Karácsony másnapja.

A Griffendélesek közül nagyon kevesen maradtak itt az ünnepekre, én is csak az új évre vagyok hajlandó ellátogatni a Weasley családhoz, ahová viszont Harry, Ron és Ginny elmentek karácsonyozni is. Perselus mellett ébredtem már hajnalban, a torkomban dobogó szívem és a zakatoló agyam felköltött. Ma van a nagy nap. Ma hozzuk vissza a szüleim emlékeit.

Kinézve az ablakon tudtam, hogy egy elvarázsolt ablak, de legalább megtudtam általa, hogy még a nap sem kelt fel. Perselus öleléséből felkelve a fürdőszobába indultam, ahol az arcomat alaposan megmostam, hogy magamhoz térjek, mert bár felébredtem és lehetetlennek éreztem, hogy visszaaludjak, attól még fáradt voltam. Miután hideg vízzel megmostam az arcom visszakullogtam a hálószobába, ahol viszont már pár gyertya égett a csilláron, de csak épp annyi, hogy félhomály lehessen a szobába és láthassam Perselus arcát, aki felült az ágyon.

- Gondolom már nem tudsz aludni.

- Nem, nem tudok – mondtam, majd betakaródzva a mellkasára dőltem, ő pedig a hajamat kezdte el simogatni.

- Minden rendben lesz, ígérem! – suttogta a fülembe, én pedig szorosan lehunyva a szemem bólogattam. Amikor ismét kinyitottam vettem észre Perselus bal karját, ami mellettem pihent. A sötét jegy már halványabban, mint bizonyára régen, de ott volt a karján. Megérintve az ujjammal Perselus összerezzent, de nem szólt semmit, hagyta, hogy az ujjammal körbe rajzoljam a vonalakat és tanulmányozhassam, majd, amikor végeztem egy apró csókot is nyomtam rá. - Életem egyik legnagyobb hibája volt ez – mondta, amikor abbahagytam a jegy vizslatását.

- Már megtörtént, nem tudsz ellene mit tenni. Az a lényeg, hogy megbántad, Perselus – néztem fel rá. – Hogy helyrehozhasd megtettél mindent, ezt sose felejtsd! – tettem hozzá, ő pedig csillogó szemekkel bólintott, majd egy csókot nyomott a homlokamra. Egy kis idő elteltével ahogy már a nap első sugarai is meglátszódtak az égen ismét megszólalt Perselus.

- Gyere, menjünk reggelizni a nagyterembe, aztán indulunk – mondta hangjában komolysággal, mire ismét elfogott a félelem.

- Nem lehetne, hogy itt reggelizzünk? – próbálkoztam.

- Mcgalagonnyal még megkell beszélnem egyet, s mást az utazásunkról – mondta, miközben feltápászkodott mellőlem, mire egy sóhaj kíséretével én is felkeltem, majd miután letusoltam és elkészültem vártam Perselusra a kanapén ülve. Magam elé meredve gondolkoztam és nézelődtem, amikor a szemközti polcsoron megláttam egy érdekes zöld színű fiolát, ami túl ismerősnek tűnt. Engedve a csábításnak végül felkeltem és odasétáltam a polchoz. Boszorkányfű kivonat. Annyiszor segített rajtunk amikor a fiúkkal bújdostunk, miért ne?

- Mi lesz, ha egyikünk megsebesül? Nem érdekel mit mond Perselus, ezt elhozom – gondoltam magamban. Miután Perselus is kijött a fürdőszobából én már ugyanúgy ültem a kanapén, viszont a talárom zsebében már ott volt a kivonat. Perselus semmit sem sejtve kinyitotta az ajtót, majd mind a ketten elhagytuk a lakrészét. Mielőtt beértünk volna viszont a terembe, ahonnan már kiszűrődött pár reggeliző evőeszköz csörgése Perselus maga felé fordított a vállamnál fogva. – Reggeli után pontban nyolc előtt tíz perccel találkozunk itt – mutatott az ujjával a padlóra, ahol éppen állunk. - ...és együtt indulunk a roxfort kapujához, ahol hopponálni fogunk, érti Ms. Granger? – nézett szigorúan a szemembe.

- Igen, professzor – bólintottam. Ezután ellépve egymástól ő elindult a tanári asztal felé, én pedig a Griffendélesek asztalához, ahol ezúttal csak Seamus ült.

- Szia, Hermione! – köszönt mosolyogva.

- Szia Seamus – ültem le vele szemben. – Te, hogy hogy nem mentél haza? – kérdeztem, miközben a tányéromra tettem két darab pirítóst és elkezdtem megkenni vajjal, majd lekvárral.

