenben, akkor Ádámban és Évában sem hisznek! Újra tervezés! Amikor kialakultunk, mint mi, emberi faj Darwin elmélete alapján, mi tehetett minket ilyenné?
-Aretha! – csettintett előttem apa. Megráztam a fejem, majd visszatértem a testembe. Nem is gondoltam volna, hogy képes vagyok lejönni úgy a konditerembe, hogy nem is koncentrálok.

-Connie! – javítottam ki az előttem álló rokonomat.

-Nem figyeltél fel erre a névre!

-Talán azért, mert éppen elmélyültem a gondolataimban és nem próbáltad csettintéssel, mint az Aretha névnél! – gondolkoztam logikusan mire elismerően bólintott – Sajnálom Robert, de most mennem kell! – kerültem ki majd a súlyzók felé mentem. Ha ő ezt a játékot játssza, hogy a második nevemen szólít direkt, akkor én is alkalmazni fogom ezt a taktikát mivel nem igazságos, hogy a traumám ellenére is használja ezt a nevet. Mind a kettőnknek nehéz időszak volt... Nekem azért, mert a rossz emlékekről újra beszélnem kellett, apának azért volt rossz, mert a látnia kellett a saját lányának a szenvedését. Azok az évek nehezek voltak! Szóval ha ő így, akkor én úgy!

-Nem akarsz harcolni? – mutatott a ringre – Gondoltam most lenne kedved! Mindig olyan jókat harcolunk!

-Egy pillanattal ezelőtt még mélyen a gondolataimba zuhantam és nem érzékeltem semmit. Te mondtad, hogy olyankor nem harcolunk! – magyaráztam amikor odaértem a polchoz és elkezdtem megkeresni a megfelelő súlyú korongot.

-Akkor csak itt emelgeted a nehezékeket?

-Felkészülök a forgatásra.... Neked is azt kéne csinálnod! – fordultam hátra, hogy lássam a reakcióját. Hát igen, az a meglepődött apuka arc, amikor rájön, hogy a kisgyereke felnőtt és felelősségteljes!

-Erről merültél el a gondolataidban? Hogy ma lesz az első színészi napod?

-Nem! Egyszerűen csak a pillangók miatt merültem el. Hogy miért érzünk félelmet, aggodalmat, izgatottságot. Ezek az adrenalinok, miért ilyenkor jönnek elő, és miért nem más formában más érzésnél? Ez egy csodálatos dolog mégis az emberek utálják, amikor velük megtörténik... – meséltem majd miután összeraktam a kiválasztott súllyal az erősítő segédeszközt, ránéztem apára – Minden rendben? – néztem végig rajta aggódóan.

-Filozófiai könyvet olvastál otthon? – vonta fel kérdőn a szemöldökét.

-Nemrég tanultam az ógörög filozófusokat irodalomból. Visszatérve, ha nem zavar akkor én most készülnék a forgatásra!

-De csak szöveget mondanál – gondolkozott el a saját munkáján.

-Nem így van, ha nem lesz dublőröm!

-Miért ne lenne?

-Mert amikor tegnap megbeszéltem Joe bácsival az alapokat, mondtam neki, hogy nem szükséges. Neked is csak extrém helyzetekre van! Nálam miért ne lehetne ugyan az a helyzet?

-Mert te még csak egy gyerek vagy!

-Te meg egy felnőtt férfi! Mi a különbség? – érdeklődtem, mert esküdni mertem volna, hogy nem tudom, hogy miért lenne ez baj.

-Könnyen megsérülhetsz!

-Ahogy te is! De mivel én még fejlődő szervezet vagyok, azért gyorsabban is gyógyulnék ha esetleg mégis történne valami.

-És erről nem is beszéltél velem, csak úgy beleegyezés nélkül megbeszélted Joe-val? – akadt ki, de nem tudom eldönteni, hogy jogosan vagy nem. Talán ha apai szemszögből nézzük lehet, hogy jogos a kiakadása – Aretha, emiatt bajban vagy!

-Bajban? Azért, mert végre ki akartam törni az apám árnyékából és elkezdeni építeni a karrieremet? Jelenleg mínuszban állok apa. Mínuszban! Valahogyan ki kell jutnom onnan!

-De nem így!

-Akkor mégis hogyan szerinted?

-Meghallgatásokra jársz, vagy több mindenben részt veszel! Nem megoldás ha kockáztatod a testi épségedet!

-És te mit csinálsz? – érveltem – Minden egyes szuperhős alakításodnál csak extrém helyzetre kéred a helyettesedet és a többi alkalommal te is veszélyezteted saját magadat, pedig mind a ketten tudjuk, hogy akire a legnagyobb szükségem van, az te vagy! Nem kételkedem benne, hogy ez nem lenne fordítva is igaz, de ha te megteheted ezt, akkor én is! Ugyanannyi esélyem van lesérülni, mint neked! Sőt nagyobb esélyem van lesérülni a ringben harc közben! – mutattam az elkerített területre. Mindig is arra tanítottál, hogy egyszer meg kell hoznom saját magamtól döntéseket! Amikor egyszer meghoztam, akkor meg az a baj, hogy azt megtettem? Ez egy kicsit bonyolult, nem?

-De nem gondoltam, hogy tizenhat évesen elkezded!

-Sajnálom, hogy nem vagyok már kislány! – mondtam cinikusan.

-Nem erre gondoltam!

-Hanem mire gondoltál? Hogy elment a gyerekkorom azzal, hogy ide és oda járkáltunk egyik pszichológustól a másikig?

-Ne forgasd ki a szavam! – kérte.

-Pedig szokásom, nem?

-Egyszer kéne mondjuk másra hasonlítanod és nem rám! – mormogta majd mosolyra húzta a száját – Őszintén nagyon örülök annak, hogy ilyen bölcs felnőtt döntéseket hozol, de ehhez nekem is hozzá kell szoknom! El kell fogadnom, hogy felnősz...

-És?

-És be kell, hogy valljam magamnak, hogy nem lehetek egész életedben melletted! Így már jó? – kérdezte felemelt kézzel, hogy lássam, hogy elásta a csatabárdot. Bár ilyen egyszerű lenne nekem is átsiklani a dolgokon. Nem újra és újra gondolni minden egyes elhangzott mondatot.

-Segítesz edzeni? – törtem meg a jeget mire leengedte a karjait maga mellé elégedetten.

-Még szép! – jött mellém majd segített az előkészítésben.

Persze mondhatjuk, hogy nem olyan edzésem lett, amilyet terveztem. Arra sem számítottam, hogy apa ki fog akadni a döntésem miatt. Én nem akartam rosszat, csak olyan akartam lenni, mint ő. Lelkileg és testileg is erős. Mert akár elhiszitek, akár nem, a testi erő megvolt. Csak persze belül össze voltam törve... Amikor kicsi voltam, és még iskolába jártam, mert éppen még nem volt azzal gond, hogy akartak tőlem valamit, apa figyelméért, akkor sokan megkérdezték, hogy hol van anyukám. Mindig apa jött értem iskolába, mindig csak őt hívom telefonon... Hol van az anyukád Connie? Miért nem beszélsz róla? És én persze nem tudtam erre a választ. Eleinte letudtam azzal a válasszal, hogy nem tudom. Később úgy kellett megfogalmaznom, hogy nem ismerem anyukámat. És idáig fajult a helyzet. Apa kivett az iskolából azelőtt, hogy megtörtént volna az, hogy úgy válaszoltam, hogy az anyám számomra nem létezik, mert elhagyott minket amikor a legnagyobb szükségünk lett volna rá. És akkor itt kezdődött az, hogy valami nincs rendben velem. Túl kellett volna ezen lépnem, hiszen már elmúlt kilenc, tíz, tizenegy év is. Miért nem felejtetted el? Hiszen van egy szép nagy családod? Ez a kérdés jött elő minden egyes dokinál minden egyes hónapban! Nekem kimaradt a teapartik a plüssökkel és az anyukámmal! Kimaradt, hogy egyszer felszedjen a városban, hogy elmenjünk csajos napot tartani! Minden kimaradt! Helyette mi lett? Délután érek haza, addig tanulj és viselkedjél jól! Ha bármi baj van akkor fel tudsz hívni! Gyere be a forgatásra ha unatkozol! Apa próbálta betölteni mind a két szülő helyét, de be kell, hogy valljam nem nagyon sikerült neki megtanulnia a csajos csevegéseknél a szlenget, vagy a tanácsokat, vagy esetleg ne is beszéljünk arról, hogy szóba se kerülhettek fiúk! Ha szóba is került egyetlen ártatlan neve, akkor már előtört belőle az igazi apuka. Így ha bármi bajom volt, akkor inkább elmentünk edzeni. Kitisztult a fejem és minden baj elszállt. Csak persze ebből az lett, hogy szinte csak apa dolgairól beszélünk. Vagy esetleg az összes bajomat magamban tartom, és nem mondom el senkinek. És ez alapozta azt meg, hogy minden egyes olyan dolognál amikor apa esetleg felemeli a hangját, vagy esetleg egy vita felé torkollik a beszélgetésünk, akkor minden el nem mondott történetek előjönnek és újra és újra egy erős, jól irányzott ütéssel széttörnek. Innen fakad az, hogy miért vagyok lelkileg gyenge. Elhitetem a többiekkel, hogy minden rendben van, minden egyes nap. Szinte már egy Oscart érdemelnék az alakításomért... De persze a hatalmas lelki fröccs után, amit most lenyomtam tettetett boldogsággal, apával együtt felmentünk a szobánkba. Egymás után lefürödtünk és felhúzva a tiszta ruháinkat le is indultunk reggelizni a társasághoz, ami persze a szokásos helyén ült, mint mindig az eddig itt töltött időben.
-Sziasztok! – köszöntünk nekik apával miután helyet foglaltunk Seb bácsi és Roby bácsi között.
-Connie miért ilyen boldog? – kérdezte Seb bácsi.