- Anyám sajnos beteg – felelte szomorúan lehajtva a fejét. – Apám vele van a Szent Mungóban, mondták, hogy maradjak inkább az iskolába, pedig nagyon szívesen édesanyám mellett lennék most – turkált az ételébe.

- Nagyon sajnálom, Seamus – feleltem szomorúan. – Mihamarabbi jobbulást kívánok anyukádnak! – tettem hozzá, ő pedig halványan elmosolyodott. Miközben mind a ketten csendesen elkezdtünk reggelizni feltekintettem a tanári asztalra, ahol még csak Bimba, Mcgalagony és természetesen Perselus ült. Látszólag Mcgalagony és Perselus bizalmasan beszélgettek, mert egymás mellett ültek és közel hajolva egymáshoz sugdolództak. Bimba professzoron lehetett látni, hogy próbál hallgatódzni, de bizonyára a Perselus által kifejleztett hangtalanító védőbűbájt alkalmazta maga és az igazgatónő körül, mert Bimba végül feladni látszott. Mcgalagony néha aggódó, valamikor szigorú ábrázatot öltött magára volt, amikor pedig döbbentséget. Végül Mcgalagony elhajolva tőle a talárjából kihúzott egy fekete pálcát és átnyújtotta Perselusnak. Mindjárt tudtam, hogy miről is folyhat a beszélgetés: arról a Weasley féle pálcáról volt szó, amit majd át kell nyújtanom a halálfalóknak. Messziről tökéletes másolatnak tűnt. Bizonyára azért Mcgalagony adta oda Perselusnak, mert a Weasley varázsvicc féleségek nagy része bevan tiltva az iskolába (bár George Lee segítségével mindig megoldotta a becsempészést) és Mcgalagony csak így mehetett bele, hogy George neki adta át. Nem is csodálkozok ezen, hisz a rókázó rágcsa és az orrvérzés ostya még mindig sláger volt a Roxfortban.

Miután Perselus talárja zsebébe süllyesztette a pálcát szintén ki vett valamit a zsebéből, majd az asztal alatt Mcgalagony kezébe nyomta és valamit magyarázott. Mcgalagony felvont szemöldökkel hallgatta, majd bólintott. Kíváncsian nyújtózkodtam a nyakammal, hogy jobban lássam, de mindhiába. Bár úgyis abba kellett hagynom, hisz Seamus furcsán engem mérlegelve bámult rám.

A pirítóst sikeresen letuszkoltam a torkomon, így miután megittam a fekete teámat is felálltam és a főterem ajtajához sétáltam. Pár perccel utána Perselus is megjelent mellettem, majd bólintva egymásnak elindultunk a Roxfort birtok kijáratához. Egymás mellett csendesen haladva lassan feltűnt a szemünk előtt a birtok széle, így gyorsítva a lépéseinken pár perc múlva már a kapu túl oldalán álltunk, Perselus pedig felém fordult.

- Külön hoppanálunk vagy együtt? – kérdezte próbálva tőle telhetően a legkedvesebben. Bizonyára tudta, hogy hogyan is érzek.

- Együtt, kérlek – feleltem. Perselus közelebb lépve hozzám megfogta a kezemet a testemen pedig szokásosan az érintésétől, mintha végig futott volna rajtam az áram és a kezem libabőrös lett. Perselus nem figyelt fel rá, csak behunyta a szemét, így én is így tettem. Pár másodpercen belül pedig egy erős rántást éreztem a köldökemnél és mintha egy vékony csövön passzíroznának minket át végül rövid időn belül Melbourne egy csendes utcáján találtuk magunkat.

Egy dologról viszont teljesen megfeledkeztünk: ha nálunk tél volt, akkor Ausztráliában nyár. Pokoli nyár, pokoli hőséggel. Mind a ketten kissé megszédültünk a hirtelen klímaváltozástól, de Perselus egy pálca legyintéssel megoldotta és hűsítő varázslatot szórt ránk.

- Azt hittem csak melegítő bűbáj van – pillantottam fel rá.

- Most már tudod, hogy nem – felelte. Tőle nem is számítottam más válaszra. Felsóhajtva végül körbe pillantottam és az utca túlsó végén már meg is pillantottam azt a házat, amit kerestünk: A ház jobb sarkán a 121-es szám díszelgett barna színűen. Mintha csak egy kényszer lenne utoljára felpillantottam Perselus és mint aki érti szintén rám nézett. – Rendben lesznek a szüleid!

- Na és te? – kérdeztem.