-Csak az első napi drukk – válaszolta a velem szemben ülő Scarlett néni.

-Engem se került el sajnos! – vontam vállat – Jelen esetben, nálam a boldogság hormonokra hat és éppen folyamatosan mosolygok. Ennyi az egyszerű ok! És veletek mizujs?

-Veled együtt mi is izgatottak vagyunk – válaszolt Tony bácsi – Megtudtuk, hogy ma csatlakozik hozzánk egy új színész, és kíváncsiak vagyunk rá!

-Azt mondják, hogy még új ezen a pályán! – folytatta Don bácsi – Kár, mert szerintem nem a legfontosabb filmben kéne bevetnünk őt, nem? Előszőr alkalmazzuk máshol, ott vannak a sorozataink is! Clark szerintem örömmel is fogadná! – hozta fel Clark bácsit mire idegesen beleharaptam a szendvicsembe.

-És tudjuk a nevét? – mormogtam alig hallható hangon.

-Valami ismeretlen lányról beszéltek tegnap – emlékezett vissza apa – Konkrétan nem ismeri senki a családján kívül! Ez a film lenne a legnagyobb esélye.

-Nem is értem, hogy hogyan lehet valakinek annyi esze, hogy ismeretlen színészként pont most a Bosszúállók harmadik részében csatlakozna a legnagyobb filmes univerzumhoz... Ez egyszerűen eszméletlenül hülye! Azt is hallottam tegnap, hogy nem kért dublőrt! Kicsit túlgondolja a dolgokat kezdőként, nem? – néztem körbe a társaságon majd idegesen beleittam az előttem levő kávéba – Fújj, ez undorító! – fintorogtam a forró ital lenyelése után – Milyen kávé volt ez?

-Az a kávé nem kávé, hanem egy gyógyfűves tea, ami segíti lebontani a felesleges méreganyagokat... – szólalt meg Chris bácsi – És az enyém, szóval kérem vissza! – nyúlt érte mire lefagytam.

-Bocsánat! – biccentettem még mindig lesokkolva az előző jelenettől. Persze a többiek körülöttünk csak nevetni tudtak a kínos szituációtól – Nem tudtam, hogy hiszel az ilyen testben lévő méreganyagokban – hajtottam le a fejem szégyenkezve.

-Minden rendben Connie? – vonta fel kérdőn a szemöldökét.

-Persze – helyeseltem minden erőmet beleadva, hogy hihetőnek tűnjön.

-Ugye tudod, hogy csak poénkodunk veled? – húzta mosolyra a száját mire lenyugodtam egy pillanatra.
-Srácok, indulnunk kéne dolgozni – mondta megnézve az óráját Scarlett néni.
-Akkor induljunk – pattant fel Roby bácsi majd mindannyian követtük őt – Kíváncsi vagyok Connie-ra!
-Tényleg? – lepődtem meg amikor mellette kiindultam a stúdió felé – Úristen! Egy több tíz filmben szereplő színész, aki már több díjat nyert, mint amennyi éves vagyok kíváncsi az előadásomra. Kapjatok el! - tettetem az izgalmat mire elröhögtük magunkat.
-Szép volt kislány! – dicsért meg.
-Köszönöm az elismerést! – hajoltam meg – Az ön szájából ez megtisztelő!