- Én is – mosolyodott el halványan és ez újult erővel szolgált számomra. George trükkös pálcáját átadta, ezután pedig a kezét a talárom zsebébe süllyesztette, majd onnan kivéve a saját pálcámat a kezembe nyomta. – Tudod mi a dolgod – mondta és tekintete nyugodt volt. Szaggatottan felsóhajtva lehunytam a szemem és felemeltem a pálcámat egyenesen Perselus mellkasához nyomva. Amikor ismét kinyitottam a szemem, már elsuttogtam a kábító átkot, Perselus pedig egy erős lökést érezve lehunyta a szemét én pedig utolsó pillanatban kaptam el, de a súlya alatt én is eldőltem vele együtt, bár sikeresen megakadályoztam, hogy beverje a fejét. A haját kisimítva az arcából egy lassú csókot nyomtam a homlokára, majd felkelve mellőle kihúztam magam és minden önbizalmamat összeszedve egy lebegtető bűbájjal felemeltem Perselust és az igazi pálcáját pedig ellenőriztem, hogy biztosan a zsebében van-e, de természetesen ott volt, így nyugodtan szívtam ki a levegőt. A pálcám megvan, Perselus pálcája is megvan és a trükkös pálca is nálam van. Mehet a menet.

- Nem szabad hibázni, bízok Perselus tervében, működni fog – bíztattam magam a gondolataimban, majd lassan lépkedve felemelt pálcával indultam a ház irányába. Nem tudtam először, hogy mitévő legyek, hogy csengessek-e vagy kopogjak, de mire odaértem már ez a gond is megoldódott: az ajtó résnyire nyitva volt, ami azt jelentette, hogy már vártak. A nyikorgó ajtót kinyitva azonnal a nappaliban találtam magam. Először én léptem be a tágas szobába, magam mögött pedig Perselust lebegtettem. Amit a szemben lévő étkezőben láttam attól viszont földbegyökerezett a lábam és Perselus feje megütközött a hátamba. A szüleim a székeknél egy kötöző bűbájjal fejüket lehajtva ültek. A szám kiszáradt és mihelyst észbe kaptam azonnal a fejemet forgatva kerestem a tetteseket. Végül úgy döntöttem, hogy Perselust érdemesebb a földre helyezni először, így úgy is tettem.

- Itt van, megkaptátok, amit akartatok – mondtam hangosan. Nem tudtam, hogy hol bujkálnak, de jobbnak láttam hangosan beszélni. Pár másodpercen belül lépteket hallottam a szomszédos szobából majd feltűnt egymás után öt halálfaló. Antonyin Dolohov, Lucius Malfoy, Walden Macnair, Augustus Rookwood és Monstro. Öt férfi egy kábított kém és egy diáklány ellen, kitűnő. – Khm, jó napot – vörösödtem el akaratomon kívül. Malfoy és Monstro elvigyorodott a többiek pedig hangosan felnevettek. Ezután viszont olyan történt amire nem számítottam. Egy hang suttogott a fülembe, egy női hang.

- Hát mégis elhoztad, érdekes – suttogta a hang, mire megpördültem a tengelyem körül. Velem szemben a díszes fogsorral megáldott vigyorgó Ivanka Karkarov állt.

- Hát maga is...?

- Igen, én is – forgatta a pálcát a kezébe, miközben kecsesen körbe járkált díszes fekete talárjában. – Dolohov ellenőrizd, hogy tényleg kivan-e ütve – hangja szigorú volt és parancsoló. Az említett személy azonnal odasietett Perselushoz és egy halk varázslás mormolás után felpillantott ránk.

- Kivan ütve – erősítette meg.

- És a pálca? – pillantott ismét rám a nő. Szó nélkül átnyújtottam a hamis pálcát, mire ő végig tapintotta, majd bólintott. – Remek – ebben a pillanatban a pálcámat a hátam mögött Perselusra céloztam és nonverbálisan elmondtam magamban a 'Stimula' varázslatot, hogy felébredjen Perselus. Remélhetőleg bevált, de hogy ne fogjon Ivanka gyanút végig szúrósan a szemébe néztem. Tudtam, hogy nem kellene még ilyen hamar felébresztenem Perselust, de rossz érzés járta át a testem, ami azt parancsolta, hogy ebben a szituációban nem szabad egyedül lennem, cselekedjek.

- Most megkapták, amit akartak, engedjék el a szüleimet! – mondtam kissé eréjesen. Válaszul egy hangos nevetést kaptam, amitől összerezzentem, de igyekeztem nem kiesni a karakterből.

- Igen tényleg elhoztad Pitont, ahogy megígérted – bólogatott ravaszul vigyorogva Karkarov. – Meg is fogja kapni azt, amit érdemel, igaz Malfoy? – pillantott fel, mire az említett személy összerezzent.

- Természetesen – felelte mélyen csengő hangján Lucius Malfoy, Perselus Piton 'legjobb barátja'. Nagyot nyeltem ahogy visszafordultam Karkarovhoz. Valahogy elkell Perselust takarnom a szeme elől, hogy a pálcájáért tudjon nyúlni. A többi halálfaló nem olyan éber, mint ez a nő.

- Miért lett maga is halálfaló? Hisz az apja elmenekült – húztam az időt és közbe óvatosan jobbra léptem egyet. A nő felkacagott és a hangjától megfagyott a vér az ereimben. Kissé, sőt nem is kicsit Bellatrix Lestrange-re emlékeztetett.

- Apám egy gyáva alak volt, aki nem követett el semmit a Sötét Nagyúrért amikor eltűnt. De én! Én más vagyok. Hiszek a Sötét Nagyúr elveiben és ha őt nem is tudjuk feltámasztani, az elveit még tudjuk folytatni közös erővel – amikor végig mondta a többi halálfaló heves bólogatásba kezdett. – És ha nem tudnád az egyik elv az, hogy egy ilyen kis mocskos sárvérűt nem hagyunk futni és nem kíméljük ezt a két muglit sem. Granger, azt beszélték rólad, hogy okos vagy, de mégis eljöttél egyedül – rázta a fejét mosolyogva. Vészesen gyorsan dobogó szívvel nyeltem egyet. Hát ennyi volt?

Ekkor mellőlem egy piros fény villant, majd Ivanka hozzávágódott a mögötte lévő polcokhoz és hangos csattanással elterült a földön.

- Nincs egyedül – mondta mély hangján Perselus és máris talpon volt mellettem, pálcáját pedig az öt halálfalóra irányította.

- Nocsak – szólalt meg Lucius. – Dolohov tévedtél, nincs kiütve.

- Na ne mond! – fortyogott Antonyin. Ők támadtak először. Mi szinte csak védekeztünk ellenük, ritkán volt olyan lehetőség, hogy visszatudtunk támadni. Perselus viszont minden egyes alkalommal, amikor én védtem kettőnket támadott és általában a saját Sectumsemprájával, aminek a hatását ijesztő volt élőben látni. Legelőször Monstrón alkalmazta, akit pontosan arcon talált az átok, így több vágás is megjelent a fején ő pedig tátogó hal módjára dőlt el, miközben sebeiből ömlött a vér. Négy ember maradt talpon, így valamivel könnyebb dolgunk volt, de sokszor elkellett bújnunk a fal mögé vagy akár a földre vetni magunkat, hogy ne találjon el egy-egy átok. Amikor legközelebb Perselus hárított volt időm egy sóbálvány átkot küldeni Rookwoodra, aki abban a pillanatban dobott egy hátast és a mögötte lévő kanapét eltolva eldőlt. Ezután Dolohov egy mozdulattal feloldotta a varázslatot, de ezúttal viszont Perselus terítette le egy kábítóátokkal és Dolohovnak már nem volt ideje azt is feloldania Rookwoodról. Hárman maradtak. Folyamatosan átkokat lőttek felénk, a házat szinte már fel sem lehetett ismerni. Ennek láttán viszont, már minden mindegy alapon elléptem a faltól és egy jó irányított mozdulattal Macnair felé küldtem egy Confrigo robbantó átkot. Igaz nem találta el a célzott személyt, de a mögötte lévő fal felrobbant és az összes törmelék ráomlott, a földhöz szorítva őt.

- ELÉG! – ordította el magát egyszer csak Ivanka, mire mindenki felé nézett. Nem ott volt, ahol pár perccel ezelőtt még összezuhanva feküdt. Most a pálcáját édesanyám torkának szegezve az étkezőben állt és eszelősen mosolygott ránk. – Még egy mozdulat... - kezdte fenyegetően, mire leeresztettem a pálcám és elkerekedett szemekkel meredtem a nőre. – Jó kislány – mondta édes hangon. – Lucius! – váltott át éles hangjára. – Hívd a többieket – mosolyodott el szélesen, mire Lucius és Dolohov is követte.

- Micsoda? – döbbentem le. Malfoy nyájasan mosolyogva felhajtotta a talárja ujját és a pálcáját erősen megmarkolva hozzáérintette a sötét jegyhez, ami abban a másodpercben feketén lüktetve kirajzolódott, az érzéstől pedig Lucius lehunyta a szemét és úgy mosolygott tovább. Perselus felszisszent mellettem és a karjához kapott, a szemeit ugyanúgy bekellett hunynia, de neki viszont a fájdalomtól. – Jól vagy? – léptem azonnal hozzá, Perselus pedig  közben felhajtotta a talárja ujját. A sötét jegy feketén felizzott és szó szerint pulzált Perselus kezén.

- Ez lehetetlen – nézett fel Luciusra elkerekedett szemekkel. – Eddig csak a Sötét Nagyúr tudott a híveinek szólni...

- Az már a múlté, Piton – mosolygott Ivanka és abban a percben a megmaradt halálfalók kezdtek hopponálni a házban és a ház körül